Most értem haza az első oltássorozatról. Az ÁNTSZ Váci úti oltóközpontjába mentem. Gondoltam, ez mégis olcsóbb lesz, mint a nagy magán oltóközpontok. Végül is az, de nem sokkal és így is meghűlt bennem a vér az áraktól.
Szerencsére nem volt senki rajtam kívül. A doki nagyon rendes volt, és a két nő is, akik még ott voltak. Szépen megbeszéltük, hogy mit és hogyan, miből mennyit, stb.
Első körben megvolt a Hepatitis A, a veszettség 1, valamint a tetanusz, gyermekbénulás, diftéria kombó. Tényleg úgy nézek ki, mint valami tűpárna. Jobb kézbe kettő, balba egy. Kérdezték, hogy mi a programom a következő két napra, mert ha van valami fontos, akkor a tetanuszt elhalaszthatjuk, mert attól nagy valószínűséggel belázasodok és a karom sem lesz éppen a legjobban. Most még minden OK, de azért beszereztem némi lázcsillapítót.
Első körben 24 000 Ft-t fizettem. És a maradék két alkalom is 12 – 12 ezer lesz. Kissé lefagytam, mikor meghallottam. Én maximum 30 ezerre számítottam. Mondjuk ebből a veszettség oltás a legdrágább, az darabonként 7800 körül van, és három kell belőle. Mondták, hogy ha városban tartózkodom, akkor nem lenne szükséges igazán. Persze egy év alatt azért tervezem, hogy nem csak városban leszek, meg hát ki tudja. De ha az ember csak pár hétre megy Indiába, akkor ezt el lehet hanyagolni. Kaptam szép reklámszóróanyagot, hogy hol vegyek majd szúnyogriasztó kütyüket. Gondolom, az sem lesz olcsó. Szerencsére Dél-India annyira nem veszélyes malária szempontból.
Plusz extra turpisság, hogy mivel 85-ben születtem, nem lehet tudni, hogy megkaptam-e a Hepatitis B oltást általános iskolában. Mert elvileg igen, de mivel év vesztes vagyok, lehet, hogy mégse. Őszintén szólva fogalmam sincs, mivel megboldogult ifjú koromban kb. minden héten voltam orvosnál, és annyi tűt láttam már minden irányból közelíteni, hogy tőlem akár lehetett ott Hep B oltás is, meg nem is. Anyukámat ráállítottam az ügyre, hogy derítse ki a háziorvosnál. Ahogy ismerem az orvost, nem fogja tudni… Pedig nem szeretnék még egy oltást, ha nem muszáj. Ráadásul még 4 ezer forintért.
Következő szurkálás egy hét múlva.
2010. március 29., hétfő
2010. március 28., vasárnap
Ha az élet szappanopera volna...
Akkor vázolom, hol is állok most.
2008 októberében pályáztam meg egy ösztöndíjat Indiába. Írtam szép munkatervet, kaptam ajánlásokat, kiválasztottam egy monstre egyetemet Kerala fővárosában, Thiruvananthapuramban (a könnyebbség kedvéért Trivandrumban). Az egyik feltétel az adott intézménytől fogadólevelet szerezni. Neki is lendültem, hogy felvegyem a kapcsolatot az ottani tanszékvezetővel, hogy itt vagyok én, kedvesaranyosjólképzett külföldi deák, mi lenne, ha ott töltenék 10 hónapot az egyetemen. Semmi válasz. Az egyetem (nevezetesen a University of Kerala) úgy tűnik, még nem jutott el az internet korszakába, mert hogy nem volt egy darab működő e-mail címük sem. Fax számuk szintúgy… Akkor bevetettük az indiai hadsereget, egy a Pondicherry egyetemén működő tanárt. Ez a város a célállomásomtól kb. 500 kilométerre, északnyugatra helyezkedik el. Ő először telefonon, majd az öccsén keresztül, végül pedig futárral sikeresen bevette az egyetem Registrar-ját (igazgatási atyaúristen). Őhatalmassága nem igazán értette, hogy mit akarok tőlük. Az egyetemen még külföldi hallgató nem volt, főleg nem európai. Össze kellene hívni az egyetemi szenátust, hogy megvitassák az ügyemet. Az persze több hónap…
Ekkor kaptam egy tanácsot, hogy van ott nem messze egy kisebb egyetem, ahová minden bizonnyal fogadnának. Ott egyszer már volt egy kínai is…
Így átirányultam Calicutba, ahol a tanszékvezető prof néhány napon belül faxolta nekem a meghívólevelet. Mert nekik van faxuk legalább. Szó se róla, internetük is.
Szépen benyújtottam itthon a módosítási kérelmet, amit el is fogadtak.
2009 májusában a magyar fél megítélte nekem az ösztöndíjat. Már csak az indiai fél jóváhagyására kell várni. Sunshine, happiness.
Majdnem egy év telt el. 2010. február 26-án kaptam a telefont, hogy végre az indiai fél is rábólintott a dologra. Pillanatnyi sunshinehappiness újra, majd kiderül, hogy az indiaiak nem vették figyelembe a módosítási kérelmemet, és szépen megítélték nekem a trivandrumi egyetemet. Levelükben kapcsolattartó személyt is megneveztek. Jó, gondoltam, ha sikerült nekik összehozni, hát legyen. Nagy nehezen találtam egy e-mail címet, ami működött is (mert ugye egy év alatt azért fejlődtek kicsit). Sreelekha néni (az aktuális tanszékvezető), természetesen, semmiről nem tudott és közölte, hogy Őhatalmassága, azaz a Registrar az illetékes. Aki persze nem válaszolt a levelemre, ezért megint maradt az indiai haderő bevetése. Újabb családtag és telefonok sorával később a Registrar továbbra sem értette, hogy mit akarok én ott. Talán a szenátus; majd ők eldöntik…
Itt kicsit betelt a pohár. Hiába, India már csak így működik. Újabb támadás, ezúttal a UGC ellen (az indiai ösztöndíjbizottság). Légyszi, hadd módosítsuk már a helyszínt, mert Trivandrumban nem tudnak rólam semmit és egy éve már várnak engem máshol. Erre ők: hogy képzelem, hogy kételkedni merek bennük?! Ha a levélben az van írva, akkor az el is van intézve. No comment. Persze ezt sem nekem mondják, hanem a Delhi Magyar Központ igazhatójának, aki továbbítja a magyar ösztöndíjbizottságnak, aki majd szól nekem. Ha jól számolom, jelenleg 10-11 különböző ember van már belekeverve a dologba. Mert a közvetlen kommunikáció nem az indiai bürokrácia módszere. Ugyan! Egy egyszerűsített ábrával illusztrálnám a szituációt:
Úgyhogy most nem mer lépni senki, mert ha a UGC bevágja a durcát, akkor hoppon maradok. Jelenleg a csendes szervezkedés és kivárás folyik. A levelükben az állt, hogy 5 héttel az utazás előtt szóljak nekik, hogy „pontosítani tudják a programot”. Magyarul: az utolsó pillanatban talán elkezdenek csinálni is valamit. Még szerencse, hogy a UGC tartja fent az egyetemek nagy részét Indiában, ezért ha egyszer azt mondják, akkor az van. Optimális esetben.
Engedve a tanácsoknak, úgy döntöttem, hogy akkor csapjunk a lecsóba. Ha egyszer már ott vagyok, csak nem dobnak ki.
Szépen elkezdtem a készülődést: megnyitottam a devizaszámlát, holnap kezdem az oltásokat. Ha megjön a bankkártyám, lefoglalom a repülőjegyet is. A tervezett dátum: 2010. június 25.
2008 októberében pályáztam meg egy ösztöndíjat Indiába. Írtam szép munkatervet, kaptam ajánlásokat, kiválasztottam egy monstre egyetemet Kerala fővárosában, Thiruvananthapuramban (a könnyebbség kedvéért Trivandrumban). Az egyik feltétel az adott intézménytől fogadólevelet szerezni. Neki is lendültem, hogy felvegyem a kapcsolatot az ottani tanszékvezetővel, hogy itt vagyok én, kedvesaranyosjólképzett külföldi deák, mi lenne, ha ott töltenék 10 hónapot az egyetemen. Semmi válasz. Az egyetem (nevezetesen a University of Kerala) úgy tűnik, még nem jutott el az internet korszakába, mert hogy nem volt egy darab működő e-mail címük sem. Fax számuk szintúgy… Akkor bevetettük az indiai hadsereget, egy a Pondicherry egyetemén működő tanárt. Ez a város a célállomásomtól kb. 500 kilométerre, északnyugatra helyezkedik el. Ő először telefonon, majd az öccsén keresztül, végül pedig futárral sikeresen bevette az egyetem Registrar-ját (igazgatási atyaúristen). Őhatalmassága nem igazán értette, hogy mit akarok tőlük. Az egyetemen még külföldi hallgató nem volt, főleg nem európai. Össze kellene hívni az egyetemi szenátust, hogy megvitassák az ügyemet. Az persze több hónap…
Ekkor kaptam egy tanácsot, hogy van ott nem messze egy kisebb egyetem, ahová minden bizonnyal fogadnának. Ott egyszer már volt egy kínai is…
Így átirányultam Calicutba, ahol a tanszékvezető prof néhány napon belül faxolta nekem a meghívólevelet. Mert nekik van faxuk legalább. Szó se róla, internetük is.
Szépen benyújtottam itthon a módosítási kérelmet, amit el is fogadtak.
2009 májusában a magyar fél megítélte nekem az ösztöndíjat. Már csak az indiai fél jóváhagyására kell várni. Sunshine, happiness.
Majdnem egy év telt el. 2010. február 26-án kaptam a telefont, hogy végre az indiai fél is rábólintott a dologra. Pillanatnyi sunshinehappiness újra, majd kiderül, hogy az indiaiak nem vették figyelembe a módosítási kérelmemet, és szépen megítélték nekem a trivandrumi egyetemet. Levelükben kapcsolattartó személyt is megneveztek. Jó, gondoltam, ha sikerült nekik összehozni, hát legyen. Nagy nehezen találtam egy e-mail címet, ami működött is (mert ugye egy év alatt azért fejlődtek kicsit). Sreelekha néni (az aktuális tanszékvezető), természetesen, semmiről nem tudott és közölte, hogy Őhatalmassága, azaz a Registrar az illetékes. Aki persze nem válaszolt a levelemre, ezért megint maradt az indiai haderő bevetése. Újabb családtag és telefonok sorával később a Registrar továbbra sem értette, hogy mit akarok én ott. Talán a szenátus; majd ők eldöntik…
Itt kicsit betelt a pohár. Hiába, India már csak így működik. Újabb támadás, ezúttal a UGC ellen (az indiai ösztöndíjbizottság). Légyszi, hadd módosítsuk már a helyszínt, mert Trivandrumban nem tudnak rólam semmit és egy éve már várnak engem máshol. Erre ők: hogy képzelem, hogy kételkedni merek bennük?! Ha a levélben az van írva, akkor az el is van intézve. No comment. Persze ezt sem nekem mondják, hanem a Delhi Magyar Központ igazhatójának, aki továbbítja a magyar ösztöndíjbizottságnak, aki majd szól nekem. Ha jól számolom, jelenleg 10-11 különböző ember van már belekeverve a dologba. Mert a közvetlen kommunikáció nem az indiai bürokrácia módszere. Ugyan! Egy egyszerűsített ábrával illusztrálnám a szituációt:
Úgyhogy most nem mer lépni senki, mert ha a UGC bevágja a durcát, akkor hoppon maradok. Jelenleg a csendes szervezkedés és kivárás folyik. A levelükben az állt, hogy 5 héttel az utazás előtt szóljak nekik, hogy „pontosítani tudják a programot”. Magyarul: az utolsó pillanatban talán elkezdenek csinálni is valamit. Még szerencse, hogy a UGC tartja fent az egyetemek nagy részét Indiában, ezért ha egyszer azt mondják, akkor az van. Optimális esetben.
Engedve a tanácsoknak, úgy döntöttem, hogy akkor csapjunk a lecsóba. Ha egyszer már ott vagyok, csak nem dobnak ki.
Szépen elkezdtem a készülődést: megnyitottam a devizaszámlát, holnap kezdem az oltásokat. Ha megjön a bankkártyám, lefoglalom a repülőjegyet is. A tervezett dátum: 2010. június 25.
Hogyan őrizhetünk meg egy vízcseppet a kiszáradástól?
- Hogyan őrizhetünk meg egy vízcseppet a kiszáradástól?
- Úgy, hogy a tengerbe ejtjük.
A Szamszára című filmben, egy mani kövön volt ez a bölcsesség. Azóta nem tudok szabadulni a képtől. Egyből sikerült párhuzamot találnom és saját életemre értelmeznem. Sajnos az utóbbi években nem tudom magamat máshogy látni, mint egy kiszáradó félben lévő vízcseppet. Itt van hát az ideje, hogy a tengerbe vegyüljek.
És mi is lehetne alkalmasabb tenger, mint India, a „népek tengere”? Vagy még inkább óceánja. Kérdés, hogy egy magamfajta édesvízi csepp hogyan tud majd elkeveredni a sós tengervízzel. Nem lesz egyszerű.
Ez a blog Indiával kapcsolatos kálváriámat hivatott leírni. Legyen az az eljövendő utazásom, vagy csak néhány gondolat, melyek esetleg eszembe jutnak a mindennapok során.
Persze nem lenne teljes a kép, ha magáról a vízcseppről nem ejtenénk szót. Úgyhogy esetleg más témák is felbukkanhatnak: zenével, filmekkel, irodalommal kapcsolatos bejegyzések is íródnak majd, még akkor is, ha ezek sehogyan nem kapcsolódnak magához a tengerhez. Ezek inkább a vízcseppet definiálják. Ennyit a költői képekről.
2010. március 6., szombat
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
