2010. szeptember 4., szombat

Onam – mikor kézzel mondják el

Az Onam következő napjai a kultúra jegyében telnek. Keralában minden városnak megvannak a maga jellegzetes eseményei erre az időre. Alappuzhában például evezős verseny van, Triccsurban meg elefántos felvonulás. T-puram ilyenkor a kultúra mezejére lép, és összeszedi az összes helyi és nem helyi előadó művészeti formát és a nagyközönség elé tárja. Miután két napig jártam a turista központ nyakára, sikerült kicsikarnom tőlük egy részletes, angol nyelvű programfüzetet. Bár eleve gondoltam, hogy a Kathakali és a Kúdijáttam mellett nem rúg majd semmi labdába, azért jó tudni, hogy milyen lehetőségek vannak még.

Hétfőn napközben teljesen meghalt a város, és mindenki otthon csücsült. Shaji úr megint úgy gondolta, hogy nekem nem lesz jó egyedül a vendégházban, és elhívott magához ebédre. Eredetileg ilyenkor meghitt családi együttlét van, ezért nem is örültem kifejezetten, hogy megint bepofátlankodok mások privát szférájába. Azért nemet nem mondhattam. Így egy gyors vizit lett belőle.

Már az odajutás sem volt semmi. A riksások teljesen megőrültek az utóbbi napokban, köszönhetően a külföldiek növekvő számának. Mivel nem akartam, hogy Shaji eljöjjön értem, egyedül kellett eljutnom hozzá. A címét persze csak úgy nagyjából tudtam. Annyi biztos volt, hogy West Fort. Sajnos, mint kiderült, ez a kifejezés nem él a helyi emberek fejében. Mert míg East Fort az így, angolul van tudatosítva, addig West Fort az meg malajálamul működik csak. Az első riksás, akit elkaptam, értetlenül rázta a fejét, hogy ő bizony nem tudja, hogy hol van. De ugye Kovalam bícsre akarok menni. Mondom nem, nem akarok. A második riksás egyből azzal kezdte, hogy potom száz ruppóért szívesen elfurikáz Kovalamra. Mondom nem, még mindig nem akarok odamenni. Ekkor utánam szalad az első riksás fazon, hogy áhá, rájött. West Coast, Kovalam. Oda szívesen elvisz. Nem mintha lenne West Coast, de ha lenne, minden bizonnyal Kovalam bícsen lenne, mert hogy én nyilván oda akarok menni. Ekkor kicsit már bepipultam, és óvodás módon előadtam neki, hogy ha ez itt az East Fort, akkor a West Fort az az erőd másik oldal. Ekkor megcsillant némi értelem a szemében, és elindultunk a jó irányba. Az erőd másik oldalán azonban megállt a tudománya. Én sem igazán tudtam, hogy merre, mert csak nagyjából emlékeztem. Ekkor bepróbálkoztam, hogy nem ismeri-e a Nandini Garden nevű lakótelepet. Erre egyből kigyúlt a fény, és el is lettem szállítva a megfelelő helyre. Tipikus, hogy a városrész nevét nem tudja, de ha egy sikátor végén lévő épületről van szó, akkor egyből tudja, hogy mi van.

Kicsit korán értem oda, de azért már kész volt a szadjá. Ez a halálom újabban, hogy mindenhol idlivel és szadjával tömnek, mert ez a két tipikus Onam kaja. És ez a két dolog, amit én speciel ki nem állhatok.

Ebéd után még beszélgettünk egy kicsit. Kaptam ajándékba néhány pálmalevelet. Vonakodtam elfogadni, de addig győzködött, míg eltettem. Visszafelé már inkább a gyaloglást választottam, hogy tudatosuljon bennem az útvonal. Kicsit megütött a nap hazafelé, ezért kénytelen voltam a délután hátralévő részét alvással tölteni.

Kellett is a pihenés, mert este Kathakali előadás volt betervezve, ahhoz meg kell a fizikai és szellemi erőnlét. Elég korán odaértem, hogy legyen ülőhelyem. A nézőtéren csak bráhmana bácsik ültek, meg néhány kósza turista. A vége felé egy-két család is befutott. A Dúrjódhanavadham volt előadva. Igazából zanzásított Mahábhárata. Ez volt ez első Kathakali előadás, amit láttam elejétől végéig. Nekem kicsit zaza, a Kúdijáttam precízsége jobban meghat. Nem mintha itt nem lenne precízség, ajjaj. Az első órát nagyon élveztem, a másodikat is érdeklődéssel ültem végig. A harmadik órában már kicsit lankadt a figyelmem, és arról fantáziáltam, hogy ezt a Draupadít igazán fel kéne pofozni. A negyedik órában már nagyon szurkoltam, hogy valaki most már ölje meg szerencsétlen Dúrjódhanát, mert ha így haladunk, akkor nekem kell. Egy ponton kétségbe is estem: mikor megjelent Krishna és Ardzsuna a szekéren, akkor megállt bennem az ütő. Ha ezek most belekezdenek nekem a Bhagavad Gítá kézjeles magyarázatába, akkor egy hétig nem megyünk haza. Szerencsére elég rövidre fogták (úgy húsz perc), négy és fél óra után kisvártatva Dúrjódhana is kibeleződött. Hallelúja.

Kedden Lálu vizitációja után (következő bejegyzés) úgy éreztem, hogy még nem emésztettem meg eléggé az előző napi Kathakali adagot, ezért könnyedebb vizekre eveztem, és elzarándokoltam a múzeumkertbe. Hihetetlen tömeg verődött össze. Családok ültek még az út közepén is. A lezárt MG Road-on tengerként hullámzott a tömeg. Reméltem, hogy nem mindenki oda tart, ahová én. Szerencsére nem, ezért a múzeumkert pavilonja melletti placcon viszonylag elviselhető mennyiségű emberen kellett átküzdeni magam. Ezen a helyen zajlik minden este a Kalaripayattu harcművészeti bemutató. Bár otthon láttam már egyszer ilyet, akkor annyira tetszett, hogy adtam neki egy újabb lehetőséget. Sajnos a színvonal elég alacsony volt (már amennyire én ezt meg tudom ítélni). A pesti előadáshoz képest legalábbis. Ezért fél óra után inkább beszálltam a tömegbe és elhömpölyögtem az Indian Cafe House-ba olcsó sültkrumplit vacsorázni. Kicsit bóklásztam még erre-arra, majd nekiestem a szennyes ruhának.
Szerdára Kúdijáttam és még egy Kathakali van beütemezve. Remélem, bírom majd alféllel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése