Az utolsó nap Keralában

Az utolsó napomra elég sűrű programot terveztem. A magától értetődő Onam-események mellett Gópannál kellett látogatást tennem, illetve el kellett búcsúznom a jól bevált helyektől.

Reggel, szerencsére nem túl korán indultam, ezúttal egy másik faluba. Az időjárás tökéletes volt. Nem hiába mondják, hogy Onam idején még az időjárás is ünnepel. Gópannal az egyetem előtt találkoztam. Mivel nem volt hajlandó elhinni, hogy képes vagyok egyedül is leszállni a buszról, tök betegen jött elém, hogy elkísérjen a megfelelő helyre.

Gópant is nagyon kedvelem, de valahogy vele nem tudok miről beszélgetni. Ez rányomta a bélyegét az egész délutánra. Kicsit kurta-furcsa volt az egész. Hozzájuk is egy kicsi helyi busszal kellett menni, de ezúttal már vigyáztam a fejem épségére, így minden bonyodalom nélkül értük el a falujukat. Gópan természetesen mindenkit ismert, így elég lassan jutottunk el a megállótól a házukig, mert minden szembejövőnek be kellett számolnia a kilétemről. Megmutogatta a faluban készül púkkalamokat, amik már kissé meg voltak szottyanva a tűző napon. Gópanék szemmel láthatólag alacsonyabb varnából és kasztból származnak. Ezzel persze semmi sértőre nem akarok utalni, de azért elég szembeötlő a különbség. Náluk nem lengedez a vallásos áhítat, ellenben szálldosnak a tyúkok a hálószobában. Ennek ellenére a házuk teljesen rendben volt. Az udvarhoz tartozott egy nagy kút és egy kisebb gumiültetvény, ami a családi biznisz alapanyaga. Gópan is az a tipikus keralai, aki főleg azért tanul, mert fizetnek érte. Családja szimpatikus volt, főleg azért, mert nem nagyon foglalkoztak velem. Azért lehetett érezni, hogy a látszólagos közöny ellenére odafigyeltek rám. Az elém pakolt puccos vizespoháron még az árcédula is rajta volt.

A kötelező szadjá elfogyasztása után körbejártuk a házat. A kaját már nagyon nem bírtam megenni, és egy csomót otthagytam a banánlevélen. Amúgy is bűntudatom szokott lenni, ha elpocsékolom az ételt (ez a jó szokásom Indiában alakult ki), de ebben az esetben kifejezetten szégyelltem magam, hogy olyan sok megy pocsékba miattam. Bár így a tyúkok is lakomázhattak Onam alkalmából.

Nem időztünk sokáig, hamar el is indultunk vissza a város felé. Még lett volna mit látni a környéken, de Gópan eléggé le volt strapálva a betegség miatt, így sem a szociális aktivitásra sem a környék bemutatására nem volt ereje. A városba vezető utat ezúttal nem busszal, hanem dzsippel tettük meg. A kis faluk között arrafelé nem csak kisbuszok járnak, hanem menetrendszerűen közlekedő dzsipek is. Beszuszakoltuk magunkat a járműbe, egyesek a járműre, és úgy döcögtünk végig a kicsi települések között.

Gópan is bejött velem a városba, csak hogy együtt lógjunk még egy kicsit. Sajnos nem tudtam számára is izgalmas programmal szolgálni, mivel nekem aznap estére a kötelező és kihagyhatatlan Kúdijáttam előadás volt előirányozva. Bírta egy darabig, majd miután Rédzsani is beköszönt, gyorsan leléptek. Így átadhattam magam a kultúrának. Sajnos nem sokáig, mert kaptam a telefont Shaji úrtól, hogy húsz perc múlva ott lesz, és szeretne valamit csinálni. Sajnos a nagy ricsajban nem értettem, hogy mit is akar pontosan, mert ha tudtam volna, akkor még ott helyben lebeszélem róla.

Szóval elég hamar befutott Shaji, de én nem tágítottam, míg vége nem lett az előadásnak. Kiderült, hogy még mindig nem szállt le a szuperegészséges gyümölcspép MLM-es témájáról, és mindenképpen el akart vinni az irodába. Ökölbe szorult kézzel hajlandó voltam húsz percet áldozni az életemből erre a hülyeségre. Elmotoroztunk a város másik végébe, az XYZ cég főhadiszállására. Itt megkaptam a szokásos MLM-es dumákat Komolyan majdnem hánytam. Hihetetlen, hogy még itt is beveszik ezt a sok baromságot. Kaptam CD-t, prospektust, fejtágítást, hogy ezzel megalapozhatom a karrieremet és úgy kereshetek egy valag pénzt, hogy közben segíthetek másoknak… Alig tudtam visszabeszélni a belépési szerződést a dossziéba. Nagyon erőszakosak voltak. Ezzel Shaji teljesen le is írta magát a szememben. A végén még valami undorító vacsorát is belém tuszkoltak, amit más csak az udvariasságom utolsó morzsáival együtt tudtam lenyelni.

Mivel a húsz percből két óra lett, nagyon felhúztam magam, hogy így tönkrevágták az utolsó estémet, amit amúgy némi békés netezéssel és az Arunában elköltött utolsó vacsorával akartam eltölteni. E helyett maradt a pakolás és a vendégházban dekkolás. Azért igyekeztem átérezni az utolsó órák hangulatát. A pakolást gyakran félbehagytam, hogy kiálljak a szobám elé, ahol olyan sok időt töltöttem el a környék bámulásával és az állatok megfigyelésével. Csodálkoztam, hogy annyira nem vagyok letörve. Folyton csak az elkövetkező két hét járt az eszemben és az, hogy úgysem ez az utolsó alkalom, hogy én itt vagyok. Szóval semmi kiborulás, csak a jövőbe fektetett bizalom. Hihetetlen. Főleg, mivel egy alapvetően pesszimista emberről (azaz rólam) van szó. Az biztos, hogy India nem hagyja érintetlenül az ember személyiségét.