2010. június 18., péntek

Első nap az iskolában

Túlélve a nagyon negatív éjszakát, felkerekedtem, hogy eljussak az egyetem másik kampuszára. Szerencsére pont indult az egyetemi járat, és nem kellett a városi tömegközlekedésen tömörülnöm.
Az egyetemre láthatólag SOKKAL több leány jár, mint fiú. Ennek oka nyilván abban keresendő, hogy ez itt az állami egyetem. A busz is jól tükrözte a helyzetet. Az 5 fiúra jutott vagy 40 lány. Mikor leparkolt a busz, a fiúk gyorsan felpattantak, és elfoglalták a helyüket a busz végében. Én jómodorra nevelt európaiként álltam a busz mellet, és ladysfirst! felkiáltással akartam utat engedni az alant sorakozó hölgyeknek. A sor elején álló leány zavarba ejtő mosollyal a szája szélén közölte, hogy akkor biz’ én leszek az utolsó. Végigtekintve a sorban álló 40 leányzón mérlegeltem a helyzetet, és gyorsan felmásztam a buszra.
A kampuszt kb. 15 perc alatt értük el. A busz ablakából szemügyre vehettem a várost alaposan. Az egyetem nagyobbik része a városközponttól 18 kilométerre, Kariavattom nevű szuburbán településen telepszik. Elég gyorsan megtaláltam a tanszéket. Bemenet mosollyal fogadtak. Illetve sok-sok malajálam hablattyal. Sreelekha néni még nem volt bent, ezért leültem a látogatóknak odakészített műanyag székre. Egyesével jöttek oda a népek, és kérdezték, hogy mit akarok én itt. Persze angolul nem tudtak, ezért kézzel-lábbal próbáltunk kommunikálni.
Az itteni emberek nevét egyszerűen soha nem bírom felfogni elsőre. Azt hiszem, ebből még lesz gondom.
Miután kisvártatva befutott Sreelekha anyám a maga 150 centis, narancssárga száris valójában, felmentünk az irodájába. Hasonló kép fogadott, mint a UGC-nél vagy a Roxfort igazgatói irodájában. A falon körbe az előző direktorok mosolyogtak rám, mindenütt kopott papírhalmok sokasodtak. A plafonon óriás ventilátorok. Az egész épületben mentol szag terjeng. Pontosabban annak a kenőcsnek a szaga, amit annó a gyerekek mellkasára és hátára kentek köhögés ellen.
Emitt kell megjegyeznem azt a felismerést, az otthon szuvenírként árusított ocsmány műanyag gömböcök igazából nem díszítési funkciót töltenek be, hanem a ventilátor szelének ellenében próbálják lesúlyozni a papírhalmokat. Mindenütt.
Miután már kb. tizedszer is elmondtam, hogy mit akarok én itt, nagy nehezen rátértünk arra, hogy mit is fogok én itt csinálni 10 hónapon át.
Nagyjából semmit.
Úgy tűnik, náluk a tudomány csimborasszója az, hogy megtanulnak olvasni különböző írásformákat. Azt éppen nem tudom, milyen részletességgel és fokon művelik ezt, de a 10 hónapi programom összesen ÖT ilyennek a megtanulásából áll majd. Köztük a tamil, malayálam és bráhmí. Na köszi szépen. Ezt azt hiszem magamtól is meg tudom tanulni, és nem hiszem, hogy 10 hónap kellene hozzá.
Minden esetre kaptam egy asztalt a riszörcsing studentek szobájában. Szépen letisztogatták, kaptam rá vörös bársonyterítőt, és hoztak teát és idlít is. Kissé kényelmetlenül éreztem magam, mivel a többieknek csak a pőre asztal jár. Majd elkezdhettem azt, amit a következő 10 hónapban fogok csinálni: a semmit. Kb két órán keresztül ültem ott, és fejlesztettem a magam elé bámuló képességemet. A többi diák próbált velem beszédbe elegyedni, de mivel egyikük sem tud angolul, kissé hamvába halt próbálkozás volt. Az egyik srác, Gópa névre hallgató, legalább 100 szavas szókinccsel rendelkezett, így vele „beszélgetni” tudtam egy keveset. Kiveséztük családi állapotunkat, anyagi helyzetünket, tehát a szokásos indiai témákat. Valamint sikerült felvilágosítanom, hogy Európa nem Anglia része, és hogy mindez nem az Egyesült Államokban van. Továbbá mindenki meglepetten bambult rám, mikor kiderült, hogy Magyarországon márpedig magyarul beszélnek.

