2010. augusztus 2., hétfő

Hétvégén

Szombaton bent akartam maradni végig az egyetemen, ezzel demonstrálva, hogy milyen jó fiú vagyok, és később majd visszaélhessek ezzel. Persze nem jött össze. A tanszéken szinte senki nem volt. Többek között az áram is úgy gondolta, hogy szombaton nem járja egyetemre menni. Ezért kénytelen voltam négy órán keresztül ülni és nem csinálni semmit. Szerencsére már egészen profin tudom elütni az ilyen üres órákat, úgyhogy nem volt túl nagy megrázkódtatás. A kettes busszal viszont kénytelen voltam visszamenni a városba, mert a hosszabb tartózkodás már mentális sérülésekkel fenyegetett.

Az időjárás egyszerűen tökéletes volt a hétvégén. Nem volt gatyarohasztó meleg, de szép szeles, napos idő volt. Nem volt szívem elvesztegetni egy ilyen szép délutánt a vendégházban csücsüléssel, ezért gyorsan leugrottam Kovalam bícsre. Még szerencse, hogy 45 perc alatt oda lehet érni. A bícs az elmúlt másfél hónapban nem sokat változott, csak a turisták száma nőtt meg drasztikusan. Ezúttal elsétáltam a faluba is, meg mindenféle eldugott, mocsaras helyekre. E mellett még jócskán maradt időm a sziklán ücsörgésre és a tenger szemlélésére. Olyan szép lehetne ez a hely, ha nem lenne ilyen sok indiai a környéken… Ez alkalommal nem sokáig bírtam a zaklatásokat és a közös fotózkodást, úgyhogy kiültem a legkülső sziklára, hogy a látóterem megszabaduljon a nemkívánatos elemektől (emberek), és zenét hallgattam. Kíváncsi lennék, hogy hány ember nézte már végig a naplementét itt úgy, hogy közben avant-garde metál üvöltött a fülébe.
Tanúja lehettem pár tipikus élethelyzetnek is. A turizmók szépen sorba álltak a parton, hogy minél jobb képet csinálhassanak a naplementéről, az indiaiak meg sorba álltak, hogy minél jobb képeket csinálhassanak a naplementét fényképező turizmókról. Röhejes… Kovalamot továbbra sem szeretem. Ennyi elég is volt belőle egy időre.

Vasárnap városi napot iktattam be, költségkímélés ürügyén. Sajnos mindjárt meg kellett szabadulnom egy adag pénztől, mert új szandált kellett vennem. Az előző higiéniai állapota elérte a tűréshatárt. Hiába fertőtlenítettem, mostam, áztattam, semmi sem használt. Meg amúgy sem volt praktikus darab. Szóval vettem egy remek Tooto márkájú pacskert. Ez az egy volt jó rám. 45ös lábra nincsenek itt felkészülve.
Aztán templomba mentem. Már kezdettől fogva szemeztem a nem messze lévő St. Joseph’s templommal. Egyrészt mert szép, másrészt mert van angol nyelvű mise. A szertartás olyan volt, mint otthon, de a hangulatot mégis teljesen indiai volt, nem tudom, hogy mitől. Ráadásul a katolikus szertartáshoz nekem nem sok közöm van, ezért csak úgy birka módjára követtem a tömeget. Valahogy nem volt az igazi, azt hiszem nem csinálok rendszert ebből.

Mivel az időjárás még mindig tökéletes volt, újra a tenger mellett döntöttem. Ezúttal a helyi partra buszoztam le. A Sanghamukham névre hallgató városrészen eddig csak éjszaka jártam még Alexékkel. Alapvetően a városi családok járnak ide sétálgatni meg fagyizni. Követtem a példájukat, majd egy kiváló karamellás jégkrémet majszolva bevettem magam a hajdan jobb napokat is megélt Véli parkba. Jelenleg „enyhén” le van pusztulva. Valami vidámpark szerű lehetett egykor, meg voltak itt hatalmas szobrok. Természetesen itt is van kötelező óriás meztelen hableány. A helyi művész, aki ezeket csinálja, valamiért elég nagyra van tartva. Szerintem inkább csak ügyesen kezeli a betonkeverőt.

Mivel én voltam az egyetlen fehér folt a tömegben, egyből rám törtek az árusok. Főleg a furulyaárus kölkök voltak bosszantóak. Nem lehetett levakarni őket. Fel is adtam a hiábavaló küzdelmet és visszasétáltam a két kilométerre lévő régi kikötőhöz, ahol Shaji-val voltam vég régebben. Ez a kedvenc helyem a városban. Olyan hihetetlen béke van és nyugalom. Nyoma sincs a városi rohanásnak. A környék teljesen falusias. Pont olyan, amilyennek én Indiát szeretem. Egyszerű, őszinte. A hatalmas metropoliszok engem nem hoznak lázba, ellenben ezek az apró helyek igen. Csak az a baj, hogy ezek a helyek pont azért jók, mert nincsenek olyanok, mint én. Nincsenek turisták, nincsen semmi olyasmi, ami megbolygatná a mindennapokat. Kár, hogy saját jelenlétemmel tönkre is teszem az egészet. Ezért marad csak a busszal áthaladás és a rövid, csendes szemlélődés.

Mire visszaértem a városba, kinyitott a Palotamúzeum, ahová már régen szerettem volna elmenni. A Travankór Mahárádzsák lakhelye inkább villa, mint palota. De nem akármilyen! Várnom kellett egy kicsit, mire felgyűlt annyi ember, hogy kitegyen egy csoportot. Vezető vitt minket végig az épületen és magyarázta el, hogy mi micsoda. Ezt úgy kell érteni, hogy gyakorlatilag végigrohantunk az épületen és néha odabökött valami okosságot az orra alatt. Nem mintha olyan sok érdekes kiállítási tárgy lett volna, de a sebesség miatt még körbe sem lehetett nézni. A hely gyönyörű. Egy ilyen helyen én is szívesen ellaknék. Csodálatosan kidolgozott fafaragások, szellős termek és folyosók. Szinte láttam magam előtt a 200 évvel ezelőtti életet. Nagyon jó élmény volt. Kár, hogy ez is az indiai nemtörődömség áldozata lett. Egyszerűen nem foglalkoznak semmivel. A rengeteg kard és egyéb fegyver, amit felhalmoztak itt, már annyira rozsdás, hogy tuti porrá hullanának, ha ki akarnák venni a tartóból. Direkt ki van írva, hogy nem szabad piszkálni a dolgokat. Az indiaiak nem zavartatták magukat és ütögették, csavargatták, paskolták a kiállítási tárgyakat. A vezetőt sem érdekelte különösebben, hogy mi történik körülötte. Volt néhány külföldi, az ő arcukról is ugyan ezt a gondolatot lehetett leolvasni.

Sajnos hamar ott kellett hagyni a nyugalom birodalmát, mert végére értünk a tárlatnak és sietnem is kellett, hogy rendbe szedjem magam, mielőtt újabb vacsorameghívásnak tennék eleget. Ez alkalommal Husszein hívott meg vacsorára. Az irániak közül kétségtelenül őt kedvelem a legjobban. Bár ő is elmúlt már 37, azét vele elég sok közös témánk van. És ő legalább nem használ egyértelműen angol gyakorlókönyvnek, mint a többiek. Husszein negyed óra sétára lakik tőlem, a város egyik elég lepukkant környékén. Az ő házuk azonban teljesen rendben van, ráadásul olyan kilátásuk van az erkélyről, ahogy még! Husszein felesége a mellett, hogy kedves, hihetetlenül jó vacsorát főzött. Semmi különös, csak sült hal, rizs, saláta és SÜLTKRUMPLI! Majdnem lábai elé borultam örömömben. Mióta itt vagyok, először éreztem, hogy a teltségérzeten kívül valami jó dolog is történik a szervezetemben. Alig bírtam abbahagyni az evést, de a jó modor azért egy idő után rákoppintott a körmömre. Ittam valami bizarr sörbetet, ami talán egresből volt, de nem tudom. Legurult egy kávé is, az első, mióta itt vagyok. Husszeinnek van két aranyos gyereke is. 2 és 4 évesek. Hihetetlen energiabombák, és nagyon rosszak. Jó tudni, hogy a gyerekek a világ minden részén egyformák. :) Jól elbeszélgettünk, de azért hamar hazajöttem, hogy ne zavarjam őket sokáig. A hazafelé teljesen biztos voltam benne, hogy jó felé haladok. Aztán oltári nagy szerencsém volt, és belefutottam Szakéba, és felvilágosított, hogy teljesen rossz irányba megyek. Ha nem futok össze vele, akkor szép ki hepajt kerekítettem volna magamnak így vasárnap éjszakára.

2 megjegyzés: