Onam – shopping és foci

A város shopping lázban ég már hetek óta. Az ünnep alakalmából az összes boltban 40-50 százalékos engedmény van, minden sarkon vásári bazárt húztak fel, hogy mindenki szabadon költhesse az egész évben összespórolt pénzét. Az egyszeri külföldi, mint én is, ezt az időt használja arra, hogy bevásároljon szuvenírből és ajándékból a családnak, barátoknak.

Szombaton, miután pár órát lődörögtem még az egyetemen, visszairányultam a városba, hogy bevessem magam a Big Baazar nevű többszintes, minden jóval megtömött bevásárlóközpontba. Bár alapvetően kicsivel drágább, mintha az ember a sarki piacon vásárolna, de itt biztos, hogy minden annyiba kerül, mint amennyi ki van írva. A sima piacon rendszerint nem tudok egyedül vásárolni, mivel állandóan gazdag turizmónak néznek és a dupla annyit akarnak fizettetni velem.

A BB-re nem csak én gondoltam, nagyjából a város fele is ezt találta a legalkalmasabb helynek a vásárlásra. Vagy negyed órát verekedtem, mire sikerült leadni a hátizsákom, majd újabb negyed óra, mire feljutottam a legfelső szintre, hogy elkezdjem a nézelődést. Sikerült is beszerezni pár dolgot. Sajnos megfeledkeztem ama felelőtlen ígéretemről, hogy ezen a héten már nem keresek kifogást és elmegyek az iráni kollegákkal focizni. Mivel már hetek óta próbálnak rávenni, hogy vegyek részt a heti rendszeres iráni focidélutánon. Éppen el voltam havazva a dvd-k között, mikor kapom a telefont, hogy mindjárt a stadionnál vannak, jobb lesz, ha sietek. Siettem is, de újabb fél órába telt kijutni az épületből és másik fél órába, mire visszaértem a stadionhoz, mivel a városban akkora dugó volt, hogy egy tényleg csak lépésben lehetett haladni.

Nagy nehezen be is estem a stadionba, úgy ahogy voltam. Nem mintha lenne focizásra alkalmas ruhám, de nem volt túl kényelmes a szakadt szandál és a hosszú nadrág. Minden esetre beálltam szerencsétlenkedni én is. Gimi óta nem fociztam, és akkor is csak kényszer hatására. Mindig is kézilabdában utaztam, a foci nem az én műfajom. Teljesen megszoktam, hogy én az ilyesmit csak nézem, ezért néha játék közben és úgy maradtam és csak néztem, hogy megy el mellettem a labda. A végére már egész jól tudtam a labda és a kapu közé állni. Sose gondoltam, hogy én valaha irániakkal fogok focizni egy indiai stadionban. Ez is egy olyan dolog, amiért már megérte eljönni.

A szeánsz végén még ücsörögtünk kicsit a fűben, és néztem, hogyan játszanak a gyerekek pár méterrel arrébb. Kicsit lefáradtam, és döntöttem magamba a vizet. Szegény iráni barátaim meg még csak vizet sem ihattak a Ramadam miatt. Gondolom, volt még egy kellemetlen másfél órájuk, mire eljött az idő, hogy végre ihatnak.

A stadion nem semmi. Már csak a tipikus indiai félig lerohadt állapotát tekintve sem. A fűben ülve és körülnézve azonban olyan, mintha valami egészen bizarr és szürreális helyen lenne az ember. Egyrészt ugye ott vannak a kölkök, akik önfeledten szórakoznak. Mögöttem éppen színpadot építettek az Onam programhoz. Jobbra a St. Joseph templom magasodott ki a palánkok mögül. Szemben a nagymecset tornyai, mellette pedig a piac fölött keringő varjak csapata. Otthon ilyen összkép nincs, az biztos.

Visszabattyogtam a szobámba és ruhacsere után még kiruccantam kicsit a városba. Onam idején az élet valahogy soha nem akar megállni, és még 11 magasságában is tömve vannak az utcák. Sötétedés után amúgy is egészen üdítő a város, mivel mindent színes égőkkel szereltek fel. De tényleg, mindent. Ha az embernek nem lenne karácsonyi hangulata alapból is, ez a világítás végleg meghozza az ünnepi hangulatot. Minden sarkon hatalmas generátorok zörögnek, hogy biztosítsák az áramot a díszfényekhez. Otthon is nagyon szeretem Pestet, mikor ki van világítva, de míg otthon decensen és kimért ízléssel van minden összeállítva (ezzel persze semmi bajom), itt jó indiai módon, mindent bele alapon működik a dolog. Minél több, annál jobb. Minél színesebb, annál jobb. Miután kisétáltam magam, Szulfikrrel még beültünk az egyetem nagytermében tartott koncertre. Bár ki lettem okosítva, hogy ez az indiai zenének melyik formája, azon mód ki is szökött az agyamból. Nekem a jó magyar sanzonokat juttatta eszembe, csak persze helyi jelleggel. Nem kötött le túl sokáig, de azért egynek jó volt.

Vasárnap is hasonlóképpen telt az idő. A város szerencsére vesztett kicsit a lendületéből, mert ilyenkor már sokan otthon vannak a családdal. Persze még így is zsúfoltabb volt, mint az M3-as bevezető péntek este.