Paprikás krumpli á lá India

Szombat lévén nem voltam túl lelkes, hogy megint egyetemre kell menni. Mint rendesen, a hét utolsó napján szinte senki nem volt a tanszéken. Így megint zavartalanul tölthettem az időmet a saját dolgaimmal. Mostanában mindig benn vagyok fél ötig, mivel rájöttem, hogy azért ott mégis jobb, mint bezárva lenni a négy fal között a vendégházban.
Az utóbbi időben elég tevékeny voltam. A szakdolgozattal jól haladok. Ezen kívül alkalmanként angolra okítom Szénthil kollegát, valamint Névárí írásra a banános fiút (becsületes nevén Lálut). Lálu ezen kívül a magyar kultúrára is fogékony, ezért valamelyik nap bőszen letöltöttem egy csomó képet a netről. Az országról, a népviseletekről és a tipikus ételekről. Így esett, hogy képbe került a paprikás krumpli. Szépen el is magyaráztam neki, hogy s mint készül ez a remekbe szabott kaja. A magyar pirospaprika mibenlétének elmagyarázása nem egy egyszerű feladat. Ha az ember azt mondja egy indiainak, hogy olyan, mint a csili, de nem csíp, akkor oldalra billentett fej és értetlen tekintet a válasz. Némi szenvedés után feladtam és mondtam, hogy csilivel is el lehet érni ugyanazt a hatást.
Egy nappal előre be lett harangozva, hogy bizony szombaton paprikás krumplit fogok kapni ebédre. Méghozzá az egyik tanár főzi meg nekem, aki Lálutól értesült kedvenc ételem elkészítésének módjáról. Kicsit féltem a végeredménytől…

Az étkezési szokásaim még mindig lázban tartják az egész tanszéket. Most már látványos térfogatcsökkenésen mentem keresztül, aminek az az eredménye, hogy lötyög rajtam az összes ruha. Pedig eszek rendesen, nem is keveset. Az én mércémmel mérve. Csak a szervezetem még nem vette a lapot, hogy ezentúl ne számítson kenyérre, sajtra, tojásra, tésztára és sok krumplira. A rizs és különböző származékaiból készült dolgok egyelőre nem nyertek felvételt a lehetséges energiaforrások listájára. Pedig dolgozok rajta.

Az indiaiak hihetetlen mennyiséget tudnak elfogyasztani egy ültő helyükben. És nem akármilyen sebességgel. Az elején teljesen kész voltam, hogy hogy lehet ilyen gyorsan eltüntetni a kaját a tányérról.
Mostanra már sikerült felvennem a tempót. Öt perc alatt eltűnik egy dószá, dupla adag szambharral együtt. A kézzel evés sem gond már. Kezdetben sem voltam szívbajos, de azért a rizs és a villa örökké tartó szerelméről meg voltam győződve. Ez azonban szintén a múlté. Nagyon megszerettem a kézzel evést. Sokkal jobbak az ízek és jobban esik az étel, ha szemtől szembe állok vele és nem holmi közvetítőeszközön keresztül. És habár vannak rossz tapasztalataim még otthonról a kézzel evéssel kapcsolatban, itt ez valahogy teljesen más. Egyáltalán nem tűnik bizarrnak, hanem az egyetlen normális megoldásnak.

Szóval meg is kaptam a paprikás krumplit, ahogy az be volt ígérve. Természetesen nem volt az igazi, de első próbálkozásnak elmegy. A csili kicsit bekavart a dologba. Úgy látszik nem sikerült megértetnem teljesen, hogy csilit por formájában kell használni és nem egészben. Így gyakorlatilag kaptam egy adag hagymás főtt krumplit, ami vízben úszott. És egy csokor vörös csilt belekarikázva. Az íze nem igazán hasonlított az alapételhez, de azért nem mondom, hogy rossz volt. A legviccesebb az egészben, hogy ugyebár kenyeret itt nem lehet találni (csak műanyag tósztkenyeret), így kicsit zavarban voltak, hogy mit is lehet ehhez enni. Ezért hát kaptam idíappamot. Ez leginkább a cérnametélthez hasonlít, azzal a különbséggel, hogy ez rizsliszt és kókusz keverékéből készül. A magyar és az indiai konyha ilyen formájú fúziója nem túl nyerő, de azért megettem az utolsó morzsáig és hosszan hálálkodtam, hogy ilyen figyelmesek velem.

Nóta*: Scary Bitches – You Always Eat The One U Love

*Ez egy új szolgáltatás. Mostantól minden poszthoz jár majd egy olyan dal, ami valamiért eszembe jutott az adott témát illetően, de nem feltétlenül tartozik szorosan a tárgyhoz. Igyekszek majd linket is csatolni.