Ebéd a felhők között

Már két hete elhatároztam, hogy az egynapos hétvégén a 60 kilométerre lévő hillsztésönt, Ponmudit fogom meglátogatni. A Nyugati Ghátok legdélebbi csücske kedvelt kirándulóhely a helyi lakosság körében. A külföldiek nem annyira jönnek ide, mivel az új LP-kben már nem szerepel.
Sajnos már pénteken gyanítottam, hogy a vasárnapi kiruccanásból nem lesz sok mindien, mivel a folyamatosan szakadó esőt nem nevezném épp kirándulóidőnek. Azért reménykedtem, hogy hátha. Szombaton is végig esett, és éjszaka sem hagyta abba. Vasárnap azért felkeltem korán, hogy hátha nem esik és akkor elindulhatok. De sajnos esett. Hatkor is, hétkor is, nyolckor is. Kilenckor, mikor negyedszer nyomtam ki a folyton újraállított ébresztőt, valami hihetetlen csoda folytán éppen nem esett. Ekkor gyorsan végiggondoltam, hogy mik a választási lehetőségek. Vagy itt maradok és döglök egész nap (ezt nagyon gyorsan elvetettem), vagy a város maradék múzeumait nézem meg (ennek már a gondolatát is untam), vagy teszek a farmra, és elindulok a hegyekbe. Az utóbbi mellett döntöttem azzal a megkötéssel, hogy ha újra elkezd esni, mire elérem a buszpályaudvart, akkor visszafordulok. Szerencsére nem esett, de mikor odaértem, kiderült, hogy még van másfél óra a buszig. Ekkor meggyőztem magam, hogy ha ebben a másfél órában esni kezd, akkor az már nem számít. Hát esett is. Annyira nem érdekelt. Inkább az elázás, mint a vendégházban ülés.
Mivel elég későn indultam el (a 11:20as busszal) és mivel gondoltam, hogy odafent tuti esni fog, az volt a terv, hogy felbuszozok, teszek egy gyors kört, majd visszabuszozok. Az egészben igazából az utazás volt a lényeg. A 3 oda és 3 vissza óra alatt elég sok lehetőség nyílik megfigyelésre és új környékek megismerésére.

Ponmudi volt a végállomás, ahová gyakorlatilag nem jött senki, így menet közben elég sűrűn cserélődtek az utasok. Ezért egyszer egy kisgyerek aludt a vállamon, másszor meg egy öreg néni. Szóval nem volt eseménytelen az utazás sem. Láthattam sok falut és tucatkisvárost. Az utolsó szakasz, a hegyre való felkaptatás jelentette az igazi élményt. Ekkor már szinte nem is volt senki a buszon. Meg is találtam a közös nevezőt egy láthatólag szintén kirándulni induló sráccal, akivel felváltva mentünk fényképezni az ajtóhoz (mivel az ablakokon le volt eresztve a „redőny” az eső miatt). Tea és gumifa ültetvények között vezetett az út.

Nem tudom, hogy milyen magasan fekszik Ponmudi, de gyanítom magasabbam, mint Kékestető. Persze nem egy Khangchendzonga, de egy alföldi gyereknek azért mégiscsak valami. Gyomrom a vége felé már kavargott. Nem csak a szerpentinek és az azokat halál közeli élménnyé változtató vezetési stílus miatt, hanem a festői látvány miatt is. Ahogy egyre magasabbra értünk, úgy tűnt el folyamatosan minden körülöttünk és nem maradt más, csak a hegy csúcsát övező felhők. Mintha Mordorba léptünk volna be. Az eső még mindig nem hagyta abba, és most már a látótávolság is 20 méterre csökkent. Mikor felértünk a végállomásra, gyorsan magamra kaptam az esőkabátot, és kiszemeltem az legközelebbi ereszt, ami sajnos nem volt elég közel ahhoz, hogy ne ázzak bőrig már az első percben. A bizonyos eresz egy étteremhez tartozott. Itt újra találkozhattam a buszról már jól ismert sráccal, aki szintén itt keresett menedéket. És ha már egy étterem előtt álltunk, akkor nem állhattuk meg, hogy be ne menjünk. Elázás helyett egy kiadós birijáni mégis csak jobb ötlet. Az étterem mondjuk nem éppen az én pénztárcámhoz volt igazítva. 100ba került a sült rizs (egyébként az egyetlen, amivel rendelkeztek), de legalább nagyon jó volt. A forró ivóvíz is jól esett. Kissé furán éreztem magam, hogy megint kanállal és villával kell enni. Rámésh (a srác) banki alkalmazotthoz híven eléggé el volt engedve anyagilag, így szabad teret engedhetett az udvariasságnak, és fizette az én kajámat is. Indiában telefonszámért cserébe etetnek. Szerintem ez jó üzlet. :)
Az asztalunk pont az udvarra néző üvegfal mellett volt. Kinézve semmit nem lehetett látni, csak a szürkésfehér, kavargó masszát, azaz a felhőt. Valami fa ága hajladozott a szélben elég közel ahhoz, hogy még látni lehessen. Nem is nagyon tudtam hová tenni ezt az egész látványt, úgyhogy inkább csak ettem a birijánit.

Hastöltés után megkérdeztük, hogy mégis mit lehet itt csinálni. Kiderült, hogy nem sok mindent. Van egy kilátó két kilométerre. Így offszízönben ennyi. Mivel volt még másfél óránk a buszig, úgy gondoltuk, ha már eljöttünk ide, akkor megnézzük a kilátót. Mondjuk azt is tudtuk, hogy magán a kilátón kívül nem sok mindent fogunk látni a sűrű felhők miatt. De sebaj.

A gyaloglás nem tartott sokáig, de az időjárás azért okozott meglepetéseket. De hát mit vár az ember egy felhő közepétől? Az eső óriási szemekben hullott és nagyon sűrűn. Helyenként annyira erősen fújt a szél, hogy az esőkabátomnak csapódó cseppektől szinte megsüketültem. Az volt az érzésem, mintha a Himalájára tartanánk. Pedig csak egy kis piszlicsáré hegyecske kilátójához igyekeztünk.

Az indiaiak teljesen hülyék. Ezt már több ízben megállapítottam, de most már hivatalos. Egy csomó ember jött fel ide az időjárás ellenére is motorral. És mit csinál egy indiai tomboló szélben és szakadó esőben? Száguldozik a motorral fel s alá. Sisak és esőkabát nélkül. A hangulat a tetőfokára hágott. A fiatalok (lányok fiúk vegyesen) kurjongattak nagyokat, miközben elhaladtak mellettünk. Néha egy-egy nyitottabb térnél megálltak, hogy jobban kiélvezhessék a vízszintesen támadó esőt.

Mire felértünk a kilátóhoz, teljesen eláztam. Az esőkabátot kedvem lett volna elhajítani a fenébe. Gyakorlatilag csak vizesebb lettem tőle. A kilátó egy 10 méter magas vastorony volt, de azon körülmények között nem volt kedvem felmászni. Senki másnak se. Az indus fiatalok is elérték a végpontot. Itt már félmeztelenül, mezítláb rohangált mindenki, pacsáltak a sárban, énekeltek és őrjöngtek. De nem csak fiatalok. Közben befutott pár turistabusz is, melyekből középkorú ind turizmók özönlöttek ki. Egy részük ernyő alatt szorongva sétált körbe a környéken, a maradék lungíra vetkőzve indult neki a kirándulásnak.
Mi már teljesen átfagytunk, úgyhogy a korábban érkező busz menedékét választottuk az indulásig.
Rámésh tanácsára a legelső ülésre ültünk. Magamtól biztos nem ültem volna oda, de mostantól mindig oda fogok. Van hely és még a szélvédőn is jól kilátni.
Kábé tíz perccel az indulás után meg is álltunk egy dhábánál, hogy a sofőr, a jegyes és az utasok is ihassanak egy melegítő teát, mielőtt nekivágnánk a három órás útnak. Mi sem mondhattunk nemet a mennyei italra. A vizet egy tapasztott kemence tetején forralták. Az égő vályognak nagyon jellegzetes szaga van. Egyből előjöttek a gyerekkori emlékek a nagyszülőknél szilvalekvárfőzéssel eltöltött éjszakákról. Azokat nagyon hiányolom.

A lefelé út talán még szebb volt. A felhők alatt kicsit tisztább lett a levegő, mint korábban volt, így jobban beláthattuk a hegyeket és az erdőket. Hihetetlen látvány volt, sajnos a képek sem tudják visszaadni. Ahogy az esővíz kis patakokat és vízeséseket létrehozva zúdul alá a hegyoldalon, ahogy a ködszerű felhő és párafoszlányok lebegnek körbe egy-egy magaslatot, ahogy az esőtől és a széltől táncolnak a pálmafák.
Azt hiszem, ez a hely nem is lett volna ilyen szép, ha tiszta az idő. Megint szerencsém volt. De azért lehet, hogy ide még egyszer eljövök majd eső nélkül, hogy a kilátást is megnézhessem. Ez való nekem. A természet, a fák, az erdők. Nem a tizenkettőegytucat városok és a zsúfolt emberáradat.

A kirándulás kiváló értékelést kapott volna, de aztán feltűntek a piócák. Hogy honnan, azt nem tudom, mert nem gázoltunk hegyi patakokban vagy ilyesmi. Végig köves úton haladtunk. Ráadásul szintén elbizonytalanít, hogy csak a buszút megkezdése után vagy 20 perccel láttuk meg az elsőt. Szóval nem tudom, honnan jöttek, de ott voltak. Nem nagy, horrorfilmbe illő piócák voltak, hanem kicsi, alattomos jószágok. Egymás után pöcköltük le őket a lábszárunkról. Volt olyan, amelyik már javában lakmározott, mikor észrevettem. Szerencsére nem voltak ragaszkodóak, így egy kis pöccintés elég volt. A hazautamat ez nem tette éppen felemelővé, mivel folyton a lábamat néztem, hogy nem kerül-e elő egy újabb gazfickó.
Mikor hazaértem, alapos vizsgálatot tartottam. Kiderült, hogy egy bestiát nem vettem észre. Azt nem tudom, hogy mikor hagyta el az éttermet (persze fizetés nélkül), de már nem volt sehol. Csak a lábam vérzett még mindig…

Nóta: Sopor Aeternus – Leeches and Deception