Gekkó és banán

Reggel arra keltem, hogy valami kotorászik a szekrényben. Majd egy puffanás, és a hang megszűnik. Gyorsan lámpát kapcsoltam és kezembe kaptam egy útba eső szandált. A szekrény körültekintő átkutatása nem vezetett sikerre. Már éppen készültem kétségbe esni, mikor a küszöb mellett megláttam a bűnöst. Egy kb. 2 centi hosszú pici gekkó volt az, aki sunyin bámult rám guvadó szemeivel. Nem voltam rest és el is kezdtem üldözni a fényképezőgéppel. Nagyon fürge kis dögök ezek, de a fürdőszoba ajtajában sikerült lencsevégre kapni. Kicsi G-nek (kicsidzsí) neveztem el. Remélem, itt marad nálam sokáig és szép nagyra nő a sok szúnyogtól, amit megeszik!
Amúgy a szobám ajtaja lakattal zárható, de az ajtó felett a plafonnál van egy rés hagyva. Feltételezem a gekkók szabad mozgását hivatott megoldani. Másra épp nem tudok gondolni, macskabejárónak kicsit fura helyen lenne, szellőzés meg errefelé nem divat.

Miután aludtam még 2 órát kicsi G-vel kötött újdonsült barátságomra, nagy nehezen felnyaláboltam magam, és a szokásos alapos vödrös-kannás zuhany után elvánszorogtam reggelizni.
Mióta itt vagyok még egyszer sem éreztem éhséget. Ami meglehetősen fura. Minden egyes alkalommal úgy kell letuszkolnom magamba az ennivalót. Ez roppant kellemetlenné tesz minden étkezést, pedig az ételek nagyon finomak. Ha naponta kétszer bírok enni, akkor már nyerő vagyok. Kezdem magam szégyellni, hogy folyton ott hagyom a kaja felét a tányéron. Már fogytam is pár kilót szerintem, de ez mondjuk nem baj. Csak nehogy így maradjak.

A buszon már minden szabállyal tisztában voltam. Szóba elegyedtem a balomon ülő kémikus fiatalemberrel, aki a szokásos kérdések után kibökte, hogy ismer még rajtam kívül magyart, bizonyos Gjörgit. Gondolom, valami György lehet, bár fene tudja. A jobbomon ülő fiatal srác meg egész úton kereszteket vetett. Nyilván látszott rajtam, hogy ájemdödevilhimszelf.

Az egyetemen mindenki rajtam röhögött, hogy nem a tanszék előtti buszállomáson szálltam le, hanem a főbejáratnál. Aztán szépen, didaktikus módon elmagyarázták, hogy hol is kéne leszállnom igazából. Jó, mondom felfogtam, az épülettől balra van a megálló. Stimm.

A nap már viszonylag tevékenyebben telt. A Dzsisa nevű leányzót rendelték ki mellém erre a napra, hogy okítson engem a szép modern malajálam írásra. Előtanulmányaimból kifolyólag kb. egy órát képes is voltam lekötni magam azzal, hogy újra begyakoroltam az írást, amit az utóbbi időben elfelejtettem. Aztán szintén, mintha nagyon butus gyerek lennék, szépen átírta nekem dévanágaríba, majd angolba, csűrtük jobbra, csűrtük balra. Már le is nyeltük és meg is emésztettük, mikor újra előkapartuk és újra rárágtunk egy keveset. A lehidalás környékén voltam. Szerencsére az új buta diák jelenléte fellelkesítette az összes körülöttem levőt, és mindenki ki akart okítani a szép malajálam nyelv titkairól. Aminek örültem, hogy legalább a kiejtést tudtam gyakorolni. Meg egy-két szót is tanultam – volna, ha nem elhadarják csak úgy az orrom előtt. Így is megkértem mindenkit, hogy írják már le nekem a nevüket latin betűvel és malajálam betűkkel is. Mindezt a gyakorlás számlájára írtam persze és nem a szimpla hülyeségemére, hogy egyszerűen képtelen vagyok megérteni és megjegyezni a neveket.
Elég sokat beszélgettünk is ma, szóval nagyjából eltelt a nap.

Az egyik fiúnak feltűnt, hogy nem eszek, és ezért kaptam tőle egy banánt. Maga a gyümölcs kb. 10 centi ha volt, de e mellett olyan ízzel áldotta meg az ég, amit még nem pipáltam. Ilyen banánt tessék hozni Magyarországra is, ne a felfújt, génmódosított vacakot. Mint kiderült, szimplán a kertjében szakajtotta a mennyei darabot.

Estefelé megjelent Sheji úr, és megkaptam az egyetemi igazolványomat és a diákbérletemet az iskolabuszra. Aztán beszélgettünk kicsit, melynek keretében gazdát cserélt 1500 forint és 300 rúpia. Tudom, hogy kicsit buktam az üzleten, de nagyon lelkes volt a magyar pénzt illetően, ezért nem akartam megvágni szegényt.
Kicsit később előkerült néhány igazi kézirat. Ez volt a nap fénypontja. Az átható mentol szag, mint kiderült, igazából valami citromlészerű dolog, amivel átkenik a pálmaleveleket, hogy jobban látszódjon rajta az írás, illetve hogy az atkáknak is némi citromsavval mossák meg a hónalját.
A klasszikus malajálam írás megfejtése már nem ment olyan jól, úgyhogy ezzel még lesz mit csinálni. Bár tény, hogy nem egy hónapot fog igénybe venni. Valamint rátehettem a kezemet pár pillanatig a könyvtár katalógusára. Össze is csordult a nyál a számban.

Sajnos kiderült, hogy minden második szombat is munkanap. De lehet, hogy holnap mindjárt kihagyom, mivel valszeg se Sheji úr, sem pedig Sénthil (aki majd tamilt okít nekem) nem lesz bent.

A buszmegálló megtalálását túl bonyolult feladatnak vélték számomra, ezért egy kísérőt is kaptam egy öreg néni személyében. Milyen kedvesek.
Ahogy a busz kikanyarodott a kampuszról, két ismerős arcot véltem felfedezni az út szélén: Sénthil és Sélvakumár voltak azok (kiváló szaktársaim), akik vidáman integetni kezdtek nekem. Én is kikalimpáltam a busz ablakán. Jó dolog, hogy végre van, akinek lehet integetni.
A jó busszal visszafelé még nem utaztam. Mint kiderült, akkora kerülőt tesz meg a főépültig, hogy közben meg lehet szemlélni az egész várost. Már azt hittem, soha nem érünk haza. Móka lesz, ha minden nap egy óra lesz a hazaút.
Hazaérve gyorsan lepakoltam, és indultam is vissza a városba netezni. Mire odaértem, a netező már éppen zárt, így keresnem kellett egy másikat. Jobban is jártam, mert az új nem közvetlenül az MG Road-ra (főút) nyílik, így még hallottam is, hogy mit beszél a nővérem a fülhallgatóban.

A családi telefon megint felélesztette bennem a kóla és a csoki iránti vágyamat, amit most nem is fogtam vissza és manifesztáltam egy Mars szelet (a csoki tök drága) és egy fél literes kokakóla formájába. Olyan jó a bűnös élet! :o)
Már javában sötét volt, mire haza indultam. Ez volt az első eset, hogy sötétedés után kimaradtam. Nem is volt olyan nagy wasistdas. Minden olyan, mint nappal, csak sötét van.
Vettem egy doboz cigit is, egy mélynövésű (konkrétan törpe) industól, bizonyos Gold Flake márkájút. Elég tartalmas anyag, de egyelőre jó lesz. Minden nap szigorúan egy szál, sutyiban a folyosó végén.