2010. augusztus 20., péntek

New Age is comming

Auroville-től már az első percben leesett az állunk. Hihetetlen, hogy képesek voltak egy ilyen helyet megcsinálni és fenntartani Indiában. Minden ellentmondásával együtt ez a hely tényleg valami más.

Hogy micsoda Auroville, abba itt nem szeretnék belebonyolódni. Kimerítő információt lehet róla találni mindenütt a neten. A lényeg, hogy néhányan úgy gondolták, lehet egy új és jobb világot építeni, ahol majd az új és jobb emberek élhetnek. Bár az elmúlt évtizedekben nem sikerült minden tökéletesen, azért egy-egy őstag arcán még mindig ott az elszántság és a hit, ami az elején segített a hely létrehozásában. Ide nyertünk mi bebocsátást.

Mária Dzsí eme valószerűtlen helyen tölti néha nyári vakációját, ahogy most is. Először csak annyit érzékeltünk az egészből, hogy egy növényzettel dúsan beültetett, tiszta, rendezett területre értünk, ahol csend van és közel a természet. A lakástól is teljesen oda voltunk. Egy darabka nyugati civilizáció, indiai körülményekhez igazítva.

Ahogy telt az idő, egyre több információt tudtunk meg a helyről, és így lett ez az egész egyre ellentmondásosabb. Még most, napokkal később sem tudom eldönteni, hogy végül is mi a véleményem erről az egészről. Vajon tényleg van alapja egy ilyen helynek, ahol mindenki egyenlő lehet és egy ideális társadalomban élhet? Vagy csak néhány gazdag, kiöregedett hippi naiv képzelgése, amit már akkor megbicsaklott, mikor még el sem kezdődött semmi? Az elképzelés minden esetre jó, kár, hogy a világ már csak olyan, amilyen.

Az első napot mindjárt a pihenésnek szenteltük. Illetve Mária Dzsí a korháznak, mivel sajnos gondok adódtak a lábával. És ez csak a kezdet volt. A kórházból jó hírekkel visszatérve ebéd után elindultunk a központba, hogy biciklit béreljünk. Meg is kaptuk a csodajárgányokat, amik éppen arra jók voltak, hogy kis távolságokat megtegyünk velük. Nem is kellett nagyokat utazni, mivel maga Auroville nem olyan nagy. Körbekerekeztünk a falun, megnéztük a fontosabb épületeket, köztük az arany golflabdára hajazó Mátrimandírt, ami az egésznek a központja. A Visitors Center-ben megtekintettük a kiállítást, amely a hely történetét hivatott bemutatni. A képek között feltűnt a hajdani magyar brigád, akik egy marék magyar földdel járultak hozzá a létesítmény felépítéséhez.

Auroville lakosságának (akik kiérdemelték az állampolgárságot) kétharmada külföldi, köztük elvileg hét magyar is van, bár velük nem találkoztunk. Nem mintha olyan nagy lenne itt a társasági élet. Nagyjából a közös meditációkban és a Solar Kitchen tetején elköltött kávéban és vacsorában realizálódik. Tényleg nagy a béke és a nyugalom. Autókat nem is igazán engednek be sehová, maximum az elektromos darabokat. Így mindenki két keréken utazik emberi erővel hajtva vagy motorizálva. Ebbe a nyugalomba teljesen belefér az úton sétálgató páva és a játszadozó mongúzok a teraszon.

Benéztünk a szuvenír shopokba, ahol lehetett kapni mindenféle ezobioterikus dolgot, Auro tésztától az Auro ruháig. Fura, hogy váltig állítják, hogy ez nem egy turista hely, ehhez képest mégis megvan minden, ami a turistáknak kell. Ez is például az egyik olyan szembeszökő ellentmondás, ami a nagy szavak és az anyagias valóság között feszül.

Mivel (elvileg) földi halandó csak különleges engedéllyel léphet be a Mátrimandír belsejébe, gyorsan kihasználva az adódó lehetőséget, bekönyörögtük magunkat egy három nappal későbbi csoportba. Ez azt jelentette, hogy alaposan elő kellett adni magunkat a telefonban egy nőnek, hogy mi biz mindent kiállítást, könyvet, videót láttunk erről a helyről, és nagyon-nagyon érdeklődünk. Ez utóbbi igaz is volt. Sikeresen átmentünk a teszten, és kaptunk negyed órás belépést, amit csendes meditációval tölthetünk. Miután beszélgettünk és teáztunk egy ideig, visszirányultunk a ház békéjébe és nyugalmába.

A következő három napban csak hálni jártunk vissza, ugyanis kirándultunk mindenfelé, amit majd egy későbbi bejegyzésben örökítek meg. Hogy ne vágjam félbe Auroville történetét, előre ugrok három napot, a bizonyos meditáláshoz.

Az utolsó napon Veróval felkerekedtünk, és elcangáztunk a főkapujához, ahol azok a bizonyos kiválasztottak beléphetnek a kertbe és az ott fényeskedő épületbe. Itt elég gyorsan kiderült, hogy naponta 160 embert engednek be vizitálásra. Ennyit a kiválasztottság melldagasztó élményéről. Várakoznunk kellett egy darabig, míg az előző csoport végzett a látogatással. Körülöttünk csupa fura ember. A földhözragadt indológus palánták nem nagyon tudnak mit kezdeni a spiritualizmus magasabb fokán (vagyis nullától különböző bármely szinten) elhelyezkedő hippiszerű elemekkel. Aztán még egy nyugalom megzavarására alkalmas csoport is érkezett, úgy húsz indus turizmó személyében. Itt már sejtettük, hogy ebből baj lesz.

Mivel elvileg ennek a helynek semmi köze a valláshoz (de azért mandírnak hívják, és mindenféle isteni szimbólumrendszerrel rendelkezik; szintén roppant konzekvens) ki van írva, hogy kéretik mellőzni minden vallásos megmozdulást: hajlongást, mantrázást, körbejárást, ölelgetést, puszilgatást. Az indusokból nem lehet kinevelni az ilyen irányú tevékenységet, ezért még a kert szélén demonstratív céllal elhelyezett épületelemet is kénytelen voltak körbecsókolni és fejjel érinteni. A kertben már elvileg nem szabad beszélni, hogy mindenki magába merülve elmélyedhessen. Kedves indiai barátainknak az ilyesmi smafu, inkább beszélgettek és röhögcséltek. Elmélyedésre esély sem volt. Gondoltam, majd bent az épületben.

A Mandír külsőre és belsőre is leginkább valami nyolcvanas évekbeli lowbudget sci-fi-t idéz, de ehhez képest tényleg hatásos. A belső hófehér burkolat, a puha szőnyeg és a halkan csordogáló víz hangja elzsibbasztja még a két lábon járó koffeinkapszulákat is. A központi, kör alapterületű teremnél nem is lehetne alkalmasabb hely a meditációra. Körben fehér oszlopok, a földön párnák. Középen egy óriási kristálygömb szórja szét a tető apró nyílásán besugárzó napfényt. Néma csend. Az emberek még a lélegzetükre is figyelnek, nehogy megzavarják a többieket.

Mivel nem vagyok nagy meditáló, sőt, kifejezetten nem bírom, ha kordában kell tartani az agyamat, előre láttam, hogy inkább gondolkodással fogom tölteni az időt, mint a gondolatok kizárásával. De valami hihetetlen csoda folytán sikerült olyan hangulatba jönnöm a hely varázsától, hogy agyam megelégedett a fénycsóvában keringő porszemek és a kristálygömbön tükröződő homályos emberi alakok szemlélésével. Az a néhány gondolat, ami átfutott az agyamon, az a kedves indiai elemeknek köszönhető. Mivel még ott sem tudták türtőztetni magukat, és kénytelenek voltak elereszteni néhány suttogást és ásítást, nem beszélve a karkötők folytonos csörgésétől, amik a tökéletes csendben egyből felborzolták minden idegszálamat.

Mikor letelt az idő, halkan és békében hagytam el a termet, hogy a túrát folytatva megnézzem a gömb alatti tavacskát, a kert többi tartozékát, köztük az alapítás helyét kijelölő banjan fát. Ez a fa, komolyan mondom, tökéletes. Ha lehet ez mondani valamire, akkor erre a fára lehet. Ahogy letelepedtünk alatta, olyan közel éreztem magam a Földhöz, mint még soha. Eme számomra szokatlan élményeket megint az indus turisták zavarták meg a viháncolásukkal.

A kertből kiérve váltottunk szót újra Veróval, és egyből kibukott mindkettőnkből a felgyülemlett ellenszenv a helyi lakosság iránt. Nagy hirtelenjében sok csúnya dolognak adtunk hangot, amit azóta már átértékeltem, de továbbra is azt gondolom, hogy ez hely nem egy ilyen kulturális háttérrel rendelkező népnek való. Ők maradjanak csak a maguk jelenkori hangos, látványos, tömjénes vallásuknál.

Szóval nem is tudom, mit kellene gondolnom erről a helyről. Az alapvető elvek nagyon tetszenek. A teória mindig is közelebb állt hozzám, mint a gyakorlat. Talán azért, mert a teóriát még tisztán lehet tartani, a matériát már csak bajosan. Ez a hely is olyan jó lehetne, ha meg tudna maradni a maga egyszerűségében, és nem akaszkodna rá a sok new age sallang és az anyagiaskodás. Mindenképpen csodálatra méltó, hogy sikerült megvalósítani egy ilyen elképzelést, mert a legtöbb esetben erre sem kerül sor. Örülök, hogy láttam, de azt hiszem, tovább kell keresnem a saját variációmat a békére.

2 megjegyzés:

  1. Mátrimandír... le vagyok nyűgözve. Néhány képet találni csak a belsejéről, a külseje valóban fura hatást kelt, de az elmondásoddal együtt nagyon felkeltette az érdeklődésemet! :)

    VálaszTörlés
  2. Képzeld ha beirom ,hogy Mátramandir a képekhez Gugliban, akkor a te képed dobja ki:-) De maga Auroville nagyon cool lehet:-)

    Andris

    VálaszTörlés