2010. július 6., kedd

Az előző hét tartalmából

Nos, az elmúlt hét nem tartogatott túl sok eseményt szerény személyem számára.
Még valamikor korábban meghívást kaptam egy esküvőre. A tanszéken tanuló egyik leányzó hétfőn lépett oltár elé, valahol Kollam mellett egy kisebb faluban. Kicsit meglepett a meghívás, mivel azelőtt egyszer sem láttam a leányzót. Átadta a míves meghívót, majd gyorsan távozott is. Örültem a dolognak, pedig tudtam, hogy csak azért lettem meghívva, hogy tudjanak villogni velem a vendégek előtt. Az egész tanszék meg volt invitálva, diákostól, tanárostól. Végül mégsem mentem el, mivel úgy esett, hogy nem engedtek el az egyetemről. Kicsit furcsálltam a dolgot. A diákokat mind elengedték, kivéve engem. Szerencsére nem ment el mindenki, így nem kellett az egész hétfőt egyedül töltenem a csodás teremben a csodás, málladozó falat bámulva. Kicsit fel voltam háborodva, de nem volt mit tenni. Végül is nem annyira nagy veszteség.

Pár nappal később a vendégház egyik portása is megkért, hogy jelenjek meg az esküvőjén. Ezt még inkább furcsálltam, mondtam is, hogy köszönöm a megtisztelő figyelmet, de inkább nem. Az diáktárs esküvője talán érdekes is lett volna, mivel ott azért akadt volna néhány ismerős arc. De hogy egyedül vegyüljek bele egy teljesen idegen, hatszázas (!) tömegbe, ahhoz nem volt nagy kedvem.

Az egyetemen előrelépésként könyvelhetem el, hogy végre bebocsátást nyertem a kéziratok közé. Persze csak úgy módjával. Szépen, udvariasan végigvezettek a rogyásig megpakolt polcok között, megmutatták a ritka, külön vitrinbe kiállított darabokat, majd megkértek, hogy írjak a vendégkönyvbe. A kérést azzal hárítottam el, hogy majd később, mikor majd több tapasztalatom lesz itt, mélyrehatóbb gondolatokkal csatlakozhatok az egyszeri látogatók hosszú sorához. A rólam kialakult jó turista képet még nem sikerült lerombolni. Remélem, idővel azért sikerül.
A kegyosztás utáni napon berendeltek a „professzorendhedd” irodájába. Odagyűlt az összes fontosabb tanárszemély a tanszékről, és finom, diszkrét kihallgatásban részesítettek. Megkérdezték, hogy mi a véleményem a tanszékről, hogy tetszett a gyűjtemény, és hogy a reám gyakorolt kegy hogyan érintette tudatlan magyar lelkemet. Nem akartam kiábrándítani őket, azt majd olyan alkalmakra tartogatom, mikor lesz is értelme. A kihallgatás mellett enyhe dorgálást is kaptam a Kanyakumáris kirándulásom miatt. Mindenki elhűlt, hogy nem kértem engedélyt saját szabadnapom eltöltésének mikéntjéről. Hatványozottan felhívták a figyelmemet, hogy leszek szíves engedélyt kérni minden alkalommal, mikor elhagyom a várost. Mégis csak az ő vendégül vagyok itt és már csak a saját érdekemben is legközelebb cselekedjek így. Mint kiderült, az esküvőre is azért nem engedtek el, mert úgy ítélték meg, hogy nem vagyok még készen egy 40 kilométeres utazásra. Finoman felhívtam a figyelmüket, hogy majdnem hétezer kilométert utaztam, hogy itt legyek, szóval az a negyven aprócska kilométer igazán nem számít. Nem értettek egyet. Akkor felsoroltam, hogy miket tervezek a hónapban, csak hogy előre tiszta legyen a kép. És elhatároztam, hogy ez volt az utolsó szombat, mikor engem az egyetemen láttak. Az értelmetlen időtöltésnek is megvan a határa.
A héten sem lettem gazdagabb sok új tudásanyaggal.

A reggeli buszutakon már mindenki ismerősként üdvözöl (vagyis nem bámulnak rám, mint borjú az új kapura). Beszélgetőtárs is akad minden reggel. Ennek azért nem mindig örülök, mivel jobban szeretek zenét hallgatni, hogy a napi energiatöltetem meglegyen. Minden esetre beszédbe elegyedtem többek között két iráni diákkal (már jóval harmincöt fölött vannak), és pár helyi fiatallal is, akik mindig kaphatóak egy külföldi emberre.

Egyik délután már nagyon untam az egyetemet, ezért egy órával hamarabb megléptem (heves kérdezősködés közepette, hogy mégis mit gondolok), és ellátogattam az állatkertbe. Gyorsan végigszaladtam csak, mert itt ötkor minden turisták számára is érdekes hely bezár. Elvileg ez Ázsia egyik legjobb állatkertje. Hát, nem is tudom. Maga az intézmény tényleg vadregényes. Lagúnák, tavacskák, indák, nagy fák, szálldosó papagájok. Csak az a baj, hogy ez egyáltalán nem a tervezés és gondos karbantartás eredménye, hanem pont annak a hiányáé. Az állatok nagyon rossz állapotban vannak, komolyan sajnáltam őket. A legtöbbjük teljesen egyedül van, amit most eléggé át tudok érezni. A madaraknak nem sok teret hagynak az apró ketrecek.
A park, ahol az állatkert van, nagyon szép. Nyírt fő, szép épületek, sok piknikező ember. Ide majd visszajövök még, hogy a múzeumokba is bemenjek.

Az állatkert érzés amúgy a mindennapjaim része. Bár már kezdem megszokni. Rendszeresen cibálnak elém mindenféle arra tévedő embert, csak hogy eldicsekedhessenek a tanszék fehér arcával. Szombaton például egy japán srácot cibáltak elém. Szegény hozzám hasonlóan nem értette a helyzetet, amit jól meg is vitattunk.

A diáktársak viszont nagyon rendesek. Mindenki kedves és előzékeny velem, bár még mindig csodabogárnak kezelnek. Az a hobbijuk, hogy etetnek. Minden nap más ember hoz nekem ebédet. Ami egyrészt nagyon kiakaszt, mivel a lelkiismeretem azt diktálná, hogy valamivel viszonozzam a sok kedvességet. De sajnos jelen körülmények között nem nagyon tudom. Másrészt jó, mivel a mindennapok dószá\birijání monotonitásába egy kis színt visz. Nagyon finom ételeket kapok, amiket amúgy esélyem sem lenne megkóstolni. Az éttermek választéka nagyon silány. Bár mindennek van negatív oldala is. Megetettek velem valami édességet, ami jackfruite és rízsliszt keveréke volt. Miután megettem, már tudtam, hogy baj lesz belőle. Azóta is fáj a hasam.

Néhány apró szösszenet azért színt visz a mindennapi egyetem-vacsora-szakdoga rutinba. A hét folyamán kétszer is találkoztam az Alex féle társasággal. Először csak lementünk a városi tengerpartra, másodszor pedig gazdagék tízemeletes lakótömbjének a tetejére. Mindkétszer jól éreztem magam. Kár, hogy ilyen nem lesz egy jódarabig, mivel Alex visszamegy az egyetemre Hájderábádba. Ezzel az egyetlen egyetemen kívüli ismerősömet is kihúzhatom a listáról.

A hét záróakkordjaként az Aruná Hotelben elköltött vacsora szolgált. Letelepedett mellém egy ránézésre is zavaros fickó, aki evés közben szellemes gondolatokkal bombázott. Például olyan dolgokkal, hogy egy az Isten, hívjuk azt Sivának, Allahnak vagy Istennek. Vagy hogy a megfelelő sorrend az apa, anya, tanító és Isten. Illetve olyan kevésbé egyértelmű tényekkel, mint az, hogy Jézus volt az első kommunista.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése