Aleppy és Kollam – első nap

Ember tervez, India végez. Ezt nagyjából minden nap belevésődik az ember agyába. Nem is tudom, van-e itt értelme bármit előre megtervezni, vagy jobb lenne csak egyszerűen elindulni és lesz-ahogy-lesz alapon tevékenykedni. Sajnos nekem ezt még meg kell tanulnom, mivel (bár nem vagyok egy kocka típus) minimálisan szeretem tudni, hogy mégis mikor mit és merre.

A hétvégét ezúttal a backwaters elnevezésű természeti képződmény köré szerveztem. A tengertől induló és a szárazföldbe mélyen benyúló vízi úthálózat, amely 900 kilométeres hosszkiterjedése közben csatornákat, lagúnákat és drámai tájképeket alkot. Ezek körül bonyolódik a keralita emberek jelentős részének mindennapi élete.

Ha az egyszeri turizmó Keralába jön, akkor azt vagy valamelyik bícs, vagy a backwaters miatt teszi. Minden útikönyv és amúgy szimplán mindenki szerint ez a Dolog, ami miatt érdemes eljönni ide. Ez mindennek a csimborasszója; über csodálatos, kihagyhatatlan élmény. Ezt nyílván nekem is meg kellett nézni.

Szombaton kevéssel hat után, még félkómában indultam el a PMG dszánksön felé, hogy elkapjam a buszt, ami két óra alatt elszállít engem Kollam nevű nagysikerű városba. Kisebb késéssel meg is érkeztem, minden gond nélkül. Miután rájöttem, hogy merre is vagyok arccal, elbaktattam a turiszt központba, hogy megváltsam a jegyemet a nyolc órás hajóútra, ami a backwatersen keresztül vezet egyenesen Aleppy (avagy Alappuzha) nevű helyre. Az LP szerint offszízönben minden második nap, az internet szerint minden nap jár a turizmójárat. Itt már előre gondoltam India mindent felülíró szervezőkedvére, így mindjárt két haditervem is volt arra az esetre, ha csak vasárnap reggel menne a hajó. Az irodában azonban közölték azt az elszomorító tényt, hogy egyáltalán nem jár a hajó, mert egy fia turista sincs a közelben. Ezzel az A és a B tervem is elsüllyedt még vízre szállás előtt. Pedig nagyon reménykedtem ebben az útban, mert ennél jobb ár-érték arányú kirándulást az említett körzetbe én nem engedhetek meg magamnak.

Szóval kénytelen voltam rögtönözni. Mivel Kollam zavaros buszállomásából kiindulva nem volt kedvem maradni, inkább megvártam a következő buszt, és elzötyögtem Aleppy-be. Mintegy két és fél óra után el is értem a várost, csak a nagy kivakaródzásban a tömegből véletlenül nem a fő állomáson szálltam le, hanem egyel előtte. A dimenziókeresés tehetetlen pillanatait kihasználva gyorsan le is rohantak a különböző népek. Koldusok, riksások, túraszervezők. Az egyik díszpéldány az utóbbi fajtából nem hagyott békében térképet nézegetni, ezért kénytelen voltam beszélgetni vele. Végül sikerült leráznom azzal, hogy majd másnap felhívom, hogy hogy döntöttem az ajánlatával kapcsolatban.

Nemsokára megtaláltam a túriszt offiszt. Gondoltam, itt kicsit infót gyűjtök, hogy mégis hogyan pótoljam az elmaradt hosszú hajókázást a lehető legkedvezőbb áron. A profi marketing és a szorult helyzet keverékének már megint nem bírtam ellenállni, és befizettem náluk egy két órás hajókirándulásra, ami másfélszer annyiba került, mint az a nyolc órás, ami nem jött össze. Szerencsére kaptam 50 ruppó kedvezményt, és még a riksát is ők fizették, amivel a célhajóhoz furikáztunk. Ebből is látszik, hogy mekkora lehúzás az egész alapvetően. Szállást az LP-ből néztem ki, de oda sem jutottam el, mivel rávettek, hogy inkább ott vegyek ki szobát, ahol ők ajánlották. Mondanom sem kell, ez is dupla annyiba került, mint az, amit eredetileg akartam. El is kísértek a Bamboo House nevű vendégházba. Útközben végig szidtam magam, hogy hogy lehetek ekkora nagy balfék, hogy így hagyom magam.
A szoba végül nem is volt olyan rossz. Az épület egy nagyon szűk sikátorból nyílt, ami elsőre nem volt túl meggyőző. A földszint és az első emelet sima kőház. A második emeletből (gondolom takarékossági okokból) szimplán kihagyták a téglát, mint összetevőt, és az egész szintet bambuszból építették meg. Így lett bambuszszobám, ami a bambuszelőtérből nyílt, ahová a bambuszlépcsőn lehetett feljutni. Duplaágyas, külön fürdőszobás, szúnyoghálós, szellős és még hangulatos is. Gyorsan lepakoltam a cuccaimat, majd elsiettem ebédelni, hogy ne korgó gyomorral vágjak neki a hajóútnak.

