2010. július 26., hétfő

A falu

A déli bícsek közül már csak egyet nem láttam közelebbről, és ez Varkala volt. Tíz évvel ezelőtt még Kovalam volt a csúcsok csúcsa, de azóta változott a helyzet. Kovalam túlnőtt magán és nem tudta elkerülni, hogy a szokásos indiai „zsúfoljunk mindent össze egy tenyérnyi helyen” filozófia áldozatává váljon. Az akkor még nem túl felkapott Varkala bícs azóta átvette a vezető szerepet, és a dél-keralai turizmus központja lett.
Szóval nagyon sok szépet és jót hallottam erről a helyről, ezért direkt ezt hagytam a végére.

Még a Lálu féle nagy zabáláson ismerekedtem össze Dípuval. Pontosabban ő ismerkedett össze velem, ahogy az itt már csak lenni szokott. Már az első percben nagyon közvetlen volt, közvetlenebb még a szokásosnál is. Vagy tíz perce beszélgettünk, mikor már fel is spannolta magát, hogy akkor a hétvégén ő bizony velem jön Varkalát vizitálni, mivel úgy is közel lakik. Nem mondtam ellent, gondoltam addig sem kell egyedül lenni. Megbeszéltük, hogy Kallambalam faluban találkozunk, ahol ő is lakik, és onnan motorral megyünk majd tovább.

Szombat reggel meg is érkeztem az adott helyre. Ez egy igazán tipikus, szokásos kis hely itt Kerala sűrűjében. Igazából három jellemző tulajdonságot mondhat magáénak, ami miatt több, mint a szomszédos helyek. Az egyik, hogy itt megy keresztül a főút T-Puram és Kollam között, aztán itt tér le az út Varkala felé, és itt található egy nagyon nagy mecset (az általam csak Barbie mecsetként aposztrofált rózsaszín tünemény), amiben valami nagyon nagy szent nyugszik.

Dípu kijött elém a buszmegállóba, majd mondta, hogy előbb megmutatja a falut meg a házukat és csak utána megyünk a partra.
El is furikáztunk a házukhoz, ami a főútra nyílik, pontosan a Barbie mecsettel szemben. Be lettem mutatva az apukájának, aki egy kis bódét üzemeltet a házuk előtt az út szélén. Főleg banánt és egyéb apróságot lehet kapni nála. A bácsi nem nagyon foglalkozott velem, elég mogorva típus. Ez volt az első alkalom, hogy igazi indiai otthonba nyertem bebocsátást. Shaji lakása is valami, de ők lakótelepen laknak a városban, ez meg mégis csak egy falusi ház. Európai szemmel nézve elég lehangoló volt. Alapvetően rendbe van tartva, de például a festéssel szerintem már vagy harminc éve nem bíbelődtek, ezért a vakolat mindenütt le volt hullva, foltos volt a kosztól. Az egész ház sötét és lelakott hangulatot árasztott, de e mellett volt benne valami otthonos is. Dípu, amit nővérétől örökölt is hasonló paraméterekkel rendelkezett. Volt egy külön ajtaja, ami a „kertre” nyílt. Ez ebben az esetben derékig érő gazzal borított területet jelent. A szobában azért ott figyelt a számítógép, mert az fontos, ellenben a festés az nem.

Dípu a legjobb arc, akivel eddig itt találkoztam. 28 éves, malajálam szakos. Igazi nyitott természet, folyton mosolyog vagy tele szájból nevet. A mellett, hogy elég tradicionális figura, teljesen modern gondolkodású, és szerény véleményem szerint tökéletesen ötvöződik benne a hagyomány és a modern kor. Mivel nem beszél jól angolul, de viszonylag jól beszél hindiül, a kommunikáció elég vicces. Kicsit megterheli az ember agytekervényeit három nyelv egyidejű dekódolása, de szerencsére nem volt gond és nagyon jól el tudtunk beszélgetni.
Az anyja éppen kórházban volt valami tüdőgyulladás miatt, ezért folyton szabadkozott, hogy nem tud rendes vendégnek kijáró fogadtatásban részesíteni (értsd: nincs rendes étel), de majd legközelebb.

