Aleppy és Kollam – második nap

Az éjszakai nyugtalan alvásnak és a háromnegyed ötkor beköszönő müezzinnek az lett a következménye, hogy nem bírtam hatkor felkelni. Sajnos ezzel elúszott a reggelre tervezett templomlátogatás is. Mivel az ambalapuzha-i templom csak reggel nyolcig van nyitva és csak délután négykor nyit ki megint. Fájó szívvel lemondtam hát a megtekintéséről, mivel nem akartam még egy napot az aleppy-i apátiában eltölteni. Visszairányultam Kollam felé, hogy azt a várost is szemügyre vehessem. Szintén nem tartogatott sok látnivalót. Aki egyet látott, mindet látta. Majdnem. Mászkáltam fel alá, de mivel vasárnap délelőtt volt, gyakorlatilag nem volt nyitva semmi. Még a bazár sem, amit nagyon furcsálltam. Marad hát megint a tengerpart, ami ezúttal csak húsz percig marasztalt, mivel a tűző napon nem volt semmi árnyék. A környék teljesen jó példája volt az offszízön jelenségnek. A partot éppen átépítették, minden félkész állapotban volt. A tengerpart gyakorlatilag egy szeméttelep. Az indiaiakat nem érdekli, hogy ezer vagy kétezer jégkrémes dobozon gázolnak keresztül, mire elérik a vizet, így a takarítással sem vesződnek, csak a decembertől érkező turisták kedvéért. A víz színe legalább szép volt, de nem kötött le túl sokáig.

Visszasétáltam a belvárosba, és beültem egy étterembe az LP ajánlásával. Ez volt a harmadik, és egyben utolsó olyan étterem, amit a könyv ajánlott és én balga módon hittem is neki. Legközelebb inkább hagyatkozom a megérzéseimre.
Visszafelé a buszhoz még betértem egy keresztény templomba, aminek elvileg az a jellegzetessége, hogy Máriát hindu istenséghez hasonlóan tisztelik, és öltöztetik, fürdetik. Nem tudom, nekem az, hogy ebben az esetben valami szárianyagba van becsavarva a szobor, nem sokat nyomott a latba.

Még dél sem volt, mikor meguntam a meleget és a táskám és hálózsákom cipelését a tűző napon, és úgy döntöttem, hogy visszatérek a bázisra.
A buszúton kétszer is megszívattam magam. Először is örültem, hogy végre ez egyszer nem száguldunk olyan gyorsan, hogy a szemgolyóm a tarkómon akarjon kijönni a huzattól. De korán örültem, mert a menetszélben valami belement a szemembe, és vagy fél órába telt, mire kibányásztam az idegen testet. A szemem amúgy is folyton be van gyulladva a huzattól, de most kapott egyet a másik orcájára is.

Eme csodálatos eseménysor után könnyező, véres szemekkel figyelhettem, ahogy kallerek szállnak fel a buszra. Sose gondoltam, hogy a jegyes fickón kívül még ellenőrök is vannak. És természetesen nem találtam a jegyem. Már mindenkit szépen leellenőriztek és percek óta mellettem álltak, mikor én még a vizes törölközőmet fordítottam ki a táskámból, hátha alatta lesz a jegy. Már nagyon kínos volt a szitu, hülye külföldi mindig így jár. Nagy nehezen megtaláltam, nyílván a zsebemben volt, csak először nem tűnt fel. Meg még ötödjére sem.
A maradék időben inkább zenét hallgattam, mint az utca zaját. Rájöttem, hogy Indiát akkor szeretem igazán, mikor mozgásban vagyok és a fülemben szól valami zene. Mert akkor olyan, mintha filmet néznék. És akkor le tud kötni.

Egyébként a hangok és a zajok nagyon nagy befolyással vannak az emberre. Ha látunk egy képet Indiáról, mondjuk a naplemente fényében fürdő Padmanábhaszvami templomról (ami itt a blog tetején is látható), akkor az a béke és a nyugalom érzetét kelti bennünk. Ahogy megcsillan a fény a vízen, ahogy fújja a szél a fák koronáit, szinte halljuk, ahogy az ereszről csöpög a víz. A valóság azonban távolról sem ilyen idillikus. Amikor ott állunk, akkor csak azt halljuk, hogy dudálnak, üvöltenek, csörögnek, böfögnek, krákognak, köpnek. Itt soha nincs béke és nyugalom. Ez gyökerestől felforgatja az egész tapasztalást.

Elég korán visszaértem a városba, de nem akartam elvesztegetni a délutánt holmi mosással és tanulással. Lepakoltam a szobámban, majd megcéloztam a parkot és a benne lévő múzeumokat. A Napier múzeum nem túl nagy tárlata elég változatos képet mutat. Egyik részét a Balinéz gyűjtemény teszi ki, maradék részét az indiai szobrok és érmék. Van egy-két nagyon szép darab, főleg az elefántcsont faragványok között. Azért a puttókkal körbevett apszaraszon jót mosolyogtam. Meg a rengeteg elíráson is. Az, hogy nincsenek rendesen katalogizálva (pl. Vassel, used for burials in ancient times) és csak úgy random módon össze vannak hányva a dolgok, azt még lenyelem, de hogy tele vannak helyesírási hibákkal, az már kicsit bosszantó. Igaz, hogy csak a latin betűs átiratok (na meg a hindi kiírások a falakon), de azért arra odafigyelhetnének, hogy ha az egyik szobor „Buddha”, akkor a mellette lévő ne „Budha” legyen… Az épület maga nagyon pazar, szép faragásokkal és építészeti megoldásokkal. Kár, hogy nemrég felújították és hihetetlen színorgiával sikerült újra kifesteniük. Sajnos nem lehetett fényképezni…

A másik galériában csak modern (19. és 20. századi) festmények voltak. Őszintén be kell vallanom, hogy mielőtt idejöttem, nem ismertem Rádzsá Ravi Varmá munkásságát. Neki szentelték a galéria felét, és nem is véletlenül. Fura olyan olajfestményeket látni, melyeken nyugati technikával ábrázolnak indiai témákat. Legyen szó portréról vagy tájképről. A Mahábhárata epizódjait látni olyan stílusban, mint mondjuk az Ecce Homo, az nem semmi kulturális egyveleg. Ravi Varmá tanítója és nagybátyja, Rádzsá Rádzsá Varmá is elég sok képpel büszkélkedhet. Neki köszönhetem egyik új kedvenc festményemet. Egy fárszí hölgy portréja. Semmi különös, de olyan mosoly ül a nő szája szélén, hogy az ember maga is automatikusan elmosolyodik. Sajnos itt sem lehetett fényképezni, pedig lett volna mit. Ide még biztos benézek valamikor. A természettudományi múzeum hullaházát nem volt kedvem megtekinteni, úgyhogy inkább a mosást választottam.