Café Berlin – unter dem Mangobaum

Ez a történet még a Neyyar gát reggelén kezdődött. Éppen reggelizni igyekeztem, mikor fehér emberrel találkoztam. Megállt egy riksa az egyetem előtt, és kiszállt belőle egy európai nő. Hogy európai, azt onnan lehetett tudni, hogy egyből rám köszönt. (Az amerikaiak nagyban tesznek másokra.) Szóba elegyedtünk. Manuelának hívták és német honból szakadt ide a világ végére, hogy németül tanítsa a lelkes (és egyben az új nyelvi divatnak hódoló) indiai népeket. Mint kiderült, van egy Goethe Zentrum itt a szomszéd utcában. Miután alaposabban körülnéztem, láttam is, hogy tábla hirdeti a Zenrum jelenlétét, csak éppen nem vettem észre eleddig. Mondta, hogy majd nézzek be a központba egyszer. El is fogadtam a meghívást, majd folytattam utamat az élelem felé.

Szerda délután viszonylag korán értem vissza az egyetemről és úgy gondoltam, hogy akkor most alkalmas az idő egy kis német levegő szívására. Fel is kerekedtem és elég hamar megtaláltam helyet. Be azonban nem mentem, mert hatalmas molinók állták az utamat. Nem félelmetes molinók, inkább nagyon barátságosak. Arra buzdították az embereket, hogy nézzék a Zentrum kivetítőjén az aznap esti Németország – Spanyolország VB elődöntőt. Megtetszett az ötlet, és úgy gondoltam, hogy akkor már valami céllal érkezek és nem csak úgy önkényesen bele a vakvilágba. Elhaladtam tehát a központ előtt és inkább az arrafelé lévő utcák felfedezésével ütöttem el az időt.
Este már nagyon be voltam zsongva, hogy végre egy kis Európa és fehér emberek. Mióta itt vagyok, erős kényszert érzek, hogy fehér emberek társaságát keressem. És olyan jó lenne, ha szert tehetnék valamiféle hosszan tartó baráti kapcsolatra eggyel. Ezért örültem nagyon, hogy van ez a kis német központ itt a szomszédban.

Bevásároltam nasit a meccsre (American Style csipszet – sajtos snidlinges), majd fél tizenegykor elindultam. A meccs az időeltolódás miatt 11:50-kor kezdődött, de muszáj volt hamarabb elindulni, mivel az egyetem kapuját 10:30-kor zárják, és nem akartam kétszer szívességet kérni az őröktől egy este. Annyira nem bántam, hogy korábban megyek, gondoltam majd beszélgetek Manuelával vagy valakivel, aki ott lesz. Meg is érkeztem nagy lelkesen. A kapu előtt már tobzódott néhány ind fiatal. Akkor egyből tudatosult bennem, hogy ’Nem vagyok német!” pólót kellett volna felvennem. Mindenki letámadott, hogy a nevezett országból jöttem-e és hogy tudok-e németül. A csibészek azonnal elkezdtek tesztelni, mindenféle német kérdéssel. A napi angol-szanszkrit-malajálam-tamil nyelvfröccs mellett azonban a német nyelv sajnos nem fér el az agyamban és inkább félénken meghúzódik valahol egy hátsó, pókhálós sarokban.

Aztán gyorsan arra is rá kellett jönnöm, hogy mégis csak Indiában vagyok. A bejáratnál egy szokásos, khaki inges, vastagbajuszos biztonsági őr állta el az utat. Részemről szívesen maradtam volna kint, hogy a fiatalokkal beszélgessek, de persze azt nem lehet, mert én külföldi vagyok és engem különleges bánásmódban kell részesíteni. Az ifjak egyből mondták az őrnek, hogy engem engedjen be az udvarra. Hevesen tiltakoztam, hogy nincs szükségem a szeparációra. Erre azonban nem figyelt senki, és az őr kitárta előttem a hetven centi magasságot alulról súroló kis rácskaput. Láthatólag nagyon büszke volt erre a kis kapura, mint hatalmának szimbólumára. Az összes indiai, akinek csak egy kicsi hatalom van a kezében (főleg a biztonsági őrök és rendőrök) nagyon odavannak maguktól. Nem is tudom, hogy röhögjek rajtuk vagy inkább hozzájuk vágjak egy péklapátot.

Szóval el lettem szeparálva. Körülbelül egy órán keresztül szemlélődhettem újfent tök egyedül a kicsi udvaron. Az őr néha körbesétált és látszott rajta, hogy nagyon fontosnak érzi magát. A vége felé beengedett pár embert, ezzel is fitogtatva hatalmának mibenlétét.
A Zentrumot belülről ugyan nem láttam, de azt egyből lehetett tudni, hogy itt tényleg egy kis Európa is jelen van. Szerintem egész T-Puramban nincs még egy ilyen hely, ami ennyire rendben van tartva. Szemét sehol, a vakolat nem málladozik, a növények gondozva vannak, a fű meg lenyírva. Van egy kicsi kávézóbódé is, ami ugyanazt a nevet viseli, mint eme bejegyzés. A németek nem spóroltak semmit. A VB alkalmából jól felszerelték a központot. Már a molinókon meg voltam lepődve. Az udvaron azonban volt kiakasztott mez, rengeteg zászló és még focikapu is nem túl spontán odaállított labdával. A német válogatott virított minden sarokban. Felkapcsolták az udvar díszvilágítását, így a bizonyos mangófa ezután mindenféle színekben játszott.

A környék lassan megtelt indiaiakkal. Sehol egy fehér arc. Kezdtem csalódott lenni. Beszédbe elegyedtem ugyan néhány emberrel, de nem volt különösebben magasröptű társalgás. Mikor közeledett a kezdési idő, elvezettek minket az épület háta mögé, ahol a szabadtéri mozi kapott helyet (filmeket is szoktak vetíteni). Szintén nem spóroltak semmit: projektor, erősítő, mikrofon, sok szép kép Németországról. Országimázs építésből jeles. Teljes teltház volt. Vagy hatvan ind kölök és nemkölök tódult be és csinálták a ricsajt. A tanárok is megjelentek végül. Természetesen csupa indiai. A meccs kezdése előtt végre feltűnt Manuela és még három szottyant német dáma is előmászott valahonnan.

Nem vagyok nagy fociguru, de a meccset nagyon élveztem. Először azt terveztem, hogy a németeknek fogok drukkolni (a hely szelleme ugyebár), de aztán megláttam, hogy a bíró magyar. Úgyhogy végül neki szurkoltam és képzeletbeli magyar zászlómat lengettem egész idő alatt.
Valamikor két óra körül lett vége a közvetítésnek. A 4 db német nemzetiségin kívül senki nem volt csalódott a mérkőzés kimenetele miatt. Én se nagyon. A hangulat végig nagyon jó volt. Csak azért vagyok szomorú kicsit, hogy így vasárnap este nem mehetek megint.

A kapuőrök nagyon morcosan voltak, hogy be kell engedniük az éjszaka közepén, de mikor mondtam nekik, hogy meccset nézni voltam, megenyhültek. A biztonsági őr megint az igazak álmát aludta, így gondtalanul tudtam elosonni mellette.