A déli bícsek közül már csak egyet nem láttam közelebbről, és ez Varkala volt. Tíz évvel ezelőtt még Kovalam volt a csúcsok csúcsa, de azóta változott a helyzet. Kovalam túlnőtt magán és nem tudta elkerülni, hogy a szokásos indiai „zsúfoljunk mindent össze egy tenyérnyi helyen” filozófia áldozatává váljon. Az akkor még nem túl felkapott Varkala bícs azóta átvette a vezető szerepet, és a dél-keralai turizmus központja lett.
Szóval nagyon sok szépet és jót hallottam erről a helyről, ezért direkt ezt hagytam a végére.
Még a Lálu féle nagy zabáláson ismerekedtem össze Dípuval. Pontosabban ő ismerkedett össze velem, ahogy az itt már csak lenni szokott. Már az első percben nagyon közvetlen volt, közvetlenebb még a szokásosnál is. Vagy tíz perce beszélgettünk, mikor már fel is spannolta magát, hogy akkor a hétvégén ő bizony velem jön Varkalát vizitálni, mivel úgy is közel lakik. Nem mondtam ellent, gondoltam addig sem kell egyedül lenni. Megbeszéltük, hogy Kallambalam faluban találkozunk, ahol ő is lakik, és onnan motorral megyünk majd tovább.
Szombat reggel meg is érkeztem az adott helyre. Ez egy igazán tipikus, szokásos kis hely itt Kerala sűrűjében. Igazából három jellemző tulajdonságot mondhat magáénak, ami miatt több, mint a szomszédos helyek. Az egyik, hogy itt megy keresztül a főút T-Puram és Kollam között, aztán itt tér le az út Varkala felé, és itt található egy nagyon nagy mecset (az általam csak Barbie mecsetként aposztrofált rózsaszín tünemény), amiben valami nagyon nagy szent nyugszik.
Dípu kijött elém a buszmegállóba, majd mondta, hogy előbb megmutatja a falut meg a házukat és csak utána megyünk a partra.
El is furikáztunk a házukhoz, ami a főútra nyílik, pontosan a Barbie mecsettel szemben. Be lettem mutatva az apukájának, aki egy kis bódét üzemeltet a házuk előtt az út szélén. Főleg banánt és egyéb apróságot lehet kapni nála. A bácsi nem nagyon foglalkozott velem, elég mogorva típus. Ez volt az első alkalom, hogy igazi indiai otthonba nyertem bebocsátást. Shaji lakása is valami, de ők lakótelepen laknak a városban, ez meg mégis csak egy falusi ház. Európai szemmel nézve elég lehangoló volt. Alapvetően rendbe van tartva, de például a festéssel szerintem már vagy harminc éve nem bíbelődtek, ezért a vakolat mindenütt le volt hullva, foltos volt a kosztól. Az egész ház sötét és lelakott hangulatot árasztott, de e mellett volt benne valami otthonos is. Dípu, amit nővérétől örökölt is hasonló paraméterekkel rendelkezett. Volt egy külön ajtaja, ami a „kertre” nyílt. Ez ebben az esetben derékig érő gazzal borított területet jelent. A szobában azért ott figyelt a számítógép, mert az fontos, ellenben a festés az nem.
Dípu a legjobb arc, akivel eddig itt találkoztam. 28 éves, malajálam szakos. Igazi nyitott természet, folyton mosolyog vagy tele szájból nevet. A mellett, hogy elég tradicionális figura, teljesen modern gondolkodású, és szerény véleményem szerint tökéletesen ötvöződik benne a hagyomány és a modern kor. Mivel nem beszél jól angolul, de viszonylag jól beszél hindiül, a kommunikáció elég vicces. Kicsit megterheli az ember agytekervényeit három nyelv egyidejű dekódolása, de szerencsére nem volt gond és nagyon jól el tudtunk beszélgetni.
Az anyja éppen kórházban volt valami tüdőgyulladás miatt, ezért folyton szabadkozott, hogy nem tud rendes vendégnek kijáró fogadtatásban részesíteni (értsd: nincs rendes étel), de majd legközelebb.
Lepakoltam náluk a cuccomat, majd átsétáltunk az út túloldalára, hogy közelebbről is szemügyre vehessem a mecsetet. Mondta, hogy fényképezni nem szabad, de ne aggódjak, mert mindenkit ismer a környéken, úgyhogy majd megoldja. És tényleg mindenkit ismer. Ha valaki elment mellettünk az utcán, akkor egyből tájékoztatott, hogy ő ennek a barátjának az apja, vagy annak a barátjának a testvére vagy éppen a barátja. Mindenkihez volt egy jó szava az úton, ami tartalmazta például az én mibenlétemnek a leírását is.
Megkértem, hogy folyton mondja, hogy mit kell csinálni, mert én még életemben nem voltam mecsetben és nem szeretném semmivel felborzolni a kedélyeket.
Csappaltalanodás és lábmosás után bementünk az épületbe és egy rácson keresztül megtekinthettem a szent ember sírját (hogy ki az a szent azt sajnos nem jegyeztem meg). Néhány hívő éppen imádkozott az ajtónál, ezért nem akartam nagyon furakodni, így az emberek felett átnézve láttam néhány részletét a virágokkal vastagon beszórt sírnak. Az emberek, mikor látták, hogy Dípuval vagyok, egyből elkezdtek mosolyogni rám és nem azzal a tipikus álszent mosollyal, ami itt a turistáknak jár.
A mecset megtekintése után motorra pattantunk, hogy megnézzük a falu hindu templomát is. Útközben betértünk a nagybátyja házába, hogy mégse kelljen rendes étel nélkül maradnom. És persze így jól be lehetett mutatni a családnak is. A család elég sok tagból állt, mivel nem csak a nagybácsi, hanem a család több generációja is abban a házban lakozik. Például Dípu apjának több testvére, unokahúgok, nagyszülők, satöbbi. A ház nagyjából ugyan olyan volt, mint Dípuéké. A flatron monitoros számítógép itt is jól kiegészítette a málló vakolatot és az ezeréves bútorokat. A dószá és teaadag elfogyasztás után folytattunk az utunkat a templomhoz. Igazából csak egy kis szentély (Bhadrakálínak szentelve), a templom ugyanis éppen most épül köré. Végre közelebbről is megvizsgálhattam egy hindu templomot kísérőmnek köszönhetően, mivel nélküle ide se engedtek volna be. A templomocska a falu határában helyezkedik el, a rizsföldektől jobbra. Ha már ott voltunk, azokra is vetettünk egy pillantást. A rizsföld gyönyörű volt, igazi idill. Minden csupa zöld, pálmafák és egyéb ültetvények a láthatáron. És sehol egy kábel! Hihetetlen. De ez az idill nem műanyag szépség, hanem maga az élet, ami sokkal szebb, mint bármi, amit ember szándékosan létre tud hozni.
Dípu mondta, hogy ezt mindenképpen meg akarta mutatni, mielőtt Varkalába megyünk, nehogy véletlenül azt higgyem, hogy az az igazi India. Mert nem az, hanem ez. Ahogy azt már Gandhi is megmondta. Köszöntem szépen a bölcs gondolatot, de azért átéreztem a jelentőségét.
Hazatérve Dípu eldicsekedett egy fél üveg Red Label whisky-vel, amit a sógorától kaptak ajándékba. Meg is kínált, de mivel ő jó hindu lévén a Rámáyana hónapban nem iszik alkoholt én is visszautasítottam nedűt. Gyorsan felcuccoltam inkább és útra keltünk a tengerpart felé.
Dípu motorja már egy igazi tökös darab, nem holmi kis robogó, így sebességileg is ott volt a szeren. Nem értek a motorokhoz és nem is ültem túl sokszor ilyenforma kétkerekűn, de be kell vallanom, hogy nagyon élvezem. A 14 kilométeres úton gyakorlatilag végig száguldottunk. Néhányszor közelebb kerültünk egyéb járművekhez, mint szerettem volna, de azért egyben maradtunk. Sisak és szemüveg nélkül a huzat már megint betett a szememnek, másnap reggel alig bírtam kinyitni. Az út során a gyerekes énem is előjött belőlem és nem álltam meg, hogy ne próbáljam ki, hogy lobog-e az arcom, ha menet közben kinyitom a szám. Lobogott. :)
Nóta: Howard Shore – Concerning Hobbits
2010. július 26., hétfő
2010. július 23., péntek
A nagy zabálás
Lálu kollega kábé másfél héttel ezelőtt a Phd. cím boldog tulajdonosa lett. Ezt azzal kívánta megünnepelni, hogy egy nagy lakomát rendezett a tanszéken.
Már előző nap megkezdődtek az előkészületek. Éppen nyakig voltam a szakdolgozatomban, mikor hallom, hogy megy a pakolás ezerrel. Ki is lestem az ajtómon és láttam, hogy Lálu és Gópan asztalokat cipel és hányaveti módon helyezi el őket az emeleti nagyobb szabad téren. Nem voltam rest, és gyorsan meg is kérdeztem, hogy nem kell-e segítség. Gyorsan le lettem állítva, hogy vendégnek nem kell dolgozni, csak csináljam tovább a dolgomat. Vissza is mentem, de nem hagyott nyugodni a dolog, ezért még egy kísérletet tettem. Akkor már székeket hurcoltak ki az egyik szemináriumteremből. Mivel az én szobámban is ugyanolyan székek vannak, ráadásul négy, gondoltam kettőt kiviszek, azzal is jobban állunk. Ezt sem hagyták szó nélkül. Megkaptam a szokásos kuncogást és malajálam összesúgást, amit mindig kiérdemlek, ha valami olyat csinálok, ami szerintem teljesen normális, szerintük meg fura. Láttam, hogy még egy csomó szék kell, ezért én is bementem a szemináriumterembe, hogy kihozzak egy adagot. Mire visszaértem, látom, hogy két diák viszi vissza a székeimet a szobámba. Kérdőn nézek a tanárra, aki ott volt. Kérdezem, hogy ezek a székek miért nem jók. Mondja, hogy azok a székek kellenek a vendégeimnek. Egy két gondolat átszaladt az agyamon, de erre nem tudtam mit mondani (illetve nem akartam), úgyhogy inkább visszamentem a szobámba. Legyen, ahogy akarják.
Másnap az egész tanszék felbolydult. Egész nap senki nem csinált semmit, mivel mindenki azzal volt elfoglalva, hogy mikor jön a kaja, és mikor futnak be az egyéb meghívott vendégek. Egyedül én ültem a szobámban és csináltam a dolgaimat, mivel nem volt kedvem megint alkalmatlankodni valami olyannal, ami szerintük fura. Szegény Lálu végig rohangált és szervezkedett, de arra mindig szakított időt, hogy bejöjjön és elmondja, hogy már nemsokára kezdődik és ugye nem baj, hogy nem lesz kanál. Az ilyenektől mindig VIP-nak érzem magam, másrészt meg hagyjatok már lógva!
Két óra környékén be is futott a kaja, már ránézésre sem volt kis mennyiség. Tradicionális keralai menü volt, így szépen megterítettek banánlevéllel, ahogy kell. Öröm volt nézni már az előkészületeket is. Jó külföldi módjára elő is kaptam a fényképezőgépet, hogy megörökítsem az eseményt.
Mivel egyszerre nem jutott mindenkinek hely, először csak a tanárok és a fontos vendégek ettek. A diákok meg sem közelítették a területet, csendben beszélgettek a folyosó végén. Én persze karon lettem ragadva és első körben le lettem ültetve a tanárok közé. Szétnéztem, és gyakorlatilag nem ismertem senkit. Szerencsére az asztalomnál ült Shaji és Sam úr, akik azt feladatot kapták, hogy végigkalauzoljanak engem a keralai Ún elfogyasztásának bonyolult útvesztőin.
A kaja az valami elképesztő volt. Nagyon jó, de még inkább nagyon sok. Fényderült az indiai étkezés sebességének miértjére is. Ha az ember nem eszik gyorsan, akkor valamiről lemarad. Folyton csak hozzák, utántöltik, kicserélik. Az elejém még próbáltam tartani az iramot, de a végére teljesen elvesztem. Már a desszertként funkcionáló gyümölcssaláta plusz fagyi kombót fogyasztottuk, de nekem még közben a sima főétellel is dolgom volt, így felváltva ettem a kettőt.
Még jó, hogy a kézzel evéssel már nem állok hadilábon, de azért akadt itt egy-két feladat, ami új kihívást jelentett. Például az étkezés háromnegyede környékén hozták egymás után a háromféle pájaszamot. Ezek közös tulajdonsága, hogy rizs vagy tészta vagy valami van kifőzve sok cukorral és még főszerezve is van, amitől szürkésbarna színt kap. Állaga a nagyon híg pudingra emlékeztet. Ezt minden kecmec nélkül odalöttyintik az ember elé a banánlevélre. Kanál és egyéb dolgok híján valahogy kézzel kell felkanakolni onnan. Az első pár mozdulat még oké, mert akkor az ember simán kiszedi a sűrűbb részeket. A vége már trükkös. A maradék löttyöt úgy kell felszedni, hogy az ember nyitott ujjakkal konkrétan beletenyerel a cuccba, majd összezárja az ujjait és az így felszedett terméket úgy eszi ki az ujjai közül, hogy közben csuklóig a szájában turkál. Ez után hoztak még leveseket is, amit a „tartsd a markod” módszerrel osztottak ki. Ezt inkább kihagytam, mivel úgy gondoltam, hogy nincs még elég tapasztalati pontom az effajta szintlépéshez.
A végére pukkadásig ettem magam. A felét így is otthagytam. Az etikett itt is úgy diktálja, hogy jelezni kell, ha befejeztük az evést. Ezt otthon úgy csinálják, hogy az evőeszközt szépen egymásmellé helyezik a tányér egyik oldalán. Itt egyszerűen félbehajtják a banánlevelet. Praktikus. És még mosogatni sem kell.
Zombiként bolyongtam egy darabig és próbáltam emészteni. Mikor a fontos emberek eltisztultak a környékről, akkor végre a diákok is sorra kerülhettek. Nem mondom, sokkal jobban élveztem volna a dolgot, ha én is ebben a körben ehetek a többiekkel és nem a tanárok fürkésző tekintete előtt. De hát a vendégnek különleges bánásmód jár…
Nóta: Dropkick Murphys – Captin Kelly’s Kitchen
Már előző nap megkezdődtek az előkészületek. Éppen nyakig voltam a szakdolgozatomban, mikor hallom, hogy megy a pakolás ezerrel. Ki is lestem az ajtómon és láttam, hogy Lálu és Gópan asztalokat cipel és hányaveti módon helyezi el őket az emeleti nagyobb szabad téren. Nem voltam rest, és gyorsan meg is kérdeztem, hogy nem kell-e segítség. Gyorsan le lettem állítva, hogy vendégnek nem kell dolgozni, csak csináljam tovább a dolgomat. Vissza is mentem, de nem hagyott nyugodni a dolog, ezért még egy kísérletet tettem. Akkor már székeket hurcoltak ki az egyik szemináriumteremből. Mivel az én szobámban is ugyanolyan székek vannak, ráadásul négy, gondoltam kettőt kiviszek, azzal is jobban állunk. Ezt sem hagyták szó nélkül. Megkaptam a szokásos kuncogást és malajálam összesúgást, amit mindig kiérdemlek, ha valami olyat csinálok, ami szerintem teljesen normális, szerintük meg fura. Láttam, hogy még egy csomó szék kell, ezért én is bementem a szemináriumterembe, hogy kihozzak egy adagot. Mire visszaértem, látom, hogy két diák viszi vissza a székeimet a szobámba. Kérdőn nézek a tanárra, aki ott volt. Kérdezem, hogy ezek a székek miért nem jók. Mondja, hogy azok a székek kellenek a vendégeimnek. Egy két gondolat átszaladt az agyamon, de erre nem tudtam mit mondani (illetve nem akartam), úgyhogy inkább visszamentem a szobámba. Legyen, ahogy akarják.
Másnap az egész tanszék felbolydult. Egész nap senki nem csinált semmit, mivel mindenki azzal volt elfoglalva, hogy mikor jön a kaja, és mikor futnak be az egyéb meghívott vendégek. Egyedül én ültem a szobámban és csináltam a dolgaimat, mivel nem volt kedvem megint alkalmatlankodni valami olyannal, ami szerintük fura. Szegény Lálu végig rohangált és szervezkedett, de arra mindig szakított időt, hogy bejöjjön és elmondja, hogy már nemsokára kezdődik és ugye nem baj, hogy nem lesz kanál. Az ilyenektől mindig VIP-nak érzem magam, másrészt meg hagyjatok már lógva!
Két óra környékén be is futott a kaja, már ránézésre sem volt kis mennyiség. Tradicionális keralai menü volt, így szépen megterítettek banánlevéllel, ahogy kell. Öröm volt nézni már az előkészületeket is. Jó külföldi módjára elő is kaptam a fényképezőgépet, hogy megörökítsem az eseményt.
Mivel egyszerre nem jutott mindenkinek hely, először csak a tanárok és a fontos vendégek ettek. A diákok meg sem közelítették a területet, csendben beszélgettek a folyosó végén. Én persze karon lettem ragadva és első körben le lettem ültetve a tanárok közé. Szétnéztem, és gyakorlatilag nem ismertem senkit. Szerencsére az asztalomnál ült Shaji és Sam úr, akik azt feladatot kapták, hogy végigkalauzoljanak engem a keralai Ún elfogyasztásának bonyolult útvesztőin.
A kaja az valami elképesztő volt. Nagyon jó, de még inkább nagyon sok. Fényderült az indiai étkezés sebességének miértjére is. Ha az ember nem eszik gyorsan, akkor valamiről lemarad. Folyton csak hozzák, utántöltik, kicserélik. Az elejém még próbáltam tartani az iramot, de a végére teljesen elvesztem. Már a desszertként funkcionáló gyümölcssaláta plusz fagyi kombót fogyasztottuk, de nekem még közben a sima főétellel is dolgom volt, így felváltva ettem a kettőt.
Még jó, hogy a kézzel evéssel már nem állok hadilábon, de azért akadt itt egy-két feladat, ami új kihívást jelentett. Például az étkezés háromnegyede környékén hozták egymás után a háromféle pájaszamot. Ezek közös tulajdonsága, hogy rizs vagy tészta vagy valami van kifőzve sok cukorral és még főszerezve is van, amitől szürkésbarna színt kap. Állaga a nagyon híg pudingra emlékeztet. Ezt minden kecmec nélkül odalöttyintik az ember elé a banánlevélre. Kanál és egyéb dolgok híján valahogy kézzel kell felkanakolni onnan. Az első pár mozdulat még oké, mert akkor az ember simán kiszedi a sűrűbb részeket. A vége már trükkös. A maradék löttyöt úgy kell felszedni, hogy az ember nyitott ujjakkal konkrétan beletenyerel a cuccba, majd összezárja az ujjait és az így felszedett terméket úgy eszi ki az ujjai közül, hogy közben csuklóig a szájában turkál. Ez után hoztak még leveseket is, amit a „tartsd a markod” módszerrel osztottak ki. Ezt inkább kihagytam, mivel úgy gondoltam, hogy nincs még elég tapasztalati pontom az effajta szintlépéshez.
A végére pukkadásig ettem magam. A felét így is otthagytam. Az etikett itt is úgy diktálja, hogy jelezni kell, ha befejeztük az evést. Ezt otthon úgy csinálják, hogy az evőeszközt szépen egymásmellé helyezik a tányér egyik oldalán. Itt egyszerűen félbehajtják a banánlevelet. Praktikus. És még mosogatni sem kell.
Zombiként bolyongtam egy darabig és próbáltam emészteni. Mikor a fontos emberek eltisztultak a környékről, akkor végre a diákok is sorra kerülhettek. Nem mondom, sokkal jobban élveztem volna a dolgot, ha én is ebben a körben ehetek a többiekkel és nem a tanárok fürkésző tekintete előtt. De hát a vendégnek különleges bánásmód jár…
Nóta: Dropkick Murphys – Captin Kelly’s Kitchen
Egy asztalnál Iránnal és Amerikával
Előre le kell szögeznem, hogy mindkét ország lakóival szemben nagyon sok előítéletem van. Szinte csak negatívak. Tudom, hogy nem jó dolog előítéletesnek lenni, de az ember nem tudja megtagadni ember mivoltát és gyarló marad már örökké. Így vagyok én is, és hiába küzdök az előítéletek ellen, egyszerűen nem tudom kiirtani magamból őket.
Amerikával (pontosabban az Egyesült Államokkal) kapcsolatos nézeteim legalább valami tapasztalatfélén alapulnak, mert mostanra elég sok személyes ismeretségre tettem szert nevezett országból, köszönhetően főleg a kollégiumi éveknek. Ezek a tapasztalatok (néhány „a kivétel erősíti a szabályt” példától eltekintve) nem sokat javítottak a bennem kialakult képen. Hogy mi is ez a kép, azt inkább nem részletezném.
Iránról még azt sem mondhatom el, hogy öt-tíz mondatnál többet tudnék róla folyamatosan beszélni. Tényleg, bunkó nyugatiként nem sokat tudok magáról az országról. Amit igen, azt a tévéből, az meg ugye nem mérvadó. Minden esetre a muszlim országok közül legjobban Irántól idegenkedek. (Talán Irak még versenybe szállhat.) Hogy miért, azt nem tudnám megmondani. Belsőleg nem tudom hová tenni ezt a kultúrát. Túl liberális vagyok én az ehhez hasonló társadalmakhoz.
Minden reggel 9:30-kor startol az iskolabusz a főépület elől és bő félóra alatt el is zötyögünk az egyetem másik kampuszára, ahol a tanszék is van. Ez a busz afféle szociális játszótér. Mindig akad ismerős, vagy valaki, aki ismerős akar lenni.
Így esett pár héttel ezelőtt, hogy valaki ismerős akart lenni. Ez a valaki pedig egy iráni diák volt. Aztán pár nappal később három lett belőle.
Iránban most divat Indiába jönni tanulni. Meglepő módon főleg angolt (mivel ez a legközelebbi olyan ország, ahol az angol (is) hivatalos nyelv), de minden egyebet is. Nekik is van valami államközi ösztöndíj, amivel megéri itt lenni 2-3 évet. Furcsa módon ezek a diákok már jóval túl vannak a harmincon, vagy akár a negyvenen.
A három újdonsült iráni ismeretségem Irádzs, Mohammad és Husszein névre hallgat. Mindhárman túl vannak a harmincötödik életévükön, házas, családos emberek. Mégis úgy döntöttek, hogy India jó hely a tanulásra. Egyedül Husszein hozta a feleségét és a két kislányát is. Husszein és Irádzs politológiát tanul, Mohammad pedig pszichológiát.
Mai napig is nagyon zavarban tudok lenni a társaságukban. Ha nem lennénk így is elég távol kulturálisan, akkor a több mint tízévnyi korkülönbség is elég lenne. Ehhez képest sir-nek hívnak, amitől frászt kapok. Ráadásul folyton politikailag inkorrekt kérdésekkel zaklatják fel a lelki világomat. Például olyanokkal, hogy mi a véleményem Iránról, az USA-t vagy Oroszországot kedvelem jobban, satöbbi. Ezekre a kérdésekre nagyon nehezen tudok válaszolni. Az előítéletek böködik a májam, mégsem mondhatok semmi rosszat az országról, mert azt meg nem illik. Úgyhogy elővezetem, hogy az iranisztika szakos ismerőseim nagyon pozitívan nyilatkoznak, de én nem tudok semmit. Minden országnak megvan a maga baja, azt meg látom a tévében.
Pár nappal ezelőtt felhívtak telefonon, és meginvitáltak vacsorára. Van egy amerikai ismerősük, akinek magyar volt a nagyanyja. Őt is elhívják. Mondom OK, ez sem lesz egy mindennapi este.
Nem messze laknak innen. Négyen (mind irániak, de Husszein nem velük lakik) bérelnek egy házat, de társaságuk sokkal több emberből áll. El is indultam a megbeszélt időben, Irázdzs jött le elém a kereszteződéshez, majd elvezetett a házukhoz. Nem egy nagy wasistdas, de elvannak. Bútor az szinte nincs, de legalább van konyhájuk. Szokásomhoz híven nagyon zavarban voltam az elején. A két ismerősön kívül be lettem mutatva a maradék két embernek is. Egyikük 49 éves, a másik meg már jóval ötven felett. Szóval én csak ültem az asztalnál és eszegettem a mogyorót, amit vittem és iszogattam a narancs sörbetet, amit kaptam. Megint feszélyezve éreztem magam, mikor mindenféle politikai dolgok jöttek szóba. Szerencsére hamar megmenekültem, mert megérkezett Eric, az amerikai. Valahogy gondoltam, hogy ez egy olyan ember lesz, akit már látásból ismerek, mivel egy külföldi sem kerüli el firtató tekintetemet. És lőn. Már találkoztam vele egyszer egy netezdében. Persze ő nem emlékezett (tipikus). Ő tanítja angolra ezeket a népeket. Minden este házhoz jön, mint akkor is. Bár jelenlétem miatt szabadságolták magukat, és inkább csak vacsoráztunk.
Gondoltam, hogy nekem nem sok babér terem majd a vacsoránál ezért előrelátó módon rendesen bevacsoráztam. Nem is kellett csalatkoznom. Bárány volt a menü rizzsel, meg valami bizarr húsleves, saláta, gyümölcs és desszert datolyából. Közben befutott még egy ember, Szaké. Szegény párát tényleg így hívják. Japán eredetű iráni. Nem semmi. Ráadásul ő is elég bolond, mivel idejött angolt tanulni és szabadidejében meg karate edzésre jár. Itt, Indiában. Ki érti ezt?
Irádzsról kiderült, hogy otthon eléggé befolyásos ember, mivel ő volt az egyik helyi hírcsatorna vezetője. Ezek után viszont nem értettük, hogy miért jött e helyett Indiába politológia Phd-t csinálni. Nem kaptunk egyértelmű választ, de azt azért sikerült kihámozni, hogy ebben nagy a perspektíva. Kutatási területe a NATO szerepe a közel-keleten a hidegháború után…
Az este nagy részében inkább Eric-kel beszélgettem, mivel a többiek nyelvi kapacitása elég korlátozott. Mindenesetre nagyon rendesek és jó fejek. Sajnos az előítéleteim megfékezéséhez ennél több kell, de azért megcsillant valami remény. Azért mindegyikükben érzek valami furát, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Előkerült egy vizipipa is. És nem olyan csillivilli darab, amit otthon árulnak, hanem egy rendes, igazi hukká.
A beszélgetés során az is kiderült, hogy Eric abba a spirituális alapokon nyugvó elborult nyugati embercsoportba tartozik, akiket én csak jó adag cinizmussal tudok megközelíteni. Már három éve lakik Indiában, de előtte bejárta már fél Ázsiát és Európát. Haza csak a vízum miatt megy néha, de már több mint tíz éve folytatja a gyökértelen létet. Az oka pedig egy betegség volt. Nem mertem megkérdezni, hogy mi volt az. Azt próbálta kimeditálni magából egy tibeti kolostorban, és azt próbálja most már második éve kikezeltetni magából ajúrvédikusan. Logikus. Igazi bekpekker, enyhén lepattant, kóró testalkat, kissé elborult, merev jellem. Beszámolt arról, hogy merre járt már Indiában és lelkesen ajánlott nekem helyeket, hogy miket nézzek majd meg. Az étlapon kizárólag a legkedveltebb, műanyag, pénzre gerjedő spiritualizmussal áthatott turistahelyek szerepeltek. Helyeslően bólogattam, majd újabb képzeletbeli strigulát húztam a „bolond külföldi” címszó mellé.
Az este végül is egész jól telt. Sok új tapasztalatot gyűjtöttem a különböző kultúrákról és embertípusokról. Bár attól tartok, nem sokat fogok velük találkozni, mivel félő, hogy közös témáink ki is merültek ez alatt az este alatt és a továbbiakban kénytelenek leszünk a hellómiújság szintjén maradni.
Nóta: Laibach – America és Das Ich – Die Propheten
Amerikával (pontosabban az Egyesült Államokkal) kapcsolatos nézeteim legalább valami tapasztalatfélén alapulnak, mert mostanra elég sok személyes ismeretségre tettem szert nevezett országból, köszönhetően főleg a kollégiumi éveknek. Ezek a tapasztalatok (néhány „a kivétel erősíti a szabályt” példától eltekintve) nem sokat javítottak a bennem kialakult képen. Hogy mi is ez a kép, azt inkább nem részletezném.
Iránról még azt sem mondhatom el, hogy öt-tíz mondatnál többet tudnék róla folyamatosan beszélni. Tényleg, bunkó nyugatiként nem sokat tudok magáról az országról. Amit igen, azt a tévéből, az meg ugye nem mérvadó. Minden esetre a muszlim országok közül legjobban Irántól idegenkedek. (Talán Irak még versenybe szállhat.) Hogy miért, azt nem tudnám megmondani. Belsőleg nem tudom hová tenni ezt a kultúrát. Túl liberális vagyok én az ehhez hasonló társadalmakhoz.
Minden reggel 9:30-kor startol az iskolabusz a főépület elől és bő félóra alatt el is zötyögünk az egyetem másik kampuszára, ahol a tanszék is van. Ez a busz afféle szociális játszótér. Mindig akad ismerős, vagy valaki, aki ismerős akar lenni.
Így esett pár héttel ezelőtt, hogy valaki ismerős akart lenni. Ez a valaki pedig egy iráni diák volt. Aztán pár nappal később három lett belőle.
Iránban most divat Indiába jönni tanulni. Meglepő módon főleg angolt (mivel ez a legközelebbi olyan ország, ahol az angol (is) hivatalos nyelv), de minden egyebet is. Nekik is van valami államközi ösztöndíj, amivel megéri itt lenni 2-3 évet. Furcsa módon ezek a diákok már jóval túl vannak a harmincon, vagy akár a negyvenen.
A három újdonsült iráni ismeretségem Irádzs, Mohammad és Husszein névre hallgat. Mindhárman túl vannak a harmincötödik életévükön, házas, családos emberek. Mégis úgy döntöttek, hogy India jó hely a tanulásra. Egyedül Husszein hozta a feleségét és a két kislányát is. Husszein és Irádzs politológiát tanul, Mohammad pedig pszichológiát.
Mai napig is nagyon zavarban tudok lenni a társaságukban. Ha nem lennénk így is elég távol kulturálisan, akkor a több mint tízévnyi korkülönbség is elég lenne. Ehhez képest sir-nek hívnak, amitől frászt kapok. Ráadásul folyton politikailag inkorrekt kérdésekkel zaklatják fel a lelki világomat. Például olyanokkal, hogy mi a véleményem Iránról, az USA-t vagy Oroszországot kedvelem jobban, satöbbi. Ezekre a kérdésekre nagyon nehezen tudok válaszolni. Az előítéletek böködik a májam, mégsem mondhatok semmi rosszat az országról, mert azt meg nem illik. Úgyhogy elővezetem, hogy az iranisztika szakos ismerőseim nagyon pozitívan nyilatkoznak, de én nem tudok semmit. Minden országnak megvan a maga baja, azt meg látom a tévében.
Pár nappal ezelőtt felhívtak telefonon, és meginvitáltak vacsorára. Van egy amerikai ismerősük, akinek magyar volt a nagyanyja. Őt is elhívják. Mondom OK, ez sem lesz egy mindennapi este.
Nem messze laknak innen. Négyen (mind irániak, de Husszein nem velük lakik) bérelnek egy házat, de társaságuk sokkal több emberből áll. El is indultam a megbeszélt időben, Irázdzs jött le elém a kereszteződéshez, majd elvezetett a házukhoz. Nem egy nagy wasistdas, de elvannak. Bútor az szinte nincs, de legalább van konyhájuk. Szokásomhoz híven nagyon zavarban voltam az elején. A két ismerősön kívül be lettem mutatva a maradék két embernek is. Egyikük 49 éves, a másik meg már jóval ötven felett. Szóval én csak ültem az asztalnál és eszegettem a mogyorót, amit vittem és iszogattam a narancs sörbetet, amit kaptam. Megint feszélyezve éreztem magam, mikor mindenféle politikai dolgok jöttek szóba. Szerencsére hamar megmenekültem, mert megérkezett Eric, az amerikai. Valahogy gondoltam, hogy ez egy olyan ember lesz, akit már látásból ismerek, mivel egy külföldi sem kerüli el firtató tekintetemet. És lőn. Már találkoztam vele egyszer egy netezdében. Persze ő nem emlékezett (tipikus). Ő tanítja angolra ezeket a népeket. Minden este házhoz jön, mint akkor is. Bár jelenlétem miatt szabadságolták magukat, és inkább csak vacsoráztunk.
Gondoltam, hogy nekem nem sok babér terem majd a vacsoránál ezért előrelátó módon rendesen bevacsoráztam. Nem is kellett csalatkoznom. Bárány volt a menü rizzsel, meg valami bizarr húsleves, saláta, gyümölcs és desszert datolyából. Közben befutott még egy ember, Szaké. Szegény párát tényleg így hívják. Japán eredetű iráni. Nem semmi. Ráadásul ő is elég bolond, mivel idejött angolt tanulni és szabadidejében meg karate edzésre jár. Itt, Indiában. Ki érti ezt?
Irádzsról kiderült, hogy otthon eléggé befolyásos ember, mivel ő volt az egyik helyi hírcsatorna vezetője. Ezek után viszont nem értettük, hogy miért jött e helyett Indiába politológia Phd-t csinálni. Nem kaptunk egyértelmű választ, de azt azért sikerült kihámozni, hogy ebben nagy a perspektíva. Kutatási területe a NATO szerepe a közel-keleten a hidegháború után…
Az este nagy részében inkább Eric-kel beszélgettem, mivel a többiek nyelvi kapacitása elég korlátozott. Mindenesetre nagyon rendesek és jó fejek. Sajnos az előítéleteim megfékezéséhez ennél több kell, de azért megcsillant valami remény. Azért mindegyikükben érzek valami furát, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Előkerült egy vizipipa is. És nem olyan csillivilli darab, amit otthon árulnak, hanem egy rendes, igazi hukká.
A beszélgetés során az is kiderült, hogy Eric abba a spirituális alapokon nyugvó elborult nyugati embercsoportba tartozik, akiket én csak jó adag cinizmussal tudok megközelíteni. Már három éve lakik Indiában, de előtte bejárta már fél Ázsiát és Európát. Haza csak a vízum miatt megy néha, de már több mint tíz éve folytatja a gyökértelen létet. Az oka pedig egy betegség volt. Nem mertem megkérdezni, hogy mi volt az. Azt próbálta kimeditálni magából egy tibeti kolostorban, és azt próbálja most már második éve kikezeltetni magából ajúrvédikusan. Logikus. Igazi bekpekker, enyhén lepattant, kóró testalkat, kissé elborult, merev jellem. Beszámolt arról, hogy merre járt már Indiában és lelkesen ajánlott nekem helyeket, hogy miket nézzek majd meg. Az étlapon kizárólag a legkedveltebb, műanyag, pénzre gerjedő spiritualizmussal áthatott turistahelyek szerepeltek. Helyeslően bólogattam, majd újabb képzeletbeli strigulát húztam a „bolond külföldi” címszó mellé.
Az este végül is egész jól telt. Sok új tapasztalatot gyűjtöttem a különböző kultúrákról és embertípusokról. Bár attól tartok, nem sokat fogok velük találkozni, mivel félő, hogy közös témáink ki is merültek ez alatt az este alatt és a továbbiakban kénytelenek leszünk a hellómiújság szintjén maradni.
Nóta: Laibach – America és Das Ich – Die Propheten
Ebéd a felhők között
Már két hete elhatároztam, hogy az egynapos hétvégén a 60 kilométerre lévő hillsztésönt, Ponmudit fogom meglátogatni. A Nyugati Ghátok legdélebbi csücske kedvelt kirándulóhely a helyi lakosság körében. A külföldiek nem annyira jönnek ide, mivel az új LP-kben már nem szerepel.
Sajnos már pénteken gyanítottam, hogy a vasárnapi kiruccanásból nem lesz sok mindien, mivel a folyamatosan szakadó esőt nem nevezném épp kirándulóidőnek. Azért reménykedtem, hogy hátha. Szombaton is végig esett, és éjszaka sem hagyta abba. Vasárnap azért felkeltem korán, hogy hátha nem esik és akkor elindulhatok. De sajnos esett. Hatkor is, hétkor is, nyolckor is. Kilenckor, mikor negyedszer nyomtam ki a folyton újraállított ébresztőt, valami hihetetlen csoda folytán éppen nem esett. Ekkor gyorsan végiggondoltam, hogy mik a választási lehetőségek. Vagy itt maradok és döglök egész nap (ezt nagyon gyorsan elvetettem), vagy a város maradék múzeumait nézem meg (ennek már a gondolatát is untam), vagy teszek a farmra, és elindulok a hegyekbe. Az utóbbi mellett döntöttem azzal a megkötéssel, hogy ha újra elkezd esni, mire elérem a buszpályaudvart, akkor visszafordulok. Szerencsére nem esett, de mikor odaértem, kiderült, hogy még van másfél óra a buszig. Ekkor meggyőztem magam, hogy ha ebben a másfél órában esni kezd, akkor az már nem számít. Hát esett is. Annyira nem érdekelt. Inkább az elázás, mint a vendégházban ülés.
Mivel elég későn indultam el (a 11:20as busszal) és mivel gondoltam, hogy odafent tuti esni fog, az volt a terv, hogy felbuszozok, teszek egy gyors kört, majd visszabuszozok. Az egészben igazából az utazás volt a lényeg. A 3 oda és 3 vissza óra alatt elég sok lehetőség nyílik megfigyelésre és új környékek megismerésére.
Ponmudi volt a végállomás, ahová gyakorlatilag nem jött senki, így menet közben elég sűrűn cserélődtek az utasok. Ezért egyszer egy kisgyerek aludt a vállamon, másszor meg egy öreg néni. Szóval nem volt eseménytelen az utazás sem. Láthattam sok falut és tucatkisvárost. Az utolsó szakasz, a hegyre való felkaptatás jelentette az igazi élményt. Ekkor már szinte nem is volt senki a buszon. Meg is találtam a közös nevezőt egy láthatólag szintén kirándulni induló sráccal, akivel felváltva mentünk fényképezni az ajtóhoz (mivel az ablakokon le volt eresztve a „redőny” az eső miatt). Tea és gumifa ültetvények között vezetett az út.
Nem tudom, hogy milyen magasan fekszik Ponmudi, de gyanítom magasabbam, mint Kékestető. Persze nem egy Khangchendzonga, de egy alföldi gyereknek azért mégiscsak valami. Gyomrom a vége felé már kavargott. Nem csak a szerpentinek és az azokat halál közeli élménnyé változtató vezetési stílus miatt, hanem a festői látvány miatt is. Ahogy egyre magasabbra értünk, úgy tűnt el folyamatosan minden körülöttünk és nem maradt más, csak a hegy csúcsát övező felhők. Mintha Mordorba léptünk volna be. Az eső még mindig nem hagyta abba, és most már a látótávolság is 20 méterre csökkent. Mikor felértünk a végállomásra, gyorsan magamra kaptam az esőkabátot, és kiszemeltem az legközelebbi ereszt, ami sajnos nem volt elég közel ahhoz, hogy ne ázzak bőrig már az első percben. A bizonyos eresz egy étteremhez tartozott. Itt újra találkozhattam a buszról már jól ismert sráccal, aki szintén itt keresett menedéket. És ha már egy étterem előtt álltunk, akkor nem állhattuk meg, hogy be ne menjünk. Elázás helyett egy kiadós birijáni mégis csak jobb ötlet. Az étterem mondjuk nem éppen az én pénztárcámhoz volt igazítva. 100ba került a sült rizs (egyébként az egyetlen, amivel rendelkeztek), de legalább nagyon jó volt. A forró ivóvíz is jól esett. Kissé furán éreztem magam, hogy megint kanállal és villával kell enni. Rámésh (a srác) banki alkalmazotthoz híven eléggé el volt engedve anyagilag, így szabad teret engedhetett az udvariasságnak, és fizette az én kajámat is. Indiában telefonszámért cserébe etetnek. Szerintem ez jó üzlet. :)
Az asztalunk pont az udvarra néző üvegfal mellett volt. Kinézve semmit nem lehetett látni, csak a szürkésfehér, kavargó masszát, azaz a felhőt. Valami fa ága hajladozott a szélben elég közel ahhoz, hogy még látni lehessen. Nem is nagyon tudtam hová tenni ezt az egész látványt, úgyhogy inkább csak ettem a birijánit.
Hastöltés után megkérdeztük, hogy mégis mit lehet itt csinálni. Kiderült, hogy nem sok mindent. Van egy kilátó két kilométerre. Így offszízönben ennyi. Mivel volt még másfél óránk a buszig, úgy gondoltuk, ha már eljöttünk ide, akkor megnézzük a kilátót. Mondjuk azt is tudtuk, hogy magán a kilátón kívül nem sok mindent fogunk látni a sűrű felhők miatt. De sebaj.
A gyaloglás nem tartott sokáig, de az időjárás azért okozott meglepetéseket. De hát mit vár az ember egy felhő közepétől? Az eső óriási szemekben hullott és nagyon sűrűn. Helyenként annyira erősen fújt a szél, hogy az esőkabátomnak csapódó cseppektől szinte megsüketültem. Az volt az érzésem, mintha a Himalájára tartanánk. Pedig csak egy kis piszlicsáré hegyecske kilátójához igyekeztünk.
Az indiaiak teljesen hülyék. Ezt már több ízben megállapítottam, de most már hivatalos. Egy csomó ember jött fel ide az időjárás ellenére is motorral. És mit csinál egy indiai tomboló szélben és szakadó esőben? Száguldozik a motorral fel s alá. Sisak és esőkabát nélkül. A hangulat a tetőfokára hágott. A fiatalok (lányok fiúk vegyesen) kurjongattak nagyokat, miközben elhaladtak mellettünk. Néha egy-egy nyitottabb térnél megálltak, hogy jobban kiélvezhessék a vízszintesen támadó esőt.
Mire felértünk a kilátóhoz, teljesen eláztam. Az esőkabátot kedvem lett volna elhajítani a fenébe. Gyakorlatilag csak vizesebb lettem tőle. A kilátó egy 10 méter magas vastorony volt, de azon körülmények között nem volt kedvem felmászni. Senki másnak se. Az indus fiatalok is elérték a végpontot. Itt már félmeztelenül, mezítláb rohangált mindenki, pacsáltak a sárban, énekeltek és őrjöngtek. De nem csak fiatalok. Közben befutott pár turistabusz is, melyekből középkorú ind turizmók özönlöttek ki. Egy részük ernyő alatt szorongva sétált körbe a környéken, a maradék lungíra vetkőzve indult neki a kirándulásnak.
Mi már teljesen átfagytunk, úgyhogy a korábban érkező busz menedékét választottuk az indulásig.
Rámésh tanácsára a legelső ülésre ültünk. Magamtól biztos nem ültem volna oda, de mostantól mindig oda fogok. Van hely és még a szélvédőn is jól kilátni.
Kábé tíz perccel az indulás után meg is álltunk egy dhábánál, hogy a sofőr, a jegyes és az utasok is ihassanak egy melegítő teát, mielőtt nekivágnánk a három órás útnak. Mi sem mondhattunk nemet a mennyei italra. A vizet egy tapasztott kemence tetején forralták. Az égő vályognak nagyon jellegzetes szaga van. Egyből előjöttek a gyerekkori emlékek a nagyszülőknél szilvalekvárfőzéssel eltöltött éjszakákról. Azokat nagyon hiányolom.
A lefelé út talán még szebb volt. A felhők alatt kicsit tisztább lett a levegő, mint korábban volt, így jobban beláthattuk a hegyeket és az erdőket. Hihetetlen látvány volt, sajnos a képek sem tudják visszaadni. Ahogy az esővíz kis patakokat és vízeséseket létrehozva zúdul alá a hegyoldalon, ahogy a ködszerű felhő és párafoszlányok lebegnek körbe egy-egy magaslatot, ahogy az esőtől és a széltől táncolnak a pálmafák.
Azt hiszem, ez a hely nem is lett volna ilyen szép, ha tiszta az idő. Megint szerencsém volt. De azért lehet, hogy ide még egyszer eljövök majd eső nélkül, hogy a kilátást is megnézhessem. Ez való nekem. A természet, a fák, az erdők. Nem a tizenkettőegytucat városok és a zsúfolt emberáradat.
A kirándulás kiváló értékelést kapott volna, de aztán feltűntek a piócák. Hogy honnan, azt nem tudom, mert nem gázoltunk hegyi patakokban vagy ilyesmi. Végig köves úton haladtunk. Ráadásul szintén elbizonytalanít, hogy csak a buszút megkezdése után vagy 20 perccel láttuk meg az elsőt. Szóval nem tudom, honnan jöttek, de ott voltak. Nem nagy, horrorfilmbe illő piócák voltak, hanem kicsi, alattomos jószágok. Egymás után pöcköltük le őket a lábszárunkról. Volt olyan, amelyik már javában lakmározott, mikor észrevettem. Szerencsére nem voltak ragaszkodóak, így egy kis pöccintés elég volt. A hazautamat ez nem tette éppen felemelővé, mivel folyton a lábamat néztem, hogy nem kerül-e elő egy újabb gazfickó.
Mikor hazaértem, alapos vizsgálatot tartottam. Kiderült, hogy egy bestiát nem vettem észre. Azt nem tudom, hogy mikor hagyta el az éttermet (persze fizetés nélkül), de már nem volt sehol. Csak a lábam vérzett még mindig…
Nóta: Sopor Aeternus – Leeches and Deception
Sajnos már pénteken gyanítottam, hogy a vasárnapi kiruccanásból nem lesz sok mindien, mivel a folyamatosan szakadó esőt nem nevezném épp kirándulóidőnek. Azért reménykedtem, hogy hátha. Szombaton is végig esett, és éjszaka sem hagyta abba. Vasárnap azért felkeltem korán, hogy hátha nem esik és akkor elindulhatok. De sajnos esett. Hatkor is, hétkor is, nyolckor is. Kilenckor, mikor negyedszer nyomtam ki a folyton újraállított ébresztőt, valami hihetetlen csoda folytán éppen nem esett. Ekkor gyorsan végiggondoltam, hogy mik a választási lehetőségek. Vagy itt maradok és döglök egész nap (ezt nagyon gyorsan elvetettem), vagy a város maradék múzeumait nézem meg (ennek már a gondolatát is untam), vagy teszek a farmra, és elindulok a hegyekbe. Az utóbbi mellett döntöttem azzal a megkötéssel, hogy ha újra elkezd esni, mire elérem a buszpályaudvart, akkor visszafordulok. Szerencsére nem esett, de mikor odaértem, kiderült, hogy még van másfél óra a buszig. Ekkor meggyőztem magam, hogy ha ebben a másfél órában esni kezd, akkor az már nem számít. Hát esett is. Annyira nem érdekelt. Inkább az elázás, mint a vendégházban ülés.
Mivel elég későn indultam el (a 11:20as busszal) és mivel gondoltam, hogy odafent tuti esni fog, az volt a terv, hogy felbuszozok, teszek egy gyors kört, majd visszabuszozok. Az egészben igazából az utazás volt a lényeg. A 3 oda és 3 vissza óra alatt elég sok lehetőség nyílik megfigyelésre és új környékek megismerésére.
Ponmudi volt a végállomás, ahová gyakorlatilag nem jött senki, így menet közben elég sűrűn cserélődtek az utasok. Ezért egyszer egy kisgyerek aludt a vállamon, másszor meg egy öreg néni. Szóval nem volt eseménytelen az utazás sem. Láthattam sok falut és tucatkisvárost. Az utolsó szakasz, a hegyre való felkaptatás jelentette az igazi élményt. Ekkor már szinte nem is volt senki a buszon. Meg is találtam a közös nevezőt egy láthatólag szintén kirándulni induló sráccal, akivel felváltva mentünk fényképezni az ajtóhoz (mivel az ablakokon le volt eresztve a „redőny” az eső miatt). Tea és gumifa ültetvények között vezetett az út.
Nem tudom, hogy milyen magasan fekszik Ponmudi, de gyanítom magasabbam, mint Kékestető. Persze nem egy Khangchendzonga, de egy alföldi gyereknek azért mégiscsak valami. Gyomrom a vége felé már kavargott. Nem csak a szerpentinek és az azokat halál közeli élménnyé változtató vezetési stílus miatt, hanem a festői látvány miatt is. Ahogy egyre magasabbra értünk, úgy tűnt el folyamatosan minden körülöttünk és nem maradt más, csak a hegy csúcsát övező felhők. Mintha Mordorba léptünk volna be. Az eső még mindig nem hagyta abba, és most már a látótávolság is 20 méterre csökkent. Mikor felértünk a végállomásra, gyorsan magamra kaptam az esőkabátot, és kiszemeltem az legközelebbi ereszt, ami sajnos nem volt elég közel ahhoz, hogy ne ázzak bőrig már az első percben. A bizonyos eresz egy étteremhez tartozott. Itt újra találkozhattam a buszról már jól ismert sráccal, aki szintén itt keresett menedéket. És ha már egy étterem előtt álltunk, akkor nem állhattuk meg, hogy be ne menjünk. Elázás helyett egy kiadós birijáni mégis csak jobb ötlet. Az étterem mondjuk nem éppen az én pénztárcámhoz volt igazítva. 100ba került a sült rizs (egyébként az egyetlen, amivel rendelkeztek), de legalább nagyon jó volt. A forró ivóvíz is jól esett. Kissé furán éreztem magam, hogy megint kanállal és villával kell enni. Rámésh (a srác) banki alkalmazotthoz híven eléggé el volt engedve anyagilag, így szabad teret engedhetett az udvariasságnak, és fizette az én kajámat is. Indiában telefonszámért cserébe etetnek. Szerintem ez jó üzlet. :)
Az asztalunk pont az udvarra néző üvegfal mellett volt. Kinézve semmit nem lehetett látni, csak a szürkésfehér, kavargó masszát, azaz a felhőt. Valami fa ága hajladozott a szélben elég közel ahhoz, hogy még látni lehessen. Nem is nagyon tudtam hová tenni ezt az egész látványt, úgyhogy inkább csak ettem a birijánit.
Hastöltés után megkérdeztük, hogy mégis mit lehet itt csinálni. Kiderült, hogy nem sok mindent. Van egy kilátó két kilométerre. Így offszízönben ennyi. Mivel volt még másfél óránk a buszig, úgy gondoltuk, ha már eljöttünk ide, akkor megnézzük a kilátót. Mondjuk azt is tudtuk, hogy magán a kilátón kívül nem sok mindent fogunk látni a sűrű felhők miatt. De sebaj.
A gyaloglás nem tartott sokáig, de az időjárás azért okozott meglepetéseket. De hát mit vár az ember egy felhő közepétől? Az eső óriási szemekben hullott és nagyon sűrűn. Helyenként annyira erősen fújt a szél, hogy az esőkabátomnak csapódó cseppektől szinte megsüketültem. Az volt az érzésem, mintha a Himalájára tartanánk. Pedig csak egy kis piszlicsáré hegyecske kilátójához igyekeztünk.
Az indiaiak teljesen hülyék. Ezt már több ízben megállapítottam, de most már hivatalos. Egy csomó ember jött fel ide az időjárás ellenére is motorral. És mit csinál egy indiai tomboló szélben és szakadó esőben? Száguldozik a motorral fel s alá. Sisak és esőkabát nélkül. A hangulat a tetőfokára hágott. A fiatalok (lányok fiúk vegyesen) kurjongattak nagyokat, miközben elhaladtak mellettünk. Néha egy-egy nyitottabb térnél megálltak, hogy jobban kiélvezhessék a vízszintesen támadó esőt.
Mire felértünk a kilátóhoz, teljesen eláztam. Az esőkabátot kedvem lett volna elhajítani a fenébe. Gyakorlatilag csak vizesebb lettem tőle. A kilátó egy 10 méter magas vastorony volt, de azon körülmények között nem volt kedvem felmászni. Senki másnak se. Az indus fiatalok is elérték a végpontot. Itt már félmeztelenül, mezítláb rohangált mindenki, pacsáltak a sárban, énekeltek és őrjöngtek. De nem csak fiatalok. Közben befutott pár turistabusz is, melyekből középkorú ind turizmók özönlöttek ki. Egy részük ernyő alatt szorongva sétált körbe a környéken, a maradék lungíra vetkőzve indult neki a kirándulásnak.
Mi már teljesen átfagytunk, úgyhogy a korábban érkező busz menedékét választottuk az indulásig.
Rámésh tanácsára a legelső ülésre ültünk. Magamtól biztos nem ültem volna oda, de mostantól mindig oda fogok. Van hely és még a szélvédőn is jól kilátni.
Kábé tíz perccel az indulás után meg is álltunk egy dhábánál, hogy a sofőr, a jegyes és az utasok is ihassanak egy melegítő teát, mielőtt nekivágnánk a három órás útnak. Mi sem mondhattunk nemet a mennyei italra. A vizet egy tapasztott kemence tetején forralták. Az égő vályognak nagyon jellegzetes szaga van. Egyből előjöttek a gyerekkori emlékek a nagyszülőknél szilvalekvárfőzéssel eltöltött éjszakákról. Azokat nagyon hiányolom.
A lefelé út talán még szebb volt. A felhők alatt kicsit tisztább lett a levegő, mint korábban volt, így jobban beláthattuk a hegyeket és az erdőket. Hihetetlen látvány volt, sajnos a képek sem tudják visszaadni. Ahogy az esővíz kis patakokat és vízeséseket létrehozva zúdul alá a hegyoldalon, ahogy a ködszerű felhő és párafoszlányok lebegnek körbe egy-egy magaslatot, ahogy az esőtől és a széltől táncolnak a pálmafák.
Azt hiszem, ez a hely nem is lett volna ilyen szép, ha tiszta az idő. Megint szerencsém volt. De azért lehet, hogy ide még egyszer eljövök majd eső nélkül, hogy a kilátást is megnézhessem. Ez való nekem. A természet, a fák, az erdők. Nem a tizenkettőegytucat városok és a zsúfolt emberáradat.
A kirándulás kiváló értékelést kapott volna, de aztán feltűntek a piócák. Hogy honnan, azt nem tudom, mert nem gázoltunk hegyi patakokban vagy ilyesmi. Végig köves úton haladtunk. Ráadásul szintén elbizonytalanít, hogy csak a buszút megkezdése után vagy 20 perccel láttuk meg az elsőt. Szóval nem tudom, honnan jöttek, de ott voltak. Nem nagy, horrorfilmbe illő piócák voltak, hanem kicsi, alattomos jószágok. Egymás után pöcköltük le őket a lábszárunkról. Volt olyan, amelyik már javában lakmározott, mikor észrevettem. Szerencsére nem voltak ragaszkodóak, így egy kis pöccintés elég volt. A hazautamat ez nem tette éppen felemelővé, mivel folyton a lábamat néztem, hogy nem kerül-e elő egy újabb gazfickó.
Mikor hazaértem, alapos vizsgálatot tartottam. Kiderült, hogy egy bestiát nem vettem észre. Azt nem tudom, hogy mikor hagyta el az éttermet (persze fizetés nélkül), de már nem volt sehol. Csak a lábam vérzett még mindig…
Nóta: Sopor Aeternus – Leeches and Deception
Esőnap
A paprikás krumpli elfogyasztása után úgy gondoltam, hogy el is értem a nap csúcspontjához, úgyhogy semmi értelme tovább maradni az egyetemen. Két órakor lelépni egyrészt felemelő, másrészt borzasztó, mivel ki kell találni, hogy mivel is töltsem el a délután maradék részét. Főleg, hogy két napja folyamatosan szakad az eső (és nem csak eseget, hanem bokáig járunk a vízben), így a programok eléggé be vannak korlátozva. A buszon hazafelé kitaláltam, hogy moziba fogok menni. Erre már korábban is gondoltam, de valahogy sose vitt rá a lélek. Most azonban tökéletes esőnapi megoldásnak tűnt.
Mivel úgy is volt dolgom a vasútállomás környékén, gondoltam majd beheppenek a szemben lévő moziba (az egyetlen, amit ismertem). Általában egy helyi és egy hollywood-i film szokott menni. Most azonban megint alátettek az elhatározásomnak és direkt egy malajálam és egy tamil filmet adtak, csak hogy nehogy véletlenül simán menjen a dolog. Kénytelen voltam az internet segítségét kérni, hogy találjak egy másik mozit, ahol valami emberi nyelven is lehet filmet nézni. Nem mintha bajom lenne a malajálam nyelvvel, de azért három órát csak azért nem szenvedek végig. Ajánlom a Jótyúkon fellehető malajálam csodafilmek egyikének megtekintését. Aki bírja húsz percig, az előtt megemelem a (nem létező) kalapomat.
Sikerült is kinéznem egy „multiplexet”, ahol adták Christopher Nolan új filmjét, az Inception-t. Meg is közelítettem a célpontot, hogy korán vegyek egy jegyet és utána még tudjak kajálni valahol.
A mozi előtt már gyülekeztek a népek. Bár nem voltak sokan. Ekkor az jutott eszembe, hogy aki angol nyelvű filmet jön nézni, az nagy eséllyel beszél is angolul, így elég jó alkalom nyílik újabb beszédképes emberek begyűjtésére. És mivel India tengerében a fehér ember a legjobb csali, nem is kellett sokat várni, hogy kapás legyen. Így ismerkedtem össze Rédzsóval és Dípakkal. A két srác elég jó társaságnak bizonyult az este hátralévő részére. Mivel úgy is esni kezdett, úgy döntöttünk, hogy nem állunk az esőben sorba még egy órát jegyért (mert a jegypénztárt csak a kezdés előtt nyitották ki), hanem elmegyünk teázni. Így esett, hogy az első igazi útszéli redvából… dhábából vásároltam teát. Nem lett semmi bajom, de azért nem csinálunk belőle rendszert. Főleg, hogy ugyanannyiba kerül, mint egy rendes helyen. Bár ebben az esetben a srácok fizettek, szóval nem lehet egy szavam se.
Mire visszaértünk a mozihoz, már szép kis sor várt minket, ezért az esőben állás nem maradt el. Itt szeretném megjegyezni, hogy az esőkabát teljesen praktikátlan eszköz itt. Egyrészt csak a külföldiek használják (ezért még jobban megbámulnak benne), másrészt ha olyan az idő, hogy az ernyő nem véd meg, akkor már az esőkabát sem fog. És megosztozni sem egyszerű rajta.
A film előtt vettem pattogatott kukoricát, ahogy az illik és felmentünk az „mozikomplexum” legfelső szintjére, ahol a „modern, légkondicionált” moziterem várt minket. A kívánt hatás nem maradt el: megkaptam az indiai moziélményt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Volt bekiabálás, füttyögés, taps és szünet a film felénél. Ezen kicsit meglepődtem, mivel azt hittem, hogy csak az háromórás indiai filmeket vágják ketté. E nélkül is elég nehéz volt követni az eseményeket, így meg aztán teljesen elvesztettem a fonalat. Azért a végére megtaláltam. A film nagyon jó volt, két órára nagyon jól érzetem magam tőle. Jövök legközelebb is.
Amúgy itt még megéri moziba járni. Ez volt az egyik „legmodernebb” mozi a városban, és így is csak 40 rúpia volt a jegy. A DVD-k 290-300 környékén vannak. Nem úgy, mint otthon, ahol a DVD már olcsóbb, mint a mozijegy.
Mikor vége lett a filmnek, az eső még mindig szakad, mintha dézsából öntenék. Kicsit vártunk, hátha csendesedik, de nem volt szerencsénk. Így hárman szerencsétlenkedve az esőkabátom alatt elszörföztünk a főútig, hogy szerezzünk egy „óto”-t (riksát). A monszun szerintem a riksások Kánaánja, ilyenkor alig lehet szabad kocsit találni. Egy eresz alatt ácsorogtunk vagy fél órát, mire sikerült magunkhoz édesgetni egy háromkerekűt. Még nem volt olyan késő, úgyhogy beültünk vacsorázni.
A srácok tényleg nagyon jó fejek voltak. A mozijegyen kívül mindenre meghívtak (na nem csak e miatt voltak jó fejek). 22 éves egyetemisták, alapvetően Alappy-ből, de jelenleg iskolai okokból T-puramban lakoznak.
Velük bizonyossá vált az a teóriám is, hogy itt csak a fiatalokkal lehet értelmes beszélgetést folytatni. A legjobb arcok, akikkel itt találkoztam, mind 23 alatt vannak (vagy ha felette, akkor meg teljesen nyugatiasak). A buszos beszélgetőtársam, Nandu is 22, és vele is bármiről lehet beszélgetni. Nem úgy a 25 fölötti korosztállyal, akiket már csak az esküvő-pénzkeresés két végpontú skálán lehet bejelölni. Komolyan idegesítő egy idő után, hogy csak ezekről tudnak beszélni. Nyilván nekik ez az aktuális problémájuk, de valahogy én nem vagyok vevő ezekre a problémákra. Hívjatok önzőnek.
A vacsora után telefonszámot cseréltünk (szép kis gyűjteményem van már). Rédzsó meghívott magukhoz Aleppy-be, mivel az ugye nagy menőség a szülők és a szomszédok előtt, ha fehér embert viszünk haza vacsorára. Legyek bármennyire cinikus, ezt a meghívást azért lehet, hogy el fogom fogadni. Ha a következő két hétben még többször találkozunk (amit remélek), akkor tényleg adok még egy esélyt Apelly-nek, ha már az első találkozás nem hozott túl sok sikert.
