2010. június 22., kedd

Kóvalam, kétszer

Vasárnapra teljesen kitervelt programom volt. Gondoltam reggel kilenc körül beülök teázni, majd elmegyek lefénymásolni az irataimat és elbuszozok East Fort-ba, hogy a telefonos figurának odaadjam az előzőnap elmulasztott dolgokat. Majd a botanikus- és állatkert meglátogatását iktattam be, mint könnyed, első hétvégés programot.
Reggel neki is vágtam a kemény fél perces sétának, hogy eljussak az ICH-ig. Már a kapuban feltűnt, hogy az utcán szinte nincs senki, pedig már kilenc is elmúlt. A ICH-t is zárva találtam. Úgy tűnik, hogy vasárnap, egyetlen munkaszüneti nap a héten, az emberek nem sietik el a napi teendőik megkezdését.
Kicsit csalódottan baktattam az MG Road-on, hogy elérjek a fénymásolóshoz, mivel gondoltam, hogy az sem lesz még nyitva ilyenkor. Szerencsére nyitva volt már. De még mindig csak fél 10 múlt. Úgyhogy úgy döntöttem, buszozás helyett inkább maradok a gyaloglásnál, és elcaplatok a déli városrészbe. Persze a telefonos még javában zárva volt, úgyhogy köröznöm kellett a környéken egy darabig.
Fish Móli.
Útközben ez a két szó jutott az eszembe és nem is akart eltakarodni a gondolataimból. A fish mólí az egy tipikus keralai étel, kókuszos, zöldcsilis, hagymás halcurry.
Felcsillant a remény, hogy végre éhes leszek. És hol ehet az ember halat? Naná, hogy a parton. Gondoltam, ha már elmásztam a déli városrészbe, akkor élek a buszállomás nyújtotta lehetőséggel, és lecsorgok Kovalam bícsre. Némi keresgélés után megtaláltam a légkondis narancssárga buszt, ami amúgy a turizmók lelki békének megőrzéséért szereztek be. Természetesen csak turista-központokba járatnak ilyeneket. Mellettük persze ott a hagyományos alapbusz is, hogy a jónépnek ne kelljen kifizetni a háromszoros pénzt a légkondicionált élményért. Olyan fagypont közeli körülményt sikerült létrehozni a csodajárművön, hogy a legfinnyásabb pingvin is szó nélkül csúszkálna az ülések alatt.
Mikor leszálltam a buszról, hírtelen nem tudtam, hogy merre is van az arra. Mert én azt képzeltem, hogy majd egyértelmű lesz, mert a turizmók agya nyilván a legegyszerűbb műveletek elvégzésére sem képes. És tényleg nem! A busz megállt egy téren, ahonnan három út vezetett kifelé: egy, amin jöttünk, az nyílván nem lehet a jó. Egy viszonylag széles betonút, ami erősen lefelé tart, és egy sikátorszerű pici járat a házak között. Az egyszeri turista (én), ha lát egy széles utat, akkor arra megy, és nem a sikátorba, ahová az összes helyi utas beszivárgott…
Szó mi szó, lejutottam a partra, csak éppen nem arra, amelyikre akartam. Csodálkoztam is, hogy ez lenne a híres Kovalam bícs? Piszkos, kicsi, sehol egy lélek. Aztán egy halászember felvilágosított, hogy rossz úton jöttem, de ha már itt vagyok, akkor vegyek tőle egy kis füvet, mert az jó…
Visszaballagtam a sikátorhoz, aminek a bejáratában egyből lerohantak, hogy akarok –e ajúrvédikus kezelést, mert az jó… Leértem hát a híres Kovalam bícsre, és – teljes csalódás. Piszkos, kicsi, zsúfolt. A monszun miatt a part gyakorlatilag teljesen víz alatt volt, ami kilátszott a tenger és a betonozott part között, az is fekete volt. A hullámok óriásiak voltak, az indus népek fűrtek bőszen két zászló által határolt kb. 30 méteres partszakaszon. Amúgy mindenütt szemét és kosz. Maga a bícs sem épp nagy, ezért ugyanaz a lungíárus tizedszer is odajött a nap folyamán, hogy vegyek lungít, mert az jó…
Az Lonely Planetemet természetesen otthon hagytam, hogy nehogy egyszerű legyen éttermet találni. A parton csak drága kajáldák voltak, felfelé a dszumbiba meg nem nagyon akartam bemászni. Köröztem hát egy kicsit, és az első szembejövő külhoninak látszó elemet leszólítottam, hogy nincs-é nála LP. Persze nem volt, de azért elkezdtünk beszélgetni. Michael, a spanyol webdizájner Szingapúrból éppen szabadságát töltötte itt. Pár percig dumáltunk mindenféléről, és megbeszéltük, hogy 3 óra múlva találkozunk és megiszunk egy sört (neki addig dolgoznia kellett).
Végül beadtam a derekamat és egy kisebb vagyonért ettem egy fish mólít, ami annyira nem volt nagy szám, majd még két órát üldögéltem a parton. Beletappogtam a vízbe is. Persze hiába hajtottam fel gondosan a nadrágom szárát, az első hullámtól derékig vizes lettem.
Ez idő alatt nem tűnt fel, hogy mennyire tűz a nap, és egy idő után úgy néztem ki, mint egy homár. Ami alapvetően sem szerencsés, akkor meg főleg nem, ha ennyi seafood étterem van a közelben.
Időközben lespanoltam az egyik gyümölcsárus nénivel, akinek annyira jó volt az üzleti érzéke, hogy felajánlott egy ingyen banánt, amit nem fogadtam el, hanem inkább vettem tőle kettőt. Kiderült, hogy szezonban sokkal másabb képet mutat a strand: eltakarítják az indiaiak után maradó koszt, a tenger visszahúzódik és a fekete iszapos homok helyét átveszi a fehér, puha, képeslaphomok.
Végül találkoztam Michael-lel, és az egyik snobish étteremben ittunk egy sört. Ő egészen más költségvetéssel rendelkezett, mint én, de nem akartam leégni annyira, ezért belementem, hogy vegyünk sört 150 pénzért.
Elfilozofálgattunk India mibenlétéről és az élet értelméről, majd visszamásztam a buszhoz és haza indultam.
Közben telefont kaptam Alextől, akit a couchsurfing oldalon szedtem össze, hogy legyen valaki, aki bevezet a városi életbe. Szóval Alex hívott, hogy végre visszatért a városba és este a barátaival söröznek valahol, nem akarok-e csatlakozni. Persze hogy akartam. Össze is szedtem magam gyorsan. A kampusz előtt szedtek fel kocsival. A két srác, Alex és Johann ültek elől, én meg hátul. Alex volt a sofőr, de ez nem akadályozta meg abban, hogy vezetés közben sörözzön. Ekkor kezdtem el tapogatni a biztonsági öv után, de persze nem működött hátul. Bömbölt a drum’n’bass, folyt a sör és repesztettünk az úton.

Én nem tudom, hogy Indiában milyen a KRESZ, már ha van egyáltalán. A közlekedés káosz. A jelzőlámpák számomra megfejthetetlenek: villognak, bekapcsolnak, kikapcsolnak. Lehet, hogy nem én vagyok az egyetlen, mert a nagyobb csomópontokban mindig áll egy rendőr, hogy irányítsa a forgalmat. Holott a lámpák működnek. A gyalogosok szabadon közlekednek az útszélén és az úton keresztbe, a motorok nem szégyellnek semmit, a buszok mindenkit leszorítanak. Alaptétel, hogy egymás mellett három jármű is elfér a kétsávos úton. Tehát nem ritka, hogy az egyik sávban halad egy busz és egy teherautó egymás mellett, a szembejövőn meg egy személyautó érkezik.
Szóval káosz van. De ez a káosz úgy tűnik, jól beválik. Azt eredményezi, hogy folyton figyelni kell. És ezért oda is figyelnek. Nem úgy, mint otthon, hogy az ember suhan a szokásos sávjában már csak úgy reflexből is. Itt élet van az utcán, és ezt mindenki tudja. A dudaszó nagyjából annyit jelent: látom, hogy az utamban vagy. Én vigyázok, vigyázz te is!

Szerintem a szonda, mint olyan, itt nem létezik. Alex kb. 4 sör után is úgy ült a volánhoz, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna becsípve vezetni. A hazaúton, bevallom, nagyon féltem. Szerencsére nem volt semmi baj. Mert itt tényleg figyelnek az emberek. Jött velünk szembe pedig kivilágítatlan motorostól kezdve mezítlábas bácsiig minden.

Az este különben jól telt. Visszamentünk Kovalam bícsre, ahol a Beatles nevű „retrokocsmába” ültünk be. Be lettem mutatva vagy hat indiai arcnak. Különös módon mindegyiknek angol neve volt. Én nem tudom, hogy ők a társadalom melyik részéhez tartoztak pontosan. Teljesen mások voltak, mint a legtöbb ember errefelé. Valószínűleg az a feltörekvő fiatal generáció, aki már a nyugati világszemlélet szerint él. Ilyet nemigen látni az egyetemen. Angolul és malajálamul beszéltek egymás között, ruhájuk és testalkatuk teljesen nyugati. Isznak és dohányoznak. Tipikus örökifjak: ügyvédek, mérnökök, biztosítási szakemberek.
Szóval így megtapasztalhattam kicsit azt az Indiát, ami a 21. századba vezet. Illetve szerencsém lehetett a legidiótább partykajához, amit valaha láttam. Mit nekik a chips vagy a popcorn – peanutmaszála, az kell!
Remélem, találkozom még velük, bár a piálva vezetés részét szívesen kihagynám legközelebb.
Mire visszaértem a szállásra, a kapu már zárva volt, úgy kellett bekéredzkednem. A portás békésen aludt a földön. Nem zavartatta magát, mikor elsétáltam mellette.

5 megjegyzés:

  1. A sör mellett is sikerül tartani a napi egy szál cigit? :) Ez véletlenül sem számonkérés akart lenni!
    A beszámolódat mellesleg a Deine Lakaien Wunderbar-ja közben olvastam. És nem is kell mást hozzáfűznöm, azt hiszem. :)
    Kredenc ma kicsit harapós kedvében van, de úgy vélem, csak szeretetből. (na jó, inkább csak remélem :)) De persze megint csak üdvözöl! :)

    VálaszTörlés
  2. Valami nagyon frankó, ha a ha a hideg zavar, a meleget észre sem veszed és mindenáron mosni akarsz...
    A banános csávó nincs fenn facebookon? Vedd rá őket, hogy jelöljenek be, és akkor tudod majd a nevüket! :D

    Írj még! Mert ez jó...

    pussz

    VálaszTörlés
  3. Bozs: arrol inkabb ne szoljon a fama :) Es en is udvozlom Kredencet.

    Szandra: itt nemsokan vannak joban az internettel...

    VálaszTörlés
  4. Ha nincsenek jóban az internettel, itt az ideje, hogy megtérítsd őket...

    VálaszTörlés
  5. Ez nagyon jo: Olyan fagypont közeli körülményt sikerült létrehozni a csodajárművön, hogy a legfinnyásabb pingvin is szó nélkül csúszkálna az ülések alatt. :D

    VálaszTörlés