Egykor indult a hajókázás. Motorhajtású, kicsi túrahajóban nyomultam. Természetesen teljesen egyedül. Ez már úgy látszik, soha nem lesz máshogy. Az irodában feltűnt egy idős újzélandi házaspár (a férfi teljesen úgy nézett ki, mint Clint Eastwood), és azt a reményt keltette bennem, hogy talán mégsem egyedül kell majd ücsörögnöm a hajón. Persze ők más kaszthoz tartoztak és más volt a pénztárcájuk vastagsága is, így nem ereszkedtek le a sima túrázás szintjére.

A kormányos és egyben gájd egy tizenéves srác volt, aki inkább zenét hallgatott út közben, minthogy engem információval lásson el.
A környék tényleg gyönyörű. Egyértelműen képeslapon a helye.
Mindenki azt mondja, hogy a túra legjobb része, mikor az ember a kisebb kanálisokon hajózik és megfigyelheti a falusi életet. Hát nem tudom. Én nagyon rosszul éreztem magam, ahogy terpeszkedtem egyedül a hajón, egyik kezemben a fényképezőgép, másikban egy kokakóla. Egyenesen szégyelltem magam, hogy bepofátlankodok más emberek személyes terébe. A lakók a vízparton mosogattak, mostak és mosakodtak, a gyerekek játszottak, a munkások dolgoztak. Én pedig ott ültem a hajón, és figyeltem őket, mint valami állatkertben. A legtöbben már megszokták az ilyen eseményeket, de néhányan megbámultak. Én nem mertem a szemükbe nézni, inkább csak a nagylábujjammal tartottam a szemkontaktust.
Szerencsére hamar tágasabb helyekre csobogtunk, ahol már nem éreztem magam annyira rosszul, és volt alkalmam a tájban gyönyörködni inkább. Igazán jó akkor lett, mikor a vezető srác kihangosította a zenét (valami malajálam borzadályt), és teljesen úgy érezhettem magam, mint egy filmben. Néha elhaladt mellettünk egy-egy nagyobb hajó, melyeken vidám társaságok iszogatták a sörüket és nevettek nagyokat.
A két óra elég lassan telt el, pedig sok szép dolgot láttam közben. Mikor kikötöttünk, még csak fél négy volt, és én nem tudtam, hogy mihez is kezdjek magammal. Gondoltam, megvizitálom a tengerpartot. Nekem eddig ez tetszett a legjobban. Nem egy rendezett, tipikus turistaparadicsom, de nem is olyan fojtogató, mint mondjuk Kovalam. Itt van tér, el lehet különülni és csendben elücsörögni egy kidőlt pálmafa törzsén. Az eső sajnos visszakergetett a városba, ahol megint tétlenül álltam. Sétáltam vagy három órán keresztül, ami alatt bejártam a belvárost vagy háromszor. Az a félelem kerített hatalmába, hogy Keralában minden város teljesen ugyanúgy néz ki. Az üzletek, az emberek, az autók, a hangok, a színek, a levegő, minden. Nem örülök. Így elég hamar elveszti a varázsát egy-egy hely, kábé az első pillanatban. Remélem, majd a hegyvidék tartogat valami újdonságot. Mert ilyen kevés idő alatt nem lehet az apróbb különbségeket felfedezni, amik színt vinnének az egészbe. T-puramot már látom. Volt időm ismerkedni vele. Nem tudom, mennyi értelme lesz így ezeknek a hétvégi városnézéseknek.
Elkanyarodtam a felé a szállás felé is, amit először kinéztem. Hát, ha fizettek volna, akkor se megyek még az ajtó közelébe se, nem hogy ott aludjak. A bénázásom ezúttal szerencsével végződött.

Semmi kedvem nem volt visszamenni a vendégházba és ott ülni, de egy idő után kénytelen voltam feladni, mert nagyon rákezdett az eső. Pedig még csak éppen hogy besötétedett. Szerencsére a vendégház egyik teraszán a pókhálók alatt volt néhány könyv elfekvőben. Egy indiai hátizsákos túra élménybeszámolójára esett a választásom. Néhány ponton hangosan mosolyodtam el. Például akkor, mikor arról vitatkoztak, hogy vajon a Lonely Planet vagy a Bhagavad Gítá érdemli meg jobban a Könyvek Könyve elnevezést.
Egyszer csak a tulaj telepedett le mellém, és lefutottuk a szokásos köröket családi és anyagi helyzetemet illetően. Kifejtette, hogy a szoba, amit 150 pénzért megkaptam, szezonban 600-ba kerül, de mivel jelenleg egy lélek sincs a környéken, 150 is jobb, mint a semmi. Offszízön egyszer rulez, egyszer nem. Beszélgetésünket egyszer csak borzasztó ricsaj szakította félbe. A vendégház melletti mecsetből kezdett úgy üvölteni a müezzin, hogy nem hallottuk egymás szavát. Na, gondoltam, ezért olyan olcsó ez a hely.
A könyvvel tértem nyugovóra, de nem aludtam túl jól. Pedig az éjszakai szellő nagyon jól lehűtötte a levegőt és a tetőn doboló esővel karöltve igazi alvásra alkalmas körülményeket biztosított.