Még egy nap Delhi

Másnap reggel korán keltem, mert sürgősen bank-automatát kellett találnom. A 6000 rúpiás érvágás ugyanis megterhelte csöppet a pénztárcámat. Gondolná az ember, hogy Pahargandzs, mint a hátizsákos turizmók fellegvára, hemzseg a bank-automatáktól. És tényleg, csak éppen 98% nem fogadja el a külföldi kártyát. Megint lefutottam a tiszteletköröket a környéken. Találtam is egy State Bank of Indiát, de olyan sor kígyózott előtte, hogy nem volt kedvem kivárni, inkább tovább keresgéltem. Sok tehénnel később megint fel kellett adnom a harcot (ahogy azt Delhiben sokszor előfordult) és visszamentem a SBI-hez. Szerencsére az emberek a bankfióknál álltak sorba, és nem az automatánál. Mindezt hindiül sikerült kiderítenem. Olyan jól esett a fülemnek és az agyamnak, hogy végre tudok kommunikálni a külvilággal. És a hindi olyan szépen hangzik a malayálam után! A sikerélményen felbuzdulva nem is voltam rest mindenütt hindiül beszélni, ahol lehet.

Visszamentem a szállodába, hogy részt vegyek legális kirablásomban (kifizettem a szobát) és taxit is kellett hívnom megint, mert a bőröndöm az éjszaka folyamán nem fejlesztette ki öngyógyító képességét. Valami hihetetlen redva autóval elindultam Pramód Dzsí háza felé, ami úgy húsz kilométerre volt a városközponttól. Az egyszeri magyar ezt úgy érzékeli, hogy baromi messze van, de ha delhii mércével mérjük, akkor még csak „éppen” elhagyjuk a belvárost. Dzsanakpúrí a neve a városrésznek, ahol a jólszituált tanáremberek laknak. Első ránézésre tényleg jó kis külvárosias, elég élhető környékről beszélhetünk. Még metró is jár a környéken, ami kész szerencse. Még így is vagy negyven perc mire az ember valami használható helyre jut. A körzet finoman szólva nem hemzseg a turistáktól. A taxis alig találta meg a címet, mert a kolónia házai nagyon trükkösen vannak számozva, meg amúgy is kész labirintus az egész. A lényeg, hogy nagy nehezen befutottam Pramódék háromszintes, háromgenerációs, két szobalányos vityillójába. Eredetileg nem akartam sokáig maradni, csak ledobálni a cuccaimat és utána felkutatni Verót a rengetegben. Azonban kiderült, hogy Mária Dzsí hosszas nyomozás után előkerítette Verót és rendes kórházba vitte, majd Pramódék házába kívánta elhelyezni lábadozás céljából. Szóval vártam, hogy megérkezzenek. Ezzel meg is pecsételődött a napom sorsa, mivel már javában késő délután volt, mire megérkeztek. Sebaj, addig beszélgettünk, tévéztem, és nem utolsó sorban ingyen házi kaját ettem. Szintén üdítő élmény volt valami normális indiai kaját enni a dél-indiai rizsmérgezés után.

Ekkortájt még reménykedtem, hogy Veró nem olyan vészesen beteg, és el tud velem jönni a már rég óta tervezett és szervezett útra. Az ötletet a háziak is támogatták volna erősen… Sajnos aztán kiderült, hogy tífusz, meg hát Veró alig állt a lábán. Így kénytelen voltam egyedül nekivágni az utazásnak. Bepakoltam a sivatagi pakkomat a málhazsákomba (életem legjobb vétele volt az a zsák). Semmi kedvem nem volt a magányos kiránduláshoz már megint, mert abból volt elég az utóbbi hónapokban. De eme negatív hozzáállás nem változtathatta meg a tényt, hogy életem nagy álma volt eljutni arra a vidékre, ahová indultam. Kicsit rossz volt a lelkiismeretem is, hogy szegény Verót egyedül hagyom az agóniában, de fentebb említett okok miatt nem maradhattam.

Arra már nem volt időm, hogy a vonatjegyek visszaváltásával szöszöljek. Több is veszett Mohácsnál jelszóval indultam az Ó-Delhi pályaudvarra, ahonnan az éjszakai vonat indult Rádzsaszthánba. Már ránézésre is kemény különbségek vannak az északi és déli népek között. A déliek sokkal „rendezettebbek” európai szemmel nézve. Az északi mentalitáshoz nem voltam még hozzászokva, ezért kicsit megilletődtem az állomáson, a várakozó tömeg összetételén és minőségén. Úgy döntöttem, nem adom meg magamnak a gyomorrontás esélyét sem, ezért jó távol tartottam magam a peronkajától, és maradtam a csipsznél és a kólánál. Amúgy is úgy határoztam, hogy a következő két hétben totál turistára veszem a figurát, mert az kényelmesebb.

A vonatút Jódhpúrba az északi fél javára is hozott pluszpontokat. Az északiak sokkal barátkozósabbak. A déliek is szeretnek ismerkedni a fehér égimeszelőkkel, de északon valahogy őszintébbnek éreztem az érdeklődést. Így esett, hogy az első egy órát végigbeszélgettem egy kicsit bolond indiai lánnyal, aki jó fej volt ugyan, de hajlamos volt a spontán éneklésre és az ultrahangos telefonbeszélgetésekre…

A nap, amit utáltam

Augusztus 26-át, az utazásom és Delhibe érkezésem napját úgy utáltam, ahogy volt. Már előtte való nap elkezdtek gyülekezni a felhők. Először is mivel a UGC nagyon csendben volt az utazásommal kapcsolatban, felhívtam őket, hogy akkor mondják már meg, hogy most várnak majd a reptéren, vagy nem. Hát, kiderült, hogy nem várnak. Ezt még meg is emésztettem volna, de szállást sem foglaltak, pedig az benne van a „szerződésben”. Ezen kicsit kiakadtam, majd megijedtem, hogy most mi a pikulát fogok kezdeni magammal Delhiben. Végül úgy döntöttem, hogy majd a helyszínen produkálok valamit.

A másik rossz hír pedig Veró (csoporttárs) betegsége volt. Úgy volt, hogy együtt utazunk egy hétig, de sajnos közbeszólt a tífusz. Az a szemét tífusz. Persze neki rosszabb volt, mint nekem. Fokozta a hangulatot, hogy sehogy sem tudtam telefonon elérni. Állapotáról is csak úgy értesültem, hogy valami indus lány hívott, akinél Verót utolérte a kór. A telefont persze egyszer sem volt képes átadni Verónak, így maradtak a félinformációk és az aggódás.

Utolsó este a vendégházban álltam a tornácon és arra gondoltam, hogy India újabb lendületes jobbhorgot vitt be az egyszeri európai tervezőnek. Éreztem, hogy minden lélekjelenlétemre szükség lesz, hogy átvészeljem a következő napot. Na meg ahhoz is, hogy útközben ne essek neki az első indiainak, aki csak egy kicsit is gyanúsan néz.

A portásnak szóltam, hogy hajnalok hajnalára szerezzen nekem taxit. Olcsót, ha lehet, mert az egyetlen „taxitársaság”, ami házhoz jön, csillagászati árakkal dolgozik. Konkrétan taxit nem sikerült szerezni. Szerintem valami havert gyűjtött be a portásfiú, aki szintén jó pénzért kifurikázott a reptérre. Éppen csak világosodott még, így az utcákon nem volt sok ember. Gyorsan süvítettek el mellettem az ismerős utcák, épületek, tehenek. Újra megszemlélhettem a Sankhamukham bícset csodálatosan gusztustalan hableányszobrával. A reptér elég kicsi, még váróterem se nagyon van, így a csekkolásig fennmaradó másfél órát kénytelen voltam egy padon tölteni. Semmi kedvem nem volt a repüléshez, meg úgy az egész előttem álló naphoz.

Kicsit tartottam az átszállástól Bangalorban, mert egyrészt ott még nem voltam, másrészt nagyon kevés időm volt. De a Kingfisher teljesen jól működő légitársaság, még kaját is adnak, amit (nem utolsó szempont) Asszám és környéki, mandulaszemű indiai lánykák szolgáltak fel. De tényleg, Indiában minden stewardess az észak-keleti régióból jön. Fura, gondolom az indusoknak ők jelentik az egzotikumot.

Úgy határoztam, hogy Delhibe érkezvén a turisztofisz kegyeire bízom magam. Gyorsan meg is találtam az irodát a reptéren, és megkérdeztem, hogy tudnak-e valamilyen szállást ajánlani. Hát tudtak egyet, 1000 ruppóért, Pahargandzsban. Mivel hevesen tiltakoztam, abban maradtunk, hogy majd a taxisofőr (aki nagytudású és tapasztalt – azaz sok szálloda fizet neki) tudja a tutit, és elvisz valami optimális helyre. Nos, a taxis fel is tudott ajánlani vagy negyven hotelt, persze mindet csillagászati áron, így kénytelen voltam az eredeti szállásverziónál maradni. Tudtam, hogy nagyon nagy lehúzás, és hogy a környéken találhatnék SOKKAL olcsóbb szállodát is. Csak az volt a bibi, hogy az olcsó szállások mind a bazár közepén vannak, ahová nem visz el a taxi, az én bőröndömről meg már megint újabb alkatrészek maradtak hátra az utazás során. A kerekeket már jóval korábban Chennai felügyeletére bíztam, még érkezéskor. Szóval nem akartam a fél életemet átcipelni a nyomoron, ezért belenyugodtam, hogy kifizetek 1000 rúpiát a légkondiért, amit még csak nem is használtam. Ráadásul a szálloda is egy nagy szar volt, szó se róla. Lepengettem 20 rúpiát egy egyhatvan magas fickónak, hogy cipelje fel a 28 kilós bőröndömet a harmadikra. Érdekes látvány volt :).

Az idő is sürgetett, mert UGS-s keresztapám azt mondta, hogy még aznap délután látogassam meg az irodában, mert másnap már nem lesz bent. Miután egy csomó időt elvesztegettem a szállásmizériával, arra sem volt időm, hogy kifújjam magam. Gyorsan ruhát cseréltem, mert Delhi megint szivacsosra izzasztott, majd elszaladtam riksát fogni. És nem volt riksa. Sehol. Ami volt, az is foglalt volt. Próbáltam keringeni a környéken, de nem mertem vigéckedni, mert féltem, hogy nem találok vissza a kiindulási helyre. A csúcsforgalom közben ezerrel pörgött, alig kaptam levegőt a hőségtől és a sok kipufogófüsttől. Nem is beszélve az idegességről. Mikor vagy fél órás ácsingózás után találtam egy szabad riksát, a fickó közölte, hogy ő márpedig csak dupla áron visz el engem a célállomásra, mert nem bírja a dugót… Jól képenröhögtem, majd tettem még pár kört. Ez alatt találtam egy riksást, aki nem tudta, hol a célállomás, majd találtam egy másikat, aki kiröhögött, hogy ebben a dugóban ő márpedig nem megy sehová. Újabb csodás tétlen és szemhéjrángásos fél óra után újra megtaláltam a duplaáras fickót, és megadtam magam. Már majdnem öt óra volt, és ez volt az utolsó esélyem, hogy odaérjek még időben. Miután megtettünk egy teljesen felesleges kerülőt a környéken (még helyismeret híján is rájöttem; és csak azért volt, hogy az óra többet mutasson), elkezdtünk araszolni a cél felé. Mivel ez a fickó sem tudta, hogy hol van pontosan a hely, kitett valahol a környéken. Már nagyon késő volt, én meg tiszta ideg. Minden második embert megkérdeztem, hogy ugyan merre kellene mennem. Nagy nehezen eljutottam addig a pontig, ahonnan már nagyjából emlékeztem az irányra.

Szerencsémre még bent találtam a megfelelő embert az irodában, aki már várt rám. Letisztáztuk az anyagi ügyeket. Csak sajnos kiderült, hogy már átutalták a repjegyem árát az egyetemnek, akik fogták magukat, és nem adták nekem oda. Ez elég nagy csapás volt, mivel abból a hatezer pénzből kívántam finanszírozni a következő hetet. Annyira kész voltam már, hogy gyorsan megemésztettem a dolgot. Feltöltettem a telefonkártyámat az egyik alkalmazottal és útbaigazítást kértem a metróhoz. Mondták nagyon közel van. Ja, úgy húsz perc volt gyalog, de sebaj.

Mivel nagyon éhes voltam, visszatértem Pahargandzs központjába kajálni. Abba az étterembe, ahol első nap Petivel kajáltunk. Mivel eléggé be voltam szarva a nagyvárostól, nem akartam kísérletezni és inkább biztosra mentem. A kaja mit sem változott, a környék sem. Katasztrófaturizmus, rulez! Nagy nehezen visszaevickéltem a szállodához, ami Pahargandzs nem éppen frekventált részén volt. Én voltam az egyetlen fehér a körzetben. Még a tehenek is megbámultak, de komolyan.

Miután visszaértem, megint próbáltam elérni Verót, sikertelenül. Mária Dzsí-t legalább sikerült telefonvégre kapni. Megtudakoltam Pramod Dzsí számát, hogy alkalmasint csomaglerakatnak használjam a házát. Bele is egyezett. Legalább egy gonddal kevesebb. Kábé nyolc óra lehetett, de teljesen ki voltam ütve. Elég hamar elaludtam volna, ha nem kornyikál valami félkegyelmű az ajtó előtt, vagy nem csenget be éjfélkor teljesen ad hoc módon…

Az utolsó nap Keralában

Az utolsó napomra elég sűrű programot terveztem. A magától értetődő Onam-események mellett Gópannál kellett látogatást tennem, illetve el kellett búcsúznom a jól bevált helyektől.

Reggel, szerencsére nem túl korán indultam, ezúttal egy másik faluba. Az időjárás tökéletes volt. Nem hiába mondják, hogy Onam idején még az időjárás is ünnepel. Gópannal az egyetem előtt találkoztam. Mivel nem volt hajlandó elhinni, hogy képes vagyok egyedül is leszállni a buszról, tök betegen jött elém, hogy elkísérjen a megfelelő helyre.

Gópant is nagyon kedvelem, de valahogy vele nem tudok miről beszélgetni. Ez rányomta a bélyegét az egész délutánra. Kicsit kurta-furcsa volt az egész. Hozzájuk is egy kicsi helyi busszal kellett menni, de ezúttal már vigyáztam a fejem épségére, így minden bonyodalom nélkül értük el a falujukat. Gópan természetesen mindenkit ismert, így elég lassan jutottunk el a megállótól a házukig, mert minden szembejövőnek be kellett számolnia a kilétemről. Megmutogatta a faluban készül púkkalamokat, amik már kissé meg voltak szottyanva a tűző napon. Gópanék szemmel láthatólag alacsonyabb varnából és kasztból származnak. Ezzel persze semmi sértőre nem akarok utalni, de azért elég szembeötlő a különbség. Náluk nem lengedez a vallásos áhítat, ellenben szálldosnak a tyúkok a hálószobában. Ennek ellenére a házuk teljesen rendben volt. Az udvarhoz tartozott egy nagy kút és egy kisebb gumiültetvény, ami a családi biznisz alapanyaga. Gópan is az a tipikus keralai, aki főleg azért tanul, mert fizetnek érte. Családja szimpatikus volt, főleg azért, mert nem nagyon foglalkoztak velem. Azért lehetett érezni, hogy a látszólagos közöny ellenére odafigyeltek rám. Az elém pakolt puccos vizespoháron még az árcédula is rajta volt.

A kötelező szadjá elfogyasztása után körbejártuk a házat. A kaját már nagyon nem bírtam megenni, és egy csomót otthagytam a banánlevélen. Amúgy is bűntudatom szokott lenni, ha elpocsékolom az ételt (ez a jó szokásom Indiában alakult ki), de ebben az esetben kifejezetten szégyelltem magam, hogy olyan sok megy pocsékba miattam. Bár így a tyúkok is lakomázhattak Onam alkalmából.

Nem időztünk sokáig, hamar el is indultunk vissza a város felé. Még lett volna mit látni a környéken, de Gópan eléggé le volt strapálva a betegség miatt, így sem a szociális aktivitásra sem a környék bemutatására nem volt ereje. A városba vezető utat ezúttal nem busszal, hanem dzsippel tettük meg. A kis faluk között arrafelé nem csak kisbuszok járnak, hanem menetrendszerűen közlekedő dzsipek is. Beszuszakoltuk magunkat a járműbe, egyesek a járműre, és úgy döcögtünk végig a kicsi települések között.

Gópan is bejött velem a városba, csak hogy együtt lógjunk még egy kicsit. Sajnos nem tudtam számára is izgalmas programmal szolgálni, mivel nekem aznap estére a kötelező és kihagyhatatlan Kúdijáttam előadás volt előirányozva. Bírta egy darabig, majd miután Rédzsani is beköszönt, gyorsan leléptek. Így átadhattam magam a kultúrának. Sajnos nem sokáig, mert kaptam a telefont Shaji úrtól, hogy húsz perc múlva ott lesz, és szeretne valamit csinálni. Sajnos a nagy ricsajban nem értettem, hogy mit is akar pontosan, mert ha tudtam volna, akkor még ott helyben lebeszélem róla.

Szóval elég hamar befutott Shaji, de én nem tágítottam, míg vége nem lett az előadásnak. Kiderült, hogy még mindig nem szállt le a szuperegészséges gyümölcspép MLM-es témájáról, és mindenképpen el akart vinni az irodába. Ökölbe szorult kézzel hajlandó voltam húsz percet áldozni az életemből erre a hülyeségre. Elmotoroztunk a város másik végébe, az XYZ cég főhadiszállására. Itt megkaptam a szokásos MLM-es dumákat Komolyan majdnem hánytam. Hihetetlen, hogy még itt is beveszik ezt a sok baromságot. Kaptam CD-t, prospektust, fejtágítást, hogy ezzel megalapozhatom a karrieremet és úgy kereshetek egy valag pénzt, hogy közben segíthetek másoknak… Alig tudtam visszabeszélni a belépési szerződést a dossziéba. Nagyon erőszakosak voltak. Ezzel Shaji teljesen le is írta magát a szememben. A végén még valami undorító vacsorát is belém tuszkoltak, amit más csak az udvariasságom utolsó morzsáival együtt tudtam lenyelni.

Mivel a húsz percből két óra lett, nagyon felhúztam magam, hogy így tönkrevágták az utolsó estémet, amit amúgy némi békés netezéssel és az Arunában elköltött utolsó vacsorával akartam eltölteni. E helyett maradt a pakolás és a vendégházban dekkolás. Azért igyekeztem átérezni az utolsó órák hangulatát. A pakolást gyakran félbehagytam, hogy kiálljak a szobám elé, ahol olyan sok időt töltöttem el a környék bámulásával és az állatok megfigyelésével. Csodálkoztam, hogy annyira nem vagyok letörve. Folyton csak az elkövetkező két hét járt az eszemben és az, hogy úgysem ez az utolsó alkalom, hogy én itt vagyok. Szóval semmi kiborulás, csak a jövőbe fektetett bizalom. Hihetetlen. Főleg, mivel egy alapvetően pesszimista emberről (azaz rólam) van szó. Az biztos, hogy India nem hagyja érintetlenül az ember személyiségét.

Vizitáció Lálunál

Mivel rengetegen hívtak el magukhoz látogatóba, és ezek a meghívások különösen Onam környékén sűrűsödtek, kénytelen voltam bevállalni egy-két vizitet. Nem mintha bármi ellenérzésem lett volna a dolgot illetően. Sajnos mindenki nem fért bele az ütemtervbe, így a két legjobb „haveromra” esett a választás. A harmadik, nevezetesen Szenthil, több száz kilométerre lakik, úgyhogy ő nem jöhetett szóba. Bár ha úgy vesszük, mégiscsak voltam nála, mert meglátogattam az egyetemi koleszban. Az is egy remek intézmény…

Szóval Onam-kedden Láluhoz indultam el. Jó korán, az utasításoknak megfelelően. Lálu már a kezdet kezdetén megígértette velem, hogy az Onam egyik napját majd nála töltöm. Ennek megfelelően el is tervezett mindent alaposan, menetrendestől, programostól. Ki volt adva az ukáz, hogy mikor induljak, melyik buszra szálljak fel, mikor telefonáljak neki. Az elején roppant idegesített ez a kényszeres precizitás, de aztán már csak nevettem rajta, és azon, hogy a köztünk lévő három év korkülönbség hogyan ruházza fel gondoskodó atyai szereppel.

Paripalliban kellett leszállnom a buszról, ami a jól begyakorolt Kollam felé menő úton van. Pár percet kellett várnom Lálura. Ezeket a tétlen perceket nagyon nem szeretem, mert ilyenkor fura mód nem vagyok a magam ura és teljesen ki vagyok szolgáltatva az elemeknek. Jelen esetben a folytonos leszólításoknak. Szerencsére hamar befutott Lálu, és gyorsan átmentünk az út túloldalára, ahol már indulásra készen állt a helyi busz. A helyi buszok általában magántulajdonban vannak és nagyok kicsik. Így ez is. Méretéből adódóan senkinek nem kerülte el a figyelmét, hogy egy hógolyó is felszállt a buszra. Furcsa mód nem azokkal a szokásos, turistalátós tekintetekkel szembesültem, hanem az őszinte megdöbbenés ült ki az arcokra. Mit is keresne egy külföldi egy ilyen helyen, mint ez? Hát látogatóba megy. Lálu is tisztában volt a helyzet jelentőségével, ezért szépen kiöltözött, hogy megfelelően jelenjen meg velem a falu lakossága előtt. Bár ennek csak addig tulajdonítottam jelentőséget, míg le nem szálltunk a buszról és meg nem tettünk néhány lépést a rizsföldek között. Lálu faluja ugyanis falu, a szó hagyományos értelmében. Jó messze mindentől, a házak elszórva az erdőben, körbe pedig banánligetek és rizsföldek. Sehol egy kábel (ami nekem mindig nagy frusztráció Indiában). Felsétáltunk a patak mellett a faluba és gyorsan el is értük a megfelelő házat. Nem volt nagy választék.

Láluék háza viszonylag új és takaros. Nincs annyira lelakva, mint a többi ház, amit korábban láttam. Igaz, nincs is készen teljesen. Mivel ők is bráhmana család, náluk is érezni lehetett a levegőben a vallást. Ha valaki esetleg nem érezné, akkor elég nyilvánvaló az egyik falat teljesen beborító szentképek tömege. Kiskrisnától Nagykrisnáig, de szerintem még Jézus is megbújt valahol a sarokban. Lálu gyorsan mundura váltotta az öltönynadrágot, és úgy vezetett körbe és mutatott be a családnak. A furcsa kettősség a ház többi részén is megmutatkozott. Például két konyhájuk volt. A jobboldali konyha a szokásos európai stílusú konyhabútorral, tűzhellyel, csempével. Mint kiderült, itt igazából csak az edényeket tartják. A baloldali konyha az igazi. A hagyományos indiai kormos, füstös, tapasztott tűzhelyes. Egy modern ház közepén. Kicsit olyan érzés volt, mintha körbeépítettek volna valami kunyhót, mert nem volt szívük lebontani.

Természetesen meg lettem etetve, mert a vendéget meg kell tömni rendesen. És mivel még mindig Onam volt, kénytelen voltam legyűrni a sokadik szadját is a héten. Már a látványtól is viszolyogtam, de persze nem lehettem udvariatlan. Igyekeztem kitenni magamért, de nem sikerült túl nagy mennyiséget magamba erőltetni. Miután a maradék banáncsipszet az ingzsebembe tömték (nyilván) sétálni indultunk. Hosszabb sétára a falu méretei miatt nem volt nagy lehetőség. Két gumifa jobbra, egy viskó balra, és kész is. Így maradt a szomszédolás és rokonlátogatás, ami az ilyen kis helyek esetében ugyan az. Az egész falu fel lett lármázva, hogy itt egy külföldi, úgyhogy készítsék a teás küblit. Nem is voltak restek a népek. Kaptam sok teát, kamrából előbányászott ezeréves, hangyás édességet, sok kedves mosolyt. De tényleg mindenki kitette a lelkét is a fogadásomra. Nem is csoda, mert mint megtudtam, emberemlékezet óta én voltam az első fehér ember, aki betett a lábát a faluba. Miután colombus-i magaslatokba emelkedtem, visszatértünk a házhoz és a délután maradék részét beszélgetéssel töltöttük.

Lálu igazán rendes volt, és végre komoly témák is szóba kerültek, nem csak az anyagi helyzet és a házassági szokások. Megmutatta a helyet, ahol tanulni szokott, ami igazából a ház oldalról nyitott tetőtere. Ide szokott menekülni némi csendért és nyugalomért. Hogy mi elől menekül a semmi közepén? Nos, a hivatalos verzió szerint az öccse zenehallgatási szokásai elől, nem hivatalos verzió szerint pedig az apja elől. Még egy ilyen idilli környezetben sem fenékig tejfel az élet. Az ember mindenütt csak ember marad. Lálu apja a helyi politikai erő, és mint olyan, viszonylag nagy ember a közösségen belül. Ezért a jó falu általában alkoholos italok ajándékozásával próbálja megnyerni a jóindulatát, amit emberünk minden zokszó nélkül el is fogyaszt. Nem töltöttem vele egy légtérben túl sok időt, de azt azért sikerült leszűrni, hogy az alkoholizmusnak egy elég erős fokáig sikerült eljutnia. Lálu kiöntötte a szívét, és az is elmondta, hogy nem egyáltalán nem szokott barátokat vendégségbe hívni, mert fél az apja viselkedésétől. Szerencsére ebben az esetben csak kókadt apátiát tapasztaltam, de azért el tudok képzelni más viselkedési formákat is, ami elől a tetőre kell menekülni.

Aztán még egy furcsa esemény is történt. Éppen a beszélgettünk, mikor a ház előtt megjelent egy ember és Lálu kókatag apjával kezdett beszélgetni. Láttam Lálun, hogy valami nem stimmel és nagyon kellemetlenül érzi magát: fészkelődött, folyamatosan kifelé hallgatózott. Miután a figura távozott, nem bírtam ki és rákérdeztem, hogy ki volt az. Egy házasságközvetítő. Mivel Lálu már jóval benne van a házasulós korban (28 éves), ráadásul indiai viszonylatban nagyon jó partinak számít, folyton jönnek hozzá az önkényes házasságközvetítők, akik persze jó pénzért felajánlanák szolgálataikat a megfelelő menyasszony megtalálásához. Kedves barátomnak esze ágában sincs a nősülés jelenleg, mivel nyakig van a tanulmányaiban és valami jó hivatalra pályázik, lehetőleg minél messzebbre otthonról.

Kaptam búcsúajándékot szépen becsomagolva, azzal az utasítással, hogy csak a vendégházban nyithatom ki. A faluból a civilizációba jutáshoz újra igénybe kellett venni a helyi buszjáratot, ami ezúttal igazi vidámparki élménynek bizonyult. Mivel nem volt ülőhely, kénytelen voltam végigállni az utat, ami eme bosszantóan kicsi busz esetében úgy alakult, hogy a nagyon rossz úton százzal száguldó sofőr nem volt tekintettel arra, hogy már kétszer lyukat fejeltem a plafonba…

Hazaérve azonnal kinyitottam az ajándékot. Sejtettem, hogy egy kép lesz benne. Azt is gyanítottam, hogy valami szentkép. Úgy is akartam venni valami szentképet. Egy Kiskrisna vagy egy Nagykrisna jól mutatott volna a falon. Mikor megpillantottam a képet, először megrökönyödtem, majd kitört belőlem a nevetés. Kérem szépen, kaptam egy igazi indiai, mézes-mázos, hologramos Jézus képmást. A szándék a fontos persze.

Onam – mikor kézzel mondják el

Az Onam következő napjai a kultúra jegyében telnek. Keralában minden városnak megvannak a maga jellegzetes eseményei erre az időre. Alappuzhában például evezős verseny van, Triccsurban meg elefántos felvonulás. T-puram ilyenkor a kultúra mezejére lép, és összeszedi az összes helyi és nem helyi előadó művészeti formát és a nagyközönség elé tárja. Miután két napig jártam a turista központ nyakára, sikerült kicsikarnom tőlük egy részletes, angol nyelvű programfüzetet. Bár eleve gondoltam, hogy a Kathakali és a Kúdijáttam mellett nem rúg majd semmi labdába, azért jó tudni, hogy milyen lehetőségek vannak még.

Hétfőn napközben teljesen meghalt a város, és mindenki otthon csücsült. Shaji úr megint úgy gondolta, hogy nekem nem lesz jó egyedül a vendégházban, és elhívott magához ebédre. Eredetileg ilyenkor meghitt családi együttlét van, ezért nem is örültem kifejezetten, hogy megint bepofátlankodok mások privát szférájába. Azért nemet nem mondhattam. Így egy gyors vizit lett belőle.

