A nagy zabálás

Lálu kollega kábé másfél héttel ezelőtt a Phd. cím boldog tulajdonosa lett. Ezt azzal kívánta megünnepelni, hogy egy nagy lakomát rendezett a tanszéken.

Már előző nap megkezdődtek az előkészületek. Éppen nyakig voltam a szakdolgozatomban, mikor hallom, hogy megy a pakolás ezerrel. Ki is lestem az ajtómon és láttam, hogy Lálu és Gópan asztalokat cipel és hányaveti módon helyezi el őket az emeleti nagyobb szabad téren. Nem voltam rest, és gyorsan meg is kérdeztem, hogy nem kell-e segítség. Gyorsan le lettem állítva, hogy vendégnek nem kell dolgozni, csak csináljam tovább a dolgomat. Vissza is mentem, de nem hagyott nyugodni a dolog, ezért még egy kísérletet tettem. Akkor már székeket hurcoltak ki az egyik szemináriumteremből. Mivel az én szobámban is ugyanolyan székek vannak, ráadásul négy, gondoltam kettőt kiviszek, azzal is jobban állunk. Ezt sem hagyták szó nélkül. Megkaptam a szokásos kuncogást és malajálam összesúgást, amit mindig kiérdemlek, ha valami olyat csinálok, ami szerintem teljesen normális, szerintük meg fura. Láttam, hogy még egy csomó szék kell, ezért én is bementem a szemináriumterembe, hogy kihozzak egy adagot. Mire visszaértem, látom, hogy két diák viszi vissza a székeimet a szobámba. Kérdőn nézek a tanárra, aki ott volt. Kérdezem, hogy ezek a székek miért nem jók. Mondja, hogy azok a székek kellenek a vendégeimnek. Egy két gondolat átszaladt az agyamon, de erre nem tudtam mit mondani (illetve nem akartam), úgyhogy inkább visszamentem a szobámba. Legyen, ahogy akarják.

Másnap az egész tanszék felbolydult. Egész nap senki nem csinált semmit, mivel mindenki azzal volt elfoglalva, hogy mikor jön a kaja, és mikor futnak be az egyéb meghívott vendégek. Egyedül én ültem a szobámban és csináltam a dolgaimat, mivel nem volt kedvem megint alkalmatlankodni valami olyannal, ami szerintük fura. Szegény Lálu végig rohangált és szervezkedett, de arra mindig szakított időt, hogy bejöjjön és elmondja, hogy már nemsokára kezdődik és ugye nem baj, hogy nem lesz kanál. Az ilyenektől mindig VIP-nak érzem magam, másrészt meg hagyjatok már lógva!

Két óra környékén be is futott a kaja, már ránézésre sem volt kis mennyiség. Tradicionális keralai menü volt, így szépen megterítettek banánlevéllel, ahogy kell. Öröm volt nézni már az előkészületeket is. Jó külföldi módjára elő is kaptam a fényképezőgépet, hogy megörökítsem az eseményt.
Mivel egyszerre nem jutott mindenkinek hely, először csak a tanárok és a fontos vendégek ettek. A diákok meg sem közelítették a területet, csendben beszélgettek a folyosó végén. Én persze karon lettem ragadva és első körben le lettem ültetve a tanárok közé. Szétnéztem, és gyakorlatilag nem ismertem senkit. Szerencsére az asztalomnál ült Shaji és Sam úr, akik azt feladatot kapták, hogy végigkalauzoljanak engem a keralai Ún elfogyasztásának bonyolult útvesztőin.

A kaja az valami elképesztő volt. Nagyon jó, de még inkább nagyon sok. Fényderült az indiai étkezés sebességének miértjére is. Ha az ember nem eszik gyorsan, akkor valamiről lemarad. Folyton csak hozzák, utántöltik, kicserélik. Az elejém még próbáltam tartani az iramot, de a végére teljesen elvesztem. Már a desszertként funkcionáló gyümölcssaláta plusz fagyi kombót fogyasztottuk, de nekem még közben a sima főétellel is dolgom volt, így felváltva ettem a kettőt.

Még jó, hogy a kézzel evéssel már nem állok hadilábon, de azért akadt itt egy-két feladat, ami új kihívást jelentett. Például az étkezés háromnegyede környékén hozták egymás után a háromféle pájaszamot. Ezek közös tulajdonsága, hogy rizs vagy tészta vagy valami van kifőzve sok cukorral és még főszerezve is van, amitől szürkésbarna színt kap. Állaga a nagyon híg pudingra emlékeztet. Ezt minden kecmec nélkül odalöttyintik az ember elé a banánlevélre. Kanál és egyéb dolgok híján valahogy kézzel kell felkanakolni onnan. Az első pár mozdulat még oké, mert akkor az ember simán kiszedi a sűrűbb részeket. A vége már trükkös. A maradék löttyöt úgy kell felszedni, hogy az ember nyitott ujjakkal konkrétan beletenyerel a cuccba, majd összezárja az ujjait és az így felszedett terméket úgy eszi ki az ujjai közül, hogy közben csuklóig a szájában turkál. Ez után hoztak még leveseket is, amit a „tartsd a markod” módszerrel osztottak ki. Ezt inkább kihagytam, mivel úgy gondoltam, hogy nincs még elég tapasztalati pontom az effajta szintlépéshez.

A végére pukkadásig ettem magam. A felét így is otthagytam. Az etikett itt is úgy diktálja, hogy jelezni kell, ha befejeztük az evést. Ezt otthon úgy csinálják, hogy az evőeszközt szépen egymásmellé helyezik a tányér egyik oldalán. Itt egyszerűen félbehajtják a banánlevelet. Praktikus. És még mosogatni sem kell.

Zombiként bolyongtam egy darabig és próbáltam emészteni. Mikor a fontos emberek eltisztultak a környékről, akkor végre a diákok is sorra kerülhettek. Nem mondom, sokkal jobban élveztem volna a dolgot, ha én is ebben a körben ehetek a többiekkel és nem a tanárok fürkésző tekintete előtt. De hát a vendégnek különleges bánásmód jár…


Nóta: Dropkick Murphys – Captin Kelly’s Kitchen