2010. július 8., csütörtök

Az új terem

Kedden a szokásos apátiával hatoltam be a tanszék épületébe. Kivételesen nem találtam Gópant a bejáratnál, így a rendszerű újságolvasós tíz perc ezúttal elmaradt. Mikor becsoszogtam a terembe, elhűlve tapasztaltam, hogy az asztalom nincs sehol. Kerestem minden logikusnak tűnő helyen, de nem került meg. Dzsisá sietett a segítségemre és derítette ki a tanári szobában, hogy mi történt. Vidáman sietett fel a lépcsőn az emeletre, majd bevezetett a „Dining Room” névre hallgató terembe. És láss csodát, az asztalom ott állt, székestől és bordó terítőstől! És még egy ezeréves fekete táblát is applikáltak a falra. Kiderült, hogy kaptam egy saját termet. Az indok az volt, hogy itt van tábla, amire a tanerők majd írhatják nekem a sok okosságot. Na az biztos, hogy ez nem fog megtörténni. Először nagyon utáltam a gondolatot, hogy száműzve lettem egy kicsi terembe, aminek nincsenek is ablakai a külvilág felé (csak a lépcsőház felé). De ahogy telt az idő, rájöttem, hogy két nagy előnye is van a dolognak. Egyrészt van konnektor, így tudom majd használni a laptopomat. Másrészt nem jár majd a nyakamra mindenki, hogy újabb malayálam okosságokat gyömöszöljön a fejembe. A nap sikeresen el is telt szakdogaírással és azzal a két 45 perces órával, amit tartottak nekem. Remélem a következő napok is így telnek majd. Bár kétlem, mivel a békesség nagyrészt annak volt köszönhető, hogy Gópan nem volt bent és így elmaradt a szokásos hajtépés az önkényes malayálam leckéi miatt. Ju maszti kam. Ningal varanam. Du ju nó? Rájt it dáun. Brrrrrrrr….

3 megjegyzés: