A népek

Mivel az utóbbi időben nem történ túl sok érdekesség, úgy gondoltam, írok egy kis szösszenetet a T-puramban lakozó népekről Csak úgy generál.
Először is le kell szögeznünk, hogy a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején járunk. Ebben a kis mikrokozmoszban néhol megbújik egy kis évszázados hagyomány, és néhány repedésen a 21. század is beszivárog esetenként.
A két alap indiai embertípus, a vizenyős és a kétszersült itt is teljesen jól elkülöníthető. Bár a kétszersültek nem annyira szikkadtak, mint északon. Gondolom, a párás éghajlat lehet az oka. A vizenyős típus roppant népszerű errefelé. Van például a nagy malajálam filmsztár, akit talán Bud Spencer-hez tudnék hasonlítani. Bajuszos, pufók arca bosszantóan ott figyel minden moziplakáton, cégtáblán, reklámképen. De tényleg, minden sarkon őt lehet látni.

Élt bennem egy bizonyos kép a déli népek külalakjáról. Azt hittem, hogy mindenki alacsony, kerekfejű, bajuszos (még a nők is) és csúnya. Nos, a helyzet korántsem ilyen borzalmas. Az utcán elég sok szép ember jön velünk szembe. Persze nem azok a tipikus plakátlányok és –fiúk, de nem ijedek meg tőlük napfényben.
A divat mindenképpen a boldog nyolcvanas éveket idézi. Nagyjából az az ember érzése, mintha mindenki ABBA koncertre tartana.

A férfidivat legtipikusabb darabja a trapéznadrág. Szandállal és rövid ujjú inggel. Második a sorban a lungí. A derékon körbetekert anyagdarab főleg az idősebb férfiak ruhatárát képezi, de egy két fiatalon is látni azért. Színei a fehértől (akkor mundunak nevezik) egészen a pinkig terjednek. Bár a város talaját alkotó rozsdavörös por miatt valahogy az összesnek kicsit sárgás pirosas árnyalata van, még akkor is, ha teszem azt kék. Első ránézésre sötétebb színek vannak többségben. De rájöttem, hogy ez nincs is feltétlenül így, csak a nagyon sötét bőrük és a környezet rozsdaszíne miatt tűnik minden sötétnek a csalóka szem számára. A modern kor szülöttei már farmert is hordanak, valamilyen élénk színű, feliratos inggel és sportcipővel. Ha nagyon ki akarnak tűnni és fitogtatni akarják fiatalságukat, akkor pólót vesznek. Ha elegánsak akarnak lenni, akkor hosszú ujjú inget és öltönynadrágot vesznek. A bajusz az tényleg megvan az emberek 95 százalékánál.

A nők nagyon tradicionálisak errefelé. Szinte kivétel nélkül indiai ruhában járnak. Nyugati divat szerint öltöző nőt csak egyet láttam eddig a városban. Nem hiszem, hogy idevalósi volt.
A női ruhák anyaga nem tudom, hogy micsoda, de az az első intuíció, hogy valami susogós műszál. Persze biztos nem, mert akkor tocsognának az izzadságban. A színen valami eszméletlen skálán mozognak. Igyekeznek a legrikítóbb színekbe öltözni. Előnyben részesítik a neonszínű, hímzett darabokat. Komolyan vicces, ha az ember egyszerre lát sok nőt egy kupacban. A pszichedelikus élmény garantált. Mindenkinek gyönyörűen ápolt, hosszú haja van. Olajozva, lófarokba kötve. Aki ad magára, az reggelenként friss virágfűzért is applikál bele. Még szerencse, hogy elég karakteres arcuk van errefelé a népeknek, különben meglehetősen nehéz feladat lenne az egyes példányokat elkülöníteni egymástól.

Mindenki nagyon barátságos és segítőkész. Ezt már az első pillanatban sikerült leszűrni. Nincs félelemérzetem, ha sötétben sétálok, vagy valami nagyon szűk sikátorban téblábolok. Ha segítséget kérek, akkor mindenki szívesen útbaigazít.
Persze megvannak a helyi szokások, amihez alkalmazkodni kell. Legyen szó az evésről, a közlekedésről vagy a társas érintkezésről. Például begyepesedett európaiként nem értem, hogy miért nem illik orrot fújni nyilvánosan, ellenben miért köphetek egy kiadósat bármelyik sarkon. Nem mintha köpnék.:o) Teljesen új volt nekem, hogy mikor két ember lába véletlenül összeér (taposás, rúgás, stb.), akkor megcsókolják a jobb öklüket. Ez akkor tűnt fel, mikor Szénthil tamilra okított, és az asztal alatt véletlenül megrúgtam. Aztán pár perccel később véletlenül megint megismétlődött a szerencsétlen eset. Mindkét alkalommal elvégezte a fentebb részletezett procedúrát. Ekkor a vállamon csücsülő kisördögnek köszönhetően megfordult a fejemben, hogy ezzel még szórakozni fogok az óra alatt, de aztán erőt vettem magamon.
Azt még szoknom kell, hogy a férfiak kézen fogva sétálgatnak az utcán. Ez a barátság jele, semmi különös nincs benne. De mindenképpen mosolyt csal az arcomra, mikor szembejön velem mondjuk két rendőr kéz a kézben, vállukon jókora karabéllyal. A hippi mozgalom reklámarcai is lehetnének.
Szent emberek csak elvétve szaladgálnak a környéken. Pedig hindu templomból elég sok van. Ezt leginkább a borzasztó ricsaj miatt lehet sejteni. Az összes templomból üvölt a zene, jó recsegős hangszórókon keresztül. Mecsetek és szír keresztény templom közelébe érve sem éppen a béke szigetére lépünk be. A keresztény iskolás gyermekek nagyon sokan vannak mindenfelé, délután elözönlik a várost rendesen.
Koldus sincs minden sarkon. Úgy tűnik, hogy a kommunizmus ama tana, hogy minden ember egyenlő, az ebben a városban egész jól működik. Tényleg, az emberek nyolcvan százaléka gyakorlatilag ugyanazon körülmények között él. Van tíz százalék alatta és tíz felette. A városkép is teljesen tükrözi mindezt. Nincs olyan hogy belváros, és külváros. Itt nagyjából minden utca egyforma képet mutat, legyen az a városi északi részén vagy a déliben. Persze most csak a városról beszélek, a falvakban nyílván más a helyzet.
Nyugati szemnek nagyon sok ellentmondásos dolog is előkerül a városban. Például a legviccesebb, amit eddig láttam, az a Shri Krishna Furniture nevű bolt, ahol csak műanyagszéket lehet kapni. Vagy a vályogviskó hepehupás falán virító Vodafon reklám. Végtelenségig lehetne sorolni az ehhez hasonló furcsa képeket. Minden sarkon akad valami.

Maga a város és az egész környék nagyon szép lehetne, ha az indiaiak tudnának viszonyulni a szeméthez és a kábelekhez. Kuka, mondanom sem kell, az sehol sincs. Nem is zavartatják magukat az emberek, simán kidobnak mindent az utcán, a folyón, a tengerparton. Nincs egy talpalatnyi tiszta hely sem az utcán. Ezzel szemben privát terükre nagyon igényesek. A boltok és a lakóházak nagyon tiszták. A szemét söprés után természetesen az utcán végzi. A kábelek meg aztán terjengőznek mindenfelé. Nagy csomókban vagy éppen szanaszét csüngnek, belelógnak a gyalogosok arcába. Nem lehet élmény villanyszerelőnek lenni errefelé.