Nóta: Zeraphine – Be My Rain
Mivel úgy is volt dolgom a vasútállomás környékén, gondoltam majd beheppenek a szemben lévő moziba (az egyetlen, amit ismertem). Általában egy helyi és egy hollywood-i film szokott menni. Most azonban megint alátettek az elhatározásomnak és direkt egy malajálam és egy tamil filmet adtak, csak hogy nehogy véletlenül simán menjen a dolog. Kénytelen voltam az internet segítségét kérni, hogy találjak egy másik mozit, ahol valami emberi nyelven is lehet filmet nézni. Nem mintha bajom lenne a malajálam nyelvvel, de azért három órát csak azért nem szenvedek végig. Ajánlom a Jótyúkon fellehető malajálam csodafilmek egyikének megtekintését. Aki bírja húsz percig, az előtt megemelem a (nem létező) kalapomat.
Sikerült is kinéznem egy „multiplexet”, ahol adták Christopher Nolan új filmjét, az Inception-t. Meg is közelítettem a célpontot, hogy korán vegyek egy jegyet és utána még tudjak kajálni valahol.
A mozi előtt már gyülekeztek a népek. Bár nem voltak sokan. Ekkor az jutott eszembe, hogy aki angol nyelvű filmet jön nézni, az nagy eséllyel beszél is angolul, így elég jó alkalom nyílik újabb beszédképes emberek begyűjtésére. És mivel India tengerében a fehér ember a legjobb csali, nem is kellett sokat várni, hogy kapás legyen. Így ismerkedtem össze Rédzsóval és Dípakkal. A két srác elég jó társaságnak bizonyult az este hátralévő részére. Mivel úgy is esni kezdett, úgy döntöttünk, hogy nem állunk az esőben sorba még egy órát jegyért (mert a jegypénztárt csak a kezdés előtt nyitották ki), hanem elmegyünk teázni. Így esett, hogy az első igazi útszéli redvából… dhábából vásároltam teát. Nem lett semmi bajom, de azért nem csinálunk belőle rendszert. Főleg, hogy ugyanannyiba kerül, mint egy rendes helyen. Bár ebben az esetben a srácok fizettek, szóval nem lehet egy szavam se.
Mire visszaértünk a mozihoz, már szép kis sor várt minket, ezért az esőben állás nem maradt el. Itt szeretném megjegyezni, hogy az esőkabát teljesen praktikátlan eszköz itt. Egyrészt csak a külföldiek használják (ezért még jobban megbámulnak benne), másrészt ha olyan az idő, hogy az ernyő nem véd meg, akkor már az esőkabát sem fog. És megosztozni sem egyszerű rajta.
A film előtt vettem pattogatott kukoricát, ahogy az illik és felmentünk az „mozikomplexum” legfelső szintjére, ahol a „modern, légkondicionált” moziterem várt minket. A kívánt hatás nem maradt el: megkaptam az indiai moziélményt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Volt bekiabálás, füttyögés, taps és szünet a film felénél. Ezen kicsit meglepődtem, mivel azt hittem, hogy csak az háromórás indiai filmeket vágják ketté. E nélkül is elég nehéz volt követni az eseményeket, így meg aztán teljesen elvesztettem a fonalat. Azért a végére megtaláltam. A film nagyon jó volt, két órára nagyon jól érzetem magam tőle. Jövök legközelebb is.
Amúgy itt még megéri moziba járni. Ez volt az egyik „legmodernebb” mozi a városban, és így is csak 40 rúpia volt a jegy. A DVD-k 290-300 környékén vannak. Nem úgy, mint otthon, ahol a DVD már olcsóbb, mint a mozijegy.
Mikor vége lett a filmnek, az eső még mindig szakad, mintha dézsából öntenék. Kicsit vártunk, hátha csendesedik, de nem volt szerencsénk. Így hárman szerencsétlenkedve az esőkabátom alatt elszörföztünk a főútig, hogy szerezzünk egy „óto”-t (riksát). A monszun szerintem a riksások Kánaánja, ilyenkor alig lehet szabad kocsit találni. Egy eresz alatt ácsorogtunk vagy fél órát, mire sikerült magunkhoz édesgetni egy háromkerekűt. Még nem volt olyan késő, úgyhogy beültünk vacsorázni.
A srácok tényleg nagyon jó fejek voltak. A mozijegyen kívül mindenre meghívtak (na nem csak e miatt voltak jó fejek). 22 éves egyetemisták, alapvetően Alappy-ből, de jelenleg iskolai okokból T-puramban lakoznak.
Velük bizonyossá vált az a teóriám is, hogy itt csak a fiatalokkal lehet értelmes beszélgetést folytatni. A legjobb arcok, akikkel itt találkoztam, mind 23 alatt vannak (vagy ha felette, akkor meg teljesen nyugatiasak). A buszos beszélgetőtársam, Nandu is 22, és vele is bármiről lehet beszélgetni. Nem úgy a 25 fölötti korosztállyal, akiket már csak az esküvő-pénzkeresés két végpontú skálán lehet bejelölni. Komolyan idegesítő egy idő után, hogy csak ezekről tudnak beszélni. Nyilván nekik ez az aktuális problémájuk, de valahogy én nem vagyok vevő ezekre a problémákra. Hívjatok önzőnek.
A vacsora után telefonszámot cseréltünk (szép kis gyűjteményem van már). Rédzsó meghívott magukhoz Aleppy-be, mivel az ugye nagy menőség a szülők és a szomszédok előtt, ha fehér embert viszünk haza vacsorára. Legyek bármennyire cinikus, ezt a meghívást azért lehet, hogy el fogom fogadni. Ha a következő két hétben még többször találkozunk (amit remélek), akkor tényleg adok még egy esélyt Apelly-nek, ha már az első találkozás nem hozott túl sok sikert.
Nóta: Zeraphine – Be My Rain
Paprikás krumpli á lá India
Szombat lévén nem voltam túl lelkes, hogy megint egyetemre kell menni. Mint rendesen, a hét utolsó napján szinte senki nem volt a tanszéken. Így megint zavartalanul tölthettem az időmet a saját dolgaimmal. Mostanában mindig benn vagyok fél ötig, mivel rájöttem, hogy azért ott mégis jobb, mint bezárva lenni a négy fal között a vendégházban.
Az utóbbi időben elég tevékeny voltam. A szakdolgozattal jól haladok. Ezen kívül alkalmanként angolra okítom Szénthil kollegát, valamint Névárí írásra a banános fiút (becsületes nevén Lálut). Lálu ezen kívül a magyar kultúrára is fogékony, ezért valamelyik nap bőszen letöltöttem egy csomó képet a netről. Az országról, a népviseletekről és a tipikus ételekről. Így esett, hogy képbe került a paprikás krumpli. Szépen el is magyaráztam neki, hogy s mint készül ez a remekbe szabott kaja. A magyar pirospaprika mibenlétének elmagyarázása nem egy egyszerű feladat. Ha az ember azt mondja egy indiainak, hogy olyan, mint a csili, de nem csíp, akkor oldalra billentett fej és értetlen tekintet a válasz. Némi szenvedés után feladtam és mondtam, hogy csilivel is el lehet érni ugyanazt a hatást.
Egy nappal előre be lett harangozva, hogy bizony szombaton paprikás krumplit fogok kapni ebédre. Méghozzá az egyik tanár főzi meg nekem, aki Lálutól értesült kedvenc ételem elkészítésének módjáról. Kicsit féltem a végeredménytől…
Az étkezési szokásaim még mindig lázban tartják az egész tanszéket. Most már látványos térfogatcsökkenésen mentem keresztül, aminek az az eredménye, hogy lötyög rajtam az összes ruha. Pedig eszek rendesen, nem is keveset. Az én mércémmel mérve. Csak a szervezetem még nem vette a lapot, hogy ezentúl ne számítson kenyérre, sajtra, tojásra, tésztára és sok krumplira. A rizs és különböző származékaiból készült dolgok egyelőre nem nyertek felvételt a lehetséges energiaforrások listájára. Pedig dolgozok rajta.
Az indiaiak hihetetlen mennyiséget tudnak elfogyasztani egy ültő helyükben. És nem akármilyen sebességgel. Az elején teljesen kész voltam, hogy hogy lehet ilyen gyorsan eltüntetni a kaját a tányérról.
Mostanra már sikerült felvennem a tempót. Öt perc alatt eltűnik egy dószá, dupla adag szambharral együtt. A kézzel evés sem gond már. Kezdetben sem voltam szívbajos, de azért a rizs és a villa örökké tartó szerelméről meg voltam győződve. Ez azonban szintén a múlté. Nagyon megszerettem a kézzel evést. Sokkal jobbak az ízek és jobban esik az étel, ha szemtől szembe állok vele és nem holmi közvetítőeszközön keresztül. És habár vannak rossz tapasztalataim még otthonról a kézzel evéssel kapcsolatban, itt ez valahogy teljesen más. Egyáltalán nem tűnik bizarrnak, hanem az egyetlen normális megoldásnak.
Szóval meg is kaptam a paprikás krumplit, ahogy az be volt ígérve. Természetesen nem volt az igazi, de első próbálkozásnak elmegy. A csili kicsit bekavart a dologba. Úgy látszik nem sikerült megértetnem teljesen, hogy csilit por formájában kell használni és nem egészben. Így gyakorlatilag kaptam egy adag hagymás főtt krumplit, ami vízben úszott. És egy csokor vörös csilt belekarikázva. Az íze nem igazán hasonlított az alapételhez, de azért nem mondom, hogy rossz volt. A legviccesebb az egészben, hogy ugyebár kenyeret itt nem lehet találni (csak műanyag tósztkenyeret), így kicsit zavarban voltak, hogy mit is lehet ehhez enni. Ezért hát kaptam idíappamot. Ez leginkább a cérnametélthez hasonlít, azzal a különbséggel, hogy ez rizsliszt és kókusz keverékéből készül. A magyar és az indiai konyha ilyen formájú fúziója nem túl nyerő, de azért megettem az utolsó morzsáig és hosszan hálálkodtam, hogy ilyen figyelmesek velem.
Nóta*: Scary Bitches – You Always Eat The One U Love
*Ez egy új szolgáltatás. Mostantól minden poszthoz jár majd egy olyan dal, ami valamiért eszembe jutott az adott témát illetően, de nem feltétlenül tartozik szorosan a tárgyhoz. Igyekszek majd linket is csatolni.