Azt, hogy gyakorlatilag hogy fogom csinálni a semmit, azt még nem tudom. Elvileg az egyik péhádé srác fog tanítani tamil írásra. Ő semmit nem beszél angolul. Ahogy a tanárok nagy része sem. Az előadások malajálamul vannak, szóval azok szóba sem jöhetnek. Gondoltam, akkor majd riszörcsölök, és írom a szakdogámat. Arra a bejelentésemre, hogy laptopon vannak az anyagaim, mindenki egyöntetű lelkesedéssel reagált. Már csak azt nem tudom, hova fogom bedugni, mert konnektor az nem volt a szobában.
Ja igen, szanszkritista az egy darab sincs. Mivel a prof nyugállományba tért pár éve, és érdeklődés hiányában, az ágazat, mint olyan, kihalt. Szóval mindenki malajálam vagy tamil szövegeken dolgozik. Szintén kitűnő. Ami viszont biztos, hogy a hét öt napján 10től 4ig fogok ott ülni…

Mellém rendeltek egy tanár szerű figurát, Sheji urat. Ő az egyetlen Sreelekha anyám mellett, aki tud angolul. Reá várt a küldetés, hogy végighurcibáljon engem a környék rendőrkapitányságain, hogy beregisztrálásra kerüljek, mint külföldi. Nem volt egyszerű eset, mivel a város 3 különböző pontjára kellett elmenni. Tettük mindezt szkúteren! Na ez volt az eddigi legjobb élményem itt. Suhanni a városban kismotorral. Szememet kivitte a por, fülemet a dudálás, a lábam begörcsölt a kis hely miatt, egyszer kétszer majdnem eltrafálta a kislábujjamat egy busz, de megérte. Útközben megálltunk, és Sheji úr meghívott egy kókuszra, amit egy vacsorameghívással térítettem vissza. A kókusz ugyan nem nyert, de este bemutatott a közkeletűleg banánafrájsz (urizálva módakam) néven ismert édességnek, ami az eddigi első olyan indiai édesség, ami ízlik. Evés közben kifejtette, hogy volt 96ban Európában, és két Bhásza dráma kéziratait olvastatta valahol. Mondta, hogy talán egyszer majd én is el tudom olvasni. Na mondom…!

Hazafelé végre az első riksa-utam is megvolt. De azt hiszem, inkább sétálok, mert 20 rúpia a 10 perc séta helyett nem nyerő. Illetve magasságom sem kompatibilis a riksa belmagasságával. Kátyúk rulez!
Aztán rájöttem, hogy még boltba kéne menni, ezért visszasétáltam az egyik mall-ba. Valami tower a neve, de ez persze ne tévesszen meg senkit. Itt már a második emelet megléte is jogalap a tower elnevezésre. A légkondícionált szupermarket annyira otthonosnak tűnt, hogy megijedtem magamtól. Majdnem elcsábultam egy darab csoki és egy üveg kóla iránt, de aztán megláttam, hogy a mosópor magában 270 rúpia (2 kg-ért ez még otthon is sok). Szóval ez elfogy és maradok büdös!
Hazafelé a monszun is monszunkodni kezdett. Ezért térdig felhajtott nadrággal tapostam a vörös hordalékos sarat. Kivillanó fehér lábszáram ismét sok csodálóra lelt.

5 megjegyzés:

  1. Rob fel a fejjel! Amúgy komoly tempóban posztolsz, meg is lepődtem. :-)
    Nyugi, megszokod majd ezt is, összehaverkodsz az ottaniakkal, meglátod milyen jó lesz! Figy, van egy indiai ismerősöm, ha akarod, megadom a mail címét, ha rám hivatkozol, lehet tudtok valami közös kalandot csapni, Sreejesh Parameswarannak hívják és a Siemensnél dolgozik. :-)

    VálaszTörlés
  2. R-ke! Erős fiú vagy és hamar beilleszkedsz, csak légy türelmes :)

    VálaszTörlés
  3. Drága R-ke!
    Nyugi van,menni fog ez,találsz majd vmi elfoglaltságot a sulis ücsörgések alatt is! :) Azért egy-két élményeden bevallom hangosan nevettem,így leírva olyan mókásan adod elő,persze élőben már nem lehetett annyira az! :) :( Látod mondtam én, hogy te leszel a fehér Istenség! :D Már a lábaid előtt hevernek! :D

    VálaszTörlés
  4. zseniálisan írsz, komolyan úgy érzem magam, mint valami regényben.. alig várom a folytatást :)
    hajrá és fel a fejjel, te most valami nagyin faszát élsz meg.

    VálaszTörlés