2010. június 29., kedd

Kanjakumárí

Első hosszú (két napos) hétvégém programjának azt találtam ki, hogy a végére járok India végének. Még otthon, naivan úgy terveztem, hogy majd veszek itt egy biciklit, és két keréken teszem meg majd ezt a 87 kilométert. Ahogy minden előzőleg eltervezett dolog a feje tetejére állt a megérkezéskor, úgy ez is. A biciklivásárlás a várható életkoromat az aktuális-plusz-öt-perc időtartamra korlátozná be. A közlekedésről már értekeztem korábban.

Szóval, ekként elhatároztam, hogy meglátogatom Kanyakumárí neves városát. Hallottam, hogy már turistacsapda lett, de azért mégis csak állni kell a szubkontinens legdélebbi pontján, ha már ilyen közel vagyok hozzá.
Úgyhogy pénteken elzarándokoltam a buszállomásra, hogy megérdeklődjem, reggel mikor megy az első busz. A fickó nem volt valami vagy angolos (magától értetődően), de sikerült kiszedni belőle, hogy a busz reggel 7kor indul. Na mondom, az kicsit korán van, de legalább meglátom a város ilyen korán is.

Néhány óra alvás és szúnyoghajkurászás után nekivágtam, hogy lesétáljak a buszállomásra. Kicsit korábban indultam a kelleténél, ezért döntöttem a séta mellett. Fura, hogy amilyen korán sötétedik este, olyan későn világosodik reggel. 6kor még épp hogy világos volt. Az utcán meg senki. Egy két kosárhordó néni csoszogott csak valami ismeretlen helyre. Sehol egy busz, riksa is csak elvétve. Még jó, hogy ilyen korán elindultam. A buszállomás is teljesen kihalt volt, mikor odaértem. Ácsorogtam egy kicsit, békésen tűrtem, hogy két indus lefilmezzen. Aztán egy rendőr felvilágosított, hogy nem járnak a buszok, mert – na na na – sztrájkolnak! Úgy bizony. Mióta itt vagyok, láttam már ülősztrájkot, állósztrájkot, menetelős sztrájkot, útlezárós sztrájkot, kapulezárós sztrájkot, városbénítós sztrájkot. Minden napra jut valami. Szerintem diszkó helyett itt élik ki magukat az emberek (mert diszkó az nincs). A csordaszellem pedig jót tesz néha. Általában valami fehér, közepén kicsi vörös csillagos zászló árnyékában vonulnak. Bevallom, azt még nem tudom, hogy az mi, de biztos az ellenzéki kommunista párt. Mert hogy itt kommunista kormány van, de az ellenzéki párt is kommunista, csak másképp.

A hartal hallatára kicsit megilletődtem, de ha már így nekikészültem, csak nem megyek vissza aludni. Szerencsére a buszstand a vasútállomással szemben helyezkedik el. Direkt nem akartam vonattal menni, mert úgy gondoltam, hogy egy indiai vonatos élményhez még edzenem kell. Szóval kicsit megilletődve vettem meg a jegyet Nagarcoil városig, ahol át kellett szállni. Még átszállás is! Itt már tényleg kezdtem félni, mivel jó turistaként a Lonly Planat a bibliám, és abban egy szó sem volt erről a városról. Gondoltam, valami jó kis putri lesz. És lőn. De voltak szép hegyek.
Amúgy a vonatozást alaposan túlstresszeltem. Teljesen korrekt szociális élmény. A sima gyalog másodosztályon utaztam. Meglepő módon semmivel sem rosszabb, mint az otthoni MÁV másodosztály. Csak itt kicsit többen vannak, de nem elviselhetetlenül. Ülőhelyem ugyan nem volt az elején, de a vécé mellett találtam egy kis helyet, ahol meghúztam magam és teljesen jó kilátásom volt a vidékre a nyitott ajtón át. Végre láttam városon kívüli vidékeket. Sok rizsföldet, lótuszos tavat, pálmaerdőt kunyhóval. A közel két órás vonatozás alatt elhagytam Kerala határát és beléptem Tamil Nadu földjére.
Nagarcoil-ban közölték, hogy a vonat csak három óra múlva indul a célállomásra. Tehát maradt a busz. Frissen beszerzett tamil ismereteim segítségével sikerült beazonosítanom a megfelelő buszt és már „suhantam” is.
Ez alatt a pár óra alatt is sikerült elég sok különbséget Kerala és Tamil Nadu között. Itt az emberek sokkal jobban öltöznek. A férfiak lungíja sokkal divatosabb színekkel van ellátva, a mintája is közelebb áll az én ízlésvilágomhoz. A női ruháknak is sokkal jobb a színvilága. Nem az a pszichedelikus neon, mint T-puramban. Igazán ízlésesek. Riksa itt sárga és kicsit más fazonú. A buszok is más típusúak. Bár nem előnyösek egy magas flótásnak, ugyanis olyan balgán van megoldva az ablak, hogy ha állok, akkor sem látok ki, és ha ülök, akkor sem. A kallerek sem a plafonon végigvezetett, csengőhöz kapcsolódó zsineggel jeleznek a sofőrnek, hogy mikor indulhat. Sokkal prózaibb módon, egy tornaóráról ismerős síppal fújdogálnak bőszen.
Az utazás vagy egy órán át tartott (16 kilométer), e közben egy idős bácsival beszélgettem kicsit, aki szerzett nekem ülőhelyet is. Az utazás maga kissé megviselte az ülepemet. Az út (vagy legtöbb esetben az út helye) annyira rázott, hogy a busz is jókorákat nyögött a pár méter széles sikátorokban kanyarogva. Ez idő alatt olyan helyeken jártuk, ahol a fehér madár biztosan nem sűrűn tesz látogatást. Faluról falura haladtunk. Mindenütt jól megbámultak, de nem baj, mert én is őket. Úgyhogy mindenki jól járt.

Megérkezve a városba már az első pillanatban látszott, hogy tényleg vérbeli turizmó övezettel van dolgom. A tengerpartra vezető utat bosszantóan jólszituált bazársor kísérte. A terep tele volt óriási fényképezőgépeket szorongató europid indusokkal. Fehér ember nem nagyon volt (offszízön). Aki volt, az is a bazárban őgyelgett a helyett, hogy a tengerparton sétált volna. Jellemző. Először megtekintettem az útikönyv által „striking”-nak titulált Gandhi emlékművet. Nos, tényleg érdekes, főleg egy olyan embernek, aki rajong Gandhiért, hogy itt tartották hamvai egy részét. Maga az épület azonban koránt sem. A benne lévő kiállítás a maga 7 db, tamil kommentárral ellátott fényképével nem volt épp sztrájking. Inkább azért jöttek ide az emberek, mert a tetőről jó kilátás nyílik a tengerre. Én is felmásztam, fotóztam. Aztán áttértem a templomövezetbe. Az árusok itt sem szálltak le rólam. Megdöbbentő volt, hogy mennyi csicsás kagylóhéjat lehet itt kapni. Ha nem volt 50 stand egy sorban, akkor egy sem. Természetesen nem vásároltam (szuvenírt nem veszek, csak kólát). Gondoltam megkísérlem a bejutást a Kumárí Amman templomba, hátha beengednek. De ahogy a bejárat felé közeledtem, minden irányból szádhuk (pénzértszent emberek) támadtak meg. Félkarú szádhu, falábu szádhu, kártyából jósoló szádhu, papagájból jósoló szádhu. Alig bírtam lerázni őket. Közben még vagy két napszemüveget is az orrom alá nyomtak, csak hogy nehezítsék a menekülést. A templom bejárata a bazárból nyílik. Mire odaértem, teljesen elment a kedvem az egésztől. Az épületből áradt a bűz, sötét volt és újabb adag szádhu próbált a pénztárcámra törni. Na, gondoltam, ebből sem lesz templomnézés. A helyi spiritualizmusról már amúgy is megvan a véleményem, de erről majd máskor.

Ekkor úgy éreztem, hogy eljött az evés ideje. Megettem az elém rakott kaja egytizedét, majd a buszállomás felé indultam, hogy megtudjam, mikor megy visszafelé valami tamil busz, mert ők ugye nem sztrájkoltak. Itt esett meg először, hogy csőbe akartak húzni úgy, hogy ez nekem is egyértelmű volt. A térkép pontosan mutatja, hogy kb. 5 perc sétára van a buszállomás a főúttól. Éppen rátértem a megfelelő útra, mikor elém állt egy taxis. Kérdi hova megyek. Mondom csak a buszállomásra. De az vagy 4 kilométer! 10 rúpiáért elviszem, mondja. Ekkor közöltem, hogy tudom, hogy hol van, és köszi de nem kérek fuvart.

Sajnos nem jártam szerencsével, mivel a tamil buszokat sem engedték be Keralába. Ekkor átriksáztam a vasútállomásra. A vonat persze vagy 5 órával később indult csak. Mivel már mindent láttam, amit akartam, visszatértem a partra. Egy adag kutyaszartól jobbra, mintha csak mímelni akarnám azt, letelepedtem egy padra. A lábam előtt egyesült a Bengáli Öböl, az Arab tenger és az Indiai Óceán. Néztem a távolba, és még talán soha nem éreztem olyan magányosnak magam, mint akkor ott. Körülöttem családok élvezték a látványt, párocskák borultak össze a hullámokat hallgatva. Egyedül nem való ilyen helyekre menni. Ha nincs kivel megosztani az élményt, nem ér semmit az egész. Éreztem, hogy az egész tapasztalás, a hely, a hangulat átfolyik rajtam, és nem marad meg belőle semmi. Volt még vagy 4 órám az önmarcangolásra, de ez idő alatt átestem a holtponton. Meghoztam döntéseket, elvetettem és megalkottam terveket. Rájöttem, hogy nem ér semmit az egész, ha így állok hozzá. Itt vagyok ezen a csodálatos helyen, és még csak egy hajszálnyit sem vagyok meghatódva. Ez így nem jó. Ezen változtatni kell. A 4 óra végére sikerült is megvitatni magammal a dolgot alaposan, és új csatákra készen szálltam fel a vonatra.

A hazaút elég eseménytelenül telt. Mikor leszálltam a vonatról, éreztem, hogy farkas éhes vagyok. Végre először! Úgy tűnt, tényleg átestem a holtponton. Remélem, ez így is marad.

A népek

Mivel az utóbbi időben nem történ túl sok érdekesség, úgy gondoltam, írok egy kis szösszenetet a T-puramban lakozó népekről Csak úgy generál.
Először is le kell szögeznünk, hogy a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején járunk. Ebben a kis mikrokozmoszban néhol megbújik egy kis évszázados hagyomány, és néhány repedésen a 21. század is beszivárog esetenként.
A két alap indiai embertípus, a vizenyős és a kétszersült itt is teljesen jól elkülöníthető. Bár a kétszersültek nem annyira szikkadtak, mint északon. Gondolom, a párás éghajlat lehet az oka. A vizenyős típus roppant népszerű errefelé. Van például a nagy malajálam filmsztár, akit talán Bud Spencer-hez tudnék hasonlítani. Bajuszos, pufók arca bosszantóan ott figyel minden moziplakáton, cégtáblán, reklámképen. De tényleg, minden sarkon őt lehet látni.

Élt bennem egy bizonyos kép a déli népek külalakjáról. Azt hittem, hogy mindenki alacsony, kerekfejű, bajuszos (még a nők is) és csúnya. Nos, a helyzet korántsem ilyen borzalmas. Az utcán elég sok szép ember jön velünk szembe. Persze nem azok a tipikus plakátlányok és –fiúk, de nem ijedek meg tőlük napfényben.
A divat mindenképpen a boldog nyolcvanas éveket idézi. Nagyjából az az ember érzése, mintha mindenki ABBA koncertre tartana.

A férfidivat legtipikusabb darabja a trapéznadrág. Szandállal és rövid ujjú inggel. Második a sorban a lungí. A derékon körbetekert anyagdarab főleg az idősebb férfiak ruhatárát képezi, de egy két fiatalon is látni azért. Színei a fehértől (akkor mundunak nevezik) egészen a pinkig terjednek. Bár a város talaját alkotó rozsdavörös por miatt valahogy az összesnek kicsit sárgás pirosas árnyalata van, még akkor is, ha teszem azt kék. Első ránézésre sötétebb színek vannak többségben. De rájöttem, hogy ez nincs is feltétlenül így, csak a nagyon sötét bőrük és a környezet rozsdaszíne miatt tűnik minden sötétnek a csalóka szem számára. A modern kor szülöttei már farmert is hordanak, valamilyen élénk színű, feliratos inggel és sportcipővel. Ha nagyon ki akarnak tűnni és fitogtatni akarják fiatalságukat, akkor pólót vesznek. Ha elegánsak akarnak lenni, akkor hosszú ujjú inget és öltönynadrágot vesznek. A bajusz az tényleg megvan az emberek 95 százalékánál.

A nők nagyon tradicionálisak errefelé. Szinte kivétel nélkül indiai ruhában járnak. Nyugati divat szerint öltöző nőt csak egyet láttam eddig a városban. Nem hiszem, hogy idevalósi volt.
A női ruhák anyaga nem tudom, hogy micsoda, de az az első intuíció, hogy valami susogós műszál. Persze biztos nem, mert akkor tocsognának az izzadságban. A színen valami eszméletlen skálán mozognak. Igyekeznek a legrikítóbb színekbe öltözni. Előnyben részesítik a neonszínű, hímzett darabokat. Komolyan vicces, ha az ember egyszerre lát sok nőt egy kupacban. A pszichedelikus élmény garantált. Mindenkinek gyönyörűen ápolt, hosszú haja van. Olajozva, lófarokba kötve. Aki ad magára, az reggelenként friss virágfűzért is applikál bele. Még szerencse, hogy elég karakteres arcuk van errefelé a népeknek, különben meglehetősen nehéz feladat lenne az egyes példányokat elkülöníteni egymástól.

Mindenki nagyon barátságos és segítőkész. Ezt már az első pillanatban sikerült leszűrni. Nincs félelemérzetem, ha sötétben sétálok, vagy valami nagyon szűk sikátorban téblábolok. Ha segítséget kérek, akkor mindenki szívesen útbaigazít.
Persze megvannak a helyi szokások, amihez alkalmazkodni kell. Legyen szó az evésről, a közlekedésről vagy a társas érintkezésről. Például begyepesedett európaiként nem értem, hogy miért nem illik orrot fújni nyilvánosan, ellenben miért köphetek egy kiadósat bármelyik sarkon. Nem mintha köpnék.:o) Teljesen új volt nekem, hogy mikor két ember lába véletlenül összeér (taposás, rúgás, stb.), akkor megcsókolják a jobb öklüket. Ez akkor tűnt fel, mikor Szénthil tamilra okított, és az asztal alatt véletlenül megrúgtam. Aztán pár perccel később véletlenül megint megismétlődött a szerencsétlen eset. Mindkét alkalommal elvégezte a fentebb részletezett procedúrát. Ekkor a vállamon csücsülő kisördögnek köszönhetően megfordult a fejemben, hogy ezzel még szórakozni fogok az óra alatt, de aztán erőt vettem magamon.
Azt még szoknom kell, hogy a férfiak kézen fogva sétálgatnak az utcán. Ez a barátság jele, semmi különös nincs benne. De mindenképpen mosolyt csal az arcomra, mikor szembejön velem mondjuk két rendőr kéz a kézben, vállukon jókora karabéllyal. A hippi mozgalom reklámarcai is lehetnének.
Szent emberek csak elvétve szaladgálnak a környéken. Pedig hindu templomból elég sok van. Ezt leginkább a borzasztó ricsaj miatt lehet sejteni. Az összes templomból üvölt a zene, jó recsegős hangszórókon keresztül. Mecsetek és szír keresztény templom közelébe érve sem éppen a béke szigetére lépünk be. A keresztény iskolás gyermekek nagyon sokan vannak mindenfelé, délután elözönlik a várost rendesen.
Koldus sincs minden sarkon. Úgy tűnik, hogy a kommunizmus ama tana, hogy minden ember egyenlő, az ebben a városban egész jól működik. Tényleg, az emberek nyolcvan százaléka gyakorlatilag ugyanazon körülmények között él. Van tíz százalék alatta és tíz felette. A városkép is teljesen tükrözi mindezt. Nincs olyan hogy belváros, és külváros. Itt nagyjából minden utca egyforma képet mutat, legyen az a városi északi részén vagy a déliben. Persze most csak a városról beszélek, a falvakban nyílván más a helyzet.
Nyugati szemnek nagyon sok ellentmondásos dolog is előkerül a városban. Például a legviccesebb, amit eddig láttam, az a Shri Krishna Furniture nevű bolt, ahol csak műanyagszéket lehet kapni. Vagy a vályogviskó hepehupás falán virító Vodafon reklám. Végtelenségig lehetne sorolni az ehhez hasonló furcsa képeket. Minden sarkon akad valami.

Maga a város és az egész környék nagyon szép lehetne, ha az indiaiak tudnának viszonyulni a szeméthez és a kábelekhez. Kuka, mondanom sem kell, az sehol sincs. Nem is zavartatják magukat az emberek, simán kidobnak mindent az utcán, a folyón, a tengerparton. Nincs egy talpalatnyi tiszta hely sem az utcán. Ezzel szemben privát terükre nagyon igényesek. A boltok és a lakóházak nagyon tiszták. A szemét söprés után természetesen az utcán végzi. A kábelek meg aztán terjengőznek mindenfelé. Nagy csomókban vagy éppen szanaszét csüngnek, belelógnak a gyalogosok arcába. Nem lehet élmény villanyszerelőnek lenni errefelé.

2010. június 22., kedd

A mosás

Ez a nap nem tartogatott túl sok újdonságot. Bár hajnalban rájöttem, hogy a múltkori zajokat nagy valószínűséggel inkább valami rágcsáló (remélem csak egy egér) okozta, és nem kicsit G. Cincogott és kotort. De napközben nincs nyoma.
Reggel megint a takarító néni suvickolta szét bűzölgő dolgait, aztán indultam az egyetemre. Ettől a naptól kis változatosságot vártam, mert arról volt szó, hogy ettől kezdve már tényleg történik is valami az egyetemen. Végül is történt: bevezetést nyertem a tamil írásba és a nandinágarí ABC-be. Szintén nem kötött le túl sokáig, meg fel is bosszantott, hogy megint úgy kezelnek, mint aki hülye. A leány, aki a nandinágarí-t okította, láthatólag az első óra céljául azt tűzte ki, hogy megtanítja nekem a magánhangzókat… Miután ezt kb. egy perc alatt lerendeztük, és még tíz perc alatt végigmentünk a többi betűn is, a holnap folytatjuk!-kal zártuk a roppant tevékeny órát. Aztán két óra semmittevés. Közben némi malajálam-magyar-malajálam nyelvlecke Gópannal és még két leányzóval. Végül megvolt az első órám a banános fiúval is (akinek a nevét már szényen, hogy nem tudom, mivel ma is kaptam tőle egy csomag banánt) malajálam nyelvtörténet ügyben. Bár azt hiszem, az óra tárgya irodalomtörténet lesz. Majd egyszer. Az egyik könyvtárba mentünk be, ahol az angol nyelvű könyveket tárolják. Belépve megcsapott a jó kis rohadó könyvszag, amit egyébiránt nagyon szeretek. Imponáló lista volt a szekrényekre kiírva, tematika szerit csoportosítva a könyveket. Belenézve sajnos kiderült, hogy a legfrissebb könyv nagyjából 40 vagy 50 éves lehet. A srác be is vallotta, hogy ez itt egy kézirattár, szóval nem céljuk, hogy frissen tartsák a könyvtárukat. Ha hosszabban csemegéznék, bizonyára találnék közte érdekes darabot. A szentélybe, azaz a kéziratokhoz, talán holnap bejutok. És Sheji úr is beígért valami kéziratolvasást holnapra.

Hulla fáradtan, és végre kicsit éhesen hagytam el az épületet, és elslattyogtam a buszváróba. Már jól elterveztem, hogy visszamegyek, és egyből bevágódok abba az étterembe, amit pár nappal korábban ajánlottak. Erre a busz nem jött. Mert mi történt? Sztrájkoltak! – valakik, akik lezárták az egyetem kapuját. Úgy látszik, az olyan alkalmakat, mikor teljesen kényszer nélkül akarok enni, akkor azt valami sztrájk zavarja meg.
Kénytelen voltam hát a tömegközlekedésre bízni magam. Feltömörültem a buszra, ami nem volt egy sétagalopp. Az indiai buszoknak nincs ablaküvege, így szerencsére jól jár a levegő még akkor is, ha éppen százan nyomorognak rajta. És itt nem az van ám, mint otthon, hogy az ajtóban megállnak ezren a közepe meg üres. Itt mindenki tudja, hogy menni kell befelé, mert akkor más nem fér el. A kallermunka errefelé nem lehet ajándék, mivel neki akkor is végig kell passzíroznia magát a tömegen, ha amúgy még egy bolha is zavarba jönne a feladattól. A pénz az pénz, be kell szedni.
A jól megérdemelt vacsora után pedig mostam. Ruhát. Vödörben. Nem tudom, hogy ez mennyire lesz hatékony módszer a későbbiekben. A ruhából nem igazán tudtam eltűntetni a mosóport. A folyóvízzel meg vigyázni kell, mert ha elfogy a víz a tartájból az udvaron, akkor sokan víz nélkül maradnak miattam. Remélem, a mosószertől nem leszek kiütéses, mert akkor addig megyek, míg egy mosógépet nem találok, vagy legalább valakit, aki kimossa nekem a ruháimat.

Kóvalam, kétszer

Vasárnapra teljesen kitervelt programom volt. Gondoltam reggel kilenc körül beülök teázni, majd elmegyek lefénymásolni az irataimat és elbuszozok East Fort-ba, hogy a telefonos figurának odaadjam az előzőnap elmulasztott dolgokat. Majd a botanikus- és állatkert meglátogatását iktattam be, mint könnyed, első hétvégés programot.
Reggel neki is vágtam a kemény fél perces sétának, hogy eljussak az ICH-ig. Már a kapuban feltűnt, hogy az utcán szinte nincs senki, pedig már kilenc is elmúlt. A ICH-t is zárva találtam. Úgy tűnik, hogy vasárnap, egyetlen munkaszüneti nap a héten, az emberek nem sietik el a napi teendőik megkezdését.
Kicsit csalódottan baktattam az MG Road-on, hogy elérjek a fénymásolóshoz, mivel gondoltam, hogy az sem lesz még nyitva ilyenkor. Szerencsére nyitva volt már. De még mindig csak fél 10 múlt. Úgyhogy úgy döntöttem, buszozás helyett inkább maradok a gyaloglásnál, és elcaplatok a déli városrészbe. Persze a telefonos még javában zárva volt, úgyhogy köröznöm kellett a környéken egy darabig.
Fish Móli.
Útközben ez a két szó jutott az eszembe és nem is akart eltakarodni a gondolataimból. A fish mólí az egy tipikus keralai étel, kókuszos, zöldcsilis, hagymás halcurry.
Felcsillant a remény, hogy végre éhes leszek. És hol ehet az ember halat? Naná, hogy a parton. Gondoltam, ha már elmásztam a déli városrészbe, akkor élek a buszállomás nyújtotta lehetőséggel, és lecsorgok Kovalam bícsre. Némi keresgélés után megtaláltam a légkondis narancssárga buszt, ami amúgy a turizmók lelki békének megőrzéséért szereztek be. Természetesen csak turista-központokba járatnak ilyeneket. Mellettük persze ott a hagyományos alapbusz is, hogy a jónépnek ne kelljen kifizetni a háromszoros pénzt a légkondicionált élményért. Olyan fagypont közeli körülményt sikerült létrehozni a csodajárművön, hogy a legfinnyásabb pingvin is szó nélkül csúszkálna az ülések alatt.
Mikor leszálltam a buszról, hírtelen nem tudtam, hogy merre is van az arra. Mert én azt képzeltem, hogy majd egyértelmű lesz, mert a turizmók agya nyilván a legegyszerűbb műveletek elvégzésére sem képes. És tényleg nem! A busz megállt egy téren, ahonnan három út vezetett kifelé: egy, amin jöttünk, az nyílván nem lehet a jó. Egy viszonylag széles betonút, ami erősen lefelé tart, és egy sikátorszerű pici járat a házak között. Az egyszeri turista (én), ha lát egy széles utat, akkor arra megy, és nem a sikátorba, ahová az összes helyi utas beszivárgott…
Szó mi szó, lejutottam a partra, csak éppen nem arra, amelyikre akartam. Csodálkoztam is, hogy ez lenne a híres Kovalam bícs? Piszkos, kicsi, sehol egy lélek. Aztán egy halászember felvilágosított, hogy rossz úton jöttem, de ha már itt vagyok, akkor vegyek tőle egy kis füvet, mert az jó…
Visszaballagtam a sikátorhoz, aminek a bejáratában egyből lerohantak, hogy akarok –e ajúrvédikus kezelést, mert az jó… Leértem hát a híres Kovalam bícsre, és – teljes csalódás. Piszkos, kicsi, zsúfolt. A monszun miatt a part gyakorlatilag teljesen víz alatt volt, ami kilátszott a tenger és a betonozott part között, az is fekete volt. A hullámok óriásiak voltak, az indus népek fűrtek bőszen két zászló által határolt kb. 30 méteres partszakaszon. Amúgy mindenütt szemét és kosz. Maga a bícs sem épp nagy, ezért ugyanaz a lungíárus tizedszer is odajött a nap folyamán, hogy vegyek lungít, mert az jó…
Az Lonely Planetemet természetesen otthon hagytam, hogy nehogy egyszerű legyen éttermet találni. A parton csak drága kajáldák voltak, felfelé a dszumbiba meg nem nagyon akartam bemászni. Köröztem hát egy kicsit, és az első szembejövő külhoninak látszó elemet leszólítottam, hogy nincs-é nála LP. Persze nem volt, de azért elkezdtünk beszélgetni. Michael, a spanyol webdizájner Szingapúrból éppen szabadságát töltötte itt. Pár percig dumáltunk mindenféléről, és megbeszéltük, hogy 3 óra múlva találkozunk és megiszunk egy sört (neki addig dolgoznia kellett).
Végül beadtam a derekamat és egy kisebb vagyonért ettem egy fish mólít, ami annyira nem volt nagy szám, majd még két órát üldögéltem a parton. Beletappogtam a vízbe is. Persze hiába hajtottam fel gondosan a nadrágom szárát, az első hullámtól derékig vizes lettem.
Ez idő alatt nem tűnt fel, hogy mennyire tűz a nap, és egy idő után úgy néztem ki, mint egy homár. Ami alapvetően sem szerencsés, akkor meg főleg nem, ha ennyi seafood étterem van a közelben.
Időközben lespanoltam az egyik gyümölcsárus nénivel, akinek annyira jó volt az üzleti érzéke, hogy felajánlott egy ingyen banánt, amit nem fogadtam el, hanem inkább vettem tőle kettőt. Kiderült, hogy szezonban sokkal másabb képet mutat a strand: eltakarítják az indiaiak után maradó koszt, a tenger visszahúzódik és a fekete iszapos homok helyét átveszi a fehér, puha, képeslaphomok.
Végül találkoztam Michael-lel, és az egyik snobish étteremben ittunk egy sört. Ő egészen más költségvetéssel rendelkezett, mint én, de nem akartam leégni annyira, ezért belementem, hogy vegyünk sört 150 pénzért.
Elfilozofálgattunk India mibenlétéről és az élet értelméről, majd visszamásztam a buszhoz és haza indultam.
Közben telefont kaptam Alextől, akit a couchsurfing oldalon szedtem össze, hogy legyen valaki, aki bevezet a városi életbe. Szóval Alex hívott, hogy végre visszatért a városba és este a barátaival söröznek valahol, nem akarok-e csatlakozni. Persze hogy akartam. Össze is szedtem magam gyorsan. A kampusz előtt szedtek fel kocsival. A két srác, Alex és Johann ültek elől, én meg hátul. Alex volt a sofőr, de ez nem akadályozta meg abban, hogy vezetés közben sörözzön. Ekkor kezdtem el tapogatni a biztonsági öv után, de persze nem működött hátul. Bömbölt a drum’n’bass, folyt a sör és repesztettünk az úton.

Én nem tudom, hogy Indiában milyen a KRESZ, már ha van egyáltalán. A közlekedés káosz. A jelzőlámpák számomra megfejthetetlenek: villognak, bekapcsolnak, kikapcsolnak. Lehet, hogy nem én vagyok az egyetlen, mert a nagyobb csomópontokban mindig áll egy rendőr, hogy irányítsa a forgalmat. Holott a lámpák működnek. A gyalogosok szabadon közlekednek az útszélén és az úton keresztbe, a motorok nem szégyellnek semmit, a buszok mindenkit leszorítanak. Alaptétel, hogy egymás mellett három jármű is elfér a kétsávos úton. Tehát nem ritka, hogy az egyik sávban halad egy busz és egy teherautó egymás mellett, a szembejövőn meg egy személyautó érkezik.
Szóval káosz van. De ez a káosz úgy tűnik, jól beválik. Azt eredményezi, hogy folyton figyelni kell. És ezért oda is figyelnek. Nem úgy, mint otthon, hogy az ember suhan a szokásos sávjában már csak úgy reflexből is. Itt élet van az utcán, és ezt mindenki tudja. A dudaszó nagyjából annyit jelent: látom, hogy az utamban vagy. Én vigyázok, vigyázz te is!

Szerintem a szonda, mint olyan, itt nem létezik. Alex kb. 4 sör után is úgy ült a volánhoz, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna becsípve vezetni. A hazaúton, bevallom, nagyon féltem. Szerencsére nem volt semmi baj. Mert itt tényleg figyelnek az emberek. Jött velünk szembe pedig kivilágítatlan motorostól kezdve mezítlábas bácsiig minden.

Az este különben jól telt. Visszamentünk Kovalam bícsre, ahol a Beatles nevű „retrokocsmába” ültünk be. Be lettem mutatva vagy hat indiai arcnak. Különös módon mindegyiknek angol neve volt. Én nem tudom, hogy ők a társadalom melyik részéhez tartoztak pontosan. Teljesen mások voltak, mint a legtöbb ember errefelé. Valószínűleg az a feltörekvő fiatal generáció, aki már a nyugati világszemlélet szerint él. Ilyet nemigen látni az egyetemen. Angolul és malajálamul beszéltek egymás között, ruhájuk és testalkatuk teljesen nyugati. Isznak és dohányoznak. Tipikus örökifjak: ügyvédek, mérnökök, biztosítási szakemberek.
Szóval így megtapasztalhattam kicsit azt az Indiát, ami a 21. századba vezet. Illetve szerencsém lehetett a legidiótább partykajához, amit valaha láttam. Mit nekik a chips vagy a popcorn – peanutmaszála, az kell!
Remélem, találkozom még velük, bár a piálva vezetés részét szívesen kihagynám legközelebb.
Mire visszaértem a szállásra, a kapu már zárva volt, úgy kellett bekéredzkednem. A portás békésen aludt a földön. Nem zavartatta magát, mikor elsétáltam mellette.

Mobilügyintézés

Viszonylag korán keltem, hogy kitakarítsak, mire jön a takarítónő. Már két napja is jönni akart, de akkor nem voltam itthon. A kollégiumban kialakult takarító és kulcscsörgés fóbiám úgy látszik, itt is üldözni fog. Dzsívan (a portás) kísérte fel a nénit, aki takarítás alatt a szoba felsőprését és a fürdő valami büdös dologgal történő fellocsolását értette. Ettől én alaposabb voltam, mielőtt ideért.
Mai nap az egyetemen a teljes semmittevéssel telt. Konkrétan négy órán keresztül csináltam úgy, mintha a tegnapi malajálam jegyzeteimet fixíroznám tudományos alapossággal.
De talán a jövő héttől javul a helyzet, mivel szó esett valami beosztásról és órarendről is. Hát remélem.
Mivel a tegnapi banános fiú (akinek a nevét természetesen nem jegyeztem meg), ma egy egész csomaggal hozott nekem. Bőszen meg is ettem kettőt. Nagyon aggódik az étvágyam miatt, mert azt akarta, hogy helyben egyem meg az egészet.
Végül, hogy aggodalmát kicsit megnyugtassam, tanácsot kértem tőle és még egy lánytól, hogy hol és mit érdemes enni az egyetem környékén, mert eddig csak az ICH-ben étkeztem. Kaptam is tőlük útbaigazítást, meg leírták nekem az ételek nevét is. Illetve mobil ügyben is segítettek: a leány férjét állította rá az ügyre.
Csak a kettes buszig bírtam a semmittevést. Éppen mentem volna be az irodába, hogy aláírjam a jelenléti ívet, de a nyommer könyv nem Sreelekha anyámnál volt? Bementem hát oda, és láttam rajta, rosszallását nehezen tudja csak véka alá rejteni, hogy nem várom meg a négy órát. De nem érdekelt.
A busz szerencsére nem kerülővel hozott haza. Végre először, csak úgy magamtól, arra gondoltam, hogy beugrok egy teára és egy módakamra kedvenc ICH-mba. Erre richtig mi történik? Hát sztrájkoltak a nyavalyások! Úgyhogy első, csak úgy kedvtelésből megejtendő étkezésemet is meggátolta a keralai jószokás.
Visszamásztam a vendégházba és szunnyadtam egy keveset.
6 előtt egy kicsivel kicsücsültem a főkapuhoz, hogy megvárjam a leány férjét, aki majd segít a mobilvételezésben. A sasoló biztonsági őr egy darabig csak kerülgetett, aztán csak odajött megkérdezni, hogy mire várok én itt. Szigorú ábrázata egyből megpuhult, mikor közöltem, hogy a vendégházban lakok. Ez a varázsszó már többször bevált.
Kb. 10 perces késéssel befutott a pici Maruti-Suzuki, benne a leánnyal és a férjével. A lány nevét nem tudom, de ez most kivételesen nem az én saram, mert csak Mrs. X-ként lett bemutatva. A férje Manasz. A pici kocsi úgy be volt hűtve, hogy koktélcseresznyének éreztem magam, miközben a hátsó ülésen szorongva gurultam egyik oldalról a másikra a koraesti forgalomban. Manasz ügyvéd, mint kiderült és az egyik barátjának van ez a boltja a város másik végén.
Kíváncsi vagyok, hogy otthon egy napi ismeretség után ki vállalkozna arra, hogy eljöjjön egy illetőért (értem) a város északi végébe, elvigye mobilt venni a déli végébe, majd visszafuvarozza az északiba, miközben már valami családi hepajon kéne ülnie. Szóval nagy hála nekik! És még kedvezményt is kaptam miattuk.
Vettem egy butácska, fekete-fehér kijelzős Nokiát, ami igazából csak hívásra és SMS küldésre jó. Pont ennyire is kellett. Ja, van rajta kicsi zseblámpa. Úgy néz ki, hogy itt Indiában ez nagyon menő. Minden mobilban van zseblámpa is szerelve. Végül is logikus. Vásárlás közben el is ment az áram, ezzel is demonstrálva, hogy zseblámpa mindig legyen kéznél.
A boltban mindenki hülyének nézett, és többször is rákérdeztek, hogy biztos jó-e nekem egy ilyen gagyi darab. Az ő oldalukon ettől kb. tízszer drágább mobilok fityegtek. 1100 volt a mobil. Otthon úgysem lesz jó semmire, mert indus töltője van. De itt teljesen elég.
A legjobbak a csengőhangok. A szokásos Nokia dallamon kívül csak bollywood-i slágerek vannak rajta. Úgyhogy most Shahrukh Khánra csörgök. Dard-e-Disco!
Holnap még vissza kell mennem a boltba, mert nem volt nálam fénykép és fénymásolat az irataimról… Na, nem baj, legalább letesztelem a buszközlekedést a városban.
Este lefekvés előtt Sebestyén Mártát hallgattam. Rájöttem, hogy ő lesz a támaszom, míg itt leszek.

Gekkó és banán

Reggel arra keltem, hogy valami kotorászik a szekrényben. Majd egy puffanás, és a hang megszűnik. Gyorsan lámpát kapcsoltam és kezembe kaptam egy útba eső szandált. A szekrény körültekintő átkutatása nem vezetett sikerre. Már éppen készültem kétségbe esni, mikor a küszöb mellett megláttam a bűnöst. Egy kb. 2 centi hosszú pici gekkó volt az, aki sunyin bámult rám guvadó szemeivel. Nem voltam rest és el is kezdtem üldözni a fényképezőgéppel. Nagyon fürge kis dögök ezek, de a fürdőszoba ajtajában sikerült lencsevégre kapni. Kicsi G-nek (kicsidzsí) neveztem el. Remélem, itt marad nálam sokáig és szép nagyra nő a sok szúnyogtól, amit megeszik!
Amúgy a szobám ajtaja lakattal zárható, de az ajtó felett a plafonnál van egy rés hagyva. Feltételezem a gekkók szabad mozgását hivatott megoldani. Másra épp nem tudok gondolni, macskabejárónak kicsit fura helyen lenne, szellőzés meg errefelé nem divat.

Miután aludtam még 2 órát kicsi G-vel kötött újdonsült barátságomra, nagy nehezen felnyaláboltam magam, és a szokásos alapos vödrös-kannás zuhany után elvánszorogtam reggelizni.
Mióta itt vagyok még egyszer sem éreztem éhséget. Ami meglehetősen fura. Minden egyes alkalommal úgy kell letuszkolnom magamba az ennivalót. Ez roppant kellemetlenné tesz minden étkezést, pedig az ételek nagyon finomak. Ha naponta kétszer bírok enni, akkor már nyerő vagyok. Kezdem magam szégyellni, hogy folyton ott hagyom a kaja felét a tányéron. Már fogytam is pár kilót szerintem, de ez mondjuk nem baj. Csak nehogy így maradjak.

A buszon már minden szabállyal tisztában voltam. Szóba elegyedtem a balomon ülő kémikus fiatalemberrel, aki a szokásos kérdések után kibökte, hogy ismer még rajtam kívül magyart, bizonyos Gjörgit. Gondolom, valami György lehet, bár fene tudja. A jobbomon ülő fiatal srác meg egész úton kereszteket vetett. Nyilván látszott rajtam, hogy ájemdödevilhimszelf.

Az egyetemen mindenki rajtam röhögött, hogy nem a tanszék előtti buszállomáson szálltam le, hanem a főbejáratnál. Aztán szépen, didaktikus módon elmagyarázták, hogy hol is kéne leszállnom igazából. Jó, mondom felfogtam, az épülettől balra van a megálló. Stimm.

A nap már viszonylag tevékenyebben telt. A Dzsisa nevű leányzót rendelték ki mellém erre a napra, hogy okítson engem a szép modern malajálam írásra. Előtanulmányaimból kifolyólag kb. egy órát képes is voltam lekötni magam azzal, hogy újra begyakoroltam az írást, amit az utóbbi időben elfelejtettem. Aztán szintén, mintha nagyon butus gyerek lennék, szépen átírta nekem dévanágaríba, majd angolba, csűrtük jobbra, csűrtük balra. Már le is nyeltük és meg is emésztettük, mikor újra előkapartuk és újra rárágtunk egy keveset. A lehidalás környékén voltam. Szerencsére az új buta diák jelenléte fellelkesítette az összes körülöttem levőt, és mindenki ki akart okítani a szép malajálam nyelv titkairól. Aminek örültem, hogy legalább a kiejtést tudtam gyakorolni. Meg egy-két szót is tanultam – volna, ha nem elhadarják csak úgy az orrom előtt. Így is megkértem mindenkit, hogy írják már le nekem a nevüket latin betűvel és malajálam betűkkel is. Mindezt a gyakorlás számlájára írtam persze és nem a szimpla hülyeségemére, hogy egyszerűen képtelen vagyok megérteni és megjegyezni a neveket.
Elég sokat beszélgettünk is ma, szóval nagyjából eltelt a nap.

Az egyik fiúnak feltűnt, hogy nem eszek, és ezért kaptam tőle egy banánt. Maga a gyümölcs kb. 10 centi ha volt, de e mellett olyan ízzel áldotta meg az ég, amit még nem pipáltam. Ilyen banánt tessék hozni Magyarországra is, ne a felfújt, génmódosított vacakot. Mint kiderült, szimplán a kertjében szakajtotta a mennyei darabot.

Estefelé megjelent Sheji úr, és megkaptam az egyetemi igazolványomat és a diákbérletemet az iskolabuszra. Aztán beszélgettünk kicsit, melynek keretében gazdát cserélt 1500 forint és 300 rúpia. Tudom, hogy kicsit buktam az üzleten, de nagyon lelkes volt a magyar pénzt illetően, ezért nem akartam megvágni szegényt.
Kicsit később előkerült néhány igazi kézirat. Ez volt a nap fénypontja. Az átható mentol szag, mint kiderült, igazából valami citromlészerű dolog, amivel átkenik a pálmaleveleket, hogy jobban látszódjon rajta az írás, illetve hogy az atkáknak is némi citromsavval mossák meg a hónalját.
A klasszikus malajálam írás megfejtése már nem ment olyan jól, úgyhogy ezzel még lesz mit csinálni. Bár tény, hogy nem egy hónapot fog igénybe venni. Valamint rátehettem a kezemet pár pillanatig a könyvtár katalógusára. Össze is csordult a nyál a számban.

Sajnos kiderült, hogy minden második szombat is munkanap. De lehet, hogy holnap mindjárt kihagyom, mivel valszeg se Sheji úr, sem pedig Sénthil (aki majd tamilt okít nekem) nem lesz bent.

A buszmegálló megtalálását túl bonyolult feladatnak vélték számomra, ezért egy kísérőt is kaptam egy öreg néni személyében. Milyen kedvesek.
Ahogy a busz kikanyarodott a kampuszról, két ismerős arcot véltem felfedezni az út szélén: Sénthil és Sélvakumár voltak azok (kiváló szaktársaim), akik vidáman integetni kezdtek nekem. Én is kikalimpáltam a busz ablakán. Jó dolog, hogy végre van, akinek lehet integetni.
A jó busszal visszafelé még nem utaztam. Mint kiderült, akkora kerülőt tesz meg a főépültig, hogy közben meg lehet szemlélni az egész várost. Már azt hittem, soha nem érünk haza. Móka lesz, ha minden nap egy óra lesz a hazaút.
Hazaérve gyorsan lepakoltam, és indultam is vissza a városba netezni. Mire odaértem, a netező már éppen zárt, így keresnem kellett egy másikat. Jobban is jártam, mert az új nem közvetlenül az MG Road-ra (főút) nyílik, így még hallottam is, hogy mit beszél a nővérem a fülhallgatóban.

A családi telefon megint felélesztette bennem a kóla és a csoki iránti vágyamat, amit most nem is fogtam vissza és manifesztáltam egy Mars szelet (a csoki tök drága) és egy fél literes kokakóla formájába. Olyan jó a bűnös élet! :o)
Már javában sötét volt, mire haza indultam. Ez volt az első eset, hogy sötétedés után kimaradtam. Nem is volt olyan nagy wasistdas. Minden olyan, mint nappal, csak sötét van.
Vettem egy doboz cigit is, egy mélynövésű (konkrétan törpe) industól, bizonyos Gold Flake márkájút. Elég tartalmas anyag, de egyelőre jó lesz. Minden nap szigorúan egy szál, sutyiban a folyosó végén.

2010. június 18., péntek

Első nap az iskolában

Túlélve a nagyon negatív éjszakát, felkerekedtem, hogy eljussak az egyetem másik kampuszára. Szerencsére pont indult az egyetemi járat, és nem kellett a városi tömegközlekedésen tömörülnöm.
Az egyetemre láthatólag SOKKAL több leány jár, mint fiú. Ennek oka nyilván abban keresendő, hogy ez itt az állami egyetem. A busz is jól tükrözte a helyzetet. Az 5 fiúra jutott vagy 40 lány. Mikor leparkolt a busz, a fiúk gyorsan felpattantak, és elfoglalták a helyüket a busz végében. Én jómodorra nevelt európaiként álltam a busz mellet, és ladysfirst! felkiáltással akartam utat engedni az alant sorakozó hölgyeknek. A sor elején álló leány zavarba ejtő mosollyal a szája szélén közölte, hogy akkor biz’ én leszek az utolsó. Végigtekintve a sorban álló 40 leányzón mérlegeltem a helyzetet, és gyorsan felmásztam a buszra.
A kampuszt kb. 15 perc alatt értük el. A busz ablakából szemügyre vehettem a várost alaposan. Az egyetem nagyobbik része a városközponttól 18 kilométerre, Kariavattom nevű szuburbán településen telepszik. Elég gyorsan megtaláltam a tanszéket. Bemenet mosollyal fogadtak. Illetve sok-sok malajálam hablattyal. Sreelekha néni még nem volt bent, ezért leültem a látogatóknak odakészített műanyag székre. Egyesével jöttek oda a népek, és kérdezték, hogy mit akarok én itt. Persze angolul nem tudtak, ezért kézzel-lábbal próbáltunk kommunikálni.
Az itteni emberek nevét egyszerűen soha nem bírom felfogni elsőre. Azt hiszem, ebből még lesz gondom.
Miután kisvártatva befutott Sreelekha anyám a maga 150 centis, narancssárga száris valójában, felmentünk az irodájába. Hasonló kép fogadott, mint a UGC-nél vagy a Roxfort igazgatói irodájában. A falon körbe az előző direktorok mosolyogtak rám, mindenütt kopott papírhalmok sokasodtak. A plafonon óriás ventilátorok. Az egész épületben mentol szag terjeng. Pontosabban annak a kenőcsnek a szaga, amit annó a gyerekek mellkasára és hátára kentek köhögés ellen.
Emitt kell megjegyeznem azt a felismerést, az otthon szuvenírként árusított ocsmány műanyag gömböcök igazából nem díszítési funkciót töltenek be, hanem a ventilátor szelének ellenében próbálják lesúlyozni a papírhalmokat. Mindenütt.
Miután már kb. tizedszer is elmondtam, hogy mit akarok én itt, nagy nehezen rátértünk arra, hogy mit is fogok én itt csinálni 10 hónapon át.
Nagyjából semmit.
Úgy tűnik, náluk a tudomány csimborasszója az, hogy megtanulnak olvasni különböző írásformákat. Azt éppen nem tudom, milyen részletességgel és fokon művelik ezt, de a 10 hónapi programom összesen ÖT ilyennek a megtanulásából áll majd. Köztük a tamil, malayálam és bráhmí. Na köszi szépen. Ezt azt hiszem magamtól is meg tudom tanulni, és nem hiszem, hogy 10 hónap kellene hozzá.
Minden esetre kaptam egy asztalt a riszörcsing studentek szobájában. Szépen letisztogatták, kaptam rá vörös bársonyterítőt, és hoztak teát és idlít is. Kissé kényelmetlenül éreztem magam, mivel a többieknek csak a pőre asztal jár. Majd elkezdhettem azt, amit a következő 10 hónapban fogok csinálni: a semmit. Kb két órán keresztül ültem ott, és fejlesztettem a magam elé bámuló képességemet. A többi diák próbált velem beszédbe elegyedni, de mivel egyikük sem tud angolul, kissé hamvába halt próbálkozás volt. Az egyik srác, Gópa névre hallgató, legalább 100 szavas szókinccsel rendelkezett, így vele „beszélgetni” tudtam egy keveset. Kiveséztük családi állapotunkat, anyagi helyzetünket, tehát a szokásos indiai témákat. Valamint sikerült felvilágosítanom, hogy Európa nem Anglia része, és hogy mindez nem az Egyesült Államokban van. Továbbá mindenki meglepetten bambult rám, mikor kiderült, hogy Magyarországon márpedig magyarul beszélnek.

Azt, hogy gyakorlatilag hogy fogom csinálni a semmit, azt még nem tudom. Elvileg az egyik péhádé srác fog tanítani tamil írásra. Ő semmit nem beszél angolul. Ahogy a tanárok nagy része sem. Az előadások malajálamul vannak, szóval azok szóba sem jöhetnek. Gondoltam, akkor majd riszörcsölök, és írom a szakdogámat. Arra a bejelentésemre, hogy laptopon vannak az anyagaim, mindenki egyöntetű lelkesedéssel reagált. Már csak azt nem tudom, hova fogom bedugni, mert konnektor az nem volt a szobában.
Ja igen, szanszkritista az egy darab sincs. Mivel a prof nyugállományba tért pár éve, és érdeklődés hiányában, az ágazat, mint olyan, kihalt. Szóval mindenki malajálam vagy tamil szövegeken dolgozik. Szintén kitűnő. Ami viszont biztos, hogy a hét öt napján 10től 4ig fogok ott ülni…

Mellém rendeltek egy tanár szerű figurát, Sheji urat. Ő az egyetlen Sreelekha anyám mellett, aki tud angolul. Reá várt a küldetés, hogy végighurcibáljon engem a környék rendőrkapitányságain, hogy beregisztrálásra kerüljek, mint külföldi. Nem volt egyszerű eset, mivel a város 3 különböző pontjára kellett elmenni. Tettük mindezt szkúteren! Na ez volt az eddigi legjobb élményem itt. Suhanni a városban kismotorral. Szememet kivitte a por, fülemet a dudálás, a lábam begörcsölt a kis hely miatt, egyszer kétszer majdnem eltrafálta a kislábujjamat egy busz, de megérte. Útközben megálltunk, és Sheji úr meghívott egy kókuszra, amit egy vacsorameghívással térítettem vissza. A kókusz ugyan nem nyert, de este bemutatott a közkeletűleg banánafrájsz (urizálva módakam) néven ismert édességnek, ami az eddigi első olyan indiai édesség, ami ízlik. Evés közben kifejtette, hogy volt 96ban Európában, és két Bhásza dráma kéziratait olvastatta valahol. Mondta, hogy talán egyszer majd én is el tudom olvasni. Na mondom…!

Hazafelé végre az első riksa-utam is megvolt. De azt hiszem, inkább sétálok, mert 20 rúpia a 10 perc séta helyett nem nyerő. Illetve magasságom sem kompatibilis a riksa belmagasságával. Kátyúk rulez!
Aztán rájöttem, hogy még boltba kéne menni, ezért visszasétáltam az egyik mall-ba. Valami tower a neve, de ez persze ne tévesszen meg senkit. Itt már a második emelet megléte is jogalap a tower elnevezésre. A légkondícionált szupermarket annyira otthonosnak tűnt, hogy megijedtem magamtól. Majdnem elcsábultam egy darab csoki és egy üveg kóla iránt, de aztán megláttam, hogy a mosópor magában 270 rúpia (2 kg-ért ez még otthon is sok). Szóval ez elfogy és maradok büdös!
Hazafelé a monszun is monszunkodni kezdett. Ezért térdig felhajtott nadrággal tapostam a vörös hordalékos sarat. Kivillanó fehér lábszáram ismét sok csodálóra lelt.

T-Puram, a megérkezés

Végül nem azon a kampuszon lettem elszállásolva, ahol a tanszék van, hanem a belvárosi egyetemrészen. A főépülettől kicsit jobbra leledzem a vendégházban. 2 szintes kis rózsaszín épület, semmi különös. Elég kulturált, van AC és angol WC is. A zuhanyrózsa nem működik, de annyi baj legyen. Van viszont helyette helyre rózsaszín vödör.
Első este még az egyik egyetemi fickó, Joshi úr (helyi nevén Gyoszi) mutatta meg a szomszéd irodaház alatt található Indian Cafe House-t, ahol elköltöttem az első vacsorámat. Egész takaros kis hely, olcsó, és elég nagy a választék. A konya higiéniai szintjét inkább nem firtatnám, de eddig még nem lett bajom tőle. Az persze vicces, hogy senki nem mer leülni mellém az asztalhoz 
Az este hátralevő részét azzal töltöttem, hogy felinstalláltam a szúnyoghálómat. Először elég pancser módon, aminek az lett a következménye, hogy fél óra alatt kb 20 szúnyog használt etetőtálnak. Aztán taktikát változtattam, és így már csak két újabb vérszívó talált meg.
Amúgy sem alszom jól, mióta itt vagyok, de a szúnyogok böngése nagyon idegesítő. Mert az ember nem tuja, hogy a háló alól vagy felől jön a hang és automatikusan odakapdos. Vagy ha már sikerült meggyőznie magát, hogy kintről, akkor meg attól nem tud aludni, hogy milyen hangos. A meleg miatt (éjszaka is 28 fok van), kb olyan, mintha egy kádba aludnék, izzadságban fürödve. A légkondit éjszakára nem hagyhatom bekapcsolva, az ablakot meg ugye értelemszerűen nem érdemes kinyitni. Apropó ablak. Az egyetlen, amit rühellek a szobában, azok az ablakok. Nem átlátszó üveg bennük, hanem tejüveg. Belül van a rács, és kívül az ablak. Látott már valaki ilyet? Csak úgy lehet kinyitni, ha az ember a rács lyukai között kotorászva kiakasztja a kampót. Persze csak a legalsó lyukon fér át a kezem, hogy a visszazárás egy akrobata mutatvánnyal érjen fel.

Másnap reggel abban a naiv hitben éltem, hogy Gyoszi úr megint értem jön és elkísér a másik kampuszra. Persze nem jött. Úgyhogy gondoltam, akkor a környék felfedezésével töltöm majd az időt. Sétálgattam pár utcát, ide-oda mászkáltam. Próbáltam beazonosítani a térképen lévő utcaneveket. Ami nem egyszerű mulattság. Csak a cégtáblákról lehet fogalma az embernek, hogy hol is van.
Itt kevesebben néznek meg az utcán, mint Delhiben. Ami azért fura, mert látszólag itt az emberek ultrakonzervatívak. Minden nő hagyományos indiai viseletben, férfiak is nagy százalékban lungíban és munduban feszítenek. A riksások nem akarnak lecsapni rám azonnal. Eddig még senki nem akarta rám erőszakolni a szolgálatait, vagy éppen baksist kérni. Delhiben mindkettőből kijutott. A lábam tetszik leginkább mindenkinek. Persze a lábam formája sem utolsó, de gondolom világító fehérségét nem tudják hová tenni.

Sajnos délután elment az áram az épületnek abban a szárnyában, ahol lakom. És egész éjszaka nem jött vissza. Mivel itt már fél 8kor koromsötét van, az ember nem nagyon tudja, mihez is kezdjen magával. Ezért a nyitott folyosón ültem, és fejlesztettem a magam elé bámuló és önmarcangoló képességeimet. Kicsit kétségbe estem, hogy mit fogok én itt csinálni ilyen sokáig tök egyedül. Mert maga a hely nem lenne rossz, csak éppen nincs kihez szólni. Az épületben csak idősek laknak, akik elég marcona tekintettel szoktak rám nézni. A portás, aki amúgy jó fej, de olyan szinten beszél angolul, hogy az „okéször” benyögéseken kívül nem sokat értek. Szóval ő sem lesz a legjobb cimborám.
A végén már annyira unatkoztam és elmerültem a helyzeten merengve, hogy kénytelen voltam lehúzni egy kupica pálinkát. Ennek célja a kedélyjavítás és az álommanó csalogatása volt. Egyik sem járt sikerrel. Próbáltam elaludni 9 körül, de akkor otthon még csak fél 6 van. Ráadásul kint meg valami nagy party volt egyetem főépületében. Az elején talán politikai beszédek zajlottak, és utána kezdődött a mulatság. De ez a kettő itt nem válik el egymástól lényegesen. Mikor arra kacsintgattam, megláttam, hogy mindenki helyi ünneplőben feszít, gondoltam jobb, ha ilyen fehér képpel most nem megyek oda. Úgyhogy maradtam annál, hogy a gekkókkal haverkodom a folyósón.

Délre megyek

A belföldi járatokon a becsekkolás elég körülményes. Sokkal nagyobb gondot fordítanak a biztonságra. A terminálba csak az léphet be, akinek van jegye. Az ajtó belső oldalán nincs mozgásérzékelő, szóval kimenni is csak akkor lehet, ha a biztonsági őr kienged. A kézipoggyászt átvilágítják és cetlit raknak rá, hogy már látták. Egy őr megmotozza az embert, majd szedhetjük össze a lepecsételt holmiinkat. Lepecsételik a beszálló kártyát is. A beszállásnál megnézik a cetliket, hogy biztos minden biztonsági szakaszon átestünk-e.
Csodálkozom, hogy a számítógépem még életben van. Annyi röntgengépen ment már át, hogy még! A repülőtereken nagyon sokszor, Delhiben a metróban, a szállodában. Gyakorlatilag mindenütt átvizsgálnak, ahol lehet. Rendőr is rengeteg van mindenütt, ami nem fokozza a komfortérzetemet.

Delhi alapvetően nem nyert nálam. Túl nagy volt és túl sok volt. Remélem, egy kisebb város, mint mondjuk T-Puram, nem teljesen ilyen.
Chennaion már felülről is látszik, hogy teljesen más típusú város, mint Delhi. Persze ettől még nem nyerte el a tetszésemet, de itt nem is töltöttem sok időt.
A bőröndöm Delhi és Chennai között valahol elhagyta a kerekeit, ezért a bazi nagy bőröndömet cibálva kellett végigcaplatnom az érkezési terminálból az indulásiba. Mindezt kb. száz, táblát szorongató ember legnagyobb örömére.
Chennaiban extra biztonsági előírás, hogy a nagy bőröndöt is az utasnak kell átvilágíttatnia. Minden légitársaságnak van egy hatalmas szkennere és annál kell sorban állnia az egyszeri utasnak.
A chennai-i reptér már igazi indiai darab. Nem csillog-villog, nem akar többnek látszani, mint ami. A mosdóban is a guggolós-pottyantós kacsingat az emberre.
Itt is várakoztam pár órát. Persze a gép itt is késve indult. A várakozást csak fokozta a kifutópálya felől gomolygó hatalmas fekete füstfelhő. Nem derült ki végül, hogy mi okozta.
A repülőgép nagyon kicsi és szűk volt. Nem bírtam benne kiegyenesedni. Ha ezen ültem volna először, tuti, hogy berosálok. Dobált ide-oda. Nagyon alacsonyan repültünk, így elég sok mindent sikerült megfigyelni. Ha a légkondi nem fújta volna ki az agyamat is, nagyon kellemes kis út lett volna felhőkből ki-be.
Végig nagy lapos táj volt alattunk, a GoogleEath igaziban. Mikor már közeledtünk T-Puram felé, megjelentek a hegyek is. És a tenger! Leszállás közben igazán megcsodálhattam, hogy milyen is a város. Már elsőre feltűnt, hogy mennyire zöld, és fele annyira sem zsúfolt, mint Delhi vagy Chennai. Akartam fényképezni leszállás közben, de a steward fiú pont velem szemben ült és marconán nézett rám, mikor ki akartam venni a gépet.
A reptér nagyon kicsi, kb. egy nagyobb buszmegállóval, ha felér. Már vártak rám ketten is az egyetemről. A muszlim sofőr bácsi olyan meredeken vezetett, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Delhibeli taxisofőrök elbújhatnak mögötte.

2010. június 17., csütörtök

Delhi

Másnap reggel 8kor keltem, hogy kész legyek, mire Peti megjön 9kor. Zuhanyoztam. A kádban centis por ált, ami a vízzel keveredve kedves sárrá alakult. Próbáltam lemosni, de nem sikerült, meg amúgy sem ilyenekre kéne pocsékolni a drága vizet. Max azt hiszik majd, hogy én vagyok ennyire koszos. 
A maradék időt tévézéssel töltöttem. Valami tanító célzatú gyerekmese ment, amiben a súlyos vízhiány problémájára hívták fel a gyerekek figyelmét. Igen, inkább higgyék, hogy mocskos vagyok.
Lementem Peti elé a bejárathoz. Annak rendje és módja szerint elsétált mellettem, mivel nem ismert meg színesben és az új frizkóm miatt. Úgy kellett utána kiáltanom.
Mondtam neki, hogy várnunk kell a fickóra. Addig elmentünk a környékre sétálni és reggelit keresni. Bár én nem voltam éhes. Ilyen melegben hogy lehet enni? És akkor még csak 9 óra volt. Megálltunk egy két dhábánál, de egyikben sem volt bizodalmam, Petinek meg a választék nem volt ínyére. Úgyhogy vissza is mentünk a szobába, ahol a maradék időt beszélgetéssel töltöttük.
Mikor már majdnem 11 volt, és a UGC embere sehol, Peti felhívta nekem Kaushalt, aki egyike az előző esti embereknek. Mondta, hogy már úton vanaz ember, hamarosan itt lesz. Kb 20 percet vártunk még. Akkor kocsiba pattantunk és elindultunk a UGC székhelye felé. A város most sem mutatott más képet, mint éjszaka. Semmi különös, ugyanazok a széles utcák, néhány ember, sok riksa és motor.
A UGC épülete elég markáns jelenség a maga 5 emeletével és robusztus szerkezetével. Természetesen csak egy lift volt az egész épületre, úgyhogy egész nagy sorban állás kerekedett. Betömörültünk a liftbe. Az egyik sarokban álltunk mi Petivel, kb. 2 fejjel magasabban, mint bárki más. Többen furcsán pislogtak is felénk.
Egyik irodából a másikba mentünk. Ashok Manjan Úr nem volt a helyén, de azért levittel a pénzügyi osztályra, hogy ideadják az első 4 havi ösztöndíjat.
Nem csodálkozom rajta, hogy 2 évbe telt, mire elfogadták a kérelmemet. Az egész olyan volt, mintha megragadt volna az 50es-60as években. A plafonon óriás ventillátorok köröztek, a papírokat úgy kellett lesúlyozni az asztalon. Félhomályban ültek az emberek óriásik könyvek felett és hevesen verték a számológép billentyűit. Persze számítógépnek nyoma sincs. Minden „ügyet” egy madzaggal összefogott papírköteg alkot, amik méter magasan halmokban álltak az íróasztalokon.
Az egy rúpiás illetékbélyeget nem tudtam kifizetni, mivel nem volt nálam apró. De azt hiszem, ebbe nem fognak beleszakadni.
Végre megjött Manjan úr. Elég tiszteletet parancsoló alkat. Leginkább a Keresztapa jutott róla eszembe. Még a hangja is olyan volt (és mint kiderült, vele beszéltem telefonon az éjszaka). Elmagyarázta, hogy mi a helyzet. Felhívta Sreelekha nénit is, hogy akkor jön-e értem valaki vagy nem. Nagyon jó benyomást tett rám, és nagyon segítőkész volt. Hosszasan magyarázott a néninek, hogy nehogy velem akarjanak kifizettetni bármit is. Ő az én Keresztapám, aki mindent elintéz. 
Búcsút vettünk a UGC főhadiszállásától és gyalog folytattuk utunkat immár várost nézni.
Az elején a megszokott utcakép fogadott, majd befordultunk egy sarkon és szembe találtam magam Ó-Delhivel. Mit mondjak, elég váratlanul ért. Nagyon szűk sikátorszerű utcák, rengeteg ember, rengeteg motor és biciklis riksa. Hangzavar, gázolajszag, levegőhiány embertenger és 40 fok. Ez a keverék alaposan mellbe vágott. Leginkább fizikailag. Teljesen fel voltam készülve elméletben a hasonló helyekre, de fizikai állóképességem nem bírta a strapát. Peti próbált magyarázni mindenféle dologról, de én csak arra tudtam koncentrálni, hogy megtegyem a következő lépést. A pulzusom az egekben volt, izzadtam, mint egy ló. Megittam vagy 5 liter vizet aznap. Mondtam Petinek, hogy én ezt nem fogom sokáig bírni.
Próbált meggyőzni, hogy milyen jó ez a környék. Milyen jó itt sétálgatni. Nem is mondtam volna ellent, ha nem az összeesés határán vagyok.
Nagy nehezen elértük a Jama Mazdzsid-ot. Elvileg az lett volna a cél, hogy felmegyek a minaretbe. Peti kint maradt vigyázni a táskámra és a szandálomra. Én gyorsan beszaladtam, majd kb. 5 perc múlva kiszaladtam. A világ legnagyobb mecsetje a világ legnagyobb kőgrilljévé változott. A kő olyan forró volt, hogy vörösre égette a talpamat. Volt leterítve „járda”, de az teljesen zsúfolt volt, esély nem volt, hogy helyet kapjak rajta. Ezért, több indussal karöltve rohanva közlekedtem. Képet csinálni, sőt, egyáltalán körülnézni sem volt erőm, úgyhogy inkább feladtam. És még mindig rosszul voltam.
Újabb gyaloglás, pontosabban részemről csak vánszorgás. Megcsodálhattam volna a Csádní Csaukot, Ó-Delhi híres utcáját, de a közeledő metrómegálló felé vetettem tekintetemet.
Ember nem örült még úgy metróállomásnak, mint én. Végre kaptam levegőt és nem tűzött rám a nap. Csak két megállót mentünk, de életmentő volt. Persze aztán át kellet vágnunk az Új-Delhi vasútállomás felüljáróján, ami szintén egy kisebb tortúra. Kértem petit, hogy valami olyan helyen együnk, ahogy le lehet ülni. Be is értünk a turista negyed közepébe, ahol beültünk enni. Eddig a pontig egy külföldit sem láttam, itt azonban elég sokan voltak. A kajálóban is csak külföldiek voltak. Az ételt a nagy meleg miatt úgy kellett letömködnöm magamba, de így sem bírtam megenni a negyedénél többet. Nem így képzeltem az első indiai étkezésemet. Kb. egy óra ücsörgés és egy megnyugtató kóla elfogyasztása után teljesen magamhoz tértem. Jócskán délután volt már, így a meleg is csillapodott kicsit. A következő utcában elfogyasztott fagyis mangóshake tette fel az i-re a pontot.
Egy másik, nem gyalogosok részére kitalált felüljárón mentünk vissza a sínek másik oldalára. Még mondják, hogy a Petőfi hídon nem ajánlatos sétálgatni, mert árt az egészségnek. Bakfitty!
Itt aztán benyelhet az ember annyi szmogot, amennyi jólesik neki. Plusz az út szélén araszolni sem ajándék. Volt olyan, hogy oldalazni kellett, hogy elférjen a velünk szembe jövő teherautó. Persze az út szélén több vízárus is volt, gondolva az olyan emberekre, akik inkább itt kelnek át, és nem a gyalogos felüljárón.
A buszállomáson felpattantunk egy buszra és már mentünk is a Lódí kert felé. Az utazás során lehetőségem lett volna legyező és víz vételére is, de persze nem éltem vele.
A kert bejáratánál vettünk egy fagyit majd besétáltunk a város „tüdejébe”. Csend és béke honolt mindenütt. A mókusok önfeledten szaladgáltak, a kóbor kutyák az árnyékban pihentek, az emberek a padokon és a fűben hevertek. Megnéztük a romokat, fényképeztünk. Ez a park teljes ellenpontja a város többi részének. Az állandó dudálás sem hallatszik be. Kellemes környék. Így gondolják ezt azok a fiatal indusok is, akik nemi életüket bonyolítják a szúfí szentek síremlékei között. Használt óvszerek előfordultak itt-ott.
A park után a gazdag lakónegyeden sétáltunk végig. Pazar épületek nagy kerttel, kutyasétáltatók és sofőrök jellemezték a látképet. Furcsán éreztem magam Ó-Delhi sikátorai után.
A parlamet felé vettük az irányt. Valami delegáció volt a városban, mert többször is rendőrkordonba ütköztünk. A parlament előtti tér nagyon impozáns. Delhiben igazából ezeket a nagyon nagy tereket és a nagyon szűk sikátorokat nem tudom összeegyeztetni egymással. Nem mintha nagy egységet várnék itt bármitől is, de nekem ez fura.
Jó sokat mászkáltunk egy nap alatt, teljesen kipurcant a lábam, mire visszaértünk a szállásra.
Gyomrom állapotának megőrzése érdekében és Peti otthoni íz-vágyának kielégítéseként megittunk egy pici pálinkát. Alig volt egy korty, de teljesen kiütött minket. A nagy meleg és a kevés élelem a pálinkával kombinálva meglehetősen alattomos.
Peti olyan 9 körül ment el, én meg próbáltam aludni. De ez a vacak óraátállás nem megy nekem. Alig másfél órát tudtam aludni, mivel 3kor kelnem kellett, hogy kicsekkoljak és elérjem a gépet Chennaiba.

Uton utfelen

Az elindulás furcsa volt. Nem tudtam úgy tekinteni rá, mint ha 10 hónapra mennék el. Inkább csak valami nyaralás félének tűnt. A szüleim persze sírtak kicsit, ahogy az kell. Én inkább csak a feladatra koncentráltam, hogy minden rendben menjen.
A becsekkolás viszonylag simán ment. Persze dohányzó nincs a terminálban, ezért az „egy cigi Magyarországon, egy Indiában” nem valósult meg.
Kb. 8 éve repültem először és utoljára, úgyhogy nehezen ment az első felszállás. Női pilóta volt és ez valahogy megnyugtatott. A gép ugyan kicsi volt, de azért nem volt klausztrofóbiám.
Az etetés elvette az időt és nagyon hamar elértem Zürichet. Ahol esett az eső és 19 fok volt.
Viszonylag egyértelmű volt az átszállás, mind a mellett, hogy a lehető legkacifántosabb utat kellett használni: metróval egyik terminálról a másikra.
Itt már azért éreztem, hogy tényleg Indiába készülök, mert a váró tele volt indiaiakkal. Jó volt látni. Bár az nem esett jól, hogy én voltam a leg lepukkantabb köztük, mivel mindannyian trendi pólókat és ingeket viseltek.
Maga az út nagyon hosszúnak tűnt. Aludni azt nem tudtam. Helyette filmet néztem. A mellettem ülő fickóval váltottam egy két szót. Jó fej volt, kölcsön adta a tollát meg ilyesmi. Kedvességét azzal háláltam meg, hogy rátapostam a fülhallgatójára mosdóba menet. Szerencsére nem lett nagyobb baja…
Volt hangulata a repülésnek. Azt hiszem, Afganisztán fölött Cure-t hallgatni, miközben a lemenő nap fényei világítják meg a felhőket, azért az nem rossz dolog. 
A város felülről teljesen megbabonázott. Éjszaka gyönyörű aranyfényben úszott az egész.
Már majdnem korábban érkeztünk, de forgalmi dugó volt a légtérben, ezért egy jó nagy kerülő után landoltunk csak, kb 20 perc késéssel. A csomagom szerencsére megérkezett egyben, amire azért nem számítottam. 
Kifelé menet kissé megijedtem, hogy hogyan fogom megtalálni itt, akit keresek. Mivel a rohadék Vodafonos telefonom nem engedte, hogy indiai számot hívjak (mint kiderült, az SMS-eim sem mentek el), és mikor engem hívtak, akkor meg nem hallották, hogy mit beszélek…
Szerencsére elég feltűnő helyen állt a két fickó a UGC-től, akik szelíden a szememre vetették, hogy már milyen régóta várnak.
Nagy nehezen megtaláltuk a taxit, amivel mentünk. Mikor kinyitották nekem az ajtót, kicsit meglepődtem, hogy miért is akarják, hogy én vezessek, de aztán rájöttem, hogy ez már India, és csak az anyósülésre invitálnak.
A kocsit természetesen nem rám méretezték. Csak úgy fértem el, hogy a fejemet erősen oldalra kellett billentenem, kezemet és lábamat pedig alaposan össze kellett húznom. Ez a (szó szerint) szorult helyzet még fokozódott, mikor kezembe nyomtak egy telefont, hogy akkor beszéljek a főnökükkel, hogy itt vagyok. Volt mindez fél kettő körül éjszaka. A menetzajtól egy kukkot sem értettem abból, amit a fickó mondott. Próbáltam a megfelelő helyen okézni és tenkjúzni, de azt hiszem nem sikerült jól, mert mikor visszaadtam a telefont az egyiknek, többszöri nevetés hangzott fel…
Az első Vinódos élményem is megvolt, mikor megláttam a Vasant Vihar felé terelő táblát.
A városból éjszaka nem sokat láttam kocsizás közben. Széles utakon haladtunk végig. Az élet még javában zajlott sok helyen.
A Hotel Janpath kapujában katonák fogadtak, akik tudakolták, hogy mégis mit szeretnénk ilyen késő éjjel. A szikh sofőr bácsi megmagyarázta a helyzetet, majd bebocsátást nyertünk.
A bejelentkezést gyorsan lezavartuk. Szegény ifjonc portás fiú megkérdezte, hogy hol van a vízumom plészofissú-ja. Mondom Budapest. Az idősebb portás mondja, igen igen, Magyarország fővárosa. A fiatal srác tovább bambul. Kezében megremeg a toll, de nem mer belekezdeni Budapest leírásába. Szorult helyzetét látva elkezdem neki betűzni, de az idősebb félbeszakít. Így szegény rubrika üresen marad. Látni a srác megkönnyebbülő arcát.
Londíner fiú viszi a csomagomat a szobába. Kérdezem a UGC-s fickót, hogy nincs e kölcsön valami aprója, hogy borravalót adjak neki. (Mivel pénzváltásra a nagy sietség miatt nem volt alkalmam). Monda, hogy ráérek még borravalót adni a következő két napban. Szegény srác pórul járt.
Mi megbeszéltük a részleteket. Közölték, hogy másnap reggel 10re jön egy kolléga, aki felszed engem és bevisz az irodába. Úgylegyen.
Kedélyesen búcsút vettünk, majd ők mentek a dolgukra, én meg aludni.

2010. június 12., szombat

Az utolsó este

Csak elérkezett ez a pillanat is. Holnap elkezdődik a Nagy Kaland.

Minden előkészület megtörtént. Bevásároltam, bepakoltam, a vízum is megszületet négy nap vajúdás után.
Elbúcsúztam kis családomtól és barátaimtól is. Rengeteg kellemes percet szereztek nekem az utóbbi pár napban (meg persze amúgy is). Köszönöm mindenkinek!

Minden szép és jó, ideges sem vagyok annyira. A történet delhi része úgy tűnik szervezetten és simán fog zajlani (lekopogva sokszor). Az imént kaptam egy SMS-t Kaushal nevű illetőtől, aki majd vár engem a repülőtéren. Szegény pára, biztos örül nekem, hogy az éjszaka közepén kell az IGI-n dekkolnia.

Ami a továbbiakat illeti, az még eléggé homályos. Sreelekha anyám még nem nagyon osztott meg velem részleteket. Pontosabban egyet sem. A vicces rész majd akkor kezdődik, ha T-puramban állok mint Bálám szamara.

Sok beszédnek sok az alja, legközelebb Indiából jelentkezem!