Az utóbbi időben elég tevékeny voltam. A szakdolgozattal jól haladok. Ezen kívül alkalmanként angolra okítom Szénthil kollegát, valamint Névárí írásra a banános fiút (becsületes nevén Lálut). Lálu ezen kívül a magyar kultúrára is fogékony, ezért valamelyik nap bőszen letöltöttem egy csomó képet a netről. Az országról, a népviseletekről és a tipikus ételekről. Így esett, hogy képbe került a paprikás krumpli. Szépen el is magyaráztam neki, hogy s mint készül ez a remekbe szabott kaja. A magyar pirospaprika mibenlétének elmagyarázása nem egy egyszerű feladat. Ha az ember azt mondja egy indiainak, hogy olyan, mint a csili, de nem csíp, akkor oldalra billentett fej és értetlen tekintet a válasz. Némi szenvedés után feladtam és mondtam, hogy csilivel is el lehet érni ugyanazt a hatást.
Egy nappal előre be lett harangozva, hogy bizony szombaton paprikás krumplit fogok kapni ebédre. Méghozzá az egyik tanár főzi meg nekem, aki Lálutól értesült kedvenc ételem elkészítésének módjáról. Kicsit féltem a végeredménytől…
Az étkezési szokásaim még mindig lázban tartják az egész tanszéket. Most már látványos térfogatcsökkenésen mentem keresztül, aminek az az eredménye, hogy lötyög rajtam az összes ruha. Pedig eszek rendesen, nem is keveset. Az én mércémmel mérve. Csak a szervezetem még nem vette a lapot, hogy ezentúl ne számítson kenyérre, sajtra, tojásra, tésztára és sok krumplira. A rizs és különböző származékaiból készült dolgok egyelőre nem nyertek felvételt a lehetséges energiaforrások listájára. Pedig dolgozok rajta.
Az indiaiak hihetetlen mennyiséget tudnak elfogyasztani egy ültő helyükben. És nem akármilyen sebességgel. Az elején teljesen kész voltam, hogy hogy lehet ilyen gyorsan eltüntetni a kaját a tányérról.
Mostanra már sikerült felvennem a tempót. Öt perc alatt eltűnik egy dószá, dupla adag szambharral együtt. A kézzel evés sem gond már. Kezdetben sem voltam szívbajos, de azért a rizs és a villa örökké tartó szerelméről meg voltam győződve. Ez azonban szintén a múlté. Nagyon megszerettem a kézzel evést. Sokkal jobbak az ízek és jobban esik az étel, ha szemtől szembe állok vele és nem holmi közvetítőeszközön keresztül. És habár vannak rossz tapasztalataim még otthonról a kézzel evéssel kapcsolatban, itt ez valahogy teljesen más. Egyáltalán nem tűnik bizarrnak, hanem az egyetlen normális megoldásnak.
Szóval meg is kaptam a paprikás krumplit, ahogy az be volt ígérve. Természetesen nem volt az igazi, de első próbálkozásnak elmegy. A csili kicsit bekavart a dologba. Úgy látszik nem sikerült megértetnem teljesen, hogy csilit por formájában kell használni és nem egészben. Így gyakorlatilag kaptam egy adag hagymás főtt krumplit, ami vízben úszott. És egy csokor vörös csilt belekarikázva. Az íze nem igazán hasonlított az alapételhez, de azért nem mondom, hogy rossz volt. A legviccesebb az egészben, hogy ugyebár kenyeret itt nem lehet találni (csak műanyag tósztkenyeret), így kicsit zavarban voltak, hogy mit is lehet ehhez enni. Ezért hát kaptam idíappamot. Ez leginkább a cérnametélthez hasonlít, azzal a különbséggel, hogy ez rizsliszt és kókusz keverékéből készül. A magyar és az indiai konyha ilyen formájú fúziója nem túl nyerő, de azért megettem az utolsó morzsáig és hosszan hálálkodtam, hogy ilyen figyelmesek velem.
Nóta*: Scary Bitches – You Always Eat The One U Love
*Ez egy új szolgáltatás. Mostantól minden poszthoz jár majd egy olyan dal, ami valamiért eszembe jutott az adott témát illetően, de nem feltétlenül tartozik szorosan a tárgyhoz. Igyekszek majd linket is csatolni.
2010. július 14., szerda
Banánológia
Örömmel jelenthetem, hogy megkóstoltam minden fajta és féle banánt, amit a környéken lehet kapni. Tapasztalataimat szeretném röviden megosztani a kedves publikummal, hátha egyszer valaki azzal a dilemmával szembesül Indiában, hogy melyiket is válassza a sok közül.
A csoportosítás a „méret, forma és szín” háromdimenziós koordináta rendszeren belül történik.
1.) A mikrobanán
Ez az aprócska jószág alig éri el az öt centi hosszúságot. Formája leginkább egy végbélkúpra emlékeztet. Színe a szokásos banánsárga. Héjja vékony, könnyen lefejthető. Íze még érett korában is tartalmaz éretlenségre utaló, savanykás nyomokat, ami felülkerekedik az édes ízen. Ez azonban nem kellemetlen, inkább frissítő hatást kelt. A reggeli kiegészítőjének alánlanám.
2.) A kevésbémikrobanán
Ez volt az első, amit megkóstoltam, és ez maradt a favorit a végére is. Hossza 5 és 10 centiméter közé tehető. Formája és színe nem sokban különbözik a mikrobanánétól, talán egy kicsit egyenletesebb a vastagsága. Ízében a savanykás és az édes íz tökéletes harmóniában egyesül, megteremtve ezzel a két harapásból elfogyasztható gyümölcsök egyik legjobbját.
3.) A szokásosbanán
Bár ez csak nézőpont kérdése. Ránézésre teljesen úgy néz ki, mint az otthon kapható egyszeri banán. Azonban a külső ne tévesszen meg senkit, a különbség ég és föld. A sárga héj roppant vastag és erős, alig lehet kibontani. A belső rész éretlen jellege soha nem múlik el, ezért rágós, kissé ízetlen. Ebből készül a népszerű helyi csemege, a banáncsipsz (karikázva, olajban kisütve majd csilivel megszórva), és ez a főzés alapanyaga is, de csak szimplán enni is szokták.
4.) A vastagbanán
A soron következő alany hossza és színe megegyezik a szokásosbanánéval. Vastagsága azonban jóval túltesz rajta, így zömökebb, szögletesebb képet mutat. Íze nem túl jellegzetes. Elfogyasztása nem hagy maradandó élményt, csak az ettem-valamit-már-nem-üres-a-gyomrom viszonylag kellemes érzése marad hátra.
5.) A zöldbanán
Otthon a zöld banán azt jelenti, hogy a nevezett gyümölcs még éretlen. És nem savasít, így nyugodtan lehet fogyasztani. Az itteni zöldbanán érett korában is zöld marad. Íze teljesen megegyezik az otthon kapható banánéval. Gyakorlatilag ugyan az, csak álruhában.
6.) A pirosbanán
Külsőre a legbizarrabb versenyző. Vastag, zömök és vöröses-feketés színű. Először nagyon bizonytalan voltam vele, mivel ehhez hasonló szürreális banánt még nem láttam. Aztán csak úgy hozta az élet, hogy kipróbáltam. A második kedvenccé avanzsált. Ízét nehéz lenne körbeírni, valahol a zöldbanán és kevésbémikrobanán között van. Állaga azonban szokatlan: sokkal sűrűbb és töményebb a többi alanynál, így szinte szétolvad az ember szájában és nagyon hamar telít.
A csoportosítás a „méret, forma és szín” háromdimenziós koordináta rendszeren belül történik.
1.) A mikrobanán
Ez az aprócska jószág alig éri el az öt centi hosszúságot. Formája leginkább egy végbélkúpra emlékeztet. Színe a szokásos banánsárga. Héjja vékony, könnyen lefejthető. Íze még érett korában is tartalmaz éretlenségre utaló, savanykás nyomokat, ami felülkerekedik az édes ízen. Ez azonban nem kellemetlen, inkább frissítő hatást kelt. A reggeli kiegészítőjének alánlanám.
2.) A kevésbémikrobanán
Ez volt az első, amit megkóstoltam, és ez maradt a favorit a végére is. Hossza 5 és 10 centiméter közé tehető. Formája és színe nem sokban különbözik a mikrobanánétól, talán egy kicsit egyenletesebb a vastagsága. Ízében a savanykás és az édes íz tökéletes harmóniában egyesül, megteremtve ezzel a két harapásból elfogyasztható gyümölcsök egyik legjobbját.
3.) A szokásosbanán
Bár ez csak nézőpont kérdése. Ránézésre teljesen úgy néz ki, mint az otthon kapható egyszeri banán. Azonban a külső ne tévesszen meg senkit, a különbség ég és föld. A sárga héj roppant vastag és erős, alig lehet kibontani. A belső rész éretlen jellege soha nem múlik el, ezért rágós, kissé ízetlen. Ebből készül a népszerű helyi csemege, a banáncsipsz (karikázva, olajban kisütve majd csilivel megszórva), és ez a főzés alapanyaga is, de csak szimplán enni is szokták.
4.) A vastagbanán
A soron következő alany hossza és színe megegyezik a szokásosbanánéval. Vastagsága azonban jóval túltesz rajta, így zömökebb, szögletesebb képet mutat. Íze nem túl jellegzetes. Elfogyasztása nem hagy maradandó élményt, csak az ettem-valamit-már-nem-üres-a-gyomrom viszonylag kellemes érzése marad hátra.
5.) A zöldbanán
Otthon a zöld banán azt jelenti, hogy a nevezett gyümölcs még éretlen. És nem savasít, így nyugodtan lehet fogyasztani. Az itteni zöldbanán érett korában is zöld marad. Íze teljesen megegyezik az otthon kapható banánéval. Gyakorlatilag ugyan az, csak álruhában.
6.) A pirosbanán
Külsőre a legbizarrabb versenyző. Vastag, zömök és vöröses-feketés színű. Először nagyon bizonytalan voltam vele, mivel ehhez hasonló szürreális banánt még nem láttam. Aztán csak úgy hozta az élet, hogy kipróbáltam. A második kedvenccé avanzsált. Ízét nehéz lenne körbeírni, valahol a zöldbanán és kevésbémikrobanán között van. Állaga azonban szokatlan: sokkal sűrűbb és töményebb a többi alanynál, így szinte szétolvad az ember szájában és nagyon hamar telít.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
