Varkala

Gyorsan meg is érkeztünk és lehajtottunk a partra. Varkala, a mellett, hogy kedvelt lazuló hely, megmaradt templomfalunak és hindu szent helynek. A faluban több kisebb és nagyobb templom van. Úgy tartják, az ősöknek, elhunyt rokonoknak felajánlott áldozatot ha itt teszik a tengerre, akkor az egyenesen eljut hozzájuk. A bícs körzet mintha ez a kettősséget hivatott volna prezentálni már az első percben, hogy nehogy elfeledje az ember, hová is jött. A napon terpeszkedő fehér turisták mellett ott ücsörgött jó néhány bráhmana, hogy (persze némi pénzadományért) elvégezhessék a kívánt tengerre engedős szertartást.

Dípuval rövid sétára indultunk a tenger és a sziklafal közé ékelt part mentén, de a víz miatt nem jutottunk sokáig. Dagály is volt éppen, meg a monszun idején a part nagy része el is tűnik a víz alatt és csak szezonban bújuk elő újra. Szerencsére azért akadt pár olyan hely, ahol meg lehetett telepedni.

Már az első percben feltűnt, hogy nagyon sok itt a fehér ember. Úgy látszik, itt nincs olyan, hogy offszízön, mert most, az esők idején is sokan voltak. Tény, hogy a hely és az infrastruktúra ennek a mennyiségnek kb. a hússzorosát is képes lenne felvenni. Fel is veszi gondolom, szerencsére arra még pár hónapot várni kell.

Dípu nem tudott maradni, de megígérte, hogy Onam idején majd eljövünk megint. Felfuvaroztattam magam a szikla tetejére, ahol az éttermek és a szállodák helyezkednek el. Itt már kicsit szorít a levegő, de azért Kovalamhoz képest nagy a szabadság. Szerencsés természeti viszonyainak köszönhetően ez a hely soha nem lesz olyan zsúfolt, mivel a sziklafal a maga 20 méteres magasságával sikeresen őrzi meg a partot az összetákolt építmények áradatától. Az indusok is nagyrészt távol maradnak. Ők egy bizonyos partszakaszra koncentrálódnak. A partiőrség nem is engedi őket észak felé kószálni, hogy a bikinis amerikaiak szabadon szaladgálhassanak a homokban. Fel a sziklára sem jönnek, mert ott meg úgy is csak a vendégházak és a kajáldák vannak, nekik meg ahhoz nem sok közük van. Ennek a politikailag többszörösen is inkorrekt szeparációnak (szín és pénztárca alapján) most kivételesen örültem. Legalább egy napig nem kellett a lungíba kötött hatalmas bajuszokat bámulni. E helyett gyönyörködhettem jó sok hippiben. Komolyan nem értem én ezeket az embereket. Ha Indiában vagyunk, akkor már muszáj Ganésás pólót és bőgatyát felvenni? A folytonos nevethetnék ellenére is élveztem a nyüzsgő társaságot, mert a változatosság gyönyörködtet, ahogy azt bölcsen meg szokták jegyezni.

Az LP-ben volt egy nagyon szimpatikus vendégház, ami pont tökéletes lett volna nekem. Sajnos a neten láttam már mindenféle kósza híreket, hogy a bezárt egy évvel ezelőtt, így nem ért váratlanul, hogy tényleg nem volt sehol. Pedig kerestem. Egy idő után feladtam, és mivel nem volt jobb ötletem, beadtam a derekamat az egyik ajánlkozó hoteltulajnak. Szerencsére nem volt túl nagy lehúzás, pont annyit ért a szoba, amennyit fizettem érte. Még teraszom is volt. Igaz, hogy az épület mögötti sikátorra nézett, de ha alaposan kihajoltam a korláton, akkor a sikátor végén feltűnt a tenger. Szóval még a sívjú is adott volt. A szoba egyetlen hátrányát már a belépéskor felfedeztem: nem volt szúnyogháló. Ilyen apróságokkal akkor nem foglalkoztam. Gyorsan átöltöztem, indiai pályafutásom alatt először került elő a rövidnadrág. Mivel itt lehetett. A gyors ebéd után lemásztam a partra, és jó sok időt töltöttem bámészkodással és pacsálással a tengerben. Nem tudom, hogy a környezet miatt, vagy mert csak eljött az ideje, nagyon jól elszórakoztam. Mint a hülyegyerek futottam a hullámok után be, majd előlük ki. A fényképezőgép és a papírjaim is túlélték, pedig kaptam pár nyakonöntést. Miután kellően kiszórakoztam magam, visszamentem a szállás környékére, és szétnéztem a szuvenírek között. A hely jellegzetessége a Tibeti Menekült Piac. A választék ugyanaz volt, mint otthon a Bahiában. De tényleg, hajszálra. Ugyanazokkal a bollywoodos táskákkal, hippiszatyrokkal és kendőkkel volt tele minden. Ennyit az eredetiségről. Nem mintha venni akartam volna valamit, de reménykedtem, hogy majd látok valami érdekeset. E helyett kaptam egy rakat szórólapot mindenféle ajurvédikus kezelésekről. Az egyik ilyen gyógyszálló kertjében elég bizarr látvány tárult a szemem elé. Két pálma közé kifeszített függőágyon egy fehér nő heverészett, talán aludt is már. Az ágyat pedig egy középkorú indiai fickó lengette. Na ez az, ami nekem már sok.

A szikláról több lépcső is vezet le vízhez. Az egyik lépcső alján vertem tanyát, mert oda csak a lépcsőn vagy pedig a vízen át lehetett eljutni, így nagyon kevesen jöttek arra. Leültem egy használaton kívüli csónakra, és Jack London hajós történeteit olvastam. Mellettem a tenger, a nap és köztem pedig egy kókuszpálma. Ideális. Nem is nagyon mentem sehová vagy 3 órán keresztül, annyira jól esett a csend és az embermentes övezet.

Azért ezt sem lehet örökké csinálni, úgyhogy megint a tengerrel játszottam és kagylókat gyűjtöttem a parton. Közben több indiai csapat lecsapott rám, hogy hadd csináljanak közös fényképet. Mondom, ha ez nektek jó, akkor csak tessék. Ez úgy is fair, mivel én meg őket fényképezem. Egy idő után már fárasztottak a családok, akik mellém ültették csemetéiket egy gyors kép ereéig.

Nagyon jól eltelt az idő. Újabb árnyalattal lettem sötétebb, csináltam sok fényképet. Lassan kezdett sötétedni és már nagyon vártam az estét, hogy csatlakozzam a külföldi példányokhoz és úgy csináljak, mintha nyaralnék. Ki is figyeltem, hogy melyik étteremben vannak a legtöbben és oda ültem be én is. Vacsora közben szóba elegyedtem a szomszéd asztalnál ülő belga egyedekkel, de nem tartott túl sokáig az eszmecsere, mivel gyorsan távoztak. Akkor úgy határoztam, hogy megérdemlek egy sört. Szintén a pozitív emlékeket gyarapítja majd az a pillanat, ahogy iszom a hideg sört egy étterem tetőteraszán, előttem a tenger, körülöttem jól érzik magukat az emberek, a hangulatot pedig Santana gitárja festi színesebbre.

Ez a hely tényleg nem India. Ez abban a pillanatban a legkevésbé sem zavart, sőt kifejezetten üdítőleg hatott a szervezetemre. De lehet, hogy csak a sör volt az. Nem igazán törődtem vele, hogy velem közvetlenül senki nem beszélget, de azért sikerült átéreznem a hangulatot és közben azon gondolkodtam, hogy ez a hely igazából nem is létezik. Nem csak ez a hely, az ilyen helyek, mint ez. Csak néhány ember kollektív tudatában van jelen. Mert mi is ez a hely? Tökéletes nyaralóhely, a tökéletes naplementével, a tökéletes kiszolgálással és a tökéletes ételekkel. De mindez csak pár napig tart, addig, amíg az ember ott van. Csak addig létezik, csak neki, és még azoknak az embereknek, akik szintén ott vannak. Mert ez a hely csak a turistának tökéletes. Aki ott lakik, annak csak a munkahely, ugyanazzal a naplementével, mint tegnap, ugyanazzal az étellel, mint múlthéten, ugyanazzal Dévadattával, mint tavaly. Számukra ez a hely nem úgy létezik, mint nekem létezett akkor és ott.
Az ilyen helyekre jó rácsodálkozni, jó lubickolni a színekben, az illatokban, a szélben és a tenger párájában. De lehet-e élni egy színnel vagy egy illattal? Csak olyan helyen jó élni, ami nem csak pillanatnyilag létezik, hanem valamilyen viszonyban áll az emberrel. Például vegyünk egy fát arról a helyről, amit otthonnak nevezek. Tudom, milyen volt a fa, mikor először másztam fel rá háromévesen, tudom, milyen volt, mikor leérettségiztem, emlékszem milyen volt, pedig már nincs is ott. De ha látok egy hasonló fát, valahol máshol, akkor össze tudom hasonlítani vele, és nem csak egy egyszeri fa képével, hanem azzal, ami már évek óta jelen van.
Akik Varkalán laknak. Mert tudják, milyen volt a naplemente, mikor még kisgyerekek voltak, milyen volt aznap, mikor megszületett a gyerekük, és látják, hogy miben különbözik ez a mai naplemente az összes többitől. Ezért szerencsések, nem pedig azért, mert ez a naplemente gyönyörű. Mert itthon sok helyen lehet az ember, az csak idő kérdése. De otthon csak egy van.

Ilyen és ehhez hasonló velőtrázó gondolatok keringtek a fejemben, amiben gyaníthatóan nagy szerepe volt a második sörnek is. Mivel már elég késő volt, fizettem és visszasétáltam a Mothers Palace-hez (a vendégház). Az ajtó már zárva volt, ezért kénytelen voltam felcsengetni a tulajt, hogy legyen oly jó és engedjen be.
Azt hittem, hogy gyorsan el fogok aludni, de sajnos nem így történt. A szúnyogháló hiánya visszaütött. Mindent kipróbáltam: ventilátort, lámpafényt, hálózsákot, de semmi sem használt. A szúnyogok csak jöttek és jöttek. Egész éjszaka. Ha két órát sikerült aludnom, akkor sokat mondok. A végén derékig hálózsákban, hosszú ujjú vastag ingben feküdtem. Mindkét kezem pólóba csavarva a fejemen pedig egy harmadik póló, ami alól csak a szám látszott ki, hogy azért levegőt is kapjak. A szúnyogriasztóm eközben jót röhögött rajtam T-Puramban a szennyes ruháim alatt, és önfeledten tereferélt az elemtöltőmmel. Igazán kellemes pihenés volt.

Reggelre úgy néztem ki, mint egy túrórudi. Nem is strapáltam magam azzal, hogy sokáig fetrengek az ágyon, ezért hamar kijelentkeztem és pár órát még elüldögéltem a parton. Tenger mellett jó ébredni, a levegőt szinte harapni lehetett. Besétáltam a faluba és elkaptam a következő városba menő buszt. Először aludtam itt be buszon, de ez egyszer megbocsájtok magamnak, hogy nem a környezetet szemléltem inkább.