Még egy nap Delhi

Másnap reggel korán keltem, mert sürgősen bank-automatát kellett találnom. A 6000 rúpiás érvágás ugyanis megterhelte csöppet a pénztárcámat. Gondolná az ember, hogy Pahargandzs, mint a hátizsákos turizmók fellegvára, hemzseg a bank-automatáktól. És tényleg, csak éppen 98% nem fogadja el a külföldi kártyát. Megint lefutottam a tiszteletköröket a környéken. Találtam is egy State Bank of Indiát, de olyan sor kígyózott előtte, hogy nem volt kedvem kivárni, inkább tovább keresgéltem. Sok tehénnel később megint fel kellett adnom a harcot (ahogy azt Delhiben sokszor előfordult) és visszamentem a SBI-hez. Szerencsére az emberek a bankfióknál álltak sorba, és nem az automatánál. Mindezt hindiül sikerült kiderítenem. Olyan jól esett a fülemnek és az agyamnak, hogy végre tudok kommunikálni a külvilággal. És a hindi olyan szépen hangzik a malayálam után! A sikerélményen felbuzdulva nem is voltam rest mindenütt hindiül beszélni, ahol lehet.

Visszamentem a szállodába, hogy részt vegyek legális kirablásomban (kifizettem a szobát) és taxit is kellett hívnom megint, mert a bőröndöm az éjszaka folyamán nem fejlesztette ki öngyógyító képességét. Valami hihetetlen redva autóval elindultam Pramód Dzsí háza felé, ami úgy húsz kilométerre volt a városközponttól. Az egyszeri magyar ezt úgy érzékeli, hogy baromi messze van, de ha delhii mércével mérjük, akkor még csak „éppen” elhagyjuk a belvárost. Dzsanakpúrí a neve a városrésznek, ahol a jólszituált tanáremberek laknak. Első ránézésre tényleg jó kis külvárosias, elég élhető környékről beszélhetünk. Még metró is jár a környéken, ami kész szerencse. Még így is vagy negyven perc mire az ember valami használható helyre jut. A körzet finoman szólva nem hemzseg a turistáktól. A taxis alig találta meg a címet, mert a kolónia házai nagyon trükkösen vannak számozva, meg amúgy is kész labirintus az egész. A lényeg, hogy nagy nehezen befutottam Pramódék háromszintes, háromgenerációs, két szobalányos vityillójába. Eredetileg nem akartam sokáig maradni, csak ledobálni a cuccaimat és utána felkutatni Verót a rengetegben. Azonban kiderült, hogy Mária Dzsí hosszas nyomozás után előkerítette Verót és rendes kórházba vitte, majd Pramódék házába kívánta elhelyezni lábadozás céljából. Szóval vártam, hogy megérkezzenek. Ezzel meg is pecsételődött a napom sorsa, mivel már javában késő délután volt, mire megérkeztek. Sebaj, addig beszélgettünk, tévéztem, és nem utolsó sorban ingyen házi kaját ettem. Szintén üdítő élmény volt valami normális indiai kaját enni a dél-indiai rizsmérgezés után.

Ekkortájt még reménykedtem, hogy Veró nem olyan vészesen beteg, és el tud velem jönni a már rég óta tervezett és szervezett útra. Az ötletet a háziak is támogatták volna erősen… Sajnos aztán kiderült, hogy tífusz, meg hát Veró alig állt a lábán. Így kénytelen voltam egyedül nekivágni az utazásnak. Bepakoltam a sivatagi pakkomat a málhazsákomba (életem legjobb vétele volt az a zsák). Semmi kedvem nem volt a magányos kiránduláshoz már megint, mert abból volt elég az utóbbi hónapokban. De eme negatív hozzáállás nem változtathatta meg a tényt, hogy életem nagy álma volt eljutni arra a vidékre, ahová indultam. Kicsit rossz volt a lelkiismeretem is, hogy szegény Verót egyedül hagyom az agóniában, de fentebb említett okok miatt nem maradhattam.

Arra már nem volt időm, hogy a vonatjegyek visszaváltásával szöszöljek. Több is veszett Mohácsnál jelszóval indultam az Ó-Delhi pályaudvarra, ahonnan az éjszakai vonat indult Rádzsaszthánba. Már ránézésre is kemény különbségek vannak az északi és déli népek között. A déliek sokkal „rendezettebbek” európai szemmel nézve. Az északi mentalitáshoz nem voltam még hozzászokva, ezért kicsit megilletődtem az állomáson, a várakozó tömeg összetételén és minőségén. Úgy döntöttem, nem adom meg magamnak a gyomorrontás esélyét sem, ezért jó távol tartottam magam a peronkajától, és maradtam a csipsznél és a kólánál. Amúgy is úgy határoztam, hogy a következő két hétben totál turistára veszem a figurát, mert az kényelmesebb.

