Kanjakumárí

Első hosszú (két napos) hétvégém programjának azt találtam ki, hogy a végére járok India végének. Még otthon, naivan úgy terveztem, hogy majd veszek itt egy biciklit, és két keréken teszem meg majd ezt a 87 kilométert. Ahogy minden előzőleg eltervezett dolog a feje tetejére állt a megérkezéskor, úgy ez is. A biciklivásárlás a várható életkoromat az aktuális-plusz-öt-perc időtartamra korlátozná be. A közlekedésről már értekeztem korábban.

Szóval, ekként elhatároztam, hogy meglátogatom Kanyakumárí neves városát. Hallottam, hogy már turistacsapda lett, de azért mégis csak állni kell a szubkontinens legdélebbi pontján, ha már ilyen közel vagyok hozzá.
Úgyhogy pénteken elzarándokoltam a buszállomásra, hogy megérdeklődjem, reggel mikor megy az első busz. A fickó nem volt valami vagy angolos (magától értetődően), de sikerült kiszedni belőle, hogy a busz reggel 7kor indul. Na mondom, az kicsit korán van, de legalább meglátom a város ilyen korán is.

Néhány óra alvás és szúnyoghajkurászás után nekivágtam, hogy lesétáljak a buszállomásra. Kicsit korábban indultam a kelleténél, ezért döntöttem a séta mellett. Fura, hogy amilyen korán sötétedik este, olyan későn világosodik reggel. 6kor még épp hogy világos volt. Az utcán meg senki. Egy két kosárhordó néni csoszogott csak valami ismeretlen helyre. Sehol egy busz, riksa is csak elvétve. Még jó, hogy ilyen korán elindultam. A buszállomás is teljesen kihalt volt, mikor odaértem. Ácsorogtam egy kicsit, békésen tűrtem, hogy két indus lefilmezzen. Aztán egy rendőr felvilágosított, hogy nem járnak a buszok, mert – na na na – sztrájkolnak! Úgy bizony. Mióta itt vagyok, láttam már ülősztrájkot, állósztrájkot, menetelős sztrájkot, útlezárós sztrájkot, kapulezárós sztrájkot, városbénítós sztrájkot. Minden napra jut valami. Szerintem diszkó helyett itt élik ki magukat az emberek (mert diszkó az nincs). A csordaszellem pedig jót tesz néha. Általában valami fehér, közepén kicsi vörös csillagos zászló árnyékában vonulnak. Bevallom, azt még nem tudom, hogy az mi, de biztos az ellenzéki kommunista párt. Mert hogy itt kommunista kormány van, de az ellenzéki párt is kommunista, csak másképp.

A hartal hallatára kicsit megilletődtem, de ha már így nekikészültem, csak nem megyek vissza aludni. Szerencsére a buszstand a vasútállomással szemben helyezkedik el. Direkt nem akartam vonattal menni, mert úgy gondoltam, hogy egy indiai vonatos élményhez még edzenem kell. Szóval kicsit megilletődve vettem meg a jegyet Nagarcoil városig, ahol át kellett szállni. Még átszállás is! Itt már tényleg kezdtem félni, mivel jó turistaként a Lonly Planat a bibliám, és abban egy szó sem volt erről a városról. Gondoltam, valami jó kis putri lesz. És lőn. De voltak szép hegyek.
Amúgy a vonatozást alaposan túlstresszeltem. Teljesen korrekt szociális élmény. A sima gyalog másodosztályon utaztam. Meglepő módon semmivel sem rosszabb, mint az otthoni MÁV másodosztály. Csak itt kicsit többen vannak, de nem elviselhetetlenül. Ülőhelyem ugyan nem volt az elején, de a vécé mellett találtam egy kis helyet, ahol meghúztam magam és teljesen jó kilátásom volt a vidékre a nyitott ajtón át. Végre láttam városon kívüli vidékeket. Sok rizsföldet, lótuszos tavat, pálmaerdőt kunyhóval. A közel két órás vonatozás alatt elhagytam Kerala határát és beléptem Tamil Nadu földjére.
Nagarcoil-ban közölték, hogy a vonat csak három óra múlva indul a célállomásra. Tehát maradt a busz. Frissen beszerzett tamil ismereteim segítségével sikerült beazonosítanom a megfelelő buszt és már „suhantam” is.
Ez alatt a pár óra alatt is sikerült elég sok különbséget Kerala és Tamil Nadu között. Itt az emberek sokkal jobban öltöznek. A férfiak lungíja sokkal divatosabb színekkel van ellátva, a mintája is közelebb áll az én ízlésvilágomhoz. A női ruháknak is sokkal jobb a színvilága. Nem az a pszichedelikus neon, mint T-puramban. Igazán ízlésesek. Riksa itt sárga és kicsit más fazonú. A buszok is más típusúak. Bár nem előnyösek egy magas flótásnak, ugyanis olyan balgán van megoldva az ablak, hogy ha állok, akkor sem látok ki, és ha ülök, akkor sem. A kallerek sem a plafonon végigvezetett, csengőhöz kapcsolódó zsineggel jeleznek a sofőrnek, hogy mikor indulhat. Sokkal prózaibb módon, egy tornaóráról ismerős síppal fújdogálnak bőszen.
Az utazás vagy egy órán át tartott (16 kilométer), e közben egy idős bácsival beszélgettem kicsit, aki szerzett nekem ülőhelyet is. Az utazás maga kissé megviselte az ülepemet. Az út (vagy legtöbb esetben az út helye) annyira rázott, hogy a busz is jókorákat nyögött a pár méter széles sikátorokban kanyarogva. Ez idő alatt olyan helyeken jártuk, ahol a fehér madár biztosan nem sűrűn tesz látogatást. Faluról falura haladtunk. Mindenütt jól megbámultak, de nem baj, mert én is őket. Úgyhogy mindenki jól járt.

Megérkezve a városba már az első pillanatban látszott, hogy tényleg vérbeli turizmó övezettel van dolgom. A tengerpartra vezető utat bosszantóan jólszituált bazársor kísérte. A terep tele volt óriási fényképezőgépeket szorongató europid indusokkal. Fehér ember nem nagyon volt (offszízön). Aki volt, az is a bazárban őgyelgett a helyett, hogy a tengerparton sétált volna. Jellemző. Először megtekintettem az útikönyv által „striking”-nak titulált Gandhi emlékművet. Nos, tényleg érdekes, főleg egy olyan embernek, aki rajong Gandhiért, hogy itt tartották hamvai egy részét. Maga az épület azonban koránt sem. A benne lévő kiállítás a maga 7 db, tamil kommentárral ellátott fényképével nem volt épp sztrájking. Inkább azért jöttek ide az emberek, mert a tetőről jó kilátás nyílik a tengerre. Én is felmásztam, fotóztam. Aztán áttértem a templomövezetbe. Az árusok itt sem szálltak le rólam. Megdöbbentő volt, hogy mennyi csicsás kagylóhéjat lehet itt kapni. Ha nem volt 50 stand egy sorban, akkor egy sem. Természetesen nem vásároltam (szuvenírt nem veszek, csak kólát). Gondoltam megkísérlem a bejutást a Kumárí Amman templomba, hátha beengednek. De ahogy a bejárat felé közeledtem, minden irányból szádhuk (pénzértszent emberek) támadtak meg. Félkarú szádhu, falábu szádhu, kártyából jósoló szádhu, papagájból jósoló szádhu. Alig bírtam lerázni őket. Közben még vagy két napszemüveget is az orrom alá nyomtak, csak hogy nehezítsék a menekülést. A templom bejárata a bazárból nyílik. Mire odaértem, teljesen elment a kedvem az egésztől. Az épületből áradt a bűz, sötét volt és újabb adag szádhu próbált a pénztárcámra törni. Na, gondoltam, ebből sem lesz templomnézés. A helyi spiritualizmusról már amúgy is megvan a véleményem, de erről majd máskor.

Ekkor úgy éreztem, hogy eljött az evés ideje. Megettem az elém rakott kaja egytizedét, majd a buszállomás felé indultam, hogy megtudjam, mikor megy visszafelé valami tamil busz, mert ők ugye nem sztrájkoltak. Itt esett meg először, hogy csőbe akartak húzni úgy, hogy ez nekem is egyértelmű volt. A térkép pontosan mutatja, hogy kb. 5 perc sétára van a buszállomás a főúttól. Éppen rátértem a megfelelő útra, mikor elém állt egy taxis. Kérdi hova megyek. Mondom csak a buszállomásra. De az vagy 4 kilométer! 10 rúpiáért elviszem, mondja. Ekkor közöltem, hogy tudom, hogy hol van, és köszi de nem kérek fuvart.

Sajnos nem jártam szerencsével, mivel a tamil buszokat sem engedték be Keralába. Ekkor átriksáztam a vasútállomásra. A vonat persze vagy 5 órával később indult csak. Mivel már mindent láttam, amit akartam, visszatértem a partra. Egy adag kutyaszartól jobbra, mintha csak mímelni akarnám azt, letelepedtem egy padra. A lábam előtt egyesült a Bengáli Öböl, az Arab tenger és az Indiai Óceán. Néztem a távolba, és még talán soha nem éreztem olyan magányosnak magam, mint akkor ott. Körülöttem családok élvezték a látványt, párocskák borultak össze a hullámokat hallgatva. Egyedül nem való ilyen helyekre menni. Ha nincs kivel megosztani az élményt, nem ér semmit az egész. Éreztem, hogy az egész tapasztalás, a hely, a hangulat átfolyik rajtam, és nem marad meg belőle semmi. Volt még vagy 4 órám az önmarcangolásra, de ez idő alatt átestem a holtponton. Meghoztam döntéseket, elvetettem és megalkottam terveket. Rájöttem, hogy nem ér semmit az egész, ha így állok hozzá. Itt vagyok ezen a csodálatos helyen, és még csak egy hajszálnyit sem vagyok meghatódva. Ez így nem jó. Ezen változtatni kell. A 4 óra végére sikerült is megvitatni magammal a dolgot alaposan, és új csatákra készen szálltam fel a vonatra.

A hazaút elég eseménytelenül telt. Mikor leszálltam a vonatról, éreztem, hogy farkas éhes vagyok. Végre először! Úgy tűnt, tényleg átestem a holtponton. Remélem, ez így is marad.