2010. június 17., csütörtök

Uton utfelen

Az elindulás furcsa volt. Nem tudtam úgy tekinteni rá, mint ha 10 hónapra mennék el. Inkább csak valami nyaralás félének tűnt. A szüleim persze sírtak kicsit, ahogy az kell. Én inkább csak a feladatra koncentráltam, hogy minden rendben menjen.
A becsekkolás viszonylag simán ment. Persze dohányzó nincs a terminálban, ezért az „egy cigi Magyarországon, egy Indiában” nem valósult meg.
Kb. 8 éve repültem először és utoljára, úgyhogy nehezen ment az első felszállás. Női pilóta volt és ez valahogy megnyugtatott. A gép ugyan kicsi volt, de azért nem volt klausztrofóbiám.
Az etetés elvette az időt és nagyon hamar elértem Zürichet. Ahol esett az eső és 19 fok volt.
Viszonylag egyértelmű volt az átszállás, mind a mellett, hogy a lehető legkacifántosabb utat kellett használni: metróval egyik terminálról a másikra.
Itt már azért éreztem, hogy tényleg Indiába készülök, mert a váró tele volt indiaiakkal. Jó volt látni. Bár az nem esett jól, hogy én voltam a leg lepukkantabb köztük, mivel mindannyian trendi pólókat és ingeket viseltek.
Maga az út nagyon hosszúnak tűnt. Aludni azt nem tudtam. Helyette filmet néztem. A mellettem ülő fickóval váltottam egy két szót. Jó fej volt, kölcsön adta a tollát meg ilyesmi. Kedvességét azzal háláltam meg, hogy rátapostam a fülhallgatójára mosdóba menet. Szerencsére nem lett nagyobb baja…
Volt hangulata a repülésnek. Azt hiszem, Afganisztán fölött Cure-t hallgatni, miközben a lemenő nap fényei világítják meg a felhőket, azért az nem rossz dolog. 
A város felülről teljesen megbabonázott. Éjszaka gyönyörű aranyfényben úszott az egész.
Már majdnem korábban érkeztünk, de forgalmi dugó volt a légtérben, ezért egy jó nagy kerülő után landoltunk csak, kb 20 perc késéssel. A csomagom szerencsére megérkezett egyben, amire azért nem számítottam. 
Kifelé menet kissé megijedtem, hogy hogyan fogom megtalálni itt, akit keresek. Mivel a rohadék Vodafonos telefonom nem engedte, hogy indiai számot hívjak (mint kiderült, az SMS-eim sem mentek el), és mikor engem hívtak, akkor meg nem hallották, hogy mit beszélek…
Szerencsére elég feltűnő helyen állt a két fickó a UGC-től, akik szelíden a szememre vetették, hogy már milyen régóta várnak.
Nagy nehezen megtaláltuk a taxit, amivel mentünk. Mikor kinyitották nekem az ajtót, kicsit meglepődtem, hogy miért is akarják, hogy én vezessek, de aztán rájöttem, hogy ez már India, és csak az anyósülésre invitálnak.
A kocsit természetesen nem rám méretezték. Csak úgy fértem el, hogy a fejemet erősen oldalra kellett billentenem, kezemet és lábamat pedig alaposan össze kellett húznom. Ez a (szó szerint) szorult helyzet még fokozódott, mikor kezembe nyomtak egy telefont, hogy akkor beszéljek a főnökükkel, hogy itt vagyok. Volt mindez fél kettő körül éjszaka. A menetzajtól egy kukkot sem értettem abból, amit a fickó mondott. Próbáltam a megfelelő helyen okézni és tenkjúzni, de azt hiszem nem sikerült jól, mert mikor visszaadtam a telefont az egyiknek, többszöri nevetés hangzott fel…
Az első Vinódos élményem is megvolt, mikor megláttam a Vasant Vihar felé terelő táblát.
A városból éjszaka nem sokat láttam kocsizás közben. Széles utakon haladtunk végig. Az élet még javában zajlott sok helyen.
A Hotel Janpath kapujában katonák fogadtak, akik tudakolták, hogy mégis mit szeretnénk ilyen késő éjjel. A szikh sofőr bácsi megmagyarázta a helyzetet, majd bebocsátást nyertünk.
A bejelentkezést gyorsan lezavartuk. Szegény ifjonc portás fiú megkérdezte, hogy hol van a vízumom plészofissú-ja. Mondom Budapest. Az idősebb portás mondja, igen igen, Magyarország fővárosa. A fiatal srác tovább bambul. Kezében megremeg a toll, de nem mer belekezdeni Budapest leírásába. Szorult helyzetét látva elkezdem neki betűzni, de az idősebb félbeszakít. Így szegény rubrika üresen marad. Látni a srác megkönnyebbülő arcát.
Londíner fiú viszi a csomagomat a szobába. Kérdezem a UGC-s fickót, hogy nincs e kölcsön valami aprója, hogy borravalót adjak neki. (Mivel pénzváltásra a nagy sietség miatt nem volt alkalmam). Monda, hogy ráérek még borravalót adni a következő két napban. Szegény srác pórul járt.
Mi megbeszéltük a részleteket. Közölték, hogy másnap reggel 10re jön egy kolléga, aki felszed engem és bevisz az irodába. Úgylegyen.
Kedélyesen búcsút vettünk, majd ők mentek a dolgukra, én meg aludni.

3 megjegyzés:

  1. :-) Akkor mégis kényelmes a kis Suzuki hátsó ülése... :-)

    VálaszTörlés
  2. jaj, ezen jót kuncogtam:-D
    Zsé voltam

    VálaszTörlés
  3. Nem tudom megállni, hogy a Cure-ra ne reagáljak! :) Azt hiszem Cure-t hallgatni mindenütt jó, de Te nyertél... egyelőre...
    Jó olvasni, hogy megérkeztél egyben. Amúgy pedig tuti jó lesz minden, csak kell még egy kis idő -mondom én, az egyik legoptimistább ismerősöd! :)-, addig pedig hallgass még sok-sok Cure-t és ASP-ot meg hadd' ne soroljam! :)
    Ja, és Kredenc üdvözöl! :)

    VálaszTörlés