Onam - Attapúkkalam

Erre az eseményre már nagyon vártam. És velem együtt még Kerala összlakossága is. Mivel ebben az államban nem ünneplik a szokásos észak-indiai ünnepeket (hóli, díválí), meg a komcsi rendszer miatt amúgy sem tobzódnak a szabadnapokban, ilyenkor éli ki magát mindenki. Az ünnep tíz napjából négy munkaszüneti nap, alsóbb iskolákban pedig mind a tíz. Ilyenkor kicsit megáll az élet és elkezd körbe forogni inkább.

Magáról a fesztiválról nem írnék sokat. Remélhetőleg majd valamelyik nagykövetségi csütörtök estén elővezetem. Kétszer már nem lenne izgalmas. Inkább csak a személyes élményeket osztanám meg itt.

Az Onam hivatalos nyitóbulijáról (pontosabban a tanszékes nyitóbuliról) a tamil kiruccanás miatt lemaradtam. Ez egy szokásos szadjá volt, a hagyományos banánleveles előadásban. Láttam és ettem már ilyet, meg amúgy sem a kedvencem. Szóval nem voltam nagyon letörve, hogy ki kell hagynom a közös kajálást. Egyébként, mint errefelé minden ünnep, ez is nagyban kötődik az ételhez. Lévén az Onam aratásünnep, ilyenkor jól megtöltik az asztalt minden földi jóval. Szegény muszlimok az elmúlt két évben elég pechesek voltak, mivel az Onam és a Ramadam egybe esett, ahogy most is. Így míg a hinduk és a keresztények önfeledten zabálnak, addig szegény muzulmánok koplalnak.

A következő esemény már a konkrét nyitány volt, a nagy evés után egy bő héttel. A lelkemre lett kötve, hogy erről semmilyen kifogással nem hiányozhatok. Nem mintha akartam volna. A betegség majdnem közbe szólt, de addigra szerencsésen összeszedtem magam. Maga a nagy esemény a tanszékek közötti „virágszőnyeg” verseny. Ilyenkor mindenki nagy púkkalam készítésbe fog és a végén a szakavatott zsűri eldönti, hogy melyik a legjobb, melyiknek van a legtöbb mondanivalója, satöbbi. Egyébként ez zajlik minden helyen, ahol lehet legalább két csoportot alkotni az emberekből.

Reggel nyolcra lettünk berendelve, mert egy ilyen púkkalam és a hozzá tartozó körítés elkészítése nem kis idő. Meg is érkeztünk, kis késéssel persze, és egyből be lettünk állítva virágokat kaszabolni. Volt mindenféle színű és formájú virág, legalább két zsákkal. A feladat az volt, hogy a szirmokat borotvapengével minél apróbb darabokra kellett aprítani, hogy könnyebben lehessen velük dolgozni. Mindezt ipari mennyiségben persze. Egész délelőtt virágfejeket gyilkoltunk és faragtunk, míg a leányok nekiestek az előre felvázolt alakzat kirakásának.

Dél körül már az egész tanszék jelen volt, és mindenki sürgött forgott. Én is nagy munkában voltam, mikor Lálu odajött, hogy ideje magamra ölteni az egyenruhámat. Az egyen mundut és az egyen inget. Előre sejtettem, hogy egész nap én leszek a cirkuszi majom. Hát igen.
Segítettek felapplikálni a mundut, persze biztonsági okokból övvel, nehogy félúton elhagyjam valahol. Az arcomra küldtek egy kis hintőporszerű fehérítő port, amire nekem ugye eleve nagy szükségem van. A homlokomra meg kaptam egy kis szandálport, hogy teljes legyen az összkép. Mikor előmásztam a teremből, mindenki odáig volt meg vissza, hogy milyen szmártul nézek ki, meg hogy ez a gyerek tiszta keralai. Na persze. Azon mód meg is kezdődött a fényképezés, aminek Gópan megjelenése vetett végett, aki idén Mahábali szerepét kapta, így ő nézett ki a leghülyébben, ami nekem csak jó volt.

Ezek után a munka és a fotózkodás felváltva zajlott. Kettő körül megjelent a zsűri, addigra minden a helyére került. Ahhoz képest, hogy mennyi szívás jár egy ilyen virágkép előállításával, a zsűri nem nagyon marasztalta magát. Szegény Lálu jól le volt törve, hogy nem mondhatta el a jól begyakorolt mondókáját a púkkalam szimbólumrendszerét illetően.

Miután lezajlott a nagy zsűrizés, csapatostól elindultunk, hogy a többi tanszék kreálmányát is megtekintsük és kivesézzük. Persze nem engedték, hogy átvegyem a sima ruhámat, így a vándorlás gyorsan szafarivá alakult, ahol ezúttal én voltam a megtekintésre kerülő állat. Az már megszoktam, hogy néhányan megbámulnak, de hogy konkrétan mindenki engem nézzen, az már kicsit sok. Csak hogy fokozzam az amúgy is magasban szárnyaló hangulatot, párszor majdnem pofára estem, mikor rátapostam a „szoknyám” szélére. Ez a mundu nem túl praktikus viselet. Tény, hogy a szél néha üdítően befúj, de ebben ki is merül minden pozitívum.

A végén már kocsival köröztünk, Shaji meghívott minket teára a kantinban. Az Onam egyik jellegzetessége, hogy ilyenkor mindenütt hintákat szerelnek fel, mert a leányok azt szeretik, így aratáskor. Én sem úsztam meg a hintázást, pedig láthatóan nem az én súlyomra és méretemre volt kitalálva, de hát a cirkuszi majom az már csak cirkuszi majom. Egyébként Szénthil a nagy rajongója ennek a dolognak. Ötéves kisfiúvá alakul minden hinta látványától, és Csizmás Kandúrhoz mérhető szempillantásokkal könyörög, hogy valaki legyen oly jó és lökje meg jó erősen.

Mikor eljött a zárás ideje, a társaság egy része csatlakozott az egyetem főbejáratánál zajló játékokhoz, vagy haza indult, mint jómagam is. Először maradni akartam, de Shaji mondta, hogy hazavisz kocsival. Mikor láttam, hogy a tanszékvezető és még két tanárnő már bezsúfolta magát a hátsó ülésre, hogy nekem elől jusson hely, nem volt arcom azt mondani, hogy inkább maradok. Kicsit csalódott voltam, hogy nem láthatom a száris lányok kötélhúzó versenyét, de végül is egész jól alakult a nap további része.

Szépen sorban kipakoltuk a tanárokat. Ilyetén formán fény derült a tanszékvezető lakhelyének pontos helyére (napközben két fiával, menyével és unokájával már megismerkedtem), valamint alkalmam nyílt még egy templom megtekintésére is, pávástól, mindenestől. Az utolsó körben Rádhá tanárnőt vittük el a házához, akit egyébként a legjobban kedveltem az összes tanerő közül. Ha már így esett, be lettem invitálva egy teára. Nagyon fura élmény volt egy igazi, tradicionális bráhmana családhoz látogatóba menni. A férj egy szál dhótiban és szentfonalban tölti a napjait. A házat a bráhmana ükakárki kapta a Travankór mahárádzsától ajándékba. Olyan is volt. Szóval nem nagyon tudtam, hogy mihez kezdjek a helyzettel és hogyan fejezzem ki tiszteletemet. Zavaromban inkább csak ittam a teát és a magyar konyhaművészetről fecsegtem.

Mikor végeztünk a látogatással, Shaji rábeszélt, hogy menjek el hozzá is és vacsorázzak náluk. Úgy is lesz még egy vendég, még kapóra is jön a dolog. Mivel a bizonyos vendég egy lengyel professzorasszony, aki a Kúdijáttam színház nagy szakértője. És nekem, mint olyannak, jól jön az ilyen ismeretség a jövőre nézve. Bár a néne meglehetősen fura szerzet, egész jól elbeszélgettünk. Teljesen pelyhes kiscsirkének éreztem magam mellette. Mondjuk szakmailag az is vagyok.

Nagyon élveztem ennek a napnak minden percét. Eltekintve néhány kellemetlenségtől, egész nap nem lehetett letörölni a képemről a vigyort. Örülök, hogy részese lehettem ennek az egész hajcihőnek. Este jött a telefon, hogy mi nyertük meg a virágversenyt. Nyilvánvaló. :)