A vonatút Jódhpúrba az északi fél javára is hozott pluszpontokat. Az északiak sokkal barátkozósabbak. A déliek is szeretnek ismerkedni a fehér égimeszelőkkel, de északon valahogy őszintébbnek éreztem az érdeklődést. Így esett, hogy az első egy órát végigbeszélgettem egy kicsit bolond indiai lánnyal, aki jó fej volt ugyan, de hajlamos volt a spontán éneklésre és az ultrahangos telefonbeszélgetésekre…

A nap, amit utáltam

Augusztus 26-át, az utazásom és Delhibe érkezésem napját úgy utáltam, ahogy volt. Már előtte való nap elkezdtek gyülekezni a felhők. Először is mivel a UGC nagyon csendben volt az utazásommal kapcsolatban, felhívtam őket, hogy akkor mondják már meg, hogy most várnak majd a reptéren, vagy nem. Hát, kiderült, hogy nem várnak. Ezt még meg is emésztettem volna, de szállást sem foglaltak, pedig az benne van a „szerződésben”. Ezen kicsit kiakadtam, majd megijedtem, hogy most mi a pikulát fogok kezdeni magammal Delhiben. Végül úgy döntöttem, hogy majd a helyszínen produkálok valamit.

A másik rossz hír pedig Veró (csoporttárs) betegsége volt. Úgy volt, hogy együtt utazunk egy hétig, de sajnos közbeszólt a tífusz. Az a szemét tífusz. Persze neki rosszabb volt, mint nekem. Fokozta a hangulatot, hogy sehogy sem tudtam telefonon elérni. Állapotáról is csak úgy értesültem, hogy valami indus lány hívott, akinél Verót utolérte a kór. A telefont persze egyszer sem volt képes átadni Verónak, így maradtak a félinformációk és az aggódás.

Utolsó este a vendégházban álltam a tornácon és arra gondoltam, hogy India újabb lendületes jobbhorgot vitt be az egyszeri európai tervezőnek. Éreztem, hogy minden lélekjelenlétemre szükség lesz, hogy átvészeljem a következő napot. Na meg ahhoz is, hogy útközben ne essek neki az első indiainak, aki csak egy kicsit is gyanúsan néz.

A portásnak szóltam, hogy hajnalok hajnalára szerezzen nekem taxit. Olcsót, ha lehet, mert az egyetlen „taxitársaság”, ami házhoz jön, csillagászati árakkal dolgozik. Konkrétan taxit nem sikerült szerezni. Szerintem valami havert gyűjtött be a portásfiú, aki szintén jó pénzért kifurikázott a reptérre. Éppen csak világosodott még, így az utcákon nem volt sok ember. Gyorsan süvítettek el mellettem az ismerős utcák, épületek, tehenek. Újra megszemlélhettem a Sankhamukham bícset csodálatosan gusztustalan hableányszobrával. A reptér elég kicsi, még váróterem se nagyon van, így a csekkolásig fennmaradó másfél órát kénytelen voltam egy padon tölteni. Semmi kedvem nem volt a repüléshez, meg úgy az egész előttem álló naphoz.

Kicsit tartottam az átszállástól Bangalorban, mert egyrészt ott még nem voltam, másrészt nagyon kevés időm volt. De a Kingfisher teljesen jól működő légitársaság, még kaját is adnak, amit (nem utolsó szempont) Asszám és környéki, mandulaszemű indiai lánykák szolgáltak fel. De tényleg, Indiában minden stewardess az észak-keleti régióból jön. Fura, gondolom az indusoknak ők jelentik az egzotikumot.

Úgy határoztam, hogy Delhibe érkezvén a turisztofisz kegyeire bízom magam. Gyorsan meg is találtam az irodát a reptéren, és megkérdeztem, hogy tudnak-e valamilyen szállást ajánlani. Hát tudtak egyet, 1000 ruppóért, Pahargandzsban. Mivel hevesen tiltakoztam, abban maradtunk, hogy majd a taxisofőr (aki nagytudású és tapasztalt – azaz sok szálloda fizet neki) tudja a tutit, és elvisz valami optimális helyre. Nos, a taxis fel is tudott ajánlani vagy negyven hotelt, persze mindet csillagászati áron, így kénytelen voltam az eredeti szállásverziónál maradni. Tudtam, hogy nagyon nagy lehúzás, és hogy a környéken találhatnék SOKKAL olcsóbb szállodát is. Csak az volt a bibi, hogy az olcsó szállások mind a bazár közepén vannak, ahová nem visz el a taxi, az én bőröndömről meg már megint újabb alkatrészek maradtak hátra az utazás során. A kerekeket már jóval korábban Chennai felügyeletére bíztam, még érkezéskor. Szóval nem akartam a fél életemet átcipelni a nyomoron, ezért belenyugodtam, hogy kifizetek 1000 rúpiát a légkondiért, amit még csak nem is használtam. Ráadásul a szálloda is egy nagy szar volt, szó se róla. Lepengettem 20 rúpiát egy egyhatvan magas fickónak, hogy cipelje fel a 28 kilós bőröndömet a harmadikra. Érdekes látvány volt :).

Az idő is sürgetett, mert UGS-s keresztapám azt mondta, hogy még aznap délután látogassam meg az irodában, mert másnap már nem lesz bent. Miután egy csomó időt elvesztegettem a szállásmizériával, arra sem volt időm, hogy kifújjam magam. Gyorsan ruhát cseréltem, mert Delhi megint szivacsosra izzasztott, majd elszaladtam riksát fogni. És nem volt riksa. Sehol. Ami volt, az is foglalt volt. Próbáltam keringeni a környéken, de nem mertem vigéckedni, mert féltem, hogy nem találok vissza a kiindulási helyre. A csúcsforgalom közben ezerrel pörgött, alig kaptam levegőt a hőségtől és a sok kipufogófüsttől. Nem is beszélve az idegességről. Mikor vagy fél órás ácsingózás után találtam egy szabad riksát, a fickó közölte, hogy ő márpedig csak dupla áron visz el engem a célállomásra, mert nem bírja a dugót… Jól képenröhögtem, majd tettem még pár kört. Ez alatt találtam egy riksást, aki nem tudta, hol a célállomás, majd találtam egy másikat, aki kiröhögött, hogy ebben a dugóban ő márpedig nem megy sehová. Újabb csodás tétlen és szemhéjrángásos fél óra után újra megtaláltam a duplaáras fickót, és megadtam magam. Már majdnem öt óra volt, és ez volt az utolsó esélyem, hogy odaérjek még időben. Miután megtettünk egy teljesen felesleges kerülőt a környéken (még helyismeret híján is rájöttem; és csak azért volt, hogy az óra többet mutasson), elkezdtünk araszolni a cél felé. Mivel ez a fickó sem tudta, hogy hol van pontosan a hely, kitett valahol a környéken. Már nagyon késő volt, én meg tiszta ideg. Minden második embert megkérdeztem, hogy ugyan merre kellene mennem. Nagy nehezen eljutottam addig a pontig, ahonnan már nagyjából emlékeztem az irányra.

Szerencsémre még bent találtam a megfelelő embert az irodában, aki már várt rám. Letisztáztuk az anyagi ügyeket. Csak sajnos kiderült, hogy már átutalták a repjegyem árát az egyetemnek, akik fogták magukat, és nem adták nekem oda. Ez elég nagy csapás volt, mivel abból a hatezer pénzből kívántam finanszírozni a következő hetet. Annyira kész voltam már, hogy gyorsan megemésztettem a dolgot. Feltöltettem a telefonkártyámat az egyik alkalmazottal és útbaigazítást kértem a metróhoz. Mondták nagyon közel van. Ja, úgy húsz perc volt gyalog, de sebaj.

Mivel nagyon éhes voltam, visszatértem Pahargandzs központjába kajálni. Abba az étterembe, ahol első nap Petivel kajáltunk. Mivel eléggé be voltam szarva a nagyvárostól, nem akartam kísérletezni és inkább biztosra mentem. A kaja mit sem változott, a környék sem. Katasztrófaturizmus, rulez! Nagy nehezen visszaevickéltem a szállodához, ami Pahargandzs nem éppen frekventált részén volt. Én voltam az egyetlen fehér a körzetben. Még a tehenek is megbámultak, de komolyan.

Miután visszaértem, megint próbáltam elérni Verót, sikertelenül. Mária Dzsí-t legalább sikerült telefonvégre kapni. Megtudakoltam Pramod Dzsí számát, hogy alkalmasint csomaglerakatnak használjam a házát. Bele is egyezett. Legalább egy gonddal kevesebb. Kábé nyolc óra lehetett, de teljesen ki voltam ütve. Elég hamar elaludtam volna, ha nem kornyikál valami félkegyelmű az ajtó előtt, vagy nem csenget be éjfélkor teljesen ad hoc módon…