Vizitáció Lálunál

Mivel rengetegen hívtak el magukhoz látogatóba, és ezek a meghívások különösen Onam környékén sűrűsödtek, kénytelen voltam bevállalni egy-két vizitet. Nem mintha bármi ellenérzésem lett volna a dolgot illetően. Sajnos mindenki nem fért bele az ütemtervbe, így a két legjobb „haveromra” esett a választás. A harmadik, nevezetesen Szenthil, több száz kilométerre lakik, úgyhogy ő nem jöhetett szóba. Bár ha úgy vesszük, mégiscsak voltam nála, mert meglátogattam az egyetemi koleszban. Az is egy remek intézmény…

Szóval Onam-kedden Láluhoz indultam el. Jó korán, az utasításoknak megfelelően. Lálu már a kezdet kezdetén megígértette velem, hogy az Onam egyik napját majd nála töltöm. Ennek megfelelően el is tervezett mindent alaposan, menetrendestől, programostól. Ki volt adva az ukáz, hogy mikor induljak, melyik buszra szálljak fel, mikor telefonáljak neki. Az elején roppant idegesített ez a kényszeres precizitás, de aztán már csak nevettem rajta, és azon, hogy a köztünk lévő három év korkülönbség hogyan ruházza fel gondoskodó atyai szereppel.

Paripalliban kellett leszállnom a buszról, ami a jól begyakorolt Kollam felé menő úton van. Pár percet kellett várnom Lálura. Ezeket a tétlen perceket nagyon nem szeretem, mert ilyenkor fura mód nem vagyok a magam ura és teljesen ki vagyok szolgáltatva az elemeknek. Jelen esetben a folytonos leszólításoknak. Szerencsére hamar befutott Lálu, és gyorsan átmentünk az út túloldalára, ahol már indulásra készen állt a helyi busz. A helyi buszok általában magántulajdonban vannak és nagyok kicsik. Így ez is. Méretéből adódóan senkinek nem kerülte el a figyelmét, hogy egy hógolyó is felszállt a buszra. Furcsa mód nem azokkal a szokásos, turistalátós tekintetekkel szembesültem, hanem az őszinte megdöbbenés ült ki az arcokra. Mit is keresne egy külföldi egy ilyen helyen, mint ez? Hát látogatóba megy. Lálu is tisztában volt a helyzet jelentőségével, ezért szépen kiöltözött, hogy megfelelően jelenjen meg velem a falu lakossága előtt. Bár ennek csak addig tulajdonítottam jelentőséget, míg le nem szálltunk a buszról és meg nem tettünk néhány lépést a rizsföldek között. Lálu faluja ugyanis falu, a szó hagyományos értelmében. Jó messze mindentől, a házak elszórva az erdőben, körbe pedig banánligetek és rizsföldek. Sehol egy kábel (ami nekem mindig nagy frusztráció Indiában). Felsétáltunk a patak mellett a faluba és gyorsan el is értük a megfelelő házat. Nem volt nagy választék.

Láluék háza viszonylag új és takaros. Nincs annyira lelakva, mint a többi ház, amit korábban láttam. Igaz, nincs is készen teljesen. Mivel ők is bráhmana család, náluk is érezni lehetett a levegőben a vallást. Ha valaki esetleg nem érezné, akkor elég nyilvánvaló az egyik falat teljesen beborító szentképek tömege. Kiskrisnától Nagykrisnáig, de szerintem még Jézus is megbújt valahol a sarokban. Lálu gyorsan mundura váltotta az öltönynadrágot, és úgy vezetett körbe és mutatott be a családnak. A furcsa kettősség a ház többi részén is megmutatkozott. Például két konyhájuk volt. A jobboldali konyha a szokásos európai stílusú konyhabútorral, tűzhellyel, csempével. Mint kiderült, itt igazából csak az edényeket tartják. A baloldali konyha az igazi. A hagyományos indiai kormos, füstös, tapasztott tűzhelyes. Egy modern ház közepén. Kicsit olyan érzés volt, mintha körbeépítettek volna valami kunyhót, mert nem volt szívük lebontani.

Természetesen meg lettem etetve, mert a vendéget meg kell tömni rendesen. És mivel még mindig Onam volt, kénytelen voltam legyűrni a sokadik szadját is a héten. Már a látványtól is viszolyogtam, de persze nem lehettem udvariatlan. Igyekeztem kitenni magamért, de nem sikerült túl nagy mennyiséget magamba erőltetni. Miután a maradék banáncsipszet az ingzsebembe tömték (nyilván) sétálni indultunk. Hosszabb sétára a falu méretei miatt nem volt nagy lehetőség. Két gumifa jobbra, egy viskó balra, és kész is. Így maradt a szomszédolás és rokonlátogatás, ami az ilyen kis helyek esetében ugyan az. Az egész falu fel lett lármázva, hogy itt egy külföldi, úgyhogy készítsék a teás küblit. Nem is voltak restek a népek. Kaptam sok teát, kamrából előbányászott ezeréves, hangyás édességet, sok kedves mosolyt. De tényleg mindenki kitette a lelkét is a fogadásomra. Nem is csoda, mert mint megtudtam, emberemlékezet óta én voltam az első fehér ember, aki betett a lábát a faluba. Miután colombus-i magaslatokba emelkedtem, visszatértünk a házhoz és a délután maradék részét beszélgetéssel töltöttük.

Lálu igazán rendes volt, és végre komoly témák is szóba kerültek, nem csak az anyagi helyzet és a házassági szokások. Megmutatta a helyet, ahol tanulni szokott, ami igazából a ház oldalról nyitott tetőtere. Ide szokott menekülni némi csendért és nyugalomért. Hogy mi elől menekül a semmi közepén? Nos, a hivatalos verzió szerint az öccse zenehallgatási szokásai elől, nem hivatalos verzió szerint pedig az apja elől. Még egy ilyen idilli környezetben sem fenékig tejfel az élet. Az ember mindenütt csak ember marad. Lálu apja a helyi politikai erő, és mint olyan, viszonylag nagy ember a közösségen belül. Ezért a jó falu általában alkoholos italok ajándékozásával próbálja megnyerni a jóindulatát, amit emberünk minden zokszó nélkül el is fogyaszt. Nem töltöttem vele egy légtérben túl sok időt, de azt azért sikerült leszűrni, hogy az alkoholizmusnak egy elég erős fokáig sikerült eljutnia. Lálu kiöntötte a szívét, és az is elmondta, hogy nem egyáltalán nem szokott barátokat vendégségbe hívni, mert fél az apja viselkedésétől. Szerencsére ebben az esetben csak kókadt apátiát tapasztaltam, de azért el tudok képzelni más viselkedési formákat is, ami elől a tetőre kell menekülni.

Aztán még egy furcsa esemény is történt. Éppen a beszélgettünk, mikor a ház előtt megjelent egy ember és Lálu kókatag apjával kezdett beszélgetni. Láttam Lálun, hogy valami nem stimmel és nagyon kellemetlenül érzi magát: fészkelődött, folyamatosan kifelé hallgatózott. Miután a figura távozott, nem bírtam ki és rákérdeztem, hogy ki volt az. Egy házasságközvetítő. Mivel Lálu már jóval benne van a házasulós korban (28 éves), ráadásul indiai viszonylatban nagyon jó partinak számít, folyton jönnek hozzá az önkényes házasságközvetítők, akik persze jó pénzért felajánlanák szolgálataikat a megfelelő menyasszony megtalálásához. Kedves barátomnak esze ágában sincs a nősülés jelenleg, mivel nyakig van a tanulmányaiban és valami jó hivatalra pályázik, lehetőleg minél messzebbre otthonról.

Kaptam búcsúajándékot szépen becsomagolva, azzal az utasítással, hogy csak a vendégházban nyithatom ki. A faluból a civilizációba jutáshoz újra igénybe kellett venni a helyi buszjáratot, ami ezúttal igazi vidámparki élménynek bizonyult. Mivel nem volt ülőhely, kénytelen voltam végigállni az utat, ami eme bosszantóan kicsi busz esetében úgy alakult, hogy a nagyon rossz úton százzal száguldó sofőr nem volt tekintettel arra, hogy már kétszer lyukat fejeltem a plafonba…

Hazaérve azonnal kinyitottam az ajándékot. Sejtettem, hogy egy kép lesz benne. Azt is gyanítottam, hogy valami szentkép. Úgy is akartam venni valami szentképet. Egy Kiskrisna vagy egy Nagykrisna jól mutatott volna a falon. Mikor megpillantottam a képet, először megrökönyödtem, majd kitört belőlem a nevetés. Kérem szépen, kaptam egy igazi indiai, mézes-mázos, hologramos Jézus képmást. A szándék a fontos persze.