Még egy nap Delhi

Másnap reggel korán keltem, mert sürgősen bank-automatát kellett találnom. A 6000 rúpiás érvágás ugyanis megterhelte csöppet a pénztárcámat. Gondolná az ember, hogy Pahargandzs, mint a hátizsákos turizmók fellegvára, hemzseg a bank-automatáktól. És tényleg, csak éppen 98% nem fogadja el a külföldi kártyát. Megint lefutottam a tiszteletköröket a környéken. Találtam is egy State Bank of Indiát, de olyan sor kígyózott előtte, hogy nem volt kedvem kivárni, inkább tovább keresgéltem. Sok tehénnel később megint fel kellett adnom a harcot (ahogy azt Delhiben sokszor előfordult) és visszamentem a SBI-hez. Szerencsére az emberek a bankfióknál álltak sorba, és nem az automatánál. Mindezt hindiül sikerült kiderítenem. Olyan jól esett a fülemnek és az agyamnak, hogy végre tudok kommunikálni a külvilággal. És a hindi olyan szépen hangzik a malayálam után! A sikerélményen felbuzdulva nem is voltam rest mindenütt hindiül beszélni, ahol lehet.

Visszamentem a szállodába, hogy részt vegyek legális kirablásomban (kifizettem a szobát) és taxit is kellett hívnom megint, mert a bőröndöm az éjszaka folyamán nem fejlesztette ki öngyógyító képességét. Valami hihetetlen redva autóval elindultam Pramód Dzsí háza felé, ami úgy húsz kilométerre volt a városközponttól. Az egyszeri magyar ezt úgy érzékeli, hogy baromi messze van, de ha delhii mércével mérjük, akkor még csak „éppen” elhagyjuk a belvárost. Dzsanakpúrí a neve a városrésznek, ahol a jólszituált tanáremberek laknak. Első ránézésre tényleg jó kis külvárosias, elég élhető környékről beszélhetünk. Még metró is jár a környéken, ami kész szerencse. Még így is vagy negyven perc mire az ember valami használható helyre jut. A körzet finoman szólva nem hemzseg a turistáktól. A taxis alig találta meg a címet, mert a kolónia házai nagyon trükkösen vannak számozva, meg amúgy is kész labirintus az egész. A lényeg, hogy nagy nehezen befutottam Pramódék háromszintes, háromgenerációs, két szobalányos vityillójába. Eredetileg nem akartam sokáig maradni, csak ledobálni a cuccaimat és utána felkutatni Verót a rengetegben. Azonban kiderült, hogy Mária Dzsí hosszas nyomozás után előkerítette Verót és rendes kórházba vitte, majd Pramódék házába kívánta elhelyezni lábadozás céljából. Szóval vártam, hogy megérkezzenek. Ezzel meg is pecsételődött a napom sorsa, mivel már javában késő délután volt, mire megérkeztek. Sebaj, addig beszélgettünk, tévéztem, és nem utolsó sorban ingyen házi kaját ettem. Szintén üdítő élmény volt valami normális indiai kaját enni a dél-indiai rizsmérgezés után.

Ekkortájt még reménykedtem, hogy Veró nem olyan vészesen beteg, és el tud velem jönni a már rég óta tervezett és szervezett útra. Az ötletet a háziak is támogatták volna erősen… Sajnos aztán kiderült, hogy tífusz, meg hát Veró alig állt a lábán. Így kénytelen voltam egyedül nekivágni az utazásnak. Bepakoltam a sivatagi pakkomat a málhazsákomba (életem legjobb vétele volt az a zsák). Semmi kedvem nem volt a magányos kiránduláshoz már megint, mert abból volt elég az utóbbi hónapokban. De eme negatív hozzáállás nem változtathatta meg a tényt, hogy életem nagy álma volt eljutni arra a vidékre, ahová indultam. Kicsit rossz volt a lelkiismeretem is, hogy szegény Verót egyedül hagyom az agóniában, de fentebb említett okok miatt nem maradhattam.

Arra már nem volt időm, hogy a vonatjegyek visszaváltásával szöszöljek. Több is veszett Mohácsnál jelszóval indultam az Ó-Delhi pályaudvarra, ahonnan az éjszakai vonat indult Rádzsaszthánba. Már ránézésre is kemény különbségek vannak az északi és déli népek között. A déliek sokkal „rendezettebbek” európai szemmel nézve. Az északi mentalitáshoz nem voltam még hozzászokva, ezért kicsit megilletődtem az állomáson, a várakozó tömeg összetételén és minőségén. Úgy döntöttem, nem adom meg magamnak a gyomorrontás esélyét sem, ezért jó távol tartottam magam a peronkajától, és maradtam a csipsznél és a kólánál. Amúgy is úgy határoztam, hogy a következő két hétben totál turistára veszem a figurát, mert az kényelmesebb.

A vonatút Jódhpúrba az északi fél javára is hozott pluszpontokat. Az északiak sokkal barátkozósabbak. A déliek is szeretnek ismerkedni a fehér égimeszelőkkel, de északon valahogy őszintébbnek éreztem az érdeklődést. Így esett, hogy az első egy órát végigbeszélgettem egy kicsit bolond indiai lánnyal, aki jó fej volt ugyan, de hajlamos volt a spontán éneklésre és az ultrahangos telefonbeszélgetésekre…

A nap, amit utáltam

Augusztus 26-át, az utazásom és Delhibe érkezésem napját úgy utáltam, ahogy volt. Már előtte való nap elkezdtek gyülekezni a felhők. Először is mivel a UGC nagyon csendben volt az utazásommal kapcsolatban, felhívtam őket, hogy akkor mondják már meg, hogy most várnak majd a reptéren, vagy nem. Hát, kiderült, hogy nem várnak. Ezt még meg is emésztettem volna, de szállást sem foglaltak, pedig az benne van a „szerződésben”. Ezen kicsit kiakadtam, majd megijedtem, hogy most mi a pikulát fogok kezdeni magammal Delhiben. Végül úgy döntöttem, hogy majd a helyszínen produkálok valamit.

A másik rossz hír pedig Veró (csoporttárs) betegsége volt. Úgy volt, hogy együtt utazunk egy hétig, de sajnos közbeszólt a tífusz. Az a szemét tífusz. Persze neki rosszabb volt, mint nekem. Fokozta a hangulatot, hogy sehogy sem tudtam telefonon elérni. Állapotáról is csak úgy értesültem, hogy valami indus lány hívott, akinél Verót utolérte a kór. A telefont persze egyszer sem volt képes átadni Verónak, így maradtak a félinformációk és az aggódás.

Utolsó este a vendégházban álltam a tornácon és arra gondoltam, hogy India újabb lendületes jobbhorgot vitt be az egyszeri európai tervezőnek. Éreztem, hogy minden lélekjelenlétemre szükség lesz, hogy átvészeljem a következő napot. Na meg ahhoz is, hogy útközben ne essek neki az első indiainak, aki csak egy kicsit is gyanúsan néz.

A portásnak szóltam, hogy hajnalok hajnalára szerezzen nekem taxit. Olcsót, ha lehet, mert az egyetlen „taxitársaság”, ami házhoz jön, csillagászati árakkal dolgozik. Konkrétan taxit nem sikerült szerezni. Szerintem valami havert gyűjtött be a portásfiú, aki szintén jó pénzért kifurikázott a reptérre. Éppen csak világosodott még, így az utcákon nem volt sok ember. Gyorsan süvítettek el mellettem az ismerős utcák, épületek, tehenek. Újra megszemlélhettem a Sankhamukham bícset csodálatosan gusztustalan hableányszobrával. A reptér elég kicsi, még váróterem se nagyon van, így a csekkolásig fennmaradó másfél órát kénytelen voltam egy padon tölteni. Semmi kedvem nem volt a repüléshez, meg úgy az egész előttem álló naphoz.

Kicsit tartottam az átszállástól Bangalorban, mert egyrészt ott még nem voltam, másrészt nagyon kevés időm volt. De a Kingfisher teljesen jól működő légitársaság, még kaját is adnak, amit (nem utolsó szempont) Asszám és környéki, mandulaszemű indiai lánykák szolgáltak fel. De tényleg, Indiában minden stewardess az észak-keleti régióból jön. Fura, gondolom az indusoknak ők jelentik az egzotikumot.

Úgy határoztam, hogy Delhibe érkezvén a turisztofisz kegyeire bízom magam. Gyorsan meg is találtam az irodát a reptéren, és megkérdeztem, hogy tudnak-e valamilyen szállást ajánlani. Hát tudtak egyet, 1000 ruppóért, Pahargandzsban. Mivel hevesen tiltakoztam, abban maradtunk, hogy majd a taxisofőr (aki nagytudású és tapasztalt – azaz sok szálloda fizet neki) tudja a tutit, és elvisz valami optimális helyre. Nos, a taxis fel is tudott ajánlani vagy negyven hotelt, persze mindet csillagászati áron, így kénytelen voltam az eredeti szállásverziónál maradni. Tudtam, hogy nagyon nagy lehúzás, és hogy a környéken találhatnék SOKKAL olcsóbb szállodát is. Csak az volt a bibi, hogy az olcsó szállások mind a bazár közepén vannak, ahová nem visz el a taxi, az én bőröndömről meg már megint újabb alkatrészek maradtak hátra az utazás során. A kerekeket már jóval korábban Chennai felügyeletére bíztam, még érkezéskor. Szóval nem akartam a fél életemet átcipelni a nyomoron, ezért belenyugodtam, hogy kifizetek 1000 rúpiát a légkondiért, amit még csak nem is használtam. Ráadásul a szálloda is egy nagy szar volt, szó se róla. Lepengettem 20 rúpiát egy egyhatvan magas fickónak, hogy cipelje fel a 28 kilós bőröndömet a harmadikra. Érdekes látvány volt :).

Az idő is sürgetett, mert UGS-s keresztapám azt mondta, hogy még aznap délután látogassam meg az irodában, mert másnap már nem lesz bent. Miután egy csomó időt elvesztegettem a szállásmizériával, arra sem volt időm, hogy kifújjam magam. Gyorsan ruhát cseréltem, mert Delhi megint szivacsosra izzasztott, majd elszaladtam riksát fogni. És nem volt riksa. Sehol. Ami volt, az is foglalt volt. Próbáltam keringeni a környéken, de nem mertem vigéckedni, mert féltem, hogy nem találok vissza a kiindulási helyre. A csúcsforgalom közben ezerrel pörgött, alig kaptam levegőt a hőségtől és a sok kipufogófüsttől. Nem is beszélve az idegességről. Mikor vagy fél órás ácsingózás után találtam egy szabad riksát, a fickó közölte, hogy ő márpedig csak dupla áron visz el engem a célállomásra, mert nem bírja a dugót… Jól képenröhögtem, majd tettem még pár kört. Ez alatt találtam egy riksást, aki nem tudta, hol a célállomás, majd találtam egy másikat, aki kiröhögött, hogy ebben a dugóban ő márpedig nem megy sehová. Újabb csodás tétlen és szemhéjrángásos fél óra után újra megtaláltam a duplaáras fickót, és megadtam magam. Már majdnem öt óra volt, és ez volt az utolsó esélyem, hogy odaérjek még időben. Miután megtettünk egy teljesen felesleges kerülőt a környéken (még helyismeret híján is rájöttem; és csak azért volt, hogy az óra többet mutasson), elkezdtünk araszolni a cél felé. Mivel ez a fickó sem tudta, hogy hol van pontosan a hely, kitett valahol a környéken. Már nagyon késő volt, én meg tiszta ideg. Minden második embert megkérdeztem, hogy ugyan merre kellene mennem. Nagy nehezen eljutottam addig a pontig, ahonnan már nagyjából emlékeztem az irányra.

Szerencsémre még bent találtam a megfelelő embert az irodában, aki már várt rám. Letisztáztuk az anyagi ügyeket. Csak sajnos kiderült, hogy már átutalták a repjegyem árát az egyetemnek, akik fogták magukat, és nem adták nekem oda. Ez elég nagy csapás volt, mivel abból a hatezer pénzből kívántam finanszírozni a következő hetet. Annyira kész voltam már, hogy gyorsan megemésztettem a dolgot. Feltöltettem a telefonkártyámat az egyik alkalmazottal és útbaigazítást kértem a metróhoz. Mondták nagyon közel van. Ja, úgy húsz perc volt gyalog, de sebaj.

Mivel nagyon éhes voltam, visszatértem Pahargandzs központjába kajálni. Abba az étterembe, ahol első nap Petivel kajáltunk. Mivel eléggé be voltam szarva a nagyvárostól, nem akartam kísérletezni és inkább biztosra mentem. A kaja mit sem változott, a környék sem. Katasztrófaturizmus, rulez! Nagy nehezen visszaevickéltem a szállodához, ami Pahargandzs nem éppen frekventált részén volt. Én voltam az egyetlen fehér a körzetben. Még a tehenek is megbámultak, de komolyan.

Miután visszaértem, megint próbáltam elérni Verót, sikertelenül. Mária Dzsí-t legalább sikerült telefonvégre kapni. Megtudakoltam Pramod Dzsí számát, hogy alkalmasint csomaglerakatnak használjam a házát. Bele is egyezett. Legalább egy gonddal kevesebb. Kábé nyolc óra lehetett, de teljesen ki voltam ütve. Elég hamar elaludtam volna, ha nem kornyikál valami félkegyelmű az ajtó előtt, vagy nem csenget be éjfélkor teljesen ad hoc módon…

Az utolsó nap Keralában

Az utolsó napomra elég sűrű programot terveztem. A magától értetődő Onam-események mellett Gópannál kellett látogatást tennem, illetve el kellett búcsúznom a jól bevált helyektől.

Reggel, szerencsére nem túl korán indultam, ezúttal egy másik faluba. Az időjárás tökéletes volt. Nem hiába mondják, hogy Onam idején még az időjárás is ünnepel. Gópannal az egyetem előtt találkoztam. Mivel nem volt hajlandó elhinni, hogy képes vagyok egyedül is leszállni a buszról, tök betegen jött elém, hogy elkísérjen a megfelelő helyre.

Gópant is nagyon kedvelem, de valahogy vele nem tudok miről beszélgetni. Ez rányomta a bélyegét az egész délutánra. Kicsit kurta-furcsa volt az egész. Hozzájuk is egy kicsi helyi busszal kellett menni, de ezúttal már vigyáztam a fejem épségére, így minden bonyodalom nélkül értük el a falujukat. Gópan természetesen mindenkit ismert, így elég lassan jutottunk el a megállótól a házukig, mert minden szembejövőnek be kellett számolnia a kilétemről. Megmutogatta a faluban készül púkkalamokat, amik már kissé meg voltak szottyanva a tűző napon. Gópanék szemmel láthatólag alacsonyabb varnából és kasztból származnak. Ezzel persze semmi sértőre nem akarok utalni, de azért elég szembeötlő a különbség. Náluk nem lengedez a vallásos áhítat, ellenben szálldosnak a tyúkok a hálószobában. Ennek ellenére a házuk teljesen rendben volt. Az udvarhoz tartozott egy nagy kút és egy kisebb gumiültetvény, ami a családi biznisz alapanyaga. Gópan is az a tipikus keralai, aki főleg azért tanul, mert fizetnek érte. Családja szimpatikus volt, főleg azért, mert nem nagyon foglalkoztak velem. Azért lehetett érezni, hogy a látszólagos közöny ellenére odafigyeltek rám. Az elém pakolt puccos vizespoháron még az árcédula is rajta volt.

A kötelező szadjá elfogyasztása után körbejártuk a házat. A kaját már nagyon nem bírtam megenni, és egy csomót otthagytam a banánlevélen. Amúgy is bűntudatom szokott lenni, ha elpocsékolom az ételt (ez a jó szokásom Indiában alakult ki), de ebben az esetben kifejezetten szégyelltem magam, hogy olyan sok megy pocsékba miattam. Bár így a tyúkok is lakomázhattak Onam alkalmából.

Nem időztünk sokáig, hamar el is indultunk vissza a város felé. Még lett volna mit látni a környéken, de Gópan eléggé le volt strapálva a betegség miatt, így sem a szociális aktivitásra sem a környék bemutatására nem volt ereje. A városba vezető utat ezúttal nem busszal, hanem dzsippel tettük meg. A kis faluk között arrafelé nem csak kisbuszok járnak, hanem menetrendszerűen közlekedő dzsipek is. Beszuszakoltuk magunkat a járműbe, egyesek a járműre, és úgy döcögtünk végig a kicsi települések között.

Gópan is bejött velem a városba, csak hogy együtt lógjunk még egy kicsit. Sajnos nem tudtam számára is izgalmas programmal szolgálni, mivel nekem aznap estére a kötelező és kihagyhatatlan Kúdijáttam előadás volt előirányozva. Bírta egy darabig, majd miután Rédzsani is beköszönt, gyorsan leléptek. Így átadhattam magam a kultúrának. Sajnos nem sokáig, mert kaptam a telefont Shaji úrtól, hogy húsz perc múlva ott lesz, és szeretne valamit csinálni. Sajnos a nagy ricsajban nem értettem, hogy mit is akar pontosan, mert ha tudtam volna, akkor még ott helyben lebeszélem róla.

Szóval elég hamar befutott Shaji, de én nem tágítottam, míg vége nem lett az előadásnak. Kiderült, hogy még mindig nem szállt le a szuperegészséges gyümölcspép MLM-es témájáról, és mindenképpen el akart vinni az irodába. Ökölbe szorult kézzel hajlandó voltam húsz percet áldozni az életemből erre a hülyeségre. Elmotoroztunk a város másik végébe, az XYZ cég főhadiszállására. Itt megkaptam a szokásos MLM-es dumákat Komolyan majdnem hánytam. Hihetetlen, hogy még itt is beveszik ezt a sok baromságot. Kaptam CD-t, prospektust, fejtágítást, hogy ezzel megalapozhatom a karrieremet és úgy kereshetek egy valag pénzt, hogy közben segíthetek másoknak… Alig tudtam visszabeszélni a belépési szerződést a dossziéba. Nagyon erőszakosak voltak. Ezzel Shaji teljesen le is írta magát a szememben. A végén még valami undorító vacsorát is belém tuszkoltak, amit más csak az udvariasságom utolsó morzsáival együtt tudtam lenyelni.

Mivel a húsz percből két óra lett, nagyon felhúztam magam, hogy így tönkrevágták az utolsó estémet, amit amúgy némi békés netezéssel és az Arunában elköltött utolsó vacsorával akartam eltölteni. E helyett maradt a pakolás és a vendégházban dekkolás. Azért igyekeztem átérezni az utolsó órák hangulatát. A pakolást gyakran félbehagytam, hogy kiálljak a szobám elé, ahol olyan sok időt töltöttem el a környék bámulásával és az állatok megfigyelésével. Csodálkoztam, hogy annyira nem vagyok letörve. Folyton csak az elkövetkező két hét járt az eszemben és az, hogy úgysem ez az utolsó alkalom, hogy én itt vagyok. Szóval semmi kiborulás, csak a jövőbe fektetett bizalom. Hihetetlen. Főleg, mivel egy alapvetően pesszimista emberről (azaz rólam) van szó. Az biztos, hogy India nem hagyja érintetlenül az ember személyiségét.

Vizitáció Lálunál

Mivel rengetegen hívtak el magukhoz látogatóba, és ezek a meghívások különösen Onam környékén sűrűsödtek, kénytelen voltam bevállalni egy-két vizitet. Nem mintha bármi ellenérzésem lett volna a dolgot illetően. Sajnos mindenki nem fért bele az ütemtervbe, így a két legjobb „haveromra” esett a választás. A harmadik, nevezetesen Szenthil, több száz kilométerre lakik, úgyhogy ő nem jöhetett szóba. Bár ha úgy vesszük, mégiscsak voltam nála, mert meglátogattam az egyetemi koleszban. Az is egy remek intézmény…

Szóval Onam-kedden Láluhoz indultam el. Jó korán, az utasításoknak megfelelően. Lálu már a kezdet kezdetén megígértette velem, hogy az Onam egyik napját majd nála töltöm. Ennek megfelelően el is tervezett mindent alaposan, menetrendestől, programostól. Ki volt adva az ukáz, hogy mikor induljak, melyik buszra szálljak fel, mikor telefonáljak neki. Az elején roppant idegesített ez a kényszeres precizitás, de aztán már csak nevettem rajta, és azon, hogy a köztünk lévő három év korkülönbség hogyan ruházza fel gondoskodó atyai szereppel.

Paripalliban kellett leszállnom a buszról, ami a jól begyakorolt Kollam felé menő úton van. Pár percet kellett várnom Lálura. Ezeket a tétlen perceket nagyon nem szeretem, mert ilyenkor fura mód nem vagyok a magam ura és teljesen ki vagyok szolgáltatva az elemeknek. Jelen esetben a folytonos leszólításoknak. Szerencsére hamar befutott Lálu, és gyorsan átmentünk az út túloldalára, ahol már indulásra készen állt a helyi busz. A helyi buszok általában magántulajdonban vannak és nagyok kicsik. Így ez is. Méretéből adódóan senkinek nem kerülte el a figyelmét, hogy egy hógolyó is felszállt a buszra. Furcsa mód nem azokkal a szokásos, turistalátós tekintetekkel szembesültem, hanem az őszinte megdöbbenés ült ki az arcokra. Mit is keresne egy külföldi egy ilyen helyen, mint ez? Hát látogatóba megy. Lálu is tisztában volt a helyzet jelentőségével, ezért szépen kiöltözött, hogy megfelelően jelenjen meg velem a falu lakossága előtt. Bár ennek csak addig tulajdonítottam jelentőséget, míg le nem szálltunk a buszról és meg nem tettünk néhány lépést a rizsföldek között. Lálu faluja ugyanis falu, a szó hagyományos értelmében. Jó messze mindentől, a házak elszórva az erdőben, körbe pedig banánligetek és rizsföldek. Sehol egy kábel (ami nekem mindig nagy frusztráció Indiában). Felsétáltunk a patak mellett a faluba és gyorsan el is értük a megfelelő házat. Nem volt nagy választék.

Láluék háza viszonylag új és takaros. Nincs annyira lelakva, mint a többi ház, amit korábban láttam. Igaz, nincs is készen teljesen. Mivel ők is bráhmana család, náluk is érezni lehetett a levegőben a vallást. Ha valaki esetleg nem érezné, akkor elég nyilvánvaló az egyik falat teljesen beborító szentképek tömege. Kiskrisnától Nagykrisnáig, de szerintem még Jézus is megbújt valahol a sarokban. Lálu gyorsan mundura váltotta az öltönynadrágot, és úgy vezetett körbe és mutatott be a családnak. A furcsa kettősség a ház többi részén is megmutatkozott. Például két konyhájuk volt. A jobboldali konyha a szokásos európai stílusú konyhabútorral, tűzhellyel, csempével. Mint kiderült, itt igazából csak az edényeket tartják. A baloldali konyha az igazi. A hagyományos indiai kormos, füstös, tapasztott tűzhelyes. Egy modern ház közepén. Kicsit olyan érzés volt, mintha körbeépítettek volna valami kunyhót, mert nem volt szívük lebontani.

Természetesen meg lettem etetve, mert a vendéget meg kell tömni rendesen. És mivel még mindig Onam volt, kénytelen voltam legyűrni a sokadik szadját is a héten. Már a látványtól is viszolyogtam, de persze nem lehettem udvariatlan. Igyekeztem kitenni magamért, de nem sikerült túl nagy mennyiséget magamba erőltetni. Miután a maradék banáncsipszet az ingzsebembe tömték (nyilván) sétálni indultunk. Hosszabb sétára a falu méretei miatt nem volt nagy lehetőség. Két gumifa jobbra, egy viskó balra, és kész is. Így maradt a szomszédolás és rokonlátogatás, ami az ilyen kis helyek esetében ugyan az. Az egész falu fel lett lármázva, hogy itt egy külföldi, úgyhogy készítsék a teás küblit. Nem is voltak restek a népek. Kaptam sok teát, kamrából előbányászott ezeréves, hangyás édességet, sok kedves mosolyt. De tényleg mindenki kitette a lelkét is a fogadásomra. Nem is csoda, mert mint megtudtam, emberemlékezet óta én voltam az első fehér ember, aki betett a lábát a faluba. Miután colombus-i magaslatokba emelkedtem, visszatértünk a házhoz és a délután maradék részét beszélgetéssel töltöttük.

Lálu igazán rendes volt, és végre komoly témák is szóba kerültek, nem csak az anyagi helyzet és a házassági szokások. Megmutatta a helyet, ahol tanulni szokott, ami igazából a ház oldalról nyitott tetőtere. Ide szokott menekülni némi csendért és nyugalomért. Hogy mi elől menekül a semmi közepén? Nos, a hivatalos verzió szerint az öccse zenehallgatási szokásai elől, nem hivatalos verzió szerint pedig az apja elől. Még egy ilyen idilli környezetben sem fenékig tejfel az élet. Az ember mindenütt csak ember marad. Lálu apja a helyi politikai erő, és mint olyan, viszonylag nagy ember a közösségen belül. Ezért a jó falu általában alkoholos italok ajándékozásával próbálja megnyerni a jóindulatát, amit emberünk minden zokszó nélkül el is fogyaszt. Nem töltöttem vele egy légtérben túl sok időt, de azt azért sikerült leszűrni, hogy az alkoholizmusnak egy elég erős fokáig sikerült eljutnia. Lálu kiöntötte a szívét, és az is elmondta, hogy nem egyáltalán nem szokott barátokat vendégségbe hívni, mert fél az apja viselkedésétől. Szerencsére ebben az esetben csak kókadt apátiát tapasztaltam, de azért el tudok képzelni más viselkedési formákat is, ami elől a tetőre kell menekülni.

Aztán még egy furcsa esemény is történt. Éppen a beszélgettünk, mikor a ház előtt megjelent egy ember és Lálu kókatag apjával kezdett beszélgetni. Láttam Lálun, hogy valami nem stimmel és nagyon kellemetlenül érzi magát: fészkelődött, folyamatosan kifelé hallgatózott. Miután a figura távozott, nem bírtam ki és rákérdeztem, hogy ki volt az. Egy házasságközvetítő. Mivel Lálu már jóval benne van a házasulós korban (28 éves), ráadásul indiai viszonylatban nagyon jó partinak számít, folyton jönnek hozzá az önkényes házasságközvetítők, akik persze jó pénzért felajánlanák szolgálataikat a megfelelő menyasszony megtalálásához. Kedves barátomnak esze ágában sincs a nősülés jelenleg, mivel nyakig van a tanulmányaiban és valami jó hivatalra pályázik, lehetőleg minél messzebbre otthonról.

Kaptam búcsúajándékot szépen becsomagolva, azzal az utasítással, hogy csak a vendégházban nyithatom ki. A faluból a civilizációba jutáshoz újra igénybe kellett venni a helyi buszjáratot, ami ezúttal igazi vidámparki élménynek bizonyult. Mivel nem volt ülőhely, kénytelen voltam végigállni az utat, ami eme bosszantóan kicsi busz esetében úgy alakult, hogy a nagyon rossz úton százzal száguldó sofőr nem volt tekintettel arra, hogy már kétszer lyukat fejeltem a plafonba…

Hazaérve azonnal kinyitottam az ajándékot. Sejtettem, hogy egy kép lesz benne. Azt is gyanítottam, hogy valami szentkép. Úgy is akartam venni valami szentképet. Egy Kiskrisna vagy egy Nagykrisna jól mutatott volna a falon. Mikor megpillantottam a képet, először megrökönyödtem, majd kitört belőlem a nevetés. Kérem szépen, kaptam egy igazi indiai, mézes-mázos, hologramos Jézus képmást. A szándék a fontos persze.

Onam – mikor kézzel mondják el

Az Onam következő napjai a kultúra jegyében telnek. Keralában minden városnak megvannak a maga jellegzetes eseményei erre az időre. Alappuzhában például evezős verseny van, Triccsurban meg elefántos felvonulás. T-puram ilyenkor a kultúra mezejére lép, és összeszedi az összes helyi és nem helyi előadó művészeti formát és a nagyközönség elé tárja. Miután két napig jártam a turista központ nyakára, sikerült kicsikarnom tőlük egy részletes, angol nyelvű programfüzetet. Bár eleve gondoltam, hogy a Kathakali és a Kúdijáttam mellett nem rúg majd semmi labdába, azért jó tudni, hogy milyen lehetőségek vannak még.

Hétfőn napközben teljesen meghalt a város, és mindenki otthon csücsült. Shaji úr megint úgy gondolta, hogy nekem nem lesz jó egyedül a vendégházban, és elhívott magához ebédre. Eredetileg ilyenkor meghitt családi együttlét van, ezért nem is örültem kifejezetten, hogy megint bepofátlankodok mások privát szférájába. Azért nemet nem mondhattam. Így egy gyors vizit lett belőle.

Már az odajutás sem volt semmi. A riksások teljesen megőrültek az utóbbi napokban, köszönhetően a külföldiek növekvő számának. Mivel nem akartam, hogy Shaji eljöjjön értem, egyedül kellett eljutnom hozzá. A címét persze csak úgy nagyjából tudtam. Annyi biztos volt, hogy West Fort. Sajnos, mint kiderült, ez a kifejezés nem él a helyi emberek fejében. Mert míg East Fort az így, angolul van tudatosítva, addig West Fort az meg malajálamul működik csak. Az első riksás, akit elkaptam, értetlenül rázta a fejét, hogy ő bizony nem tudja, hogy hol van. De ugye Kovalam bícsre akarok menni. Mondom nem, nem akarok. A második riksás egyből azzal kezdte, hogy potom száz ruppóért szívesen elfurikáz Kovalamra. Mondom nem, még mindig nem akarok odamenni. Ekkor utánam szalad az első riksás fazon, hogy áhá, rájött. West Coast, Kovalam. Oda szívesen elvisz. Nem mintha lenne West Coast, de ha lenne, minden bizonnyal Kovalam bícsen lenne, mert hogy én nyilván oda akarok menni. Ekkor kicsit már bepipultam, és óvodás módon előadtam neki, hogy ha ez itt az East Fort, akkor a West Fort az az erőd másik oldal. Ekkor megcsillant némi értelem a szemében, és elindultunk a jó irányba. Az erőd másik oldalán azonban megállt a tudománya. Én sem igazán tudtam, hogy merre, mert csak nagyjából emlékeztem. Ekkor bepróbálkoztam, hogy nem ismeri-e a Nandini Garden nevű lakótelepet. Erre egyből kigyúlt a fény, és el is lettem szállítva a megfelelő helyre. Tipikus, hogy a városrész nevét nem tudja, de ha egy sikátor végén lévő épületről van szó, akkor egyből tudja, hogy mi van.

Kicsit korán értem oda, de azért már kész volt a szadjá. Ez a halálom újabban, hogy mindenhol idlivel és szadjával tömnek, mert ez a két tipikus Onam kaja. És ez a két dolog, amit én speciel ki nem állhatok.

Ebéd után még beszélgettünk egy kicsit. Kaptam ajándékba néhány pálmalevelet. Vonakodtam elfogadni, de addig győzködött, míg eltettem. Visszafelé már inkább a gyaloglást választottam, hogy tudatosuljon bennem az útvonal. Kicsit megütött a nap hazafelé, ezért kénytelen voltam a délután hátralévő részét alvással tölteni.

Kellett is a pihenés, mert este Kathakali előadás volt betervezve, ahhoz meg kell a fizikai és szellemi erőnlét. Elég korán odaértem, hogy legyen ülőhelyem. A nézőtéren csak bráhmana bácsik ültek, meg néhány kósza turista. A vége felé egy-két család is befutott. A Dúrjódhanavadham volt előadva. Igazából zanzásított Mahábhárata. Ez volt ez első Kathakali előadás, amit láttam elejétől végéig. Nekem kicsit zaza, a Kúdijáttam precízsége jobban meghat. Nem mintha itt nem lenne precízség, ajjaj. Az első órát nagyon élveztem, a másodikat is érdeklődéssel ültem végig. A harmadik órában már kicsit lankadt a figyelmem, és arról fantáziáltam, hogy ezt a Draupadít igazán fel kéne pofozni. A negyedik órában már nagyon szurkoltam, hogy valaki most már ölje meg szerencsétlen Dúrjódhanát, mert ha így haladunk, akkor nekem kell. Egy ponton kétségbe is estem: mikor megjelent Krishna és Ardzsuna a szekéren, akkor megállt bennem az ütő. Ha ezek most belekezdenek nekem a Bhagavad Gítá kézjeles magyarázatába, akkor egy hétig nem megyünk haza. Szerencsére elég rövidre fogták (úgy húsz perc), négy és fél óra után kisvártatva Dúrjódhana is kibeleződött. Hallelúja.

Kedden Lálu vizitációja után (következő bejegyzés) úgy éreztem, hogy még nem emésztettem meg eléggé az előző napi Kathakali adagot, ezért könnyedebb vizekre eveztem, és elzarándokoltam a múzeumkertbe. Hihetetlen tömeg verődött össze. Családok ültek még az út közepén is. A lezárt MG Road-on tengerként hullámzott a tömeg. Reméltem, hogy nem mindenki oda tart, ahová én. Szerencsére nem, ezért a múzeumkert pavilonja melletti placcon viszonylag elviselhető mennyiségű emberen kellett átküzdeni magam. Ezen a helyen zajlik minden este a Kalaripayattu harcművészeti bemutató. Bár otthon láttam már egyszer ilyet, akkor annyira tetszett, hogy adtam neki egy újabb lehetőséget. Sajnos a színvonal elég alacsony volt (már amennyire én ezt meg tudom ítélni). A pesti előadáshoz képest legalábbis. Ezért fél óra után inkább beszálltam a tömegbe és elhömpölyögtem az Indian Cafe House-ba olcsó sültkrumplit vacsorázni. Kicsit bóklásztam még erre-arra, majd nekiestem a szennyes ruhának.
Szerdára Kúdijáttam és még egy Kathakali van beütemezve. Remélem, bírom majd alféllel.

Onam – shopping és foci

A város shopping lázban ég már hetek óta. Az ünnep alakalmából az összes boltban 40-50 százalékos engedmény van, minden sarkon vásári bazárt húztak fel, hogy mindenki szabadon költhesse az egész évben összespórolt pénzét. Az egyszeri külföldi, mint én is, ezt az időt használja arra, hogy bevásároljon szuvenírből és ajándékból a családnak, barátoknak.

Szombaton, miután pár órát lődörögtem még az egyetemen, visszairányultam a városba, hogy bevessem magam a Big Baazar nevű többszintes, minden jóval megtömött bevásárlóközpontba. Bár alapvetően kicsivel drágább, mintha az ember a sarki piacon vásárolna, de itt biztos, hogy minden annyiba kerül, mint amennyi ki van írva. A sima piacon rendszerint nem tudok egyedül vásárolni, mivel állandóan gazdag turizmónak néznek és a dupla annyit akarnak fizettetni velem.

A BB-re nem csak én gondoltam, nagyjából a város fele is ezt találta a legalkalmasabb helynek a vásárlásra. Vagy negyed órát verekedtem, mire sikerült leadni a hátizsákom, majd újabb negyed óra, mire feljutottam a legfelső szintre, hogy elkezdjem a nézelődést. Sikerült is beszerezni pár dolgot. Sajnos megfeledkeztem ama felelőtlen ígéretemről, hogy ezen a héten már nem keresek kifogást és elmegyek az iráni kollegákkal focizni. Mivel már hetek óta próbálnak rávenni, hogy vegyek részt a heti rendszeres iráni focidélutánon. Éppen el voltam havazva a dvd-k között, mikor kapom a telefont, hogy mindjárt a stadionnál vannak, jobb lesz, ha sietek. Siettem is, de újabb fél órába telt kijutni az épületből és másik fél órába, mire visszaértem a stadionhoz, mivel a városban akkora dugó volt, hogy egy tényleg csak lépésben lehetett haladni.

Nagy nehezen be is estem a stadionba, úgy ahogy voltam. Nem mintha lenne focizásra alkalmas ruhám, de nem volt túl kényelmes a szakadt szandál és a hosszú nadrág. Minden esetre beálltam szerencsétlenkedni én is. Gimi óta nem fociztam, és akkor is csak kényszer hatására. Mindig is kézilabdában utaztam, a foci nem az én műfajom. Teljesen megszoktam, hogy én az ilyesmit csak nézem, ezért néha játék közben és úgy maradtam és csak néztem, hogy megy el mellettem a labda. A végére már egész jól tudtam a labda és a kapu közé állni. Sose gondoltam, hogy én valaha irániakkal fogok focizni egy indiai stadionban. Ez is egy olyan dolog, amiért már megérte eljönni.

A szeánsz végén még ücsörögtünk kicsit a fűben, és néztem, hogyan játszanak a gyerekek pár méterrel arrébb. Kicsit lefáradtam, és döntöttem magamba a vizet. Szegény iráni barátaim meg még csak vizet sem ihattak a Ramadam miatt. Gondolom, volt még egy kellemetlen másfél órájuk, mire eljött az idő, hogy végre ihatnak.

A stadion nem semmi. Már csak a tipikus indiai félig lerohadt állapotát tekintve sem. A fűben ülve és körülnézve azonban olyan, mintha valami egészen bizarr és szürreális helyen lenne az ember. Egyrészt ugye ott vannak a kölkök, akik önfeledten szórakoznak. Mögöttem éppen színpadot építettek az Onam programhoz. Jobbra a St. Joseph templom magasodott ki a palánkok mögül. Szemben a nagymecset tornyai, mellette pedig a piac fölött keringő varjak csapata. Otthon ilyen összkép nincs, az biztos.

Visszabattyogtam a szobámba és ruhacsere után még kiruccantam kicsit a városba. Onam idején az élet valahogy soha nem akar megállni, és még 11 magasságában is tömve vannak az utcák. Sötétedés után amúgy is egészen üdítő a város, mivel mindent színes égőkkel szereltek fel. De tényleg, mindent. Ha az embernek nem lenne karácsonyi hangulata alapból is, ez a világítás végleg meghozza az ünnepi hangulatot. Minden sarkon hatalmas generátorok zörögnek, hogy biztosítsák az áramot a díszfényekhez. Otthon is nagyon szeretem Pestet, mikor ki van világítva, de míg otthon decensen és kimért ízléssel van minden összeállítva (ezzel persze semmi bajom), itt jó indiai módon, mindent bele alapon működik a dolog. Minél több, annál jobb. Minél színesebb, annál jobb. Miután kisétáltam magam, Szulfikrrel még beültünk az egyetem nagytermében tartott koncertre. Bár ki lettem okosítva, hogy ez az indiai zenének melyik formája, azon mód ki is szökött az agyamból. Nekem a jó magyar sanzonokat juttatta eszembe, csak persze helyi jelleggel. Nem kötött le túl sokáig, de azért egynek jó volt.

Vasárnap is hasonlóképpen telt az idő. A város szerencsére vesztett kicsit a lendületéből, mert ilyenkor már sokan otthon vannak a családdal. Persze még így is zsúfoltabb volt, mint az M3-as bevezető péntek este.

Onam - Attapúkkalam

Erre az eseményre már nagyon vártam. És velem együtt még Kerala összlakossága is. Mivel ebben az államban nem ünneplik a szokásos észak-indiai ünnepeket (hóli, díválí), meg a komcsi rendszer miatt amúgy sem tobzódnak a szabadnapokban, ilyenkor éli ki magát mindenki. Az ünnep tíz napjából négy munkaszüneti nap, alsóbb iskolákban pedig mind a tíz. Ilyenkor kicsit megáll az élet és elkezd körbe forogni inkább.

Magáról a fesztiválról nem írnék sokat. Remélhetőleg majd valamelyik nagykövetségi csütörtök estén elővezetem. Kétszer már nem lenne izgalmas. Inkább csak a személyes élményeket osztanám meg itt.

Az Onam hivatalos nyitóbulijáról (pontosabban a tanszékes nyitóbuliról) a tamil kiruccanás miatt lemaradtam. Ez egy szokásos szadjá volt, a hagyományos banánleveles előadásban. Láttam és ettem már ilyet, meg amúgy sem a kedvencem. Szóval nem voltam nagyon letörve, hogy ki kell hagynom a közös kajálást. Egyébként, mint errefelé minden ünnep, ez is nagyban kötődik az ételhez. Lévén az Onam aratásünnep, ilyenkor jól megtöltik az asztalt minden földi jóval. Szegény muszlimok az elmúlt két évben elég pechesek voltak, mivel az Onam és a Ramadam egybe esett, ahogy most is. Így míg a hinduk és a keresztények önfeledten zabálnak, addig szegény muzulmánok koplalnak.

A következő esemény már a konkrét nyitány volt, a nagy evés után egy bő héttel. A lelkemre lett kötve, hogy erről semmilyen kifogással nem hiányozhatok. Nem mintha akartam volna. A betegség majdnem közbe szólt, de addigra szerencsésen összeszedtem magam. Maga a nagy esemény a tanszékek közötti „virágszőnyeg” verseny. Ilyenkor mindenki nagy púkkalam készítésbe fog és a végén a szakavatott zsűri eldönti, hogy melyik a legjobb, melyiknek van a legtöbb mondanivalója, satöbbi. Egyébként ez zajlik minden helyen, ahol lehet legalább két csoportot alkotni az emberekből.

Reggel nyolcra lettünk berendelve, mert egy ilyen púkkalam és a hozzá tartozó körítés elkészítése nem kis idő. Meg is érkeztünk, kis késéssel persze, és egyből be lettünk állítva virágokat kaszabolni. Volt mindenféle színű és formájú virág, legalább két zsákkal. A feladat az volt, hogy a szirmokat borotvapengével minél apróbb darabokra kellett aprítani, hogy könnyebben lehessen velük dolgozni. Mindezt ipari mennyiségben persze. Egész délelőtt virágfejeket gyilkoltunk és faragtunk, míg a leányok nekiestek az előre felvázolt alakzat kirakásának.

Dél körül már az egész tanszék jelen volt, és mindenki sürgött forgott. Én is nagy munkában voltam, mikor Lálu odajött, hogy ideje magamra ölteni az egyenruhámat. Az egyen mundut és az egyen inget. Előre sejtettem, hogy egész nap én leszek a cirkuszi majom. Hát igen.
Segítettek felapplikálni a mundut, persze biztonsági okokból övvel, nehogy félúton elhagyjam valahol. Az arcomra küldtek egy kis hintőporszerű fehérítő port, amire nekem ugye eleve nagy szükségem van. A homlokomra meg kaptam egy kis szandálport, hogy teljes legyen az összkép. Mikor előmásztam a teremből, mindenki odáig volt meg vissza, hogy milyen szmártul nézek ki, meg hogy ez a gyerek tiszta keralai. Na persze. Azon mód meg is kezdődött a fényképezés, aminek Gópan megjelenése vetett végett, aki idén Mahábali szerepét kapta, így ő nézett ki a leghülyébben, ami nekem csak jó volt.

Ezek után a munka és a fotózkodás felváltva zajlott. Kettő körül megjelent a zsűri, addigra minden a helyére került. Ahhoz képest, hogy mennyi szívás jár egy ilyen virágkép előállításával, a zsűri nem nagyon marasztalta magát. Szegény Lálu jól le volt törve, hogy nem mondhatta el a jól begyakorolt mondókáját a púkkalam szimbólumrendszerét illetően.

Miután lezajlott a nagy zsűrizés, csapatostól elindultunk, hogy a többi tanszék kreálmányát is megtekintsük és kivesézzük. Persze nem engedték, hogy átvegyem a sima ruhámat, így a vándorlás gyorsan szafarivá alakult, ahol ezúttal én voltam a megtekintésre kerülő állat. Az már megszoktam, hogy néhányan megbámulnak, de hogy konkrétan mindenki engem nézzen, az már kicsit sok. Csak hogy fokozzam az amúgy is magasban szárnyaló hangulatot, párszor majdnem pofára estem, mikor rátapostam a „szoknyám” szélére. Ez a mundu nem túl praktikus viselet. Tény, hogy a szél néha üdítően befúj, de ebben ki is merül minden pozitívum.

A végén már kocsival köröztünk, Shaji meghívott minket teára a kantinban. Az Onam egyik jellegzetessége, hogy ilyenkor mindenütt hintákat szerelnek fel, mert a leányok azt szeretik, így aratáskor. Én sem úsztam meg a hintázást, pedig láthatóan nem az én súlyomra és méretemre volt kitalálva, de hát a cirkuszi majom az már csak cirkuszi majom. Egyébként Szénthil a nagy rajongója ennek a dolognak. Ötéves kisfiúvá alakul minden hinta látványától, és Csizmás Kandúrhoz mérhető szempillantásokkal könyörög, hogy valaki legyen oly jó és lökje meg jó erősen.

Mikor eljött a zárás ideje, a társaság egy része csatlakozott az egyetem főbejáratánál zajló játékokhoz, vagy haza indult, mint jómagam is. Először maradni akartam, de Shaji mondta, hogy hazavisz kocsival. Mikor láttam, hogy a tanszékvezető és még két tanárnő már bezsúfolta magát a hátsó ülésre, hogy nekem elől jusson hely, nem volt arcom azt mondani, hogy inkább maradok. Kicsit csalódott voltam, hogy nem láthatom a száris lányok kötélhúzó versenyét, de végül is egész jól alakult a nap további része.

Szépen sorban kipakoltuk a tanárokat. Ilyetén formán fény derült a tanszékvezető lakhelyének pontos helyére (napközben két fiával, menyével és unokájával már megismerkedtem), valamint alkalmam nyílt még egy templom megtekintésére is, pávástól, mindenestől. Az utolsó körben Rádhá tanárnőt vittük el a házához, akit egyébként a legjobban kedveltem az összes tanerő közül. Ha már így esett, be lettem invitálva egy teára. Nagyon fura élmény volt egy igazi, tradicionális bráhmana családhoz látogatóba menni. A férj egy szál dhótiban és szentfonalban tölti a napjait. A házat a bráhmana ükakárki kapta a Travankór mahárádzsától ajándékba. Olyan is volt. Szóval nem nagyon tudtam, hogy mihez kezdjek a helyzettel és hogyan fejezzem ki tiszteletemet. Zavaromban inkább csak ittam a teát és a magyar konyhaművészetről fecsegtem.

Mikor végeztünk a látogatással, Shaji rábeszélt, hogy menjek el hozzá is és vacsorázzak náluk. Úgy is lesz még egy vendég, még kapóra is jön a dolog. Mivel a bizonyos vendég egy lengyel professzorasszony, aki a Kúdijáttam színház nagy szakértője. És nekem, mint olyannak, jól jön az ilyen ismeretség a jövőre nézve. Bár a néne meglehetősen fura szerzet, egész jól elbeszélgettünk. Teljesen pelyhes kiscsirkének éreztem magam mellette. Mondjuk szakmailag az is vagyok.

Nagyon élveztem ennek a napnak minden percét. Eltekintve néhány kellemetlenségtől, egész nap nem lehetett letörölni a képemről a vigyort. Örülök, hogy részese lehettem ennek az egész hajcihőnek. Este jött a telefon, hogy mi nyertük meg a virágversenyt. Nyilvánvaló. :)

Beteg lettem

Engem is elért a sors keze. Pedig olyan büszke voltam parasztgyomromra, hogy mindent bevesz. Ezúttal úgy tűnik, betelt nála a pohár. Azt mondjuk nem tudom, hogy mitől, mivel semmi olyasmit nem ettem, amit eltérne a szokásos étrendemtől.

A lényeg, hogy kedden hajnalban arra ébredtem, hogy iszonyatosan fáj a gyomrom. A hasmenés sem váratott magára sokáig. Reggel éreztem, hogy lázas vagyok, de a lázmérőmben természetesen lemerült az elem, így nem tudtam megmérni. Bevettem egy lázcsillapítót, de nem használt. Aznap mindenképpen be kellett mennem az egyetemre, mert mindenféle beszélni valóm volt a professzorandhedd-el. Az iskolabuszon már éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Mikor megérkeztünk, alig bírtam felállni az ülésről. A megálló és az épület közötti ötven métert is úgy tettem meg, mit egy rozogább nyugdíjas. Fájt minden csontom, a gyomrom görcsölt, a fejem hasogatott. Lehanyatlottam az asztalomra, majd ott is maradtam egy darabig. A többiek megneszelték a dolgot, és úgy gondolták, hogy a legjobb lesz kórházba menni. Hosszasan vitatkoztak, hogy melyik intézmény is lenne a megfelelő számomra. A választás a szomszéd kisváros Mission Hospital nevezetű kórházára esett.

Alapvetően nem voltak túl nagy elképzeléseim az állami kórházakat illetően. Ez a hely sem cáfolt rá különösebben. Egyik helyről vittek a másikra. Regisztrálás, aktanyitás, sorszámhúzás. Végül leültünk a rendelő elé, ami csak egy vékony függönnyel volt elválasztva a folyosótól. Az ajtó mellett plakát: Try Jesus! Na köszi. Mivel ugyebár nekem különleges bánásmód jár, elég hamar beengedtek. A doki kikérdezett, megvizsgált úgy ahogy. Felírt egy rakat gyógyszert, és előirányzott vértesztre, ha két napon belül nem javulnék meg. Gyorsan kiváltottuk a tablettákat (itt darabra adják) majd visszatértünk az egyetemre, hogy összeszedjük a cuccaimat és a kétórás busszal visszatérjek a vendégházba. A lelkemre kötötték, hogy csak forró vizet igyak, mert lázas embernek azt kell (újdonság #1).

Mivel egész nap nem ettem semmit, és nem is nagyon akaródzott bármi szilárd táplálék bevitele, a banán volt az egyetlen kiút. Elcammogtam a piacra és vettem kétféle banánt. Nagy nehezen betuszkoltam egyet, majd bevettem az új lázcsillapítómból és aludni tértem.

Shaji úr telefonja ébresztett, hogy negyed óra múlva benézne hozzám, ha lehet. Mondom jó, jöjjön csak. Kikecmeregtem az ágyból és vendégbaráttá tettem a szobámat, amennyire bírtam. Befutott Shaji, és mondja, hogy hozott nekem valami természetes, biogyógyszert. Áradozott, hogy milyen jó és csodás hatása van. Szerintem sima gyümölcspép, de hát fene tudja. Kiderült, hogy jó drága, és ezt is valami MLM rendszeren keresztül értékesíti egy cég. Na, gondoltam még itt sem lehet nyugton az ember az ilyesmitől. Shaji teljes meggyőződéssel állította, hogy milyen jó, meg jó pénzkereseti lehetőség és ráadásul még segíthet is vele az embereken. Blaaaa. 690 ruppóért gyümölcspépet árulni - nem hiszem, hogy ez lenne a segítőkészség netovábbja.

Aztán még az is kiderült, hogy nem jó banánt vettem. Mert ezek fokozzák a lázat (újdonság #2). Ilyenkor csak az egyik fajtát szabad enni, ami a korábbi tanulmányomban a „szokásosbanán” nevet viseli. Mivel éppen nem voltam halálomon, elfogadtam az ajánlatot, hogy elfurikáz a boltba, ahol vehetek jó banánt. A motorozást mondjuk félkómásan sem hagytam volna ki. Miután felszerelt egy kiló banánnal és almával, visszavitt a vendégházhoz.

Éjszakára megint belázasodtam, nem is akármennyire. De a bogyók úgy látszik használtak, mert reggelre már majdnem jól voltam, leszámítva némi fejfájást és alkalmi gyomorgörcsöt. Remélem, ez is elmúlik, mivel kezdődik az Onam, és abból egy percet sem akarok kihagyni. Megvették a mundumat és egy inget is kaptam. Reszkess internet, nemsokára jön a szoknyás Robi!

Még egy magyar

Miután vasárnap visszatértem a tamil körutamról, még volt egy egész délutánom. Alvással és újabb mozilátogatással kívántam elütni az időt. A terv első részét teljesítettem is, ahogy kell. Mikor éppen elindultam a moziba, Szulfikr (az egyik portás) lestoppolt, hogy bizony van itt a vendégházban még egy magyar. Kikereste nekem a könyvben, hogy mi a neve. Persze lövésem nem volt, hogy ki az, lévén matematikus az illető. Végül rábeszélt, hogy kopogjak be hozzá, és beszélgessek el vele. Kicsit ódzkodtam a dologtól, mégsem illik idegenekre rátörni csak úgy. Pedig konkrétan rátörtünk. A sokadik kopogás után sem kaptunk választ, így Szulfikr egyszerűen benyitott. Szerencsétlen Márki Lászlót (mert ez volt a neve) valószínűleg délutáni szunyókájából keltettük fel. De nagyon készséges volt, és ő is érdeklődést mutatott a beszélgetésre.

Szóval Márki László, hatvan év körüli akadémikus, a félcsoportok szakértője. Hogy az micsoda, azt nem tudom. Gyorsan kiderült, hogy a matematikai témákban nem én leszek a legjobb beszélgetőpartner (bár a matematikus konferencián volt alkalma erről beszélgetni), úgyhogy inkább maradtunk az indiai élmények megvitatásánál. Vagy egy órát beszélgettünk mindenféléről. Végül is nagyon örültem a váratlan találkozásnak, mivel újabb valószerűtlen, ámbár érdekes ismerősre tettem szert.
A mozi végül elmaradt, mivel este nem adták a Predátort, csak reggel, így mozi nélkül töltöttem a vasárnap estét.

Chennaibammeg

Pénteken el kellett hagynunk Auroville csendes békéjét és vissza kellett térnünk Chennai bugyraiba. Nem örültünk különösebben ennek az eseménynek.

Négy körül értünk Pondiba, ahol felkapaszkodtunk ez első buszra, hogy aztán három és fél óra autópályás menetelés után elérjünk a nagyvárosba. Útközben akkora eső kerekedett, hogy pillanatok alatt bokáig érő víz volt mindenütt. A felhők olyan sötétek voltak, mintha egyenesen valami vulkánból jöttek volna. Az időjárás nem is passzolhatott volna jobban a Chennai-ba tartó utazáshoz.

Már sötét volt, mire beértünk a város központjába. A külvárosban akkora dugó volt, hogy csak lépésben sikerült bejutni a belső kerületekbe. Köszönhető volt ez a láthatóan tamil divatnak, miszerint muszáj tíz kilométerenként egy felüljárót építeni. Persze mindegyik csak félkész állapotban volt még.

Megérkezés után a szokásos „most mit csináljuk” életérzés lett úrrá rajtunk. Az LP figyelmeztetett, hogy nehéz lesz szobát találni csak úgy. Nem is kellett csalódnunk. Bementünk egy pár helyre, puccos szállodákba is, de sehol nem volt már szoba. Végül sikerült szobát kapni egy olyan helyen, amit az LP csak „végső megoldás”-ként emleget. Tényleg az volt. Nem mondom, hogy „annyira” borzalmas volt, de azért nem volt semmi. A szobánk csak annyira volt redva, mint egy alsókategóriás munkásszálló. Mikor elővizitáltam a szobát, közöltem, hogy csak akkor vesszük ki, ha lecserélik az ágyneműt. Le is cserélték, de nem lett jobb a helyzet. Nem tudom, láttak-e valaha mosóport. Ablak volt ugyan, de az valami meghatározhatatlan helyre nézett. Nem igazán tudtuk, hogy ez most valami tűzfal úgy harminc centire, vagy az épület fala és külső borítása közötti rész. Minden esetre jó sok szemét volt felhalmozva. Volt külön fürdőnk, de a vécét óránként csak egyszer lehetett leengedni, mert olyan lassan töltött után a tartály. Szerencsére kaptunk elektromos szúnyogriasztót, ami gyaníthatóan a borravalónak volt köszönhető. Nem vettük a lelkünkre a körülményeket, inkább csak jól szórakoztunk rajta. Leterítettük az ágyat a hálózsákommal, majd ezt az egész szituációt Chennai számlájára írtuk.

Mivel még nem volt olyan késő, a vacsora és a séta mellett döntöttünk. A Kennet Lane tele volt riksásokkal, akiket az istenért nem lehetett lekoptatni. Úgy kellet kerülgetni őket, mint valami aknákat. Az egyik jólszituált étteremben kajáltunk. Az elmúlt napokban teljesen rákattantunk a fresh lime soda csodájára. Semmi sem tudja feldobni az embert a hőség közepén, mint ez a mennyei ital. A pincér hosszasan bámulta a hűtőt, majd közölte, hogy nincs szóda. Megint koppantunk. Nem baj. Ha Chennai egy olyan város, ahol van éjszakai élet, akkor már miért ne nézzük meg. Sétálgattunk egy kicsit körbe-körbe, de egyik bár sem tűnt túl vonzónak. Végül megint az lett, hogy túl sokáig álltunk egyhelyben, ezért odajött két fickó, és megkérdezték, hogy mit keresünk. Vázoltam nekik a helyzetet, és máris készek voltak mindenféle tanácsokkal ellátni. Ahol álltunk, kettő darab bár volt látótávolságban. Az egyik egy sokcsillagos szálloda alatt lévő bár, a másik pedig egy hullámpalából és fémlemezekből eszkábált, nagy forgalmat bonyolító, AC Bar (mert hogy volt légkondi) névre hallgató hogyishívják. Az AC állítólag olcsóbb és teljesen elfogadható, de hölgytársasággal nem ildomos a belépés. A másik hely drágább ugyan, de ingyen jár a rágcsa és a hölgyeknek sem gond. Először nem akartuk egyiket sem választani, de végül ráfanyalodtunk a hölgybarát variációra.

Az alagsorban elhelyezkedő létesítménybe belépve úgy éreztünk, mintha valami cigifüstös kémfilmbe kerültünk volna. A hajdan jobb napokat megélt bár, immáron kocsma, félhomályában egyszerre sok szempár szegeződött ránk. A helyiségben ugyanis csak férfiak voltak, így Veró nem kerülhette el az érdeklődést. Kissé félszegen néztünk körbe, majd az egyik pincér asztalhoz ültetett minket. Rendeltünk sört és kértünk egy hamutálat. A pincér mondta, hogy hamutál az nincs, arra van a föld. Kicsit furcsálltuk a helyzetet, de körbenézve tényleg olyan volt az egész hely, mint egy jó nagy hamutál. Megérkezett a sör, és az ingyen rágcsálnivaló is. Lepakoltak elénk egy csomó kis tálat. Felsorolom, hogy mi volt benne, ezzel is érzékeltetve a kulturális különbségeket. 1: csincseriborsó, főve, fűszerezve. 2: répa, szeletelve. 3: uborka, szeletelve. 4: főtt tojás, negyedelve. 5: valami kukacformájú, ropogós izé. 6: csipsz. 7 és 8: rasza vadai (ez lében úszó, hagymás fánkszerű valami). Ránéztünk az elénk tálalt dolgokra és úgy tűnt, hogy már a látványa is hasmenésgyanús. Körülöttünk egyre gyűltek a népek, a tévéből tamil filmzenék vonítottak. Gyorsan befejeztük a sört és visszasiettünk a szállásra. Ennyi elég is volt Chennai-ból egy estére. Elhatároztuk, hogy Chennai hivatalos neve ezúttal Chennaibammeg.

Másnap korán keltünk, mert Verónak ötre a reptérre kellett érnie. Kikísértem, mert mégsem járja egyedül mászkálni egy ilyen helyen. A portán próbáltam taxit hívatni, de ez nem tartozott a szolgáltatások közé. A fickó mondta, hogy pár perc séta a vasútállomás, ott találunk taxit. A Kennet Lane nappal sem szívmelengető, de így a kihalt sötétségben tényleg nem volt egy szelet csokissüti. Veró meg is jegyezte, hogy bizony „parrantana” itt egyedül. Végül szereztünk egy riksát, aki legálisan kirabolt minket a viteldíjjal. Miután Verót kipakoltam a reptéren, féláron visszavitettem magam a szállodához. Ez volt az egyetlen olyan pillanat, mikor találtam valami jót ebben az ördögi városban. A csendes, néptelen utcák a hajnali, viszonylag friss levegővel egészen élvezhetőek voltak. Mondjuk ehhez nem kell éppen Chennai-ban lenni, ilyet lehet bárhol máshol is találni.

Kicsit szunyókáltam még. Először azt gondoltam, hogy ki nem teszem a lábam a szállodából, csak mikor már a vonatomhoz kell menni. De mégis rávettem magam, hogy korábban kimerészkedjek és megnézzek valamit ebből a „csodás” városból. Először betértem az előző napi étterembe reggelizni. Direkt megfigyeltem, hogy van szóda a hűtőben. Jött a manusz, kértem is a fresh lime sodát. Mondta, hogy nincs szóda. Mondom látom hogy van. Erre odahívta valamelyik fejes arcot, és akkor ő mondta, hogy nincs fresh lime soda. De mondom itt van az étlapon is. Látom a szódát, meg a lime-ot is kb. két méterrel arrébb. A hosszas győzködés sem használt, de kaptam sima szódát. Juhééé.

Elbuszoztam a központi pályaudvarra. Sétáltam egy kicsit Chennai Hungária körútján, ami nem volt épp felemelő élmény. A közelben egyetlen turistalátványosság volt, mégpedig az erőd. Hosszas cirkálás és sok útbaigazítás után megtaláltam az egyik hátsó bejáratot. Az entranszt katonák őrizték, akik egyből lecsaptak rám, mikor a közelükbe értem. Be kellett diktálni az adataimat. Mikor mondtam a katonahölgynek, hogy nincsen chennai-i lakcímem, kicsit tétlenül nézett rám. Erre odajött egy idősebb, rosszarcú fazon, majd konkrétan leordított a fejemet, hogy NAME! ADDRESS! és közben hevesen böködte a füzetet, mintha nem érteném, hogy miről van szó. Ettől először elég szélesen elvigyorodtam, majd megint nekem esett, hogy most meg mit röhögök. Ekkor kicsit megszeppenve elővezettem, hogy nincs itteni lakcímem. Megelégedtek a magyar címemmel, majd lepasszoltak egy másik arcnak, aki átkutatta a táskámat. Ő is átérezte az előzőleg lezajlott jelenet humoros felhangját, beletúrt a táskámba, majd megkérdezte, hogy ugye nem akarom felrobbantani az erődöt, mert holnap nemzeti ünnep és az nem lenne szép.

Kábé két perce voltam benn az erődben és már azon törtem az agyam, hogy hogy fogok innen kijutni. Mászkálgattam egy kicsit, de mindenütt csak katonák voltak. Mondjuk naná, mert itt van minden katonai hivatal, meg a rendőrőrs, meg a nemzetvédelmi akármi. Fél óra bolyongás és kérdezősködés után sikerül találnom egy másik kijáratot. Közben elhaladtam India legrégebbi keresztény temploma mellett, de ez akkor valahogy nem hatott meg.

Kisebb kerülővel visszekecmeregtem a pályaudvarra és úgy gondoltam, hogy most már csak egy ebédre futja az energiámból. Ez sem volt egy egyszerű folyamat. Vagy két liter vizet izzadtam ki, mire találtam egy rendes éttermet. Az se volt valami jó.

Végül még egy órát vártam az állomáson, és eldöntöttem, hogy ide se jövök többet, csak ha hurcolnak.

Templomolás, bagett és Magyar torta

A kedd és a szerda a templomlátogatás jegyében telt. Mindkét nap autót béreltünk, és azzal tettük meg az utat dél felé. Igazán ideális napok voltak ezek: ablakot le, könyököt ki, kókuszdiót be. Chidambaram, Tanjavur, Dharamsala, Gangakondacolapuram. Ezek voltak a célállomások. Minden helyen csodás hindu templomok vannak. Némelyik még mindig működik, némelyik meg már csak az UNESCO égisze alatt hirdeti régi nagyságát.

A blog szempontjából nehéz ezekről a helyekről írni. Mert ha az ember nem érzi át, akkor gyakorlatilag csak egy rakás kőről beszélhetünk. Az meg ugye nem túl izgalmas. De mikor az ember egy túlfűtött, hívő tömeg közepén nézi, ahogy sokliter kókusztejben fürdetik Ganésa szobrát, majd egyszerre szólal meg egy tucat harang fülsiketítően, az egész más tészta.

Vagy az, mikor csak mi vagyunk egy több száz éves épületben. Sehol senki, mert minket is azért engedtek be nyitás előtt, mert turisták vagyunk. Leültem egy lépcsőre, és csal hallgattam a köveket. Ez badarság, tudom, de máshogy nem tudom megfogalmazni.

Mivel a két meglehetősen strapás nap alatt Mária Dzsínek sikerült lebetegíteni magát, csütörtökön már csak Veróval ketten járkáltunk erre-arra. Délelőtt bebicikliztünk az egyik közeli „rendes” faluba, hogy feltöltsük zöldség és gyümölcskészleteinket. És ha már ott voltunk, lenéztünk a tengerhez is, mert azt mindig kell. Persze rossz úton mentünk le, de pont az volt benne a jó, mivel egy teljesen csendes partszakaszra értünk, 100-200 méterre a strandolásra használt szakasztól. Csak egy párocska próbált elbújni a halászhálós zsákok között. Minket ez különösebben nem zavart. Inkább csak megittuk a jéghideg kólát, és pacsáltunk a vízben. Így már a Bengáli Öböl is lábvizemmé avanzsált. Enyhén leégtünk a napon, pedig nem is voltunk olyan sokáig. Ennek leginkább az volt az ok, hogy a szabad strandon megneszelték, hogy egy fehér leány fürdőzik errefelé, és néhányan megindultak felék. Azt nem vártuk meg, hogy odaérjenek, inkább visszatértünk a biciklikhez, majd a süppedős homokban eltoltuk őket a legközelebbi útig.

Visszafelé tekerés közben sajnálatos megállapítást kellett tennem: nem csak 11 kilóval vagyok kevesebb (végre megmértem magam), hanem rengeteg energiával is. Eddig sem voltam egy erőember, de most már teljesen ciki a helyzet. A legapróbb lejtők is utamat állták, így kénytelen voltam egy csomószor leszállni és tolni a biciklit. Ez azért fura, mert ehhez képest az alap energiaszintem meg tök magas, és nem bírok megüli a valagamon. Különös.

Mire visszaértünk a házhoz, már csak egy gyors ebédre futotta, mert jött értünk az autó és bevitt minket Pondicherry-be. Ez az Auroville-hez legközelebbi nagyváros, volt francia gyarmat, Dél-India gyöngyszeme. Mindenki, aki már látta, azt állította, hogy ez a legjobb hely széles e délen. Nem akartam nekik hinni, mert akkor még úgy gondoltam, hogy a nyugati civilizációval „kórosan” megfertőzött India nem is lehet igazán jó. Az elmúlt két hónap kicsit átírta az értékrendemet, és most már kénytelen vagyok hevesen egyetérteni. Ez a város tényleg szuper. Jó, nyilván ennek is vannak rossz részei, és a keresztülhaladó csatorna ugyanolyan büdös, mint bárhol máshol. A hangulat azonban teljesen más. A néhai francia körzet utcái és házai olyan hangulatosak, hogy az embernek kedve lenni végigsétálni az összes utcán, egymás után. Nagyrészt mi is ezt csináltuk Veróval. Belefutottunk két német leányba, akikkel beszélgettünk egy keveset, majd elindultunk a Nehru út felé, mivel elsősorban shoppingolás volt a program. Maga az út is tele van boltokkal. Mindent lehet kapni, ami szem-szájnak ingere. A legjobb azonban maga a piac volt, ami pezsgő zsongásával teljesen megnyert minket. Nem vettünk semmit (csak némi gyümölcsöt), de nagyon jól eltelt az idő. Végül beugrottunk a Hot Breads nevű pékségbe/kávézóba, ahol már megfordultunk egyszer még hármasban. Ez a hely is a francia örökség része. Lehet rendes, európai pékárut kapni. Főleg franciát persze. Bagettet, crissant-t, kenyeret, meg mindenféle jóságot. Van nekik süteményes pultjuk is, ahol nagy megdöbbenésünkre odaadóan stírölt minket néhány Magyar szelet névre hallgató süti. Nem is hagyhattuk őket ott. Hogy mitől magyar, azt először nem tudtuk eldönteni. Semmi nem utalt magyar mivoltára. Kóstolás után kiderült, hogy a krémjének tök ugyanolyan íze van, mint a hajdani télifagyinak. Valószínűleg ez lehet az indok. :)

New Age is comming

Auroville-től már az első percben leesett az állunk. Hihetetlen, hogy képesek voltak egy ilyen helyet megcsinálni és fenntartani Indiában. Minden ellentmondásával együtt ez a hely tényleg valami más.

Hogy micsoda Auroville, abba itt nem szeretnék belebonyolódni. Kimerítő információt lehet róla találni mindenütt a neten. A lényeg, hogy néhányan úgy gondolták, lehet egy új és jobb világot építeni, ahol majd az új és jobb emberek élhetnek. Bár az elmúlt évtizedekben nem sikerült minden tökéletesen, azért egy-egy őstag arcán még mindig ott az elszántság és a hit, ami az elején segített a hely létrehozásában. Ide nyertünk mi bebocsátást.

Mária Dzsí eme valószerűtlen helyen tölti néha nyári vakációját, ahogy most is. Először csak annyit érzékeltünk az egészből, hogy egy növényzettel dúsan beültetett, tiszta, rendezett területre értünk, ahol csend van és közel a természet. A lakástól is teljesen oda voltunk. Egy darabka nyugati civilizáció, indiai körülményekhez igazítva.

Ahogy telt az idő, egyre több információt tudtunk meg a helyről, és így lett ez az egész egyre ellentmondásosabb. Még most, napokkal később sem tudom eldönteni, hogy végül is mi a véleményem erről az egészről. Vajon tényleg van alapja egy ilyen helynek, ahol mindenki egyenlő lehet és egy ideális társadalomban élhet? Vagy csak néhány gazdag, kiöregedett hippi naiv képzelgése, amit már akkor megbicsaklott, mikor még el sem kezdődött semmi? Az elképzelés minden esetre jó, kár, hogy a világ már csak olyan, amilyen.

Az első napot mindjárt a pihenésnek szenteltük. Illetve Mária Dzsí a korháznak, mivel sajnos gondok adódtak a lábával. És ez csak a kezdet volt. A kórházból jó hírekkel visszatérve ebéd után elindultunk a központba, hogy biciklit béreljünk. Meg is kaptuk a csodajárgányokat, amik éppen arra jók voltak, hogy kis távolságokat megtegyünk velük. Nem is kellett nagyokat utazni, mivel maga Auroville nem olyan nagy. Körbekerekeztünk a falun, megnéztük a fontosabb épületeket, köztük az arany golflabdára hajazó Mátrimandírt, ami az egésznek a központja. A Visitors Center-ben megtekintettük a kiállítást, amely a hely történetét hivatott bemutatni. A képek között feltűnt a hajdani magyar brigád, akik egy marék magyar földdel járultak hozzá a létesítmény felépítéséhez.

Auroville lakosságának (akik kiérdemelték az állampolgárságot) kétharmada külföldi, köztük elvileg hét magyar is van, bár velük nem találkoztunk. Nem mintha olyan nagy lenne itt a társasági élet. Nagyjából a közös meditációkban és a Solar Kitchen tetején elköltött kávéban és vacsorában realizálódik. Tényleg nagy a béke és a nyugalom. Autókat nem is igazán engednek be sehová, maximum az elektromos darabokat. Így mindenki két keréken utazik emberi erővel hajtva vagy motorizálva. Ebbe a nyugalomba teljesen belefér az úton sétálgató páva és a játszadozó mongúzok a teraszon.

Benéztünk a szuvenír shopokba, ahol lehetett kapni mindenféle ezobioterikus dolgot, Auro tésztától az Auro ruháig. Fura, hogy váltig állítják, hogy ez nem egy turista hely, ehhez képest mégis megvan minden, ami a turistáknak kell. Ez is például az egyik olyan szembeszökő ellentmondás, ami a nagy szavak és az anyagias valóság között feszül.

Mivel (elvileg) földi halandó csak különleges engedéllyel léphet be a Mátrimandír belsejébe, gyorsan kihasználva az adódó lehetőséget, bekönyörögtük magunkat egy három nappal későbbi csoportba. Ez azt jelentette, hogy alaposan elő kellett adni magunkat a telefonban egy nőnek, hogy mi biz mindent kiállítást, könyvet, videót láttunk erről a helyről, és nagyon-nagyon érdeklődünk. Ez utóbbi igaz is volt. Sikeresen átmentünk a teszten, és kaptunk negyed órás belépést, amit csendes meditációval tölthetünk. Miután beszélgettünk és teáztunk egy ideig, visszirányultunk a ház békéjébe és nyugalmába.

A következő három napban csak hálni jártunk vissza, ugyanis kirándultunk mindenfelé, amit majd egy későbbi bejegyzésben örökítek meg. Hogy ne vágjam félbe Auroville történetét, előre ugrok három napot, a bizonyos meditáláshoz.

Az utolsó napon Veróval felkerekedtünk, és elcangáztunk a főkapujához, ahol azok a bizonyos kiválasztottak beléphetnek a kertbe és az ott fényeskedő épületbe. Itt elég gyorsan kiderült, hogy naponta 160 embert engednek be vizitálásra. Ennyit a kiválasztottság melldagasztó élményéről. Várakoznunk kellett egy darabig, míg az előző csoport végzett a látogatással. Körülöttünk csupa fura ember. A földhözragadt indológus palánták nem nagyon tudnak mit kezdeni a spiritualizmus magasabb fokán (vagyis nullától különböző bármely szinten) elhelyezkedő hippiszerű elemekkel. Aztán még egy nyugalom megzavarására alkalmas csoport is érkezett, úgy húsz indus turizmó személyében. Itt már sejtettük, hogy ebből baj lesz.

Mivel elvileg ennek a helynek semmi köze a valláshoz (de azért mandírnak hívják, és mindenféle isteni szimbólumrendszerrel rendelkezik; szintén roppant konzekvens) ki van írva, hogy kéretik mellőzni minden vallásos megmozdulást: hajlongást, mantrázást, körbejárást, ölelgetést, puszilgatást. Az indusokból nem lehet kinevelni az ilyen irányú tevékenységet, ezért még a kert szélén demonstratív céllal elhelyezett épületelemet is kénytelen voltak körbecsókolni és fejjel érinteni. A kertben már elvileg nem szabad beszélni, hogy mindenki magába merülve elmélyedhessen. Kedves indiai barátainknak az ilyesmi smafu, inkább beszélgettek és röhögcséltek. Elmélyedésre esély sem volt. Gondoltam, majd bent az épületben.

A Mandír külsőre és belsőre is leginkább valami nyolcvanas évekbeli lowbudget sci-fi-t idéz, de ehhez képest tényleg hatásos. A belső hófehér burkolat, a puha szőnyeg és a halkan csordogáló víz hangja elzsibbasztja még a két lábon járó koffeinkapszulákat is. A központi, kör alapterületű teremnél nem is lehetne alkalmasabb hely a meditációra. Körben fehér oszlopok, a földön párnák. Középen egy óriási kristálygömb szórja szét a tető apró nyílásán besugárzó napfényt. Néma csend. Az emberek még a lélegzetükre is figyelnek, nehogy megzavarják a többieket.

Mivel nem vagyok nagy meditáló, sőt, kifejezetten nem bírom, ha kordában kell tartani az agyamat, előre láttam, hogy inkább gondolkodással fogom tölteni az időt, mint a gondolatok kizárásával. De valami hihetetlen csoda folytán sikerült olyan hangulatba jönnöm a hely varázsától, hogy agyam megelégedett a fénycsóvában keringő porszemek és a kristálygömbön tükröződő homályos emberi alakok szemlélésével. Az a néhány gondolat, ami átfutott az agyamon, az a kedves indiai elemeknek köszönhető. Mivel még ott sem tudták türtőztetni magukat, és kénytelenek voltak elereszteni néhány suttogást és ásítást, nem beszélve a karkötők folytonos csörgésétől, amik a tökéletes csendben egyből felborzolták minden idegszálamat.

Mikor letelt az idő, halkan és békében hagytam el a termet, hogy a túrát folytatva megnézzem a gömb alatti tavacskát, a kert többi tartozékát, köztük az alapítás helyét kijelölő banjan fát. Ez a fa, komolyan mondom, tökéletes. Ha lehet ez mondani valamire, akkor erre a fára lehet. Ahogy letelepedtünk alatta, olyan közel éreztem magam a Földhöz, mint még soha. Eme számomra szokatlan élményeket megint az indus turisták zavarták meg a viháncolásukkal.

A kertből kiérve váltottunk szót újra Veróval, és egyből kibukott mindkettőnkből a felgyülemlett ellenszenv a helyi lakosság iránt. Nagy hirtelenjében sok csúnya dolognak adtunk hangot, amit azóta már átértékeltem, de továbbra is azt gondolom, hogy ez hely nem egy ilyen kulturális háttérrel rendelkező népnek való. Ők maradjanak csak a maguk jelenkori hangos, látványos, tömjénes vallásuknál.

Szóval nem is tudom, mit kellene gondolnom erről a helyről. Az alapvető elvek nagyon tetszenek. A teória mindig is közelebb állt hozzám, mint a gyakorlat. Talán azért, mert a teóriát még tisztán lehet tartani, a matériát már csak bajosan. Ez a hely is olyan jó lehetne, ha meg tudna maradni a maga egyszerűségében, és nem akaszkodna rá a sok new age sallang és az anyagiaskodás. Mindenképpen csodálatra méltó, hogy sikerült megvalósítani egy ilyen elképzelést, mert a legtöbb esetben erre sem kerül sor. Örülök, hogy láttam, de azt hiszem, tovább kell keresnem a saját variációmat a békére.

Kánycsipuram

Másnap kicsit nehezen ébredtünk, hála a hosszú kimaradásnak. Mindenképpen korán akartunk indulni, mert Kánycsira csak egy fél napunk volt. A buszút elég szótlanul telt, inkább csak szemléltük az indiai szavannát, és azt a néhány falut, ami mellett elhaladtunk. Kánycsi jóval nagyobbnak és zsúfoltabbnak tűnt, mint Mahábalipuram. A buszról leszállva kicsit el is voltunk veszve. Akadályoztak minket a csomagjaink és nem nagyon tudtunk volna szabadon közlekedni tőlük. Gondoltuk, hogy lepakoljuk őket valami helyen, de a gyorsan ránk támadó riksás bácsi jobb alternatívának tűnt. Miután majdnem felére alkudtuk az árat, hagytuk magunkat rábeszélni a riksatúrára. A bácsi (Bábu) végigfurikázott minket a városon és elvitt mind az öt megtekintésre érdemes templomhoz. Nélküle biztos nem jutott volna időnk minden helyre és még jól el is tévedtünk volna az amúgy nem túl szimpatikus városban.

A templomok nagyon szépek voltak. Leszámítva, hogy nagy részük az indiai renoválás és „restaurálás” áldozatává lett. Ez azt jelenti, hogy a lekopott szobrokra rátapasztanak valami agyagszerű dolgot és újra belekarcolják a szobrok vonásait. Úgy, ahogy mondjuk én csináltam óvodás koromban. Egyfelől volt nagyon vicces, másfelől meg kiábrándító és dühítő. Csodás alkotásokat tesznek ezzel teljesen élvezhetetlenné. Néha még ki is festik őket jó színesre, csak hogy még jobban adjanak a hangulatnak.

Nagyon büszke voltam, amiért csak egyszer hagytuk lehúzni magunkat pénzzel. Az első templomnál még nem voltunk formában és beáldoztunk 10 rúpiát „adományként”. A későbbiekben sikerült lebeszélnünk mindenkit az 50 rúpiás fényképezési díjról és egyebekről. Szerencsére a riksás bácsi mindig előre elmondta, hogy hol miért és mennyit kell fizetni, így megvolt a szükséges magabiztosság is.

A templomok megszemlélése után volt egy kötelező vizit egy selyemszári üzemben. Ez Kánycsi másik nagy nevezetessége. Mivel a bácsi, gondolom, kap némi jutalékot, ha ő viszi a kuncsaftot, kénytelenek voltunk belátogatni egy ilyenbe. Már az elején mondtuk, hogy nem veszünk semmit. Mondták nem baj, akkor nézzük meg a „gyárat”. A gyár egy darab szövőszékből állt. Roppant izgalmas. Gyorsan elhúztuk a csíkot rosszalló tekintetek közepette. Inkább bevetettük magunkat egy étterembe és bevezettem Verót a dószá és a paróta rejtelmeibe.

Miután lelkünk és hasunk is feltöltődött a helyi belevalóval, megkerestük a Chennai-ba tartó buszt. Újabb két óra és némi átszállós-bóklászós városi helyváltoztatás után kijutottunk a reptérre, ahol a megbeszélés szerint Mária Dzsí-vel volt a találkozó. Kicsit hamarabb érkeztünk, így megtekinthettük egy nagy csapat srí lanká-i ember érkezését, és megállapíthattuk a jellemző különbségeket köztük és északi szomszédjaik között. Az biztos, hogy a szigetlakó nők igényesebben kötik a szárit. Volt köztük egy két buddhista szerzetes is. Nem voltak túl szépek a szó hagyományos értelmében, de az én lelkemnek jól esett a látvány.

Másfél órával, két laposra ült fenékkel és egy méregdrága kólával később befutott a kocsi és Mária Dzsí. Gyorsan bepakoltunk a csomagtartóba és bevágtuk magunkat a légkondis, bérelt autó védelmező falai közé, majd elindultunk Auroville felé. Útközben félbeszakítva a minden irányú mesélést, még megálltunk a Tigris barlangnál, hogy újabb pipa kerüljön a művtöri könyv tartalomjegyzékébe.

Mahábalipuram

Az elején kicsit megrémültem, hogy hogy a csücsökbe fogom megtalálni Verót az embertenger közepén. Szerencsére elég simán ment az egész. Nagy örömködés közepette megegyeztünk, hogy egyikünk sem örült még ennyire fehér embernek. Én a másfél hónapnyi magányt hevertem ki azonnal, ő pedig az első indiai sokkélményeket, melyeket az előző két napban szerzett Chennai-ban egyedül. Mivel egyikünk sem kívánt a nagyvárosban tartózkodni a szükségesnél egy perccel sem többet, gyorsan buszra szálltunk és elrobogtunk a város szélén lévő buszpályaudvarra. Kis cívődés után lehuppantunk a Mahábalipuramba irányuló légkondis busz ülésére.
Így utóbb visszagondolva ezen a ponton egy tér- és dimenziókapuba léptünk be, melyen keresztül elhagytuk a mindennapok Indiáját és valami egészen más létezési síkra indultunk. Megint valami olyan helyre, ahová Varkalából már bekukkantottam. Most azonban egy hétig láttam Indiát valami üveggömbön keresztül, elég távol ahhoz, hogy ne telepedjen rám a pora, mégis elég közel ahhoz, hogy megérinthessem, ha akarom.

Előre elnézést kértem Verótól a szájmenésem miatt, mivel az elmúlt időszak napi 5 mondatos kommunikációja gyorsan be akarta pótoltatni magát. Ezen kívül gyorsan telt el a kétórás buszozás. Tamil Nadu sokkal inkább hasonlít arra az Indiára, amiről tanultunk. Vagyis jobban megfelel annak a globális képnek, ami előttünk lebeg. Nyilvánvalóan hindubb, mint Kerala. Itt már a vallás jeleibe ütközünk minden sarkon. Legyen az egy kopasz nő, vagy csak egy pici szentély egy fa tövében. Kevés a keresztény templom és a mecset. Keralában nem nagyon vannak fehér, „indiai” púpos tehenek. Én egyet sem láttam. Tamiléknál már hemzsegnek, minden sarkon akad egy. Szóval Indiább, mint Kerala.

Mahábalipuram azonban szintén fura, ahogy minden turistákra kihegyezett hely. Hippisztánnak neveztük el. Itt is csak elszállt fiatalok vagy kalandvágyó nyugdíjasok szaladgáltak az utcán. A nekik berendezett utcák Bahiaszerű üzletekkel, hasist áruló mezítlábas bácsival. Az utcán jól táplált tehenek köröztek, csak hogy megadják a hangulatot. Gyanítottuk, hogy direkt a turizmók kedvéért sétálgatnak körbe-körbe.

Szállásunk megint úgy lett, hogy engedtünk egy ajánlatnak. A hely tele volt külföldi és indiai hippikkel. A hotel nem titkolt szándéka volt ilyen hely benyomását kelteni. Nem maradtunk sokáig, mert elég sok látnivaló volt a városban. Gyors reggeli\ebéd után lesétáltunk a tengerpartra, és megcsodálhattuk a partot csónakostól, templomostól, rohadt halastól. Ahogy rendesen. Először úgy voltunk vele, hogy bérelünk egy biciklit, de a séta mellett döntöttünk.

Bár a látnivalók között elég nagy volt a távolság és az időjárás is tikkasztó volt, azért minden fontosra jutott idő. Nem szeretném nagyon részletezni ezek mibenlétét, ha valakit érdekel, megnézheti a neten. A lényeg, hogy az indiai művészettörtént könyv egy jelentős hányadát kipipálhattuk egy délután alatt. El is kapott minket a szakmai lendület. Én is sokat fényképeztem, de Veró orrára konkrétan odaragadt a fényképezőgép. Megláttam egy régi feliratot és már kattogott is a kamerám. A faluban végigsétálva megtekinthettük a modern szobrászok (vagy inkább szoborkészítők) tevékenységét is. Minden sarkon van egy kőfaragó, nem tudom, hogyan tudnak megélni. Vajon mennyi időként adnak el egy kétméteres fekvő Buddhát?

A nap végére lefáradtunk, ahogy illik. Nem csak fizikailag. Már nagyon belefáradtunk a fotózkodásba az indiaiakkal és az önjelölt idegenvezetők lekoptatásába. Nem tudom, mitől vannak úgy oda, minden sarkon akadt egy fehér.

Estére sörözés volt a program, amit nem is mulasztottunk el. A tengerparti étteremben kezdtünk, de a közeledő vihar és az áramszünet visszatessékelt minket a szállásra. Persze nem voltunk restek és előkerült a táskából némi pálinka. Eme remekbe szabott magyar nedűnek köszönhetően sok kis új hippi ismerőst szereztünk: franciákat, indiaiakat, egy kanadait. A szállás felett is volt egy étterem, végül ott kötöttünk ki és kártyáztunk az újdonsült ismerősökkel. Társaságuk nem kötött le minket túl sokáig, így inkább a szobánk előtti asztalt választottuk, ahová az étterem zárása után még odagyűlt néhány ember, hogy megvitassuk Indiát, mint olyat.

A vonaton

Már legalább egy hónapja készültem erre a kirándulásra. Akkor szólt ugyanis Veró, a csoporttársam, hogy indiai látogatása alkalmával engem is meglátogat. Vagy ha nem is jön el konkrétan hozzám, találkozhatunk valamilyen elérhető távolságban elhelyezkedő városban. Megbeszéltük, hogy Chennai-ban találkozunk, és onnan kalandozunk majd egy hétig ide-oda. A terveket végül Mária Dzsí (tanszékvezetőm) öntötte formába. Szólt, hogy ő is a közelben van éppen, ezért akár hármasban is tölthetnénk azt a bizonyos hetet. Így is lett.

Hatodikán, pénteken délután indult a vonatom. Előtte már teljesen transzban voltam. Főleg miután vettem a bátorságot és engedélyt kértem Sreelekha anyámtól. Féltem, hogy nemet fog mondani, de végül teljesen barátságosan fogadta. Vagyis elsőre. Szerintem nem tudatosult benne, hogy miről is beszélek. Minden esetre igent mondott. Délutánra már kicsit hivatalosabbra vette a figurát, és megíratott velem egy kérvényt, amiben hozzá „könyörgök”, hogy elhagyhassam a várost (!) ennyi időre. Szépen felhívták a figyelmemet arra, hogy hamarosan kezdődik az Onam fesztivál, és az egyik nyitóceremóniáról lemaradok (ami gyakorlatilag csak egy nagy evés). Közöltem, hogy enni bármikor lehet, utazni viszont most tudok. Persze nem nyertem teljes bocsánatot, de letettem a nagyesküt, hogy a hivatalos nyitóünnepségen itt leszek, és beállíthatnak az első sorba villogni (attól tartok, hogy munduban).

Pénteken még bementem az egyetemre, hogy ne érje szó a ház elejét. Mindenki megjegyezte, hogy teljesen ki vagyok virulva és mi van velem. Hát az utazás – mondom – meg végre emberekkel is találkozok! Ez utóbbit természetesen nem fejtettem ki nekik.

Mivel volt már tapasztalatom vonatozás terén, teljesen felkészülten indultam el a pályaudvarra. 17 órás út állt előttem. Otthoni viszonylatban ez nagyon sok, de itt valahogy nem tűnt olyan soknak, és nem is éreztem olyan borzasztónak. Indiában nagyon sok a kilométer és rendszerint csak nagyon lassan fogy. A kilencszáz valamennyi kilométer megtétele természetesen sok időbe telik, de azért rádolgoztunk még sok ácsorgással is.

Sleeper Class-on utaztam. Ez gyakorlatilag a sima másodosztály hálókocsiban előadva. Kabinszerű megoldással dolgoznak, annyi a különbséggel, hogy ezek a kabinok nincsenek elválasztva a folyosótól, és a folyosón is van két fekvőalkalmatosság. Így egy „egységben” összesen 8 ember alhat, ha tud. Peti tanácsára a legfelső ágyat foglaltam le. Praktikus is lenne, ha indiai lennék. Az tök jó, hogy az ember akkor alszik, mikor akar, nem másznak át rajta az emberek, sötöbö. Sajnos a méretei azonban nem megfelelőek egy magamfajta európainak. Hogy nem tudok felülni, az még ok, mert a többin sem lehet, de a fekhely hossza már sehogy sem optimális. Nem tudtam kinyújtani a lábamat, mert vagy 20 centire lelógott a levegőbe, és ilyetén formán limbólécként funkcionált a nagyobb termetű indusok számára. Plusz a plafonra szerelt ventillátorok is túl közel vannak, így megint ki lett belőlem fújva a pelyva rendesen. Reggelre szanaszét fagytam. Nyitott ajtó, nyitott ablak, ventilátorok és a plafonon néha becsöpögő esővíz a vécészaggal kombinálva elég egyedi élményt nyújt.

Amit a legjobban élveztem (a világlátás mellett), az a folyton házhoz jövő kaja. Otthon is jön a szekér, hogy a népek vehessenek kávét meg ilyesmit, de mindezt csillagászati áron, amitől az embernek teljesen elmegy a kedve az egésztől. Itt azonban teljesen más a helyzet. Egymást érik a különböző árusok: kávé, tea, édesség, víz, üdítő, rágcsa, mindenféle főtt kaja és még játék, könyv és felfújható párna is feltűnik néha. Az árak olyanok, mint a szárazföldön, így az ember szívesen fogyasztja a menzateát és kávét és vacsorára a kicsomagolt csapátít.

Az útitársak elég változatos képet mutattak. Mivel csak néhányan jöttek az elejétől a végéig, elég nagy volt a fluktuáció. Az én blokkomban a nyolc és félből négy és felen tartottak ki a végéig. Volt egy vélhetően chennai-i srác, aki nagyon nem tudta magát hova tenni a trendi pólójában és farmerjében. Nem is értem, mit keresett a SC-n. Aztán ott volt még egy család, kisgyerekestől. Biztosra veszem, hogy fiatalabbak voltak, mint én. A leány nagyon kedves arcú és szimpatikus volt (már amennyire ezt meg lehet állapítani beszélgetés nélkül), a férje valószínűleg egy kerti törpe és R2D2 szentségtelen frigyéből született, de azért ő is jó fejnek látszott. A két különböző típusú ember kereszteződéséből egy nagyon aranyos kisgyerek született. Jó volt figyelni őket, ahogy egy tányérból eszik az otthonról hozott vacsorát és ahogy játszanak a kisgyerekkel. És a gyerek bírta sírás nélkül, ami a legnagyobb csoda. A többi embert csak akkor észleltem pár pillanatra, mikor valamiért felriadtam álmomból.

Teljesen elégedett voltam a körülményekkel. Ennyi pénzért ilyen minőséget otthon is szívesen látnék, még akkor is, ha nálunk közel sincsenek ilyen távolságok. Azért a Budapest-Mátészalka viszonylatban is jól esne egy hálókocsi néha.

Másnap reggel már Tamil Nadu-ban ébredtem. Ezt elég sok dolog érzékeltette. Egyrészt teljesen megváltozott a táj. Az éjszaka folyamán a keralai dzsungelből a tamil szavannára értünk. Az alacsony épületek, a száraz, alacsony fák, a nagy, szabad füves terek teljesen azt a hatást keltették, mintha Afrikában lennék. Vagy legalább Afganisztánban. Esőnek nyoma sem volt, csak a száraz puszta mindenütt.
A másik nyilvánvaló változás a vonat belsejében volt tapasztalható. Míg Keralában csak az árusok mászkáltak, addig tamil földre lépve megjelentek a koldusok és egyéb állatfajták is. Negyed óránkét jött valami szerencsétlen és rángatta meg a nadrágszáramat, hogy adjak neki pénzt. A végére sikerült kifejlesztenem egy olyan rosszalló tekintetet, amitől egyből odébb mentek. Több szempontból is bosszantó ez az egész. Főleg, hogy még mindig küzd bennem a segítő hajlam az indiai túlélési ösztönökkel. Egy hidzsra jól megátkozott, amiért nem adtam neki pénzt. Remélem a sok szent hely meglátogatása azóta levette rólam a rontást.

Hétvégén

Szombaton bent akartam maradni végig az egyetemen, ezzel demonstrálva, hogy milyen jó fiú vagyok, és később majd visszaélhessek ezzel. Persze nem jött össze. A tanszéken szinte senki nem volt. Többek között az áram is úgy gondolta, hogy szombaton nem járja egyetemre menni. Ezért kénytelen voltam négy órán keresztül ülni és nem csinálni semmit. Szerencsére már egészen profin tudom elütni az ilyen üres órákat, úgyhogy nem volt túl nagy megrázkódtatás. A kettes busszal viszont kénytelen voltam visszamenni a városba, mert a hosszabb tartózkodás már mentális sérülésekkel fenyegetett.

Az időjárás egyszerűen tökéletes volt a hétvégén. Nem volt gatyarohasztó meleg, de szép szeles, napos idő volt. Nem volt szívem elvesztegetni egy ilyen szép délutánt a vendégházban csücsüléssel, ezért gyorsan leugrottam Kovalam bícsre. Még szerencse, hogy 45 perc alatt oda lehet érni. A bícs az elmúlt másfél hónapban nem sokat változott, csak a turisták száma nőtt meg drasztikusan. Ezúttal elsétáltam a faluba is, meg mindenféle eldugott, mocsaras helyekre. E mellett még jócskán maradt időm a sziklán ücsörgésre és a tenger szemlélésére. Olyan szép lehetne ez a hely, ha nem lenne ilyen sok indiai a környéken… Ez alkalommal nem sokáig bírtam a zaklatásokat és a közös fotózkodást, úgyhogy kiültem a legkülső sziklára, hogy a látóterem megszabaduljon a nemkívánatos elemektől (emberek), és zenét hallgattam. Kíváncsi lennék, hogy hány ember nézte már végig a naplementét itt úgy, hogy közben avant-garde metál üvöltött a fülébe.
Tanúja lehettem pár tipikus élethelyzetnek is. A turizmók szépen sorba álltak a parton, hogy minél jobb képet csinálhassanak a naplementéről, az indiaiak meg sorba álltak, hogy minél jobb képeket csinálhassanak a naplementét fényképező turizmókról. Röhejes… Kovalamot továbbra sem szeretem. Ennyi elég is volt belőle egy időre.

Vasárnap városi napot iktattam be, költségkímélés ürügyén. Sajnos mindjárt meg kellett szabadulnom egy adag pénztől, mert új szandált kellett vennem. Az előző higiéniai állapota elérte a tűréshatárt. Hiába fertőtlenítettem, mostam, áztattam, semmi sem használt. Meg amúgy sem volt praktikus darab. Szóval vettem egy remek Tooto márkájú pacskert. Ez az egy volt jó rám. 45ös lábra nincsenek itt felkészülve.
Aztán templomba mentem. Már kezdettől fogva szemeztem a nem messze lévő St. Joseph’s templommal. Egyrészt mert szép, másrészt mert van angol nyelvű mise. A szertartás olyan volt, mint otthon, de a hangulatot mégis teljesen indiai volt, nem tudom, hogy mitől. Ráadásul a katolikus szertartáshoz nekem nem sok közöm van, ezért csak úgy birka módjára követtem a tömeget. Valahogy nem volt az igazi, azt hiszem nem csinálok rendszert ebből.

Mivel az időjárás még mindig tökéletes volt, újra a tenger mellett döntöttem. Ezúttal a helyi partra buszoztam le. A Sanghamukham névre hallgató városrészen eddig csak éjszaka jártam még Alexékkel. Alapvetően a városi családok járnak ide sétálgatni meg fagyizni. Követtem a példájukat, majd egy kiváló karamellás jégkrémet majszolva bevettem magam a hajdan jobb napokat is megélt Véli parkba. Jelenleg „enyhén” le van pusztulva. Valami vidámpark szerű lehetett egykor, meg voltak itt hatalmas szobrok. Természetesen itt is van kötelező óriás meztelen hableány. A helyi művész, aki ezeket csinálja, valamiért elég nagyra van tartva. Szerintem inkább csak ügyesen kezeli a betonkeverőt.

Mivel én voltam az egyetlen fehér folt a tömegben, egyből rám törtek az árusok. Főleg a furulyaárus kölkök voltak bosszantóak. Nem lehetett levakarni őket. Fel is adtam a hiábavaló küzdelmet és visszasétáltam a két kilométerre lévő régi kikötőhöz, ahol Shaji-val voltam vég régebben. Ez a kedvenc helyem a városban. Olyan hihetetlen béke van és nyugalom. Nyoma sincs a városi rohanásnak. A környék teljesen falusias. Pont olyan, amilyennek én Indiát szeretem. Egyszerű, őszinte. A hatalmas metropoliszok engem nem hoznak lázba, ellenben ezek az apró helyek igen. Csak az a baj, hogy ezek a helyek pont azért jók, mert nincsenek olyanok, mint én. Nincsenek turisták, nincsen semmi olyasmi, ami megbolygatná a mindennapokat. Kár, hogy saját jelenlétemmel tönkre is teszem az egészet. Ezért marad csak a busszal áthaladás és a rövid, csendes szemlélődés.

Mire visszaértem a városba, kinyitott a Palotamúzeum, ahová már régen szerettem volna elmenni. A Travankór Mahárádzsák lakhelye inkább villa, mint palota. De nem akármilyen! Várnom kellett egy kicsit, mire felgyűlt annyi ember, hogy kitegyen egy csoportot. Vezető vitt minket végig az épületen és magyarázta el, hogy mi micsoda. Ezt úgy kell érteni, hogy gyakorlatilag végigrohantunk az épületen és néha odabökött valami okosságot az orra alatt. Nem mintha olyan sok érdekes kiállítási tárgy lett volna, de a sebesség miatt még körbe sem lehetett nézni. A hely gyönyörű. Egy ilyen helyen én is szívesen ellaknék. Csodálatosan kidolgozott fafaragások, szellős termek és folyosók. Szinte láttam magam előtt a 200 évvel ezelőtti életet. Nagyon jó élmény volt. Kár, hogy ez is az indiai nemtörődömség áldozata lett. Egyszerűen nem foglalkoznak semmivel. A rengeteg kard és egyéb fegyver, amit felhalmoztak itt, már annyira rozsdás, hogy tuti porrá hullanának, ha ki akarnák venni a tartóból. Direkt ki van írva, hogy nem szabad piszkálni a dolgokat. Az indiaiak nem zavartatták magukat és ütögették, csavargatták, paskolták a kiállítási tárgyakat. A vezetőt sem érdekelte különösebben, hogy mi történik körülötte. Volt néhány külföldi, az ő arcukról is ugyan ezt a gondolatot lehetett leolvasni.

Sajnos hamar ott kellett hagyni a nyugalom birodalmát, mert végére értünk a tárlatnak és sietnem is kellett, hogy rendbe szedjem magam, mielőtt újabb vacsorameghívásnak tennék eleget. Ez alkalommal Husszein hívott meg vacsorára. Az irániak közül kétségtelenül őt kedvelem a legjobban. Bár ő is elmúlt már 37, azét vele elég sok közös témánk van. És ő legalább nem használ egyértelműen angol gyakorlókönyvnek, mint a többiek. Husszein negyed óra sétára lakik tőlem, a város egyik elég lepukkant környékén. Az ő házuk azonban teljesen rendben van, ráadásul olyan kilátásuk van az erkélyről, ahogy még! Husszein felesége a mellett, hogy kedves, hihetetlenül jó vacsorát főzött. Semmi különös, csak sült hal, rizs, saláta és SÜLTKRUMPLI! Majdnem lábai elé borultam örömömben. Mióta itt vagyok, először éreztem, hogy a teltségérzeten kívül valami jó dolog is történik a szervezetemben. Alig bírtam abbahagyni az evést, de a jó modor azért egy idő után rákoppintott a körmömre. Ittam valami bizarr sörbetet, ami talán egresből volt, de nem tudom. Legurult egy kávé is, az első, mióta itt vagyok. Husszeinnek van két aranyos gyereke is. 2 és 4 évesek. Hihetetlen energiabombák, és nagyon rosszak. Jó tudni, hogy a gyerekek a világ minden részén egyformák. :) Jól elbeszélgettünk, de azért hamar hazajöttem, hogy ne zavarjam őket sokáig. A hazafelé teljesen biztos voltam benne, hogy jó felé haladok. Aztán oltári nagy szerencsém volt, és belefutottam Szakéba, és felvilágosított, hogy teljesen rossz irányba megyek. Ha nem futok össze vele, akkor szép ki hepajt kerekítettem volna magamnak így vasárnap éjszakára.

Hétköznap

Mivel az elmúlt egy hét nem volt valami eseménydús, úgy gondoltam elég lesz egy bejegyzés. Na meg kezdek lusta is lenni egy kicsit.

A hét eleje az átlagos mederben csordogált, olyannyira, hogy nem is emlékszem, hogy mi történt konkrétan. Gondolom a szokásos rutin. A hétfői születésnapom sem zavart sok vizet, Varkala volt az igazi születésnapi hétvége, szóval a hétfő nem hozott semmi különöset. Itt is szeretném megköszönni a sok üzenetet, amit kaptam. Nagyon jól esett!

Azt hiszem szerdán történt az első említésre méltó esemény, mégpedig nem túl pozitív. Ki akarnak lakoltatni. Kaptam egy levelet, hogy leszek szíves másik szállás után nézni, mivel a vendégház csak rövidtávra van kitalálva. Fel is kaptam a vizet kicsit, mivel egyrészt ők raktak ide, másrészt az ő dolguk a szállás nem az enyém. Ezért kénytelen voltam bevetni a nehéztüzérséget, azaz a tanszékvezetőt. Meg is ejtett pár telefont, én meg megírtam egy kis kérelmet arról. hogy hadd maradhassak már. Bebocsájtást nyertem a hármas számú atyaúristen, a PVC (nem a műanyag, hanem a Pro.Vice-Chancellor) irodájába. Nem született még meg a válasz, mivel meg kell tárgyalnia a másik két atyaúristennel, és majd utána értesítenek. Remélem minél hamarabb, mert ha bekavarnak nekem a jövő hétvégi terveimbe, akkor büntetőpálca lesz. De remélem nem lesz gond, mert a PVC elég jó fejnek tűnt.

Csütörtökön nagy tanszéki esemény volt. Az rendszeres Manuscript Day zajlott le. Nem volt sok értelme, igazából a szokásos ünnepeljünk, mert ünnepelni jó és meg is lehet mutatni, hogy milyen ászok vagyunk. Volt néhány beszéd, meg egy előadás. Természetesen malajálamul, nehogy véletlenül én is értsek valamit. Azért ott kellett ülnöm. Be akartak rakni az első sorba, hogy kellő mértékben érvényesüljek, de ezúttal megmakacsoltam magam és nem tágítottam a diáktársak mellől, így sikerült helyet szereznem az egyik hátsó sorban. Az előadás állítólag nagyon jó volt, mindenki odáig volt meg vissza. A téma India kulturális öröksége és a kéziratok. Az előadó a General of Police and Prisons. Nem vicc. A fickó tudósként kezdte, majd megszerezte ezt a zsíros állami hivatalt. Azért elképzelem, hogy otthon a rendőrfőkapitány tudományosan előad…

Pénteken korán visszaértem az egyetemről (a PVC látogatás miatt) így volt időm újabb hosszabb sétára a város olyan részein, ahol eddig még nem jártam. Így tévedtem el a Gandhi parkba. Bár parknak nem nevezném, mert kábé akkora, mint egy nagyobb hátsókert. Tele volt emberrel, amit nem értek, mert nekem úgy kellett menekülnöm a bömbölő zene elől. Két óriási hangszóróból üvöltött a malajálam borzalom, de tényleg őrjítő hangerővel. Ez láthatólag rajtam kívül senkit nem zavart. Minden esetre a gyors távozás mellett döntöttem. És milyen jól tettem, mert véletlenül olyan irányba távoztam, ami új lehetőségeket tartogatott. A város Csaláí nevezető kerületében kötöttem ki, ami tulajdonképpen egy nagy bazár. Ahogy megláttam, egyből előjöttek az Ó-Delhiből származó kétes emlékek, de azonnal meg is könnyebbültem. Még mindig Dél-Indiában voltam, így a bazár is dél-indiai volt. Laza, tiszta, de mégis nyüzsgő, színes forgatag. Valahogy itt az emberek egész más fordulatszámon élnek, mint északon. Nem is bánom. Enyhén elkapott a fényképezési láz, de eleinte nem tudtam, hogy oldjam meg, mert mégse tolulhatok be emberek személyes terébe az orromhoz tapadt fényképezőgéppel. Ezért úgy csináltam, mint aki csak sétál. A kezemben lóbáltam a gépet, és ha feltűnt valami érdekes életkép, akkor nagyjából arra irányoztam a lencsét és feltűnésmentesen kattintottam. Az eredmény egy rakás használhatatlan kép, de azért lett egy két jó is, szerencsére.

Varkala

Gyorsan meg is érkeztünk és lehajtottunk a partra. Varkala, a mellett, hogy kedvelt lazuló hely, megmaradt templomfalunak és hindu szent helynek. A faluban több kisebb és nagyobb templom van. Úgy tartják, az ősöknek, elhunyt rokonoknak felajánlott áldozatot ha itt teszik a tengerre, akkor az egyenesen eljut hozzájuk. A bícs körzet mintha ez a kettősséget hivatott volna prezentálni már az első percben, hogy nehogy elfeledje az ember, hová is jött. A napon terpeszkedő fehér turisták mellett ott ücsörgött jó néhány bráhmana, hogy (persze némi pénzadományért) elvégezhessék a kívánt tengerre engedős szertartást.

Dípuval rövid sétára indultunk a tenger és a sziklafal közé ékelt part mentén, de a víz miatt nem jutottunk sokáig. Dagály is volt éppen, meg a monszun idején a part nagy része el is tűnik a víz alatt és csak szezonban bújuk elő újra. Szerencsére azért akadt pár olyan hely, ahol meg lehetett telepedni.

Már az első percben feltűnt, hogy nagyon sok itt a fehér ember. Úgy látszik, itt nincs olyan, hogy offszízön, mert most, az esők idején is sokan voltak. Tény, hogy a hely és az infrastruktúra ennek a mennyiségnek kb. a hússzorosát is képes lenne felvenni. Fel is veszi gondolom, szerencsére arra még pár hónapot várni kell.

Dípu nem tudott maradni, de megígérte, hogy Onam idején majd eljövünk megint. Felfuvaroztattam magam a szikla tetejére, ahol az éttermek és a szállodák helyezkednek el. Itt már kicsit szorít a levegő, de azért Kovalamhoz képest nagy a szabadság. Szerencsés természeti viszonyainak köszönhetően ez a hely soha nem lesz olyan zsúfolt, mivel a sziklafal a maga 20 méteres magasságával sikeresen őrzi meg a partot az összetákolt építmények áradatától. Az indusok is nagyrészt távol maradnak. Ők egy bizonyos partszakaszra koncentrálódnak. A partiőrség nem is engedi őket észak felé kószálni, hogy a bikinis amerikaiak szabadon szaladgálhassanak a homokban. Fel a sziklára sem jönnek, mert ott meg úgy is csak a vendégházak és a kajáldák vannak, nekik meg ahhoz nem sok közük van. Ennek a politikailag többszörösen is inkorrekt szeparációnak (szín és pénztárca alapján) most kivételesen örültem. Legalább egy napig nem kellett a lungíba kötött hatalmas bajuszokat bámulni. E helyett gyönyörködhettem jó sok hippiben. Komolyan nem értem én ezeket az embereket. Ha Indiában vagyunk, akkor már muszáj Ganésás pólót és bőgatyát felvenni? A folytonos nevethetnék ellenére is élveztem a nyüzsgő társaságot, mert a változatosság gyönyörködtet, ahogy azt bölcsen meg szokták jegyezni.

Az LP-ben volt egy nagyon szimpatikus vendégház, ami pont tökéletes lett volna nekem. Sajnos a neten láttam már mindenféle kósza híreket, hogy a bezárt egy évvel ezelőtt, így nem ért váratlanul, hogy tényleg nem volt sehol. Pedig kerestem. Egy idő után feladtam, és mivel nem volt jobb ötletem, beadtam a derekamat az egyik ajánlkozó hoteltulajnak. Szerencsére nem volt túl nagy lehúzás, pont annyit ért a szoba, amennyit fizettem érte. Még teraszom is volt. Igaz, hogy az épület mögötti sikátorra nézett, de ha alaposan kihajoltam a korláton, akkor a sikátor végén feltűnt a tenger. Szóval még a sívjú is adott volt. A szoba egyetlen hátrányát már a belépéskor felfedeztem: nem volt szúnyogháló. Ilyen apróságokkal akkor nem foglalkoztam. Gyorsan átöltöztem, indiai pályafutásom alatt először került elő a rövidnadrág. Mivel itt lehetett. A gyors ebéd után lemásztam a partra, és jó sok időt töltöttem bámészkodással és pacsálással a tengerben. Nem tudom, hogy a környezet miatt, vagy mert csak eljött az ideje, nagyon jól elszórakoztam. Mint a hülyegyerek futottam a hullámok után be, majd előlük ki. A fényképezőgép és a papírjaim is túlélték, pedig kaptam pár nyakonöntést. Miután kellően kiszórakoztam magam, visszamentem a szállás környékére, és szétnéztem a szuvenírek között. A hely jellegzetessége a Tibeti Menekült Piac. A választék ugyanaz volt, mint otthon a Bahiában. De tényleg, hajszálra. Ugyanazokkal a bollywoodos táskákkal, hippiszatyrokkal és kendőkkel volt tele minden. Ennyit az eredetiségről. Nem mintha venni akartam volna valamit, de reménykedtem, hogy majd látok valami érdekeset. E helyett kaptam egy rakat szórólapot mindenféle ajurvédikus kezelésekről. Az egyik ilyen gyógyszálló kertjében elég bizarr látvány tárult a szemem elé. Két pálma közé kifeszített függőágyon egy fehér nő heverészett, talán aludt is már. Az ágyat pedig egy középkorú indiai fickó lengette. Na ez az, ami nekem már sok.

A szikláról több lépcső is vezet le vízhez. Az egyik lépcső alján vertem tanyát, mert oda csak a lépcsőn vagy pedig a vízen át lehetett eljutni, így nagyon kevesen jöttek arra. Leültem egy használaton kívüli csónakra, és Jack London hajós történeteit olvastam. Mellettem a tenger, a nap és köztem pedig egy kókuszpálma. Ideális. Nem is nagyon mentem sehová vagy 3 órán keresztül, annyira jól esett a csend és az embermentes övezet.

Azért ezt sem lehet örökké csinálni, úgyhogy megint a tengerrel játszottam és kagylókat gyűjtöttem a parton. Közben több indiai csapat lecsapott rám, hogy hadd csináljanak közös fényképet. Mondom, ha ez nektek jó, akkor csak tessék. Ez úgy is fair, mivel én meg őket fényképezem. Egy idő után már fárasztottak a családok, akik mellém ültették csemetéiket egy gyors kép ereéig.

Nagyon jól eltelt az idő. Újabb árnyalattal lettem sötétebb, csináltam sok fényképet. Lassan kezdett sötétedni és már nagyon vártam az estét, hogy csatlakozzam a külföldi példányokhoz és úgy csináljak, mintha nyaralnék. Ki is figyeltem, hogy melyik étteremben vannak a legtöbben és oda ültem be én is. Vacsora közben szóba elegyedtem a szomszéd asztalnál ülő belga egyedekkel, de nem tartott túl sokáig az eszmecsere, mivel gyorsan távoztak. Akkor úgy határoztam, hogy megérdemlek egy sört. Szintén a pozitív emlékeket gyarapítja majd az a pillanat, ahogy iszom a hideg sört egy étterem tetőteraszán, előttem a tenger, körülöttem jól érzik magukat az emberek, a hangulatot pedig Santana gitárja festi színesebbre.

Ez a hely tényleg nem India. Ez abban a pillanatban a legkevésbé sem zavart, sőt kifejezetten üdítőleg hatott a szervezetemre. De lehet, hogy csak a sör volt az. Nem igazán törődtem vele, hogy velem közvetlenül senki nem beszélget, de azért sikerült átéreznem a hangulatot és közben azon gondolkodtam, hogy ez a hely igazából nem is létezik. Nem csak ez a hely, az ilyen helyek, mint ez. Csak néhány ember kollektív tudatában van jelen. Mert mi is ez a hely? Tökéletes nyaralóhely, a tökéletes naplementével, a tökéletes kiszolgálással és a tökéletes ételekkel. De mindez csak pár napig tart, addig, amíg az ember ott van. Csak addig létezik, csak neki, és még azoknak az embereknek, akik szintén ott vannak. Mert ez a hely csak a turistának tökéletes. Aki ott lakik, annak csak a munkahely, ugyanazzal a naplementével, mint tegnap, ugyanazzal az étellel, mint múlthéten, ugyanazzal Dévadattával, mint tavaly. Számukra ez a hely nem úgy létezik, mint nekem létezett akkor és ott.
Az ilyen helyekre jó rácsodálkozni, jó lubickolni a színekben, az illatokban, a szélben és a tenger párájában. De lehet-e élni egy színnel vagy egy illattal? Csak olyan helyen jó élni, ami nem csak pillanatnyilag létezik, hanem valamilyen viszonyban áll az emberrel. Például vegyünk egy fát arról a helyről, amit otthonnak nevezek. Tudom, milyen volt a fa, mikor először másztam fel rá háromévesen, tudom, milyen volt, mikor leérettségiztem, emlékszem milyen volt, pedig már nincs is ott. De ha látok egy hasonló fát, valahol máshol, akkor össze tudom hasonlítani vele, és nem csak egy egyszeri fa képével, hanem azzal, ami már évek óta jelen van.
Akik Varkalán laknak. Mert tudják, milyen volt a naplemente, mikor még kisgyerekek voltak, milyen volt aznap, mikor megszületett a gyerekük, és látják, hogy miben különbözik ez a mai naplemente az összes többitől. Ezért szerencsések, nem pedig azért, mert ez a naplemente gyönyörű. Mert itthon sok helyen lehet az ember, az csak idő kérdése. De otthon csak egy van.

Ilyen és ehhez hasonló velőtrázó gondolatok keringtek a fejemben, amiben gyaníthatóan nagy szerepe volt a második sörnek is. Mivel már elég késő volt, fizettem és visszasétáltam a Mothers Palace-hez (a vendégház). Az ajtó már zárva volt, ezért kénytelen voltam felcsengetni a tulajt, hogy legyen oly jó és engedjen be.
Azt hittem, hogy gyorsan el fogok aludni, de sajnos nem így történt. A szúnyogháló hiánya visszaütött. Mindent kipróbáltam: ventilátort, lámpafényt, hálózsákot, de semmi sem használt. A szúnyogok csak jöttek és jöttek. Egész éjszaka. Ha két órát sikerült aludnom, akkor sokat mondok. A végén derékig hálózsákban, hosszú ujjú vastag ingben feküdtem. Mindkét kezem pólóba csavarva a fejemen pedig egy harmadik póló, ami alól csak a szám látszott ki, hogy azért levegőt is kapjak. A szúnyogriasztóm eközben jót röhögött rajtam T-Puramban a szennyes ruháim alatt, és önfeledten tereferélt az elemtöltőmmel. Igazán kellemes pihenés volt.

Reggelre úgy néztem ki, mint egy túrórudi. Nem is strapáltam magam azzal, hogy sokáig fetrengek az ágyon, ezért hamar kijelentkeztem és pár órát még elüldögéltem a parton. Tenger mellett jó ébredni, a levegőt szinte harapni lehetett. Besétáltam a faluba és elkaptam a következő városba menő buszt. Először aludtam itt be buszon, de ez egyszer megbocsájtok magamnak, hogy nem a környezetet szemléltem inkább.