Lepakoltam náluk a cuccomat, majd átsétáltunk az út túloldalára, hogy közelebbről is szemügyre vehessem a mecsetet. Mondta, hogy fényképezni nem szabad, de ne aggódjak, mert mindenkit ismer a környéken, úgyhogy majd megoldja. És tényleg mindenkit ismer. Ha valaki elment mellettünk az utcán, akkor egyből tájékoztatott, hogy ő ennek a barátjának az apja, vagy annak a barátjának a testvére vagy éppen a barátja. Mindenkihez volt egy jó szava az úton, ami tartalmazta például az én mibenlétemnek a leírását is.
Megkértem, hogy folyton mondja, hogy mit kell csinálni, mert én még életemben nem voltam mecsetben és nem szeretném semmivel felborzolni a kedélyeket.
Csappaltalanodás és lábmosás után bementünk az épületbe és egy rácson keresztül megtekinthettem a szent ember sírját (hogy ki az a szent azt sajnos nem jegyeztem meg). Néhány hívő éppen imádkozott az ajtónál, ezért nem akartam nagyon furakodni, így az emberek felett átnézve láttam néhány részletét a virágokkal vastagon beszórt sírnak. Az emberek, mikor látták, hogy Dípuval vagyok, egyből elkezdtek mosolyogni rám és nem azzal a tipikus álszent mosollyal, ami itt a turistáknak jár.

A mecset megtekintése után motorra pattantunk, hogy megnézzük a falu hindu templomát is. Útközben betértünk a nagybátyja házába, hogy mégse kelljen rendes étel nélkül maradnom. És persze így jól be lehetett mutatni a családnak is. A család elég sok tagból állt, mivel nem csak a nagybácsi, hanem a család több generációja is abban a házban lakozik. Például Dípu apjának több testvére, unokahúgok, nagyszülők, satöbbi. A ház nagyjából ugyan olyan volt, mint Dípuéké. A flatron monitoros számítógép itt is jól kiegészítette a málló vakolatot és az ezeréves bútorokat. A dószá és teaadag elfogyasztás után folytattunk az utunkat a templomhoz. Igazából csak egy kis szentély (Bhadrakálínak szentelve), a templom ugyanis éppen most épül köré. Végre közelebbről is megvizsgálhattam egy hindu templomot kísérőmnek köszönhetően, mivel nélküle ide se engedtek volna be. A templomocska a falu határában helyezkedik el, a rizsföldektől jobbra. Ha már ott voltunk, azokra is vetettünk egy pillantást. A rizsföld gyönyörű volt, igazi idill. Minden csupa zöld, pálmafák és egyéb ültetvények a láthatáron. És sehol egy kábel! Hihetetlen. De ez az idill nem műanyag szépség, hanem maga az élet, ami sokkal szebb, mint bármi, amit ember szándékosan létre tud hozni.
Dípu mondta, hogy ezt mindenképpen meg akarta mutatni, mielőtt Varkalába megyünk, nehogy véletlenül azt higgyem, hogy az az igazi India. Mert nem az, hanem ez. Ahogy azt már Gandhi is megmondta. Köszöntem szépen a bölcs gondolatot, de azért átéreztem a jelentőségét.

Hazatérve Dípu eldicsekedett egy fél üveg Red Label whisky-vel, amit a sógorától kaptak ajándékba. Meg is kínált, de mivel ő jó hindu lévén a Rámáyana hónapban nem iszik alkoholt én is visszautasítottam nedűt. Gyorsan felcuccoltam inkább és útra keltünk a tengerpart felé.

Dípu motorja már egy igazi tökös darab, nem holmi kis robogó, így sebességileg is ott volt a szeren. Nem értek a motorokhoz és nem is ültem túl sokszor ilyenforma kétkerekűn, de be kell vallanom, hogy nagyon élvezem. A 14 kilométeres úton gyakorlatilag végig száguldottunk. Néhányszor közelebb kerültünk egyéb járművekhez, mint szerettem volna, de azért egyben maradtunk. Sisak és szemüveg nélkül a huzat már megint betett a szememnek, másnap reggel alig bírtam kinyitni. Az út során a gyerekes énem is előjött belőlem és nem álltam meg, hogy ne próbáljam ki, hogy lobog-e az arcom, ha menet közben kinyitom a szám. Lobogott. :)

Nóta: Howard Shore – Concerning Hobbits

3 megjegyzés:

  1. Olyan nagyon nevettem a motoros kísérleteden! :D Naon cuuukkiii.....:)

    VálaszTörlés
  2. Igen. A motoros lebegtetés nagyon vicces volt! :D

    VálaszTörlés
  3. No és milyen Varkala? én vagy 10 éve jártam ott...
    M

    VálaszTörlés