Chennaibammeg

Pénteken el kellett hagynunk Auroville csendes békéjét és vissza kellett térnünk Chennai bugyraiba. Nem örültünk különösebben ennek az eseménynek.

Négy körül értünk Pondiba, ahol felkapaszkodtunk ez első buszra, hogy aztán három és fél óra autópályás menetelés után elérjünk a nagyvárosba. Útközben akkora eső kerekedett, hogy pillanatok alatt bokáig érő víz volt mindenütt. A felhők olyan sötétek voltak, mintha egyenesen valami vulkánból jöttek volna. Az időjárás nem is passzolhatott volna jobban a Chennai-ba tartó utazáshoz.

Már sötét volt, mire beértünk a város központjába. A külvárosban akkora dugó volt, hogy csak lépésben sikerült bejutni a belső kerületekbe. Köszönhető volt ez a láthatóan tamil divatnak, miszerint muszáj tíz kilométerenként egy felüljárót építeni. Persze mindegyik csak félkész állapotban volt még.

Megérkezés után a szokásos „most mit csináljuk” életérzés lett úrrá rajtunk. Az LP figyelmeztetett, hogy nehéz lesz szobát találni csak úgy. Nem is kellett csalódnunk. Bementünk egy pár helyre, puccos szállodákba is, de sehol nem volt már szoba. Végül sikerült szobát kapni egy olyan helyen, amit az LP csak „végső megoldás”-ként emleget. Tényleg az volt. Nem mondom, hogy „annyira” borzalmas volt, de azért nem volt semmi. A szobánk csak annyira volt redva, mint egy alsókategóriás munkásszálló. Mikor elővizitáltam a szobát, közöltem, hogy csak akkor vesszük ki, ha lecserélik az ágyneműt. Le is cserélték, de nem lett jobb a helyzet. Nem tudom, láttak-e valaha mosóport. Ablak volt ugyan, de az valami meghatározhatatlan helyre nézett. Nem igazán tudtuk, hogy ez most valami tűzfal úgy harminc centire, vagy az épület fala és külső borítása közötti rész. Minden esetre jó sok szemét volt felhalmozva. Volt külön fürdőnk, de a vécét óránként csak egyszer lehetett leengedni, mert olyan lassan töltött után a tartály. Szerencsére kaptunk elektromos szúnyogriasztót, ami gyaníthatóan a borravalónak volt köszönhető. Nem vettük a lelkünkre a körülményeket, inkább csak jól szórakoztunk rajta. Leterítettük az ágyat a hálózsákommal, majd ezt az egész szituációt Chennai számlájára írtuk.

Mivel még nem volt olyan késő, a vacsora és a séta mellett döntöttünk. A Kennet Lane tele volt riksásokkal, akiket az istenért nem lehetett lekoptatni. Úgy kellet kerülgetni őket, mint valami aknákat. Az egyik jólszituált étteremben kajáltunk. Az elmúlt napokban teljesen rákattantunk a fresh lime soda csodájára. Semmi sem tudja feldobni az embert a hőség közepén, mint ez a mennyei ital. A pincér hosszasan bámulta a hűtőt, majd közölte, hogy nincs szóda. Megint koppantunk. Nem baj. Ha Chennai egy olyan város, ahol van éjszakai élet, akkor már miért ne nézzük meg. Sétálgattunk egy kicsit körbe-körbe, de egyik bár sem tűnt túl vonzónak. Végül megint az lett, hogy túl sokáig álltunk egyhelyben, ezért odajött két fickó, és megkérdezték, hogy mit keresünk. Vázoltam nekik a helyzetet, és máris készek voltak mindenféle tanácsokkal ellátni. Ahol álltunk, kettő darab bár volt látótávolságban. Az egyik egy sokcsillagos szálloda alatt lévő bár, a másik pedig egy hullámpalából és fémlemezekből eszkábált, nagy forgalmat bonyolító, AC Bar (mert hogy volt légkondi) névre hallgató hogyishívják. Az AC állítólag olcsóbb és teljesen elfogadható, de hölgytársasággal nem ildomos a belépés. A másik hely drágább ugyan, de ingyen jár a rágcsa és a hölgyeknek sem gond. Először nem akartuk egyiket sem választani, de végül ráfanyalodtunk a hölgybarát variációra.

Az alagsorban elhelyezkedő létesítménybe belépve úgy éreztünk, mintha valami cigifüstös kémfilmbe kerültünk volna. A hajdan jobb napokat megélt bár, immáron kocsma, félhomályában egyszerre sok szempár szegeződött ránk. A helyiségben ugyanis csak férfiak voltak, így Veró nem kerülhette el az érdeklődést. Kissé félszegen néztünk körbe, majd az egyik pincér asztalhoz ültetett minket. Rendeltünk sört és kértünk egy hamutálat. A pincér mondta, hogy hamutál az nincs, arra van a föld. Kicsit furcsálltuk a helyzetet, de körbenézve tényleg olyan volt az egész hely, mint egy jó nagy hamutál. Megérkezett a sör, és az ingyen rágcsálnivaló is. Lepakoltak elénk egy csomó kis tálat. Felsorolom, hogy mi volt benne, ezzel is érzékeltetve a kulturális különbségeket. 1: csincseriborsó, főve, fűszerezve. 2: répa, szeletelve. 3: uborka, szeletelve. 4: főtt tojás, negyedelve. 5: valami kukacformájú, ropogós izé. 6: csipsz. 7 és 8: rasza vadai (ez lében úszó, hagymás fánkszerű valami). Ránéztünk az elénk tálalt dolgokra és úgy tűnt, hogy már a látványa is hasmenésgyanús. Körülöttünk egyre gyűltek a népek, a tévéből tamil filmzenék vonítottak. Gyorsan befejeztük a sört és visszasiettünk a szállásra. Ennyi elég is volt Chennai-ból egy estére. Elhatároztuk, hogy Chennai hivatalos neve ezúttal Chennaibammeg.

Másnap korán keltünk, mert Verónak ötre a reptérre kellett érnie. Kikísértem, mert mégsem járja egyedül mászkálni egy ilyen helyen. A portán próbáltam taxit hívatni, de ez nem tartozott a szolgáltatások közé. A fickó mondta, hogy pár perc séta a vasútállomás, ott találunk taxit. A Kennet Lane nappal sem szívmelengető, de így a kihalt sötétségben tényleg nem volt egy szelet csokissüti. Veró meg is jegyezte, hogy bizony „parrantana” itt egyedül. Végül szereztünk egy riksát, aki legálisan kirabolt minket a viteldíjjal. Miután Verót kipakoltam a reptéren, féláron visszavitettem magam a szállodához. Ez volt az egyetlen olyan pillanat, mikor találtam valami jót ebben az ördögi városban. A csendes, néptelen utcák a hajnali, viszonylag friss levegővel egészen élvezhetőek voltak. Mondjuk ehhez nem kell éppen Chennai-ban lenni, ilyet lehet bárhol máshol is találni.

Kicsit szunyókáltam még. Először azt gondoltam, hogy ki nem teszem a lábam a szállodából, csak mikor már a vonatomhoz kell menni. De mégis rávettem magam, hogy korábban kimerészkedjek és megnézzek valamit ebből a „csodás” városból. Először betértem az előző napi étterembe reggelizni. Direkt megfigyeltem, hogy van szóda a hűtőben. Jött a manusz, kértem is a fresh lime sodát. Mondta, hogy nincs szóda. Mondom látom hogy van. Erre odahívta valamelyik fejes arcot, és akkor ő mondta, hogy nincs fresh lime soda. De mondom itt van az étlapon is. Látom a szódát, meg a lime-ot is kb. két méterrel arrébb. A hosszas győzködés sem használt, de kaptam sima szódát. Juhééé.

Elbuszoztam a központi pályaudvarra. Sétáltam egy kicsit Chennai Hungária körútján, ami nem volt épp felemelő élmény. A közelben egyetlen turistalátványosság volt, mégpedig az erőd. Hosszas cirkálás és sok útbaigazítás után megtaláltam az egyik hátsó bejáratot. Az entranszt katonák őrizték, akik egyből lecsaptak rám, mikor a közelükbe értem. Be kellett diktálni az adataimat. Mikor mondtam a katonahölgynek, hogy nincsen chennai-i lakcímem, kicsit tétlenül nézett rám. Erre odajött egy idősebb, rosszarcú fazon, majd konkrétan leordított a fejemet, hogy NAME! ADDRESS! és közben hevesen böködte a füzetet, mintha nem érteném, hogy miről van szó. Ettől először elég szélesen elvigyorodtam, majd megint nekem esett, hogy most meg mit röhögök. Ekkor kicsit megszeppenve elővezettem, hogy nincs itteni lakcímem. Megelégedtek a magyar címemmel, majd lepasszoltak egy másik arcnak, aki átkutatta a táskámat. Ő is átérezte az előzőleg lezajlott jelenet humoros felhangját, beletúrt a táskámba, majd megkérdezte, hogy ugye nem akarom felrobbantani az erődöt, mert holnap nemzeti ünnep és az nem lenne szép.

Kábé két perce voltam benn az erődben és már azon törtem az agyam, hogy hogy fogok innen kijutni. Mászkálgattam egy kicsit, de mindenütt csak katonák voltak. Mondjuk naná, mert itt van minden katonai hivatal, meg a rendőrőrs, meg a nemzetvédelmi akármi. Fél óra bolyongás és kérdezősködés után sikerül találnom egy másik kijáratot. Közben elhaladtam India legrégebbi keresztény temploma mellett, de ez akkor valahogy nem hatott meg.

Kisebb kerülővel visszekecmeregtem a pályaudvarra és úgy gondoltam, hogy most már csak egy ebédre futja az energiámból. Ez sem volt egy egyszerű folyamat. Vagy két liter vizet izzadtam ki, mire találtam egy rendes éttermet. Az se volt valami jó.

Végül még egy órát vártam az állomáson, és eldöntöttem, hogy ide se jövök többet, csak ha hurcolnak.