2010. június 17., csütörtök

Delhi

Másnap reggel 8kor keltem, hogy kész legyek, mire Peti megjön 9kor. Zuhanyoztam. A kádban centis por ált, ami a vízzel keveredve kedves sárrá alakult. Próbáltam lemosni, de nem sikerült, meg amúgy sem ilyenekre kéne pocsékolni a drága vizet. Max azt hiszik majd, hogy én vagyok ennyire koszos. 
A maradék időt tévézéssel töltöttem. Valami tanító célzatú gyerekmese ment, amiben a súlyos vízhiány problémájára hívták fel a gyerekek figyelmét. Igen, inkább higgyék, hogy mocskos vagyok.
Lementem Peti elé a bejárathoz. Annak rendje és módja szerint elsétált mellettem, mivel nem ismert meg színesben és az új frizkóm miatt. Úgy kellett utána kiáltanom.
Mondtam neki, hogy várnunk kell a fickóra. Addig elmentünk a környékre sétálni és reggelit keresni. Bár én nem voltam éhes. Ilyen melegben hogy lehet enni? És akkor még csak 9 óra volt. Megálltunk egy két dhábánál, de egyikben sem volt bizodalmam, Petinek meg a választék nem volt ínyére. Úgyhogy vissza is mentünk a szobába, ahol a maradék időt beszélgetéssel töltöttük.
Mikor már majdnem 11 volt, és a UGC embere sehol, Peti felhívta nekem Kaushalt, aki egyike az előző esti embereknek. Mondta, hogy már úton vanaz ember, hamarosan itt lesz. Kb 20 percet vártunk még. Akkor kocsiba pattantunk és elindultunk a UGC székhelye felé. A város most sem mutatott más képet, mint éjszaka. Semmi különös, ugyanazok a széles utcák, néhány ember, sok riksa és motor.
A UGC épülete elég markáns jelenség a maga 5 emeletével és robusztus szerkezetével. Természetesen csak egy lift volt az egész épületre, úgyhogy egész nagy sorban állás kerekedett. Betömörültünk a liftbe. Az egyik sarokban álltunk mi Petivel, kb. 2 fejjel magasabban, mint bárki más. Többen furcsán pislogtak is felénk.
Egyik irodából a másikba mentünk. Ashok Manjan Úr nem volt a helyén, de azért levittel a pénzügyi osztályra, hogy ideadják az első 4 havi ösztöndíjat.
Nem csodálkozom rajta, hogy 2 évbe telt, mire elfogadták a kérelmemet. Az egész olyan volt, mintha megragadt volna az 50es-60as években. A plafonon óriás ventillátorok köröztek, a papírokat úgy kellett lesúlyozni az asztalon. Félhomályban ültek az emberek óriásik könyvek felett és hevesen verték a számológép billentyűit. Persze számítógépnek nyoma sincs. Minden „ügyet” egy madzaggal összefogott papírköteg alkot, amik méter magasan halmokban álltak az íróasztalokon.
Az egy rúpiás illetékbélyeget nem tudtam kifizetni, mivel nem volt nálam apró. De azt hiszem, ebbe nem fognak beleszakadni.
Végre megjött Manjan úr. Elég tiszteletet parancsoló alkat. Leginkább a Keresztapa jutott róla eszembe. Még a hangja is olyan volt (és mint kiderült, vele beszéltem telefonon az éjszaka). Elmagyarázta, hogy mi a helyzet. Felhívta Sreelekha nénit is, hogy akkor jön-e értem valaki vagy nem. Nagyon jó benyomást tett rám, és nagyon segítőkész volt. Hosszasan magyarázott a néninek, hogy nehogy velem akarjanak kifizettetni bármit is. Ő az én Keresztapám, aki mindent elintéz. 
Búcsút vettünk a UGC főhadiszállásától és gyalog folytattuk utunkat immár várost nézni.
Az elején a megszokott utcakép fogadott, majd befordultunk egy sarkon és szembe találtam magam Ó-Delhivel. Mit mondjak, elég váratlanul ért. Nagyon szűk sikátorszerű utcák, rengeteg ember, rengeteg motor és biciklis riksa. Hangzavar, gázolajszag, levegőhiány embertenger és 40 fok. Ez a keverék alaposan mellbe vágott. Leginkább fizikailag. Teljesen fel voltam készülve elméletben a hasonló helyekre, de fizikai állóképességem nem bírta a strapát. Peti próbált magyarázni mindenféle dologról, de én csak arra tudtam koncentrálni, hogy megtegyem a következő lépést. A pulzusom az egekben volt, izzadtam, mint egy ló. Megittam vagy 5 liter vizet aznap. Mondtam Petinek, hogy én ezt nem fogom sokáig bírni.
Próbált meggyőzni, hogy milyen jó ez a környék. Milyen jó itt sétálgatni. Nem is mondtam volna ellent, ha nem az összeesés határán vagyok.
Nagy nehezen elértük a Jama Mazdzsid-ot. Elvileg az lett volna a cél, hogy felmegyek a minaretbe. Peti kint maradt vigyázni a táskámra és a szandálomra. Én gyorsan beszaladtam, majd kb. 5 perc múlva kiszaladtam. A világ legnagyobb mecsetje a világ legnagyobb kőgrilljévé változott. A kő olyan forró volt, hogy vörösre égette a talpamat. Volt leterítve „járda”, de az teljesen zsúfolt volt, esély nem volt, hogy helyet kapjak rajta. Ezért, több indussal karöltve rohanva közlekedtem. Képet csinálni, sőt, egyáltalán körülnézni sem volt erőm, úgyhogy inkább feladtam. És még mindig rosszul voltam.
Újabb gyaloglás, pontosabban részemről csak vánszorgás. Megcsodálhattam volna a Csádní Csaukot, Ó-Delhi híres utcáját, de a közeledő metrómegálló felé vetettem tekintetemet.
Ember nem örült még úgy metróállomásnak, mint én. Végre kaptam levegőt és nem tűzött rám a nap. Csak két megállót mentünk, de életmentő volt. Persze aztán át kellet vágnunk az Új-Delhi vasútállomás felüljáróján, ami szintén egy kisebb tortúra. Kértem petit, hogy valami olyan helyen együnk, ahogy le lehet ülni. Be is értünk a turista negyed közepébe, ahol beültünk enni. Eddig a pontig egy külföldit sem láttam, itt azonban elég sokan voltak. A kajálóban is csak külföldiek voltak. Az ételt a nagy meleg miatt úgy kellett letömködnöm magamba, de így sem bírtam megenni a negyedénél többet. Nem így képzeltem az első indiai étkezésemet. Kb. egy óra ücsörgés és egy megnyugtató kóla elfogyasztása után teljesen magamhoz tértem. Jócskán délután volt már, így a meleg is csillapodott kicsit. A következő utcában elfogyasztott fagyis mangóshake tette fel az i-re a pontot.
Egy másik, nem gyalogosok részére kitalált felüljárón mentünk vissza a sínek másik oldalára. Még mondják, hogy a Petőfi hídon nem ajánlatos sétálgatni, mert árt az egészségnek. Bakfitty!
Itt aztán benyelhet az ember annyi szmogot, amennyi jólesik neki. Plusz az út szélén araszolni sem ajándék. Volt olyan, hogy oldalazni kellett, hogy elférjen a velünk szembe jövő teherautó. Persze az út szélén több vízárus is volt, gondolva az olyan emberekre, akik inkább itt kelnek át, és nem a gyalogos felüljárón.
A buszállomáson felpattantunk egy buszra és már mentünk is a Lódí kert felé. Az utazás során lehetőségem lett volna legyező és víz vételére is, de persze nem éltem vele.
A kert bejáratánál vettünk egy fagyit majd besétáltunk a város „tüdejébe”. Csend és béke honolt mindenütt. A mókusok önfeledten szaladgáltak, a kóbor kutyák az árnyékban pihentek, az emberek a padokon és a fűben hevertek. Megnéztük a romokat, fényképeztünk. Ez a park teljes ellenpontja a város többi részének. Az állandó dudálás sem hallatszik be. Kellemes környék. Így gondolják ezt azok a fiatal indusok is, akik nemi életüket bonyolítják a szúfí szentek síremlékei között. Használt óvszerek előfordultak itt-ott.
A park után a gazdag lakónegyeden sétáltunk végig. Pazar épületek nagy kerttel, kutyasétáltatók és sofőrök jellemezték a látképet. Furcsán éreztem magam Ó-Delhi sikátorai után.
A parlamet felé vettük az irányt. Valami delegáció volt a városban, mert többször is rendőrkordonba ütköztünk. A parlament előtti tér nagyon impozáns. Delhiben igazából ezeket a nagyon nagy tereket és a nagyon szűk sikátorokat nem tudom összeegyeztetni egymással. Nem mintha nagy egységet várnék itt bármitől is, de nekem ez fura.
Jó sokat mászkáltunk egy nap alatt, teljesen kipurcant a lábam, mire visszaértünk a szállásra.
Gyomrom állapotának megőrzése érdekében és Peti otthoni íz-vágyának kielégítéseként megittunk egy pici pálinkát. Alig volt egy korty, de teljesen kiütött minket. A nagy meleg és a kevés élelem a pálinkával kombinálva meglehetősen alattomos.
Peti olyan 9 körül ment el, én meg próbáltam aludni. De ez a vacak óraátállás nem megy nekem. Alig másfél órát tudtam aludni, mivel 3kor kelnem kellett, hogy kicsekkoljak és elérjem a gépet Chennaiba.

4 megjegyzés:

  1. Rob, ez tök jó! Sokat posztolj légyszi! :-)
    puszillak,
    Kata

    VálaszTörlés
  2. jókat röhögök és ahogy elképzelem az arcod, miközben írod:D:D:D:D:D....m

    VálaszTörlés
  3. Ez tetszett! Írj minél többet! :-)
    Pußi:
    Edina

    VálaszTörlés
  4. :) Jo lesz ez! :) Irjal sokat es koszi az eddigi beszamolokat!

    VálaszTörlés