Már az odajutás sem volt semmi. A riksások teljesen megőrültek az utóbbi napokban, köszönhetően a külföldiek növekvő számának. Mivel nem akartam, hogy Shaji eljöjjön értem, egyedül kellett eljutnom hozzá. A címét persze csak úgy nagyjából tudtam. Annyi biztos volt, hogy West Fort. Sajnos, mint kiderült, ez a kifejezés nem él a helyi emberek fejében. Mert míg East Fort az így, angolul van tudatosítva, addig West Fort az meg malajálamul működik csak. Az első riksás, akit elkaptam, értetlenül rázta a fejét, hogy ő bizony nem tudja, hogy hol van. De ugye Kovalam bícsre akarok menni. Mondom nem, nem akarok. A második riksás egyből azzal kezdte, hogy potom száz ruppóért szívesen elfurikáz Kovalamra. Mondom nem, még mindig nem akarok odamenni. Ekkor utánam szalad az első riksás fazon, hogy áhá, rájött. West Coast, Kovalam. Oda szívesen elvisz. Nem mintha lenne West Coast, de ha lenne, minden bizonnyal Kovalam bícsen lenne, mert hogy én nyilván oda akarok menni. Ekkor kicsit már bepipultam, és óvodás módon előadtam neki, hogy ha ez itt az East Fort, akkor a West Fort az az erőd másik oldal. Ekkor megcsillant némi értelem a szemében, és elindultunk a jó irányba. Az erőd másik oldalán azonban megállt a tudománya. Én sem igazán tudtam, hogy merre, mert csak nagyjából emlékeztem. Ekkor bepróbálkoztam, hogy nem ismeri-e a Nandini Garden nevű lakótelepet. Erre egyből kigyúlt a fény, és el is lettem szállítva a megfelelő helyre. Tipikus, hogy a városrész nevét nem tudja, de ha egy sikátor végén lévő épületről van szó, akkor egyből tudja, hogy mi van.

Kicsit korán értem oda, de azért már kész volt a szadjá. Ez a halálom újabban, hogy mindenhol idlivel és szadjával tömnek, mert ez a két tipikus Onam kaja. És ez a két dolog, amit én speciel ki nem állhatok.

Ebéd után még beszélgettünk egy kicsit. Kaptam ajándékba néhány pálmalevelet. Vonakodtam elfogadni, de addig győzködött, míg eltettem. Visszafelé már inkább a gyaloglást választottam, hogy tudatosuljon bennem az útvonal. Kicsit megütött a nap hazafelé, ezért kénytelen voltam a délután hátralévő részét alvással tölteni.

Kellett is a pihenés, mert este Kathakali előadás volt betervezve, ahhoz meg kell a fizikai és szellemi erőnlét. Elég korán odaértem, hogy legyen ülőhelyem. A nézőtéren csak bráhmana bácsik ültek, meg néhány kósza turista. A vége felé egy-két család is befutott. A Dúrjódhanavadham volt előadva. Igazából zanzásított Mahábhárata. Ez volt ez első Kathakali előadás, amit láttam elejétől végéig. Nekem kicsit zaza, a Kúdijáttam precízsége jobban meghat. Nem mintha itt nem lenne precízség, ajjaj. Az első órát nagyon élveztem, a másodikat is érdeklődéssel ültem végig. A harmadik órában már kicsit lankadt a figyelmem, és arról fantáziáltam, hogy ezt a Draupadít igazán fel kéne pofozni. A negyedik órában már nagyon szurkoltam, hogy valaki most már ölje meg szerencsétlen Dúrjódhanát, mert ha így haladunk, akkor nekem kell. Egy ponton kétségbe is estem: mikor megjelent Krishna és Ardzsuna a szekéren, akkor megállt bennem az ütő. Ha ezek most belekezdenek nekem a Bhagavad Gítá kézjeles magyarázatába, akkor egy hétig nem megyünk haza. Szerencsére elég rövidre fogták (úgy húsz perc), négy és fél óra után kisvártatva Dúrjódhana is kibeleződött. Hallelúja.

Kedden Lálu vizitációja után (következő bejegyzés) úgy éreztem, hogy még nem emésztettem meg eléggé az előző napi Kathakali adagot, ezért könnyedebb vizekre eveztem, és elzarándokoltam a múzeumkertbe. Hihetetlen tömeg verődött össze. Családok ültek még az út közepén is. A lezárt MG Road-on tengerként hullámzott a tömeg. Reméltem, hogy nem mindenki oda tart, ahová én. Szerencsére nem, ezért a múzeumkert pavilonja melletti placcon viszonylag elviselhető mennyiségű emberen kellett átküzdeni magam. Ezen a helyen zajlik minden este a Kalaripayattu harcművészeti bemutató. Bár otthon láttam már egyszer ilyet, akkor annyira tetszett, hogy adtam neki egy újabb lehetőséget. Sajnos a színvonal elég alacsony volt (már amennyire én ezt meg tudom ítélni). A pesti előadáshoz képest legalábbis. Ezért fél óra után inkább beszálltam a tömegbe és elhömpölyögtem az Indian Cafe House-ba olcsó sültkrumplit vacsorázni. Kicsit bóklásztam még erre-arra, majd nekiestem a szennyes ruhának.
Szerdára Kúdijáttam és még egy Kathakali van beütemezve. Remélem, bírom majd alféllel.

Onam – shopping és foci

A város shopping lázban ég már hetek óta. Az ünnep alakalmából az összes boltban 40-50 százalékos engedmény van, minden sarkon vásári bazárt húztak fel, hogy mindenki szabadon költhesse az egész évben összespórolt pénzét. Az egyszeri külföldi, mint én is, ezt az időt használja arra, hogy bevásároljon szuvenírből és ajándékból a családnak, barátoknak.

Szombaton, miután pár órát lődörögtem még az egyetemen, visszairányultam a városba, hogy bevessem magam a Big Baazar nevű többszintes, minden jóval megtömött bevásárlóközpontba. Bár alapvetően kicsivel drágább, mintha az ember a sarki piacon vásárolna, de itt biztos, hogy minden annyiba kerül, mint amennyi ki van írva. A sima piacon rendszerint nem tudok egyedül vásárolni, mivel állandóan gazdag turizmónak néznek és a dupla annyit akarnak fizettetni velem.

A BB-re nem csak én gondoltam, nagyjából a város fele is ezt találta a legalkalmasabb helynek a vásárlásra. Vagy negyed órát verekedtem, mire sikerült leadni a hátizsákom, majd újabb negyed óra, mire feljutottam a legfelső szintre, hogy elkezdjem a nézelődést. Sikerült is beszerezni pár dolgot. Sajnos megfeledkeztem ama felelőtlen ígéretemről, hogy ezen a héten már nem keresek kifogást és elmegyek az iráni kollegákkal focizni. Mivel már hetek óta próbálnak rávenni, hogy vegyek részt a heti rendszeres iráni focidélutánon. Éppen el voltam havazva a dvd-k között, mikor kapom a telefont, hogy mindjárt a stadionnál vannak, jobb lesz, ha sietek. Siettem is, de újabb fél órába telt kijutni az épületből és másik fél órába, mire visszaértem a stadionhoz, mivel a városban akkora dugó volt, hogy egy tényleg csak lépésben lehetett haladni.

Nagy nehezen be is estem a stadionba, úgy ahogy voltam. Nem mintha lenne focizásra alkalmas ruhám, de nem volt túl kényelmes a szakadt szandál és a hosszú nadrág. Minden esetre beálltam szerencsétlenkedni én is. Gimi óta nem fociztam, és akkor is csak kényszer hatására. Mindig is kézilabdában utaztam, a foci nem az én műfajom. Teljesen megszoktam, hogy én az ilyesmit csak nézem, ezért néha játék közben és úgy maradtam és csak néztem, hogy megy el mellettem a labda. A végére már egész jól tudtam a labda és a kapu közé állni. Sose gondoltam, hogy én valaha irániakkal fogok focizni egy indiai stadionban. Ez is egy olyan dolog, amiért már megérte eljönni.

A szeánsz végén még ücsörögtünk kicsit a fűben, és néztem, hogyan játszanak a gyerekek pár méterrel arrébb. Kicsit lefáradtam, és döntöttem magamba a vizet. Szegény iráni barátaim meg még csak vizet sem ihattak a Ramadam miatt. Gondolom, volt még egy kellemetlen másfél órájuk, mire eljött az idő, hogy végre ihatnak.

A stadion nem semmi. Már csak a tipikus indiai félig lerohadt állapotát tekintve sem. A fűben ülve és körülnézve azonban olyan, mintha valami egészen bizarr és szürreális helyen lenne az ember. Egyrészt ugye ott vannak a kölkök, akik önfeledten szórakoznak. Mögöttem éppen színpadot építettek az Onam programhoz. Jobbra a St. Joseph templom magasodott ki a palánkok mögül. Szemben a nagymecset tornyai, mellette pedig a piac fölött keringő varjak csapata. Otthon ilyen összkép nincs, az biztos.

Visszabattyogtam a szobámba és ruhacsere után még kiruccantam kicsit a városba. Onam idején az élet valahogy soha nem akar megállni, és még 11 magasságában is tömve vannak az utcák. Sötétedés után amúgy is egészen üdítő a város, mivel mindent színes égőkkel szereltek fel. De tényleg, mindent. Ha az embernek nem lenne karácsonyi hangulata alapból is, ez a világítás végleg meghozza az ünnepi hangulatot. Minden sarkon hatalmas generátorok zörögnek, hogy biztosítsák az áramot a díszfényekhez. Otthon is nagyon szeretem Pestet, mikor ki van világítva, de míg otthon decensen és kimért ízléssel van minden összeállítva (ezzel persze semmi bajom), itt jó indiai módon, mindent bele alapon működik a dolog. Minél több, annál jobb. Minél színesebb, annál jobb. Miután kisétáltam magam, Szulfikrrel még beültünk az egyetem nagytermében tartott koncertre. Bár ki lettem okosítva, hogy ez az indiai zenének melyik formája, azon mód ki is szökött az agyamból. Nekem a jó magyar sanzonokat juttatta eszembe, csak persze helyi jelleggel. Nem kötött le túl sokáig, de azért egynek jó volt.

Vasárnap is hasonlóképpen telt az idő. A város szerencsére vesztett kicsit a lendületéből, mert ilyenkor már sokan otthon vannak a családdal. Persze még így is zsúfoltabb volt, mint az M3-as bevezető péntek este.

Onam - Attapúkkalam

Erre az eseményre már nagyon vártam. És velem együtt még Kerala összlakossága is. Mivel ebben az államban nem ünneplik a szokásos észak-indiai ünnepeket (hóli, díválí), meg a komcsi rendszer miatt amúgy sem tobzódnak a szabadnapokban, ilyenkor éli ki magát mindenki. Az ünnep tíz napjából négy munkaszüneti nap, alsóbb iskolákban pedig mind a tíz. Ilyenkor kicsit megáll az élet és elkezd körbe forogni inkább.

Magáról a fesztiválról nem írnék sokat. Remélhetőleg majd valamelyik nagykövetségi csütörtök estén elővezetem. Kétszer már nem lenne izgalmas. Inkább csak a személyes élményeket osztanám meg itt.

Az Onam hivatalos nyitóbulijáról (pontosabban a tanszékes nyitóbuliról) a tamil kiruccanás miatt lemaradtam. Ez egy szokásos szadjá volt, a hagyományos banánleveles előadásban. Láttam és ettem már ilyet, meg amúgy sem a kedvencem. Szóval nem voltam nagyon letörve, hogy ki kell hagynom a közös kajálást. Egyébként, mint errefelé minden ünnep, ez is nagyban kötődik az ételhez. Lévén az Onam aratásünnep, ilyenkor jól megtöltik az asztalt minden földi jóval. Szegény muszlimok az elmúlt két évben elég pechesek voltak, mivel az Onam és a Ramadam egybe esett, ahogy most is. Így míg a hinduk és a keresztények önfeledten zabálnak, addig szegény muzulmánok koplalnak.

A következő esemény már a konkrét nyitány volt, a nagy evés után egy bő héttel. A lelkemre lett kötve, hogy erről semmilyen kifogással nem hiányozhatok. Nem mintha akartam volna. A betegség majdnem közbe szólt, de addigra szerencsésen összeszedtem magam. Maga a nagy esemény a tanszékek közötti „virágszőnyeg” verseny. Ilyenkor mindenki nagy púkkalam készítésbe fog és a végén a szakavatott zsűri eldönti, hogy melyik a legjobb, melyiknek van a legtöbb mondanivalója, satöbbi. Egyébként ez zajlik minden helyen, ahol lehet legalább két csoportot alkotni az emberekből.

Reggel nyolcra lettünk berendelve, mert egy ilyen púkkalam és a hozzá tartozó körítés elkészítése nem kis idő. Meg is érkeztünk, kis késéssel persze, és egyből be lettünk állítva virágokat kaszabolni. Volt mindenféle színű és formájú virág, legalább két zsákkal. A feladat az volt, hogy a szirmokat borotvapengével minél apróbb darabokra kellett aprítani, hogy könnyebben lehessen velük dolgozni. Mindezt ipari mennyiségben persze. Egész délelőtt virágfejeket gyilkoltunk és faragtunk, míg a leányok nekiestek az előre felvázolt alakzat kirakásának.

Dél körül már az egész tanszék jelen volt, és mindenki sürgött forgott. Én is nagy munkában voltam, mikor Lálu odajött, hogy ideje magamra ölteni az egyenruhámat. Az egyen mundut és az egyen inget. Előre sejtettem, hogy egész nap én leszek a cirkuszi majom. Hát igen.
Segítettek felapplikálni a mundut, persze biztonsági okokból övvel, nehogy félúton elhagyjam valahol. Az arcomra küldtek egy kis hintőporszerű fehérítő port, amire nekem ugye eleve nagy szükségem van. A homlokomra meg kaptam egy kis szandálport, hogy teljes legyen az összkép. Mikor előmásztam a teremből, mindenki odáig volt meg vissza, hogy milyen szmártul nézek ki, meg hogy ez a gyerek tiszta keralai. Na persze. Azon mód meg is kezdődött a fényképezés, aminek Gópan megjelenése vetett végett, aki idén Mahábali szerepét kapta, így ő nézett ki a leghülyébben, ami nekem csak jó volt.

Ezek után a munka és a fotózkodás felváltva zajlott. Kettő körül megjelent a zsűri, addigra minden a helyére került. Ahhoz képest, hogy mennyi szívás jár egy ilyen virágkép előállításával, a zsűri nem nagyon marasztalta magát. Szegény Lálu jól le volt törve, hogy nem mondhatta el a jól begyakorolt mondókáját a púkkalam szimbólumrendszerét illetően.

Miután lezajlott a nagy zsűrizés, csapatostól elindultunk, hogy a többi tanszék kreálmányát is megtekintsük és kivesézzük. Persze nem engedték, hogy átvegyem a sima ruhámat, így a vándorlás gyorsan szafarivá alakult, ahol ezúttal én voltam a megtekintésre kerülő állat. Az már megszoktam, hogy néhányan megbámulnak, de hogy konkrétan mindenki engem nézzen, az már kicsit sok. Csak hogy fokozzam az amúgy is magasban szárnyaló hangulatot, párszor majdnem pofára estem, mikor rátapostam a „szoknyám” szélére. Ez a mundu nem túl praktikus viselet. Tény, hogy a szél néha üdítően befúj, de ebben ki is merül minden pozitívum.

A végén már kocsival köröztünk, Shaji meghívott minket teára a kantinban. Az Onam egyik jellegzetessége, hogy ilyenkor mindenütt hintákat szerelnek fel, mert a leányok azt szeretik, így aratáskor. Én sem úsztam meg a hintázást, pedig láthatóan nem az én súlyomra és méretemre volt kitalálva, de hát a cirkuszi majom az már csak cirkuszi majom. Egyébként Szénthil a nagy rajongója ennek a dolognak. Ötéves kisfiúvá alakul minden hinta látványától, és Csizmás Kandúrhoz mérhető szempillantásokkal könyörög, hogy valaki legyen oly jó és lökje meg jó erősen.

Mikor eljött a zárás ideje, a társaság egy része csatlakozott az egyetem főbejáratánál zajló játékokhoz, vagy haza indult, mint jómagam is. Először maradni akartam, de Shaji mondta, hogy hazavisz kocsival. Mikor láttam, hogy a tanszékvezető és még két tanárnő már bezsúfolta magát a hátsó ülésre, hogy nekem elől jusson hely, nem volt arcom azt mondani, hogy inkább maradok. Kicsit csalódott voltam, hogy nem láthatom a száris lányok kötélhúzó versenyét, de végül is egész jól alakult a nap további része.

Szépen sorban kipakoltuk a tanárokat. Ilyetén formán fény derült a tanszékvezető lakhelyének pontos helyére (napközben két fiával, menyével és unokájával már megismerkedtem), valamint alkalmam nyílt még egy templom megtekintésére is, pávástól, mindenestől. Az utolsó körben Rádhá tanárnőt vittük el a házához, akit egyébként a legjobban kedveltem az összes tanerő közül. Ha már így esett, be lettem invitálva egy teára. Nagyon fura élmény volt egy igazi, tradicionális bráhmana családhoz látogatóba menni. A férj egy szál dhótiban és szentfonalban tölti a napjait. A házat a bráhmana ükakárki kapta a Travankór mahárádzsától ajándékba. Olyan is volt. Szóval nem nagyon tudtam, hogy mihez kezdjek a helyzettel és hogyan fejezzem ki tiszteletemet. Zavaromban inkább csak ittam a teát és a magyar konyhaművészetről fecsegtem.

Mikor végeztünk a látogatással, Shaji rábeszélt, hogy menjek el hozzá is és vacsorázzak náluk. Úgy is lesz még egy vendég, még kapóra is jön a dolog. Mivel a bizonyos vendég egy lengyel professzorasszony, aki a Kúdijáttam színház nagy szakértője. És nekem, mint olyannak, jól jön az ilyen ismeretség a jövőre nézve. Bár a néne meglehetősen fura szerzet, egész jól elbeszélgettünk. Teljesen pelyhes kiscsirkének éreztem magam mellette. Mondjuk szakmailag az is vagyok.

Nagyon élveztem ennek a napnak minden percét. Eltekintve néhány kellemetlenségtől, egész nap nem lehetett letörölni a képemről a vigyort. Örülök, hogy részese lehettem ennek az egész hajcihőnek. Este jött a telefon, hogy mi nyertük meg a virágversenyt. Nyilvánvaló. :)