2010. július 23., péntek

Egy asztalnál Iránnal és Amerikával

Előre le kell szögeznem, hogy mindkét ország lakóival szemben nagyon sok előítéletem van. Szinte csak negatívak. Tudom, hogy nem jó dolog előítéletesnek lenni, de az ember nem tudja megtagadni ember mivoltát és gyarló marad már örökké. Így vagyok én is, és hiába küzdök az előítéletek ellen, egyszerűen nem tudom kiirtani magamból őket.

Amerikával (pontosabban az Egyesült Államokkal) kapcsolatos nézeteim legalább valami tapasztalatfélén alapulnak, mert mostanra elég sok személyes ismeretségre tettem szert nevezett országból, köszönhetően főleg a kollégiumi éveknek. Ezek a tapasztalatok (néhány „a kivétel erősíti a szabályt” példától eltekintve) nem sokat javítottak a bennem kialakult képen. Hogy mi is ez a kép, azt inkább nem részletezném.
Iránról még azt sem mondhatom el, hogy öt-tíz mondatnál többet tudnék róla folyamatosan beszélni. Tényleg, bunkó nyugatiként nem sokat tudok magáról az országról. Amit igen, azt a tévéből, az meg ugye nem mérvadó. Minden esetre a muszlim országok közül legjobban Irántól idegenkedek. (Talán Irak még versenybe szállhat.) Hogy miért, azt nem tudnám megmondani. Belsőleg nem tudom hová tenni ezt a kultúrát. Túl liberális vagyok én az ehhez hasonló társadalmakhoz.

Minden reggel 9:30-kor startol az iskolabusz a főépület elől és bő félóra alatt el is zötyögünk az egyetem másik kampuszára, ahol a tanszék is van. Ez a busz afféle szociális játszótér. Mindig akad ismerős, vagy valaki, aki ismerős akar lenni.
Így esett pár héttel ezelőtt, hogy valaki ismerős akart lenni. Ez a valaki pedig egy iráni diák volt. Aztán pár nappal később három lett belőle.
Iránban most divat Indiába jönni tanulni. Meglepő módon főleg angolt (mivel ez a legközelebbi olyan ország, ahol az angol (is) hivatalos nyelv), de minden egyebet is. Nekik is van valami államközi ösztöndíj, amivel megéri itt lenni 2-3 évet. Furcsa módon ezek a diákok már jóval túl vannak a harmincon, vagy akár a negyvenen.

A három újdonsült iráni ismeretségem Irádzs, Mohammad és Husszein névre hallgat. Mindhárman túl vannak a harmincötödik életévükön, házas, családos emberek. Mégis úgy döntöttek, hogy India jó hely a tanulásra. Egyedül Husszein hozta a feleségét és a két kislányát is. Husszein és Irádzs politológiát tanul, Mohammad pedig pszichológiát.

Mai napig is nagyon zavarban tudok lenni a társaságukban. Ha nem lennénk így is elég távol kulturálisan, akkor a több mint tízévnyi korkülönbség is elég lenne. Ehhez képest sir-nek hívnak, amitől frászt kapok. Ráadásul folyton politikailag inkorrekt kérdésekkel zaklatják fel a lelki világomat. Például olyanokkal, hogy mi a véleményem Iránról, az USA-t vagy Oroszországot kedvelem jobban, satöbbi. Ezekre a kérdésekre nagyon nehezen tudok válaszolni. Az előítéletek böködik a májam, mégsem mondhatok semmi rosszat az országról, mert azt meg nem illik. Úgyhogy elővezetem, hogy az iranisztika szakos ismerőseim nagyon pozitívan nyilatkoznak, de én nem tudok semmit. Minden országnak megvan a maga baja, azt meg látom a tévében.

Pár nappal ezelőtt felhívtak telefonon, és meginvitáltak vacsorára. Van egy amerikai ismerősük, akinek magyar volt a nagyanyja. Őt is elhívják. Mondom OK, ez sem lesz egy mindennapi este.

