Templomolás, bagett és Magyar torta

A kedd és a szerda a templomlátogatás jegyében telt. Mindkét nap autót béreltünk, és azzal tettük meg az utat dél felé. Igazán ideális napok voltak ezek: ablakot le, könyököt ki, kókuszdiót be. Chidambaram, Tanjavur, Dharamsala, Gangakondacolapuram. Ezek voltak a célállomások. Minden helyen csodás hindu templomok vannak. Némelyik még mindig működik, némelyik meg már csak az UNESCO égisze alatt hirdeti régi nagyságát.

A blog szempontjából nehéz ezekről a helyekről írni. Mert ha az ember nem érzi át, akkor gyakorlatilag csak egy rakás kőről beszélhetünk. Az meg ugye nem túl izgalmas. De mikor az ember egy túlfűtött, hívő tömeg közepén nézi, ahogy sokliter kókusztejben fürdetik Ganésa szobrát, majd egyszerre szólal meg egy tucat harang fülsiketítően, az egész más tészta.

Vagy az, mikor csak mi vagyunk egy több száz éves épületben. Sehol senki, mert minket is azért engedtek be nyitás előtt, mert turisták vagyunk. Leültem egy lépcsőre, és csal hallgattam a köveket. Ez badarság, tudom, de máshogy nem tudom megfogalmazni.

Mivel a két meglehetősen strapás nap alatt Mária Dzsínek sikerült lebetegíteni magát, csütörtökön már csak Veróval ketten járkáltunk erre-arra. Délelőtt bebicikliztünk az egyik közeli „rendes” faluba, hogy feltöltsük zöldség és gyümölcskészleteinket. És ha már ott voltunk, lenéztünk a tengerhez is, mert azt mindig kell. Persze rossz úton mentünk le, de pont az volt benne a jó, mivel egy teljesen csendes partszakaszra értünk, 100-200 méterre a strandolásra használt szakasztól. Csak egy párocska próbált elbújni a halászhálós zsákok között. Minket ez különösebben nem zavart. Inkább csak megittuk a jéghideg kólát, és pacsáltunk a vízben. Így már a Bengáli Öböl is lábvizemmé avanzsált. Enyhén leégtünk a napon, pedig nem is voltunk olyan sokáig. Ennek leginkább az volt az ok, hogy a szabad strandon megneszelték, hogy egy fehér leány fürdőzik errefelé, és néhányan megindultak felék. Azt nem vártuk meg, hogy odaérjenek, inkább visszatértünk a biciklikhez, majd a süppedős homokban eltoltuk őket a legközelebbi útig.

Visszafelé tekerés közben sajnálatos megállapítást kellett tennem: nem csak 11 kilóval vagyok kevesebb (végre megmértem magam), hanem rengeteg energiával is. Eddig sem voltam egy erőember, de most már teljesen ciki a helyzet. A legapróbb lejtők is utamat állták, így kénytelen voltam egy csomószor leszállni és tolni a biciklit. Ez azért fura, mert ehhez képest az alap energiaszintem meg tök magas, és nem bírok megüli a valagamon. Különös.

Mire visszaértünk a házhoz, már csak egy gyors ebédre futotta, mert jött értünk az autó és bevitt minket Pondicherry-be. Ez az Auroville-hez legközelebbi nagyváros, volt francia gyarmat, Dél-India gyöngyszeme. Mindenki, aki már látta, azt állította, hogy ez a legjobb hely széles e délen. Nem akartam nekik hinni, mert akkor még úgy gondoltam, hogy a nyugati civilizációval „kórosan” megfertőzött India nem is lehet igazán jó. Az elmúlt két hónap kicsit átírta az értékrendemet, és most már kénytelen vagyok hevesen egyetérteni. Ez a város tényleg szuper. Jó, nyilván ennek is vannak rossz részei, és a keresztülhaladó csatorna ugyanolyan büdös, mint bárhol máshol. A hangulat azonban teljesen más. A néhai francia körzet utcái és házai olyan hangulatosak, hogy az embernek kedve lenni végigsétálni az összes utcán, egymás után. Nagyrészt mi is ezt csináltuk Veróval. Belefutottunk két német leányba, akikkel beszélgettünk egy keveset, majd elindultunk a Nehru út felé, mivel elsősorban shoppingolás volt a program. Maga az út is tele van boltokkal. Mindent lehet kapni, ami szem-szájnak ingere. A legjobb azonban maga a piac volt, ami pezsgő zsongásával teljesen megnyert minket. Nem vettünk semmit (csak némi gyümölcsöt), de nagyon jól eltelt az idő. Végül beugrottunk a Hot Breads nevű pékségbe/kávézóba, ahol már megfordultunk egyszer még hármasban. Ez a hely is a francia örökség része. Lehet rendes, európai pékárut kapni. Főleg franciát persze. Bagettet, crissant-t, kenyeret, meg mindenféle jóságot. Van nekik süteményes pultjuk is, ahol nagy megdöbbenésünkre odaadóan stírölt minket néhány Magyar szelet névre hallgató süti. Nem is hagyhattuk őket ott. Hogy mitől magyar, azt először nem tudtuk eldönteni. Semmi nem utalt magyar mivoltára. Kóstolás után kiderült, hogy a krémjének tök ugyanolyan íze van, mint a hajdani télifagyinak. Valószínűleg ez lehet az indok. :)