Kánycsipuram

Másnap kicsit nehezen ébredtünk, hála a hosszú kimaradásnak. Mindenképpen korán akartunk indulni, mert Kánycsira csak egy fél napunk volt. A buszút elég szótlanul telt, inkább csak szemléltük az indiai szavannát, és azt a néhány falut, ami mellett elhaladtunk. Kánycsi jóval nagyobbnak és zsúfoltabbnak tűnt, mint Mahábalipuram. A buszról leszállva kicsit el is voltunk veszve. Akadályoztak minket a csomagjaink és nem nagyon tudtunk volna szabadon közlekedni tőlük. Gondoltuk, hogy lepakoljuk őket valami helyen, de a gyorsan ránk támadó riksás bácsi jobb alternatívának tűnt. Miután majdnem felére alkudtuk az árat, hagytuk magunkat rábeszélni a riksatúrára. A bácsi (Bábu) végigfurikázott minket a városon és elvitt mind az öt megtekintésre érdemes templomhoz. Nélküle biztos nem jutott volna időnk minden helyre és még jól el is tévedtünk volna az amúgy nem túl szimpatikus városban.

A templomok nagyon szépek voltak. Leszámítva, hogy nagy részük az indiai renoválás és „restaurálás” áldozatává lett. Ez azt jelenti, hogy a lekopott szobrokra rátapasztanak valami agyagszerű dolgot és újra belekarcolják a szobrok vonásait. Úgy, ahogy mondjuk én csináltam óvodás koromban. Egyfelől volt nagyon vicces, másfelől meg kiábrándító és dühítő. Csodás alkotásokat tesznek ezzel teljesen élvezhetetlenné. Néha még ki is festik őket jó színesre, csak hogy még jobban adjanak a hangulatnak.

Nagyon büszke voltam, amiért csak egyszer hagytuk lehúzni magunkat pénzzel. Az első templomnál még nem voltunk formában és beáldoztunk 10 rúpiát „adományként”. A későbbiekben sikerült lebeszélnünk mindenkit az 50 rúpiás fényképezési díjról és egyebekről. Szerencsére a riksás bácsi mindig előre elmondta, hogy hol miért és mennyit kell fizetni, így megvolt a szükséges magabiztosság is.

A templomok megszemlélése után volt egy kötelező vizit egy selyemszári üzemben. Ez Kánycsi másik nagy nevezetessége. Mivel a bácsi, gondolom, kap némi jutalékot, ha ő viszi a kuncsaftot, kénytelenek voltunk belátogatni egy ilyenbe. Már az elején mondtuk, hogy nem veszünk semmit. Mondták nem baj, akkor nézzük meg a „gyárat”. A gyár egy darab szövőszékből állt. Roppant izgalmas. Gyorsan elhúztuk a csíkot rosszalló tekintetek közepette. Inkább bevetettük magunkat egy étterembe és bevezettem Verót a dószá és a paróta rejtelmeibe.

Miután lelkünk és hasunk is feltöltődött a helyi belevalóval, megkerestük a Chennai-ba tartó buszt. Újabb két óra és némi átszállós-bóklászós városi helyváltoztatás után kijutottunk a reptérre, ahol a megbeszélés szerint Mária Dzsí-vel volt a találkozó. Kicsit hamarabb érkeztünk, így megtekinthettük egy nagy csapat srí lanká-i ember érkezését, és megállapíthattuk a jellemző különbségeket köztük és északi szomszédjaik között. Az biztos, hogy a szigetlakó nők igényesebben kötik a szárit. Volt köztük egy két buddhista szerzetes is. Nem voltak túl szépek a szó hagyományos értelmében, de az én lelkemnek jól esett a látvány.

Másfél órával, két laposra ült fenékkel és egy méregdrága kólával később befutott a kocsi és Mária Dzsí. Gyorsan bepakoltunk a csomagtartóba és bevágtuk magunkat a légkondis, bérelt autó védelmező falai közé, majd elindultunk Auroville felé. Útközben félbeszakítva a minden irányú mesélést, még megálltunk a Tigris barlangnál, hogy újabb pipa kerüljön a művtöri könyv tartalomjegyzékébe.