Nem messze laknak innen. Négyen (mind irániak, de Husszein nem velük lakik) bérelnek egy házat, de társaságuk sokkal több emberből áll. El is indultam a megbeszélt időben, Irázdzs jött le elém a kereszteződéshez, majd elvezetett a házukhoz. Nem egy nagy wasistdas, de elvannak. Bútor az szinte nincs, de legalább van konyhájuk. Szokásomhoz híven nagyon zavarban voltam az elején. A két ismerősön kívül be lettem mutatva a maradék két embernek is. Egyikük 49 éves, a másik meg már jóval ötven felett. Szóval én csak ültem az asztalnál és eszegettem a mogyorót, amit vittem és iszogattam a narancs sörbetet, amit kaptam. Megint feszélyezve éreztem magam, mikor mindenféle politikai dolgok jöttek szóba. Szerencsére hamar megmenekültem, mert megérkezett Eric, az amerikai. Valahogy gondoltam, hogy ez egy olyan ember lesz, akit már látásból ismerek, mivel egy külföldi sem kerüli el firtató tekintetemet. És lőn. Már találkoztam vele egyszer egy netezdében. Persze ő nem emlékezett (tipikus). Ő tanítja angolra ezeket a népeket. Minden este házhoz jön, mint akkor is. Bár jelenlétem miatt szabadságolták magukat, és inkább csak vacsoráztunk.

Gondoltam, hogy nekem nem sok babér terem majd a vacsoránál ezért előrelátó módon rendesen bevacsoráztam. Nem is kellett csalatkoznom. Bárány volt a menü rizzsel, meg valami bizarr húsleves, saláta, gyümölcs és desszert datolyából. Közben befutott még egy ember, Szaké. Szegény párát tényleg így hívják. Japán eredetű iráni. Nem semmi. Ráadásul ő is elég bolond, mivel idejött angolt tanulni és szabadidejében meg karate edzésre jár. Itt, Indiában. Ki érti ezt?
Irádzsról kiderült, hogy otthon eléggé befolyásos ember, mivel ő volt az egyik helyi hírcsatorna vezetője. Ezek után viszont nem értettük, hogy miért jött e helyett Indiába politológia Phd-t csinálni. Nem kaptunk egyértelmű választ, de azt azért sikerült kihámozni, hogy ebben nagy a perspektíva. Kutatási területe a NATO szerepe a közel-keleten a hidegháború után…

Az este nagy részében inkább Eric-kel beszélgettem, mivel a többiek nyelvi kapacitása elég korlátozott. Mindenesetre nagyon rendesek és jó fejek. Sajnos az előítéleteim megfékezéséhez ennél több kell, de azért megcsillant valami remény. Azért mindegyikükben érzek valami furát, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Előkerült egy vizipipa is. És nem olyan csillivilli darab, amit otthon árulnak, hanem egy rendes, igazi hukká.

A beszélgetés során az is kiderült, hogy Eric abba a spirituális alapokon nyugvó elborult nyugati embercsoportba tartozik, akiket én csak jó adag cinizmussal tudok megközelíteni. Már három éve lakik Indiában, de előtte bejárta már fél Ázsiát és Európát. Haza csak a vízum miatt megy néha, de már több mint tíz éve folytatja a gyökértelen létet. Az oka pedig egy betegség volt. Nem mertem megkérdezni, hogy mi volt az. Azt próbálta kimeditálni magából egy tibeti kolostorban, és azt próbálja most már második éve kikezeltetni magából ajúrvédikusan. Logikus. Igazi bekpekker, enyhén lepattant, kóró testalkat, kissé elborult, merev jellem. Beszámolt arról, hogy merre járt már Indiában és lelkesen ajánlott nekem helyeket, hogy miket nézzek majd meg. Az étlapon kizárólag a legkedveltebb, műanyag, pénzre gerjedő spiritualizmussal áthatott turistahelyek szerepeltek. Helyeslően bólogattam, majd újabb képzeletbeli strigulát húztam a „bolond külföldi” címszó mellé.

Az este végül is egész jól telt. Sok új tapasztalatot gyűjtöttem a különböző kultúrákról és embertípusokról. Bár attól tartok, nem sokat fogok velük találkozni, mivel félő, hogy közös témáink ki is merültek ez alatt az este alatt és a továbbiakban kénytelenek leszünk a hellómiújság szintjén maradni.

Nóta: Laibach – America és Das Ich – Die Propheten

3 megjegyzés: