2008 októberében pályáztam meg egy ösztöndíjat Indiába. Írtam szép munkatervet, kaptam ajánlásokat, kiválasztottam egy monstre egyetemet Kerala fővárosában, Thiruvananthapuramban (a könnyebbség kedvéért Trivandrumban). Az egyik feltétel az adott intézménytől fogadólevelet szerezni. Neki is lendültem, hogy felvegyem a kapcsolatot az ottani tanszékvezetővel, hogy itt vagyok én, kedvesaranyosjólképzett külföldi deák, mi lenne, ha ott töltenék 10 hónapot az egyetemen. Semmi válasz. Az egyetem (nevezetesen a University of Kerala) úgy tűnik, még nem jutott el az internet korszakába, mert hogy nem volt egy darab működő e-mail címük sem. Fax számuk szintúgy… Akkor bevetettük az indiai hadsereget, egy a Pondicherry egyetemén működő tanárt. Ez a város a célállomásomtól kb. 500 kilométerre, északnyugatra helyezkedik el. Ő először telefonon, majd az öccsén keresztül, végül pedig futárral sikeresen bevette az egyetem Registrar-ját (igazgatási atyaúristen). Őhatalmassága nem igazán értette, hogy mit akarok tőlük. Az egyetemen még külföldi hallgató nem volt, főleg nem európai. Össze kellene hívni az egyetemi szenátust, hogy megvitassák az ügyemet. Az persze több hónap…
Ekkor kaptam egy tanácsot, hogy van ott nem messze egy kisebb egyetem, ahová minden bizonnyal fogadnának. Ott egyszer már volt egy kínai is…
Így átirányultam Calicutba, ahol a tanszékvezető prof néhány napon belül faxolta nekem a meghívólevelet. Mert nekik van faxuk legalább. Szó se róla, internetük is.
Szépen benyújtottam itthon a módosítási kérelmet, amit el is fogadtak.
2009 májusában a magyar fél megítélte nekem az ösztöndíjat. Már csak az indiai fél jóváhagyására kell várni. Sunshine, happiness.
Majdnem egy év telt el. 2010. február 26-án kaptam a telefont, hogy végre az indiai fél is rábólintott a dologra. Pillanatnyi sunshinehappiness újra, majd kiderül, hogy az indiaiak nem vették figyelembe a módosítási kérelmemet, és szépen megítélték nekem a trivandrumi egyetemet. Levelükben kapcsolattartó személyt is megneveztek. Jó, gondoltam, ha sikerült nekik összehozni, hát legyen. Nagy nehezen találtam egy e-mail címet, ami működött is (mert ugye egy év alatt azért fejlődtek kicsit). Sreelekha néni (az aktuális tanszékvezető), természetesen, semmiről nem tudott és közölte, hogy Őhatalmassága, azaz a Registrar az illetékes. Aki persze nem válaszolt a levelemre, ezért megint maradt az indiai haderő bevetése. Újabb családtag és telefonok sorával később a Registrar továbbra sem értette, hogy mit akarok én ott. Talán a szenátus; majd ők eldöntik…
Itt kicsit betelt a pohár. Hiába, India már csak így működik. Újabb támadás, ezúttal a UGC ellen (az indiai ösztöndíjbizottság). Légyszi, hadd módosítsuk már a helyszínt, mert Trivandrumban nem tudnak rólam semmit és egy éve már várnak engem máshol. Erre ők: hogy képzelem, hogy kételkedni merek bennük?! Ha a levélben az van írva, akkor az el is van intézve. No comment. Persze ezt sem nekem mondják, hanem a Delhi Magyar Központ igazhatójának, aki továbbítja a magyar ösztöndíjbizottságnak, aki majd szól nekem. Ha jól számolom, jelenleg 10-11 különböző ember van már belekeverve a dologba. Mert a közvetlen kommunikáció nem az indiai bürokrácia módszere. Ugyan! Egy egyszerűsített ábrával illusztrálnám a szituációt:
Úgyhogy most nem mer lépni senki, mert ha a UGC bevágja a durcát, akkor hoppon maradok. Jelenleg a csendes szervezkedés és kivárás folyik. A levelükben az állt, hogy 5 héttel az utazás előtt szóljak nekik, hogy „pontosítani tudják a programot”. Magyarul: az utolsó pillanatban talán elkezdenek csinálni is valamit. Még szerencse, hogy a UGC tartja fent az egyetemek nagy részét Indiában, ezért ha egyszer azt mondják, akkor az van. Optimális esetben.
Engedve a tanácsoknak, úgy döntöttem, hogy akkor csapjunk a lecsóba. Ha egyszer már ott vagyok, csak nem dobnak ki.
Szépen elkezdtem a készülődést: megnyitottam a devizaszámlát, holnap kezdem az oltásokat. Ha megjön a bankkártyám, lefoglalom a repülőjegyet is. A tervezett dátum: 2010. június 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése