2010. július 6., kedd

Neyyar gát

Vasárnap önkéntes csatlósommal, Csandraráddzsal kirándulást tettünk a Neyyar gáthoz.
Ez a Csandrarádzs egy érdekes figura. Ez előtt kétszer láttam, de folyamatosan SMS-ekkel bombázott, mégpedig azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a barátom legyen. Mikor megemlítettem neki, hogy kirándulást tervezek, azonnal lecsapott a lehetőségre, hogy velem jön. Aminek egyrészt örültem, mivel így nem kell egyedül utazni. Másrésről viszont kicsit tartottam tőle, hogy egy vadidegennel mégis mit fogok kezdeni egy egész napon keresztül.
Szegényt sikeresen megvárattam már az elején, mivel a reggelivel kicsit elkéstem, és úgy kellett visszaloholni az egyetemhez, ahol találkoztunk. Aztán lebuszoztunk a buszállomásra, hogy megkeressük a nekünk megfelelő buszt. Azt itt soha sem könnyű. Jól jön, ha van kéznél egy malayálam anyanyelvű ember.

Az már az első fél órában kiderült, hogy nem fogunk túl sokat beszélgetni. Ennek most kivételesen nem nyelvi korlátai voltak. Egyszerűen teljesen más karakter, mint én. Bár ez a különbség abban közös nevezőre jutott, hogy inkább a környék szemlélésével és elmélkedéssel töltöttük az időt és nem beszélgetéssel.

Mivel nem volt szerencsénk, és közvetlen busz éppen nem volt, egy kisebb (45 perccel hosszabb) kerülővel kellett megközelítenünk a célállomást. Várakozás közben természetesen nem hagytak szó nélkül. Például egy öreg bácsi, aki amúgy jógaoktató ajándékozott meg néhány perc beszélgetéssel és jó néhány szórólappal. Ha esetleg lenne affinitásom a jógához (ami nincs), akkor biztos, hogy hozzá szívesen mennék.

A buszút során alkalmam nyílt megismerkedni egy olyan külvárosi résszel, ahol eddig még nem jártam. Alexnek köszönhetően kicsit betekinthettem a felső középosztály életébe, most láthattam a legalsó szinteket is. A város nyomornegyede mellett haladtunk el ugyanis. Közel sem volt annyira borzasztó, mint azok, amiket mondjuk Mumbai-ban látni (vagyis amiket tévében láttam). Persze szívderítőnek sem nevezném éppen. A viskók és a NAGYON lepusztult lakótelepi épületek NAGYON sűrűn összenőve. A falakon azért ott virított a napszemüvegreklám és a helyi aranynagyker reklámja. Csak azt nem tudom, hogy mégis ki lehet a célcsoport egy ilyen helyen.
A várostól távolodva, a kisebb településeken visszatért a szokásos egyenlátvány. Ugyanazokkal az utcákkal és épületekkel, mint amiket mindenütt látni. Egy újdonság azonban akadt. Egymást érték a húsboltok. Ez alapvetően nem rengetné meg a lelki világomat. De az útszélén, a harminc fokban, légyfelhőben bárddal kaszaboló boltosok látványa nem hagyta nyugton a gyomromat. Az utcák nem voltak elég szélesek ahhoz, hogy egy-egy kecskeláb ne akart volna bekéredzkedni az ablakon. Azt hiszem rebútoltam volna a gyomromat, ha az előttem ülő kisgyerek nem teszi meg helyettem és nem rókázik egy embereset az ablakon keresztül. Gondoltam, ez után mégsem lenne illendő nekem is követni a példáját. Egy kislány kevésbé volt tisztelettudó, és néhány perc múlva megismételte a jelenetet.

A lényeg, hogy nagy nehezen megérkeztünk Kattakada faluba\városba, ahol némi várakozás után sikerült buszhoz jutni. Így tehát két óra alatt el is értük a T-puramtól negyven kilométerre lévő Neyyar gát területét. Először kicsit elveszetten kószáltunk, mivel Csandrarádzs sem járt még itt. Szerencsére nem kellett belépőt fizetni az offszízön miatt. A Neyyar gát megépítése egy szép nagy tavat hozott létre, melynek az a nevezetessége, hogy sok benne a krokodil és a partját mindenféle parkokat és természetvédelmi övezeteket hoztak létre.

Először csak átsétáltunk a gáton és megcsodáltuk a felhőbe és párába burkolózó környéket. A monszun is lecsapott időnként. Bár mint kiderült, én szeretem a monszunt, szóval csak fokozta a hangulatot az félóránként ránk zúduló eső. Megmásztuk a kilátót, majd befizettünk az un. oroszlánszafarira. Itt mindjárt szembe is kerültem azzal a problémával, hogy nem egyedül utazom. Ugyanis én nem nagyon akartam erőltetni ezt a programot. Helyette inkább egy 3 órás trekkingre pályáztam. Tekintettel kellett lennem viszont útitársamra is, aki jó indiaiként már a hosszabb gyaloglás hallatára is elfárad. Így maradt a szafari. De mivel a következő turnus csak két óra múlva indult, megtekintettük a krokodilparkot, ami húsz betonkockából és nagyjából tizenöt krokodilból állt. Szerencsétlen állatok nem túl változatos és eseménydús életet élhetnek. Először gyanakodtam, hogy talán már nem is élnek, annyira apátiába süllyedtek a szocreál építőművészet eme remek alkotásában. De aztán az egyik pislogott, úgyhogy gondolom, azért mégiscsak éltek.

Lesétáltunk a gát aljához, ahol a víz lezúdult és kis folyócska formájában folytatta tovább az útját. Kb. még egy kilométeren keresztül folyóként, aztán már bűzlő szemétfolyamként…
Valószínűleg gyárilag lehet velem valami baj, mivel valahogy sose az kell nekem, ami az orrom előtt van. Ott álltam a hatalmas gát alatt és hallgattam a víz dübörgését. És folyton csak arra tudtam gondolni, hogy de jó lenne most a Nagybukónál lenni. (Nem szabolcsi olvasóim kedvéért az az a hely, ahol a Túr folyó a Tiszába ömlik egy kis gáton keresztül.)
Sétáltunk még egy kicsit, majd betömörültünk a szafaribuszba. Természetesen nekem, mint külföldinek mindenért háromszor annyit kellett fizetnem, mint a többi embernek. Pedig a buszon terpeszkedő mumbai-i miniruhás leányzók és napszemüveges, rövidnadrágos fiatalemberek semmivel sem voltak kevésbé turisták, mint én.

A szafari maga, nem volt egy nagy élmény. A busszal áthaladtunk egy zsilipkapun (afféle Jurassic Park életérzéssel), és tettünk egy kört az „oroszlánrezervátum” területén. Viccnek is rossz volt, de komolyan. A hat darab állat egy akkora területre volt koncentrálva, mint egy nagyobb kifutó bármelyik állatkertben. Nem csoda, hogy véletlenül pont az úton feküdtek. Az indiai turisztok természetesen a lelküket is kifényképezték. Miután megtettük a kis körünket, benéztünk még egy krokodil rehabilitációs központba is. Így visszagondolva elég unalmasnak hangzik a leírás. Gyakorlatilag az is volt. Az egyetlen, ami jól esett, az a természet. Végre csend volt, friss illat, szemét sem volt sok. Hegyek és erdő.

A hazaút is csendesen telt. A beszélgetésem utastársammal tényleg a minimumra korlátozódott. Természetesen a szokásos indiai témákra: család, pénz, állás. Ki mennyit, miből és hogyan. Szimpatikus srác, de tényleg. De nagyon nem tudtam mit kezdeni a társaságával sajnos. Mondjuk nem hiszem, hogy a közeljövőben újra együtt mennénk valahová, mivel ezután már nagyobb lélegzetvételű túrákat tervezek, amikre az itteniek pénz és lelkesedés hiányában nem nagyon vevők.\

Az viszont már biztos, hogy a feltételes mód mellett az idézőjelet is direkt India kedvéért találták ki. Ha valaminek itt nyugati hangzású neve van, akkor azt mindenképpen markáns idézőjelek között kell érteni. A városban található „tower”-ekről már szóltam. A Neyyar gát közelében is sok ilyen volt. „Szafari”, „park”, „központ”, „rezervátum”. És még lehetne sorolni. Nem tudom, hogy az indiaiak nem értik, hogy pontosan mit is jelentenek ezek a kifejezések, vagy csak szimplán nem érdekli őket a dolog. Ezek a divatos kifejezések sok körri, csapátí és csáj kíséretében emésztődnek meg, hogy aztán feldolgozott, kiszívott és deformált formában lássanak újra napvilágot…

3 megjegyzés:

  1. nagyon jó volt a poszt! remekül írsz

    VálaszTörlés
  2. Pedig a képek nem ezt árulták el amit így leírtál.....nagyon szép helyen jártál,eddig ez tetszett a legjobban,képekből,így a távolból,viszont tényleg fogyódtál...vigyi magadra és a pocakodra...és azért más utadon kellemesebb vagy beszédesebb társaságot kívánok! :) Meg miazhogy szabályozni akarják,hogy merre mehetsz és stb.stb.stb.?!

    VálaszTörlés
  3. Agraban is van egy-ket lakopark, mint a Kalyani HEIGHTS... :D

    VálaszTörlés