2010. október 29., péntek

Még egy nap Delhi

Másnap reggel korán keltem, mert sürgősen bank-automatát kellett találnom. A 6000 rúpiás érvágás ugyanis megterhelte csöppet a pénztárcámat. Gondolná az ember, hogy Pahargandzs, mint a hátizsákos turizmók fellegvára, hemzseg a bank-automatáktól. És tényleg, csak éppen 98% nem fogadja el a külföldi kártyát. Megint lefutottam a tiszteletköröket a környéken. Találtam is egy State Bank of Indiát, de olyan sor kígyózott előtte, hogy nem volt kedvem kivárni, inkább tovább keresgéltem. Sok tehénnel később megint fel kellett adnom a harcot (ahogy azt Delhiben sokszor előfordult) és visszamentem a SBI-hez. Szerencsére az emberek a bankfióknál álltak sorba, és nem az automatánál. Mindezt hindiül sikerült kiderítenem. Olyan jól esett a fülemnek és az agyamnak, hogy végre tudok kommunikálni a külvilággal. És a hindi olyan szépen hangzik a malayálam után! A sikerélményen felbuzdulva nem is voltam rest mindenütt hindiül beszélni, ahol lehet.

Visszamentem a szállodába, hogy részt vegyek legális kirablásomban (kifizettem a szobát) és taxit is kellett hívnom megint, mert a bőröndöm az éjszaka folyamán nem fejlesztette ki öngyógyító képességét. Valami hihetetlen redva autóval elindultam Pramód Dzsí háza felé, ami úgy húsz kilométerre volt a városközponttól. Az egyszeri magyar ezt úgy érzékeli, hogy baromi messze van, de ha delhii mércével mérjük, akkor még csak „éppen” elhagyjuk a belvárost. Dzsanakpúrí a neve a városrésznek, ahol a jólszituált tanáremberek laknak. Első ránézésre tényleg jó kis külvárosias, elég élhető környékről beszélhetünk. Még metró is jár a környéken, ami kész szerencse. Még így is vagy negyven perc mire az ember valami használható helyre jut. A körzet finoman szólva nem hemzseg a turistáktól. A taxis alig találta meg a címet, mert a kolónia házai nagyon trükkösen vannak számozva, meg amúgy is kész labirintus az egész. A lényeg, hogy nagy nehezen befutottam Pramódék háromszintes, háromgenerációs, két szobalányos vityillójába. Eredetileg nem akartam sokáig maradni, csak ledobálni a cuccaimat és utána felkutatni Verót a rengetegben. Azonban kiderült, hogy Mária Dzsí hosszas nyomozás után előkerítette Verót és rendes kórházba vitte, majd Pramódék házába kívánta elhelyezni lábadozás céljából. Szóval vártam, hogy megérkezzenek. Ezzel meg is pecsételődött a napom sorsa, mivel már javában késő délután volt, mire megérkeztek. Sebaj, addig beszélgettünk, tévéztem, és nem utolsó sorban ingyen házi kaját ettem. Szintén üdítő élmény volt valami normális indiai kaját enni a dél-indiai rizsmérgezés után.

Ekkortájt még reménykedtem, hogy Veró nem olyan vészesen beteg, és el tud velem jönni a már rég óta tervezett és szervezett útra. Az ötletet a háziak is támogatták volna erősen… Sajnos aztán kiderült, hogy tífusz, meg hát Veró alig állt a lábán. Így kénytelen voltam egyedül nekivágni az utazásnak. Bepakoltam a sivatagi pakkomat a málhazsákomba (életem legjobb vétele volt az a zsák). Semmi kedvem nem volt a magányos kiránduláshoz már megint, mert abból volt elég az utóbbi hónapokban. De eme negatív hozzáállás nem változtathatta meg a tényt, hogy életem nagy álma volt eljutni arra a vidékre, ahová indultam. Kicsit rossz volt a lelkiismeretem is, hogy szegény Verót egyedül hagyom az agóniában, de fentebb említett okok miatt nem maradhattam.

Arra már nem volt időm, hogy a vonatjegyek visszaváltásával szöszöljek. Több is veszett Mohácsnál jelszóval indultam az Ó-Delhi pályaudvarra, ahonnan az éjszakai vonat indult Rádzsaszthánba. Már ránézésre is kemény különbségek vannak az északi és déli népek között. A déliek sokkal „rendezettebbek” európai szemmel nézve. Az északi mentalitáshoz nem voltam még hozzászokva, ezért kicsit megilletődtem az állomáson, a várakozó tömeg összetételén és minőségén. Úgy döntöttem, nem adom meg magamnak a gyomorrontás esélyét sem, ezért jó távol tartottam magam a peronkajától, és maradtam a csipsznél és a kólánál. Amúgy is úgy határoztam, hogy a következő két hétben totál turistára veszem a figurát, mert az kényelmesebb.

A vonatút Jódhpúrba az északi fél javára is hozott pluszpontokat. Az északiak sokkal barátkozósabbak. A déliek is szeretnek ismerkedni a fehér égimeszelőkkel, de északon valahogy őszintébbnek éreztem az érdeklődést. Így esett, hogy az első egy órát végigbeszélgettem egy kicsit bolond indiai lánnyal, aki jó fej volt ugyan, de hajlamos volt a spontán éneklésre és az ultrahangos telefonbeszélgetésekre…

5 megjegyzés:

  1. Nem tudom, mostanában nem beszéltem vele. De remélem, hogy két hónap alatt kiheverte a dolgot. Bár nem volt egyszerű eset, mert a tífusz mellett elkapott még egyéb kedvességeket is.
    Amúgy valószínű, hogy egy döglött patkány volt a bűnös az egyik buszon. A patkányról a szúnyogok átvitték a cuccot Veróra, meg a busz utasainak jelentős részére. Akik mind külföldi deákok voltak... Szép kis szuvenír.

    VálaszTörlés
  2. Hú basszus ez nagyon durva. :S Szegény Vero... ÉS te hol vagy most?

    VálaszTörlés
  3. Én már a jó öreg MO-n, és éppen a szakdolgozatomat bűvölöm... Sose leszek kész. Főleg nem 15-ig...

    VálaszTörlés
  4. hehh, egy cipőben járunk. :-) Én is azt gyúrom, hasonló érzésekkel.

    VálaszTörlés