Ma mindenképpen egy eseménydús napot tudhatok magam mögött. Pontosabban még javában tart a nap, de már annyi eseményen vagyok túl, mint egy átlagos hét alatt általában.
Első lépésként letudtam a mára beütemezett oltásadagot. Ezzel ki is fújt a szurkálós korszak: 3 alkalom, 8 szúrás, 50 ezer forint… Ebben benne foglaltatik egy vérteszt is, mivel a háziorvos nem tudta megmondani, hogy kaptam-e Hep B oltást, ezért kénytelenek voltunk vérteszthez folyamodni. Ezzel megúsztam három további adag csodaszérumot. Természetesen megkaptam még általános iskolában, amire nem átallottak két nappal a vérvétel után otthon is rájönni…
Szerencsére egy kisebb hőemelkedéssel megúsztam a dolgot. Ami nem volt annyira súlyos, hogy ne tudjak részt venni Hidas Tanár Úr negyvenedik születésnapi mulatságán :).
Időközben megérkezett Magyarországra az új indiai nagykövet. Még nem ismerem személyesen, de hallottam róla sok jót és elég sok fura, „tudományos szempontból veszélyes” dolgot. Eddig minden esetre csak pozitívan nyilatkozhatok H.E.Gauri Shankar Gupta úrról. Mária Jí elbeszélgetett vele az ösztöndíjam mikéntjéről, és úgy tűnik meglehetősen nyitott az ügyre. Segít, ha kell.
Kicsit bűntudatom van az ügyben, mert én ugyan mondtam, hogy most mi vagyunk a hunyók, mivel nekünk kellene lépni, de azért jól jön a hátszél. De addig nem akarom ráereszteni a nagykövetet az indiaiakra, míg nem náluk van a labda. Mert hiába rugdossuk őket, a labdára kéne összpontosítani inkább.
Ennek megfelelően ma írtam a MÖB-nek, hogy legyenek szívesek akkor mégis most odaszólni Indiába, hogy júniusban érkezek. A nő válaszán kicsit bemordultam, mivel azt írta, hogy: Pénteken már nem volt időm továbbítani Önnek a legfrissebb hírt, ami aznap érkezett a Hungarian Centre munkatársától. S eztán egy copy-paste levéltöredék. Elküldése el is tartott vagy fél percig. Ebben az volt írva, hogy nagy előrelépés történt, mivel a UGC végre kontaktolt a tanszékvezető nénivel! Mindezek után egy arrogáns megjegyzés arról, hogy ezek után miről is kellene tájékoztatni az indiaiakat, frissítsem fel a memóriáját…
Nem bírom az ilyesmit, azóta is kerülget a gyomorideg és a rossz előérzet. Szerencsére kissé javult a helyzet, miután Sreelekha tanszékvezető néni küldött egy levelet. Azt írja, hogy végre megkeresték a UGC-től, és így már részéről rendben van a dolog. A részleteket viszont Őhatalmasságával a Reistrarral kell megbeszélnem. Érdekes lesz. Kíváncsi vagyok, sikerül-e e-mailben elérni.
Most már csak attól félek, hogy a június nem fog feküdni nekik. Pedig nekem muszáj elmennem akkor, mert az államvizsgára haza kell érnem, és nem akarom itthon vesztegetni a drága Indiában tölthető időt.
2010. április 19., hétfő
2010. április 10., szombat
Jegy Bizonytalanságországba
Nos, most már úgy tűnik, tényleg eljutok Indiába!
Tegnap megvettem a repülőjegyet. Saját pénzből, amit majd a MÖB visszafizet. Persze csak akkor, ha minden rendben zajlik az ösztöndíj körül. Remélem így lesz. Az ellenkezőjébe inkább nem is gondolok bele.
Minden esetre a jegyet nem lehet visszaváltani, szóval fel fogom használni, így vagy úgy.
Az eredeti terv szerint június 25-én indultam volna. De úgy gondoltam, kicsit korábbra hozom mégis. Ennek az a hivatalos oka, hogy egyrészt hazaérjek államvizsgára 2011-ben, másrészt addig is kevesebb pénzt költök el itthon. Kevésbé hivatalos oka az, hogy már nagyon türelmetlen vagyok. Két év várakorás mégiscsak két év várakozás :).
Június 13-án, 9:45-kor startolok Ferihegy 2A termináljáról Zürich-be, ahonnan egy gyors átszállás után már repülök is Delhibe, ahová ottani idő szerint 23:55-kor érek majd.
Itt, elvileg, vár majd az indiai ösztöndíjbizottság embere, aki elvisz a Janpath hotelbe. Itt leszek elszállásolva, mígnem június 15-én reggel 07:05-kor tovább nem indulok Chennai-on keresztül Trivandrumba.
Ennek a tervnek gyakorlatilag egy darab biztos pontja van: az érkezésem. A többi az indiai bürokrácián múlik. Egy koszos zoknit sem szivesen bíznék rájuk, de ez van...
Delhiben mindenféle ügyek elintézése vár rám. Magyarul sokat fogok veszekedni emberekkel. Sebaj, majd ott megoldom, ahogy lehet.
Nyelvészeti megjegyzés: a feltételes módot minden bizonnyal arra találták ki, hogy az ember tudjon Indiáról beszélni.
Tegnap megvettem a repülőjegyet. Saját pénzből, amit majd a MÖB visszafizet. Persze csak akkor, ha minden rendben zajlik az ösztöndíj körül. Remélem így lesz. Az ellenkezőjébe inkább nem is gondolok bele.
Minden esetre a jegyet nem lehet visszaváltani, szóval fel fogom használni, így vagy úgy.
Az eredeti terv szerint június 25-én indultam volna. De úgy gondoltam, kicsit korábbra hozom mégis. Ennek az a hivatalos oka, hogy egyrészt hazaérjek államvizsgára 2011-ben, másrészt addig is kevesebb pénzt költök el itthon. Kevésbé hivatalos oka az, hogy már nagyon türelmetlen vagyok. Két év várakorás mégiscsak két év várakozás :).
Június 13-án, 9:45-kor startolok Ferihegy 2A termináljáról Zürich-be, ahonnan egy gyors átszállás után már repülök is Delhibe, ahová ottani idő szerint 23:55-kor érek majd.
Itt, elvileg, vár majd az indiai ösztöndíjbizottság embere, aki elvisz a Janpath hotelbe. Itt leszek elszállásolva, mígnem június 15-én reggel 07:05-kor tovább nem indulok Chennai-on keresztül Trivandrumba.
Ennek a tervnek gyakorlatilag egy darab biztos pontja van: az érkezésem. A többi az indiai bürokrácián múlik. Egy koszos zoknit sem szivesen bíznék rájuk, de ez van...
Delhiben mindenféle ügyek elintézése vár rám. Magyarul sokat fogok veszekedni emberekkel. Sebaj, majd ott megoldom, ahogy lehet.
Nyelvészeti megjegyzés: a feltételes módot minden bizonnyal arra találták ki, hogy az ember tudjon Indiáról beszélni.
2010. április 5., hétfő
Ómen
Nem tudom, kinél hogy van, de Szabolcsban van egy népi babona: a tavasszal meglátott legelső gólya determinálja az ember nyarát. Ha az a bizonyos gólya repül, akkor az ember fia tevékeny és szorgalmas lesz a nyáron. Ha az a bizonyos gólya a fészkében ül vagy álldogál valahol, akkor az ember fia lusta és naplopó lesz egész nyáron.
Nos, ma megláttam az idei első gólyáimat. Kufircoltak.
Erről a tevékenységi körről nem szól a fáma, de azt hiszem ezt vehetjük pozitív ómennek :)
Nos, ma megláttam az idei első gólyáimat. Kufircoltak.
Erről a tevékenységi körről nem szól a fáma, de azt hiszem ezt vehetjük pozitív ómennek :)
2010. március 29., hétfő
Én, a tűpárna - első felvonás
Most értem haza az első oltássorozatról. Az ÁNTSZ Váci úti oltóközpontjába mentem. Gondoltam, ez mégis olcsóbb lesz, mint a nagy magán oltóközpontok. Végül is az, de nem sokkal és így is meghűlt bennem a vér az áraktól.
Szerencsére nem volt senki rajtam kívül. A doki nagyon rendes volt, és a két nő is, akik még ott voltak. Szépen megbeszéltük, hogy mit és hogyan, miből mennyit, stb.
Első körben megvolt a Hepatitis A, a veszettség 1, valamint a tetanusz, gyermekbénulás, diftéria kombó. Tényleg úgy nézek ki, mint valami tűpárna. Jobb kézbe kettő, balba egy. Kérdezték, hogy mi a programom a következő két napra, mert ha van valami fontos, akkor a tetanuszt elhalaszthatjuk, mert attól nagy valószínűséggel belázasodok és a karom sem lesz éppen a legjobban. Most még minden OK, de azért beszereztem némi lázcsillapítót.
Első körben 24 000 Ft-t fizettem. És a maradék két alkalom is 12 – 12 ezer lesz. Kissé lefagytam, mikor meghallottam. Én maximum 30 ezerre számítottam. Mondjuk ebből a veszettség oltás a legdrágább, az darabonként 7800 körül van, és három kell belőle. Mondták, hogy ha városban tartózkodom, akkor nem lenne szükséges igazán. Persze egy év alatt azért tervezem, hogy nem csak városban leszek, meg hát ki tudja. De ha az ember csak pár hétre megy Indiába, akkor ezt el lehet hanyagolni. Kaptam szép reklámszóróanyagot, hogy hol vegyek majd szúnyogriasztó kütyüket. Gondolom, az sem lesz olcsó. Szerencsére Dél-India annyira nem veszélyes malária szempontból.
Plusz extra turpisság, hogy mivel 85-ben születtem, nem lehet tudni, hogy megkaptam-e a Hepatitis B oltást általános iskolában. Mert elvileg igen, de mivel év vesztes vagyok, lehet, hogy mégse. Őszintén szólva fogalmam sincs, mivel megboldogult ifjú koromban kb. minden héten voltam orvosnál, és annyi tűt láttam már minden irányból közelíteni, hogy tőlem akár lehetett ott Hep B oltás is, meg nem is. Anyukámat ráállítottam az ügyre, hogy derítse ki a háziorvosnál. Ahogy ismerem az orvost, nem fogja tudni… Pedig nem szeretnék még egy oltást, ha nem muszáj. Ráadásul még 4 ezer forintért.
Következő szurkálás egy hét múlva.
Szerencsére nem volt senki rajtam kívül. A doki nagyon rendes volt, és a két nő is, akik még ott voltak. Szépen megbeszéltük, hogy mit és hogyan, miből mennyit, stb.
Első körben megvolt a Hepatitis A, a veszettség 1, valamint a tetanusz, gyermekbénulás, diftéria kombó. Tényleg úgy nézek ki, mint valami tűpárna. Jobb kézbe kettő, balba egy. Kérdezték, hogy mi a programom a következő két napra, mert ha van valami fontos, akkor a tetanuszt elhalaszthatjuk, mert attól nagy valószínűséggel belázasodok és a karom sem lesz éppen a legjobban. Most még minden OK, de azért beszereztem némi lázcsillapítót.
Első körben 24 000 Ft-t fizettem. És a maradék két alkalom is 12 – 12 ezer lesz. Kissé lefagytam, mikor meghallottam. Én maximum 30 ezerre számítottam. Mondjuk ebből a veszettség oltás a legdrágább, az darabonként 7800 körül van, és három kell belőle. Mondták, hogy ha városban tartózkodom, akkor nem lenne szükséges igazán. Persze egy év alatt azért tervezem, hogy nem csak városban leszek, meg hát ki tudja. De ha az ember csak pár hétre megy Indiába, akkor ezt el lehet hanyagolni. Kaptam szép reklámszóróanyagot, hogy hol vegyek majd szúnyogriasztó kütyüket. Gondolom, az sem lesz olcsó. Szerencsére Dél-India annyira nem veszélyes malária szempontból.
Plusz extra turpisság, hogy mivel 85-ben születtem, nem lehet tudni, hogy megkaptam-e a Hepatitis B oltást általános iskolában. Mert elvileg igen, de mivel év vesztes vagyok, lehet, hogy mégse. Őszintén szólva fogalmam sincs, mivel megboldogult ifjú koromban kb. minden héten voltam orvosnál, és annyi tűt láttam már minden irányból közelíteni, hogy tőlem akár lehetett ott Hep B oltás is, meg nem is. Anyukámat ráállítottam az ügyre, hogy derítse ki a háziorvosnál. Ahogy ismerem az orvost, nem fogja tudni… Pedig nem szeretnék még egy oltást, ha nem muszáj. Ráadásul még 4 ezer forintért.
Következő szurkálás egy hét múlva.
2010. március 28., vasárnap
Ha az élet szappanopera volna...
Akkor vázolom, hol is állok most.
2008 októberében pályáztam meg egy ösztöndíjat Indiába. Írtam szép munkatervet, kaptam ajánlásokat, kiválasztottam egy monstre egyetemet Kerala fővárosában, Thiruvananthapuramban (a könnyebbség kedvéért Trivandrumban). Az egyik feltétel az adott intézménytől fogadólevelet szerezni. Neki is lendültem, hogy felvegyem a kapcsolatot az ottani tanszékvezetővel, hogy itt vagyok én, kedvesaranyosjólképzett külföldi deák, mi lenne, ha ott töltenék 10 hónapot az egyetemen. Semmi válasz. Az egyetem (nevezetesen a University of Kerala) úgy tűnik, még nem jutott el az internet korszakába, mert hogy nem volt egy darab működő e-mail címük sem. Fax számuk szintúgy… Akkor bevetettük az indiai hadsereget, egy a Pondicherry egyetemén működő tanárt. Ez a város a célállomásomtól kb. 500 kilométerre, északnyugatra helyezkedik el. Ő először telefonon, majd az öccsén keresztül, végül pedig futárral sikeresen bevette az egyetem Registrar-ját (igazgatási atyaúristen). Őhatalmassága nem igazán értette, hogy mit akarok tőlük. Az egyetemen még külföldi hallgató nem volt, főleg nem európai. Össze kellene hívni az egyetemi szenátust, hogy megvitassák az ügyemet. Az persze több hónap…
Ekkor kaptam egy tanácsot, hogy van ott nem messze egy kisebb egyetem, ahová minden bizonnyal fogadnának. Ott egyszer már volt egy kínai is…
Így átirányultam Calicutba, ahol a tanszékvezető prof néhány napon belül faxolta nekem a meghívólevelet. Mert nekik van faxuk legalább. Szó se róla, internetük is.
Szépen benyújtottam itthon a módosítási kérelmet, amit el is fogadtak.
2009 májusában a magyar fél megítélte nekem az ösztöndíjat. Már csak az indiai fél jóváhagyására kell várni. Sunshine, happiness.
Majdnem egy év telt el. 2010. február 26-án kaptam a telefont, hogy végre az indiai fél is rábólintott a dologra. Pillanatnyi sunshinehappiness újra, majd kiderül, hogy az indiaiak nem vették figyelembe a módosítási kérelmemet, és szépen megítélték nekem a trivandrumi egyetemet. Levelükben kapcsolattartó személyt is megneveztek. Jó, gondoltam, ha sikerült nekik összehozni, hát legyen. Nagy nehezen találtam egy e-mail címet, ami működött is (mert ugye egy év alatt azért fejlődtek kicsit). Sreelekha néni (az aktuális tanszékvezető), természetesen, semmiről nem tudott és közölte, hogy Őhatalmassága, azaz a Registrar az illetékes. Aki persze nem válaszolt a levelemre, ezért megint maradt az indiai haderő bevetése. Újabb családtag és telefonok sorával később a Registrar továbbra sem értette, hogy mit akarok én ott. Talán a szenátus; majd ők eldöntik…
Itt kicsit betelt a pohár. Hiába, India már csak így működik. Újabb támadás, ezúttal a UGC ellen (az indiai ösztöndíjbizottság). Légyszi, hadd módosítsuk már a helyszínt, mert Trivandrumban nem tudnak rólam semmit és egy éve már várnak engem máshol. Erre ők: hogy képzelem, hogy kételkedni merek bennük?! Ha a levélben az van írva, akkor az el is van intézve. No comment. Persze ezt sem nekem mondják, hanem a Delhi Magyar Központ igazhatójának, aki továbbítja a magyar ösztöndíjbizottságnak, aki majd szól nekem. Ha jól számolom, jelenleg 10-11 különböző ember van már belekeverve a dologba. Mert a közvetlen kommunikáció nem az indiai bürokrácia módszere. Ugyan! Egy egyszerűsített ábrával illusztrálnám a szituációt:
Úgyhogy most nem mer lépni senki, mert ha a UGC bevágja a durcát, akkor hoppon maradok. Jelenleg a csendes szervezkedés és kivárás folyik. A levelükben az állt, hogy 5 héttel az utazás előtt szóljak nekik, hogy „pontosítani tudják a programot”. Magyarul: az utolsó pillanatban talán elkezdenek csinálni is valamit. Még szerencse, hogy a UGC tartja fent az egyetemek nagy részét Indiában, ezért ha egyszer azt mondják, akkor az van. Optimális esetben.
Engedve a tanácsoknak, úgy döntöttem, hogy akkor csapjunk a lecsóba. Ha egyszer már ott vagyok, csak nem dobnak ki.
Szépen elkezdtem a készülődést: megnyitottam a devizaszámlát, holnap kezdem az oltásokat. Ha megjön a bankkártyám, lefoglalom a repülőjegyet is. A tervezett dátum: 2010. június 25.
2008 októberében pályáztam meg egy ösztöndíjat Indiába. Írtam szép munkatervet, kaptam ajánlásokat, kiválasztottam egy monstre egyetemet Kerala fővárosában, Thiruvananthapuramban (a könnyebbség kedvéért Trivandrumban). Az egyik feltétel az adott intézménytől fogadólevelet szerezni. Neki is lendültem, hogy felvegyem a kapcsolatot az ottani tanszékvezetővel, hogy itt vagyok én, kedvesaranyosjólképzett külföldi deák, mi lenne, ha ott töltenék 10 hónapot az egyetemen. Semmi válasz. Az egyetem (nevezetesen a University of Kerala) úgy tűnik, még nem jutott el az internet korszakába, mert hogy nem volt egy darab működő e-mail címük sem. Fax számuk szintúgy… Akkor bevetettük az indiai hadsereget, egy a Pondicherry egyetemén működő tanárt. Ez a város a célállomásomtól kb. 500 kilométerre, északnyugatra helyezkedik el. Ő először telefonon, majd az öccsén keresztül, végül pedig futárral sikeresen bevette az egyetem Registrar-ját (igazgatási atyaúristen). Őhatalmassága nem igazán értette, hogy mit akarok tőlük. Az egyetemen még külföldi hallgató nem volt, főleg nem európai. Össze kellene hívni az egyetemi szenátust, hogy megvitassák az ügyemet. Az persze több hónap…
Ekkor kaptam egy tanácsot, hogy van ott nem messze egy kisebb egyetem, ahová minden bizonnyal fogadnának. Ott egyszer már volt egy kínai is…
Így átirányultam Calicutba, ahol a tanszékvezető prof néhány napon belül faxolta nekem a meghívólevelet. Mert nekik van faxuk legalább. Szó se róla, internetük is.
Szépen benyújtottam itthon a módosítási kérelmet, amit el is fogadtak.
2009 májusában a magyar fél megítélte nekem az ösztöndíjat. Már csak az indiai fél jóváhagyására kell várni. Sunshine, happiness.
Majdnem egy év telt el. 2010. február 26-án kaptam a telefont, hogy végre az indiai fél is rábólintott a dologra. Pillanatnyi sunshinehappiness újra, majd kiderül, hogy az indiaiak nem vették figyelembe a módosítási kérelmemet, és szépen megítélték nekem a trivandrumi egyetemet. Levelükben kapcsolattartó személyt is megneveztek. Jó, gondoltam, ha sikerült nekik összehozni, hát legyen. Nagy nehezen találtam egy e-mail címet, ami működött is (mert ugye egy év alatt azért fejlődtek kicsit). Sreelekha néni (az aktuális tanszékvezető), természetesen, semmiről nem tudott és közölte, hogy Őhatalmassága, azaz a Registrar az illetékes. Aki persze nem válaszolt a levelemre, ezért megint maradt az indiai haderő bevetése. Újabb családtag és telefonok sorával később a Registrar továbbra sem értette, hogy mit akarok én ott. Talán a szenátus; majd ők eldöntik…
Itt kicsit betelt a pohár. Hiába, India már csak így működik. Újabb támadás, ezúttal a UGC ellen (az indiai ösztöndíjbizottság). Légyszi, hadd módosítsuk már a helyszínt, mert Trivandrumban nem tudnak rólam semmit és egy éve már várnak engem máshol. Erre ők: hogy képzelem, hogy kételkedni merek bennük?! Ha a levélben az van írva, akkor az el is van intézve. No comment. Persze ezt sem nekem mondják, hanem a Delhi Magyar Központ igazhatójának, aki továbbítja a magyar ösztöndíjbizottságnak, aki majd szól nekem. Ha jól számolom, jelenleg 10-11 különböző ember van már belekeverve a dologba. Mert a közvetlen kommunikáció nem az indiai bürokrácia módszere. Ugyan! Egy egyszerűsített ábrával illusztrálnám a szituációt:
Úgyhogy most nem mer lépni senki, mert ha a UGC bevágja a durcát, akkor hoppon maradok. Jelenleg a csendes szervezkedés és kivárás folyik. A levelükben az állt, hogy 5 héttel az utazás előtt szóljak nekik, hogy „pontosítani tudják a programot”. Magyarul: az utolsó pillanatban talán elkezdenek csinálni is valamit. Még szerencse, hogy a UGC tartja fent az egyetemek nagy részét Indiában, ezért ha egyszer azt mondják, akkor az van. Optimális esetben.
Engedve a tanácsoknak, úgy döntöttem, hogy akkor csapjunk a lecsóba. Ha egyszer már ott vagyok, csak nem dobnak ki.
Szépen elkezdtem a készülődést: megnyitottam a devizaszámlát, holnap kezdem az oltásokat. Ha megjön a bankkártyám, lefoglalom a repülőjegyet is. A tervezett dátum: 2010. június 25.
Hogyan őrizhetünk meg egy vízcseppet a kiszáradástól?
- Hogyan őrizhetünk meg egy vízcseppet a kiszáradástól?
- Úgy, hogy a tengerbe ejtjük.
A Szamszára című filmben, egy mani kövön volt ez a bölcsesség. Azóta nem tudok szabadulni a képtől. Egyből sikerült párhuzamot találnom és saját életemre értelmeznem. Sajnos az utóbbi években nem tudom magamat máshogy látni, mint egy kiszáradó félben lévő vízcseppet. Itt van hát az ideje, hogy a tengerbe vegyüljek.
És mi is lehetne alkalmasabb tenger, mint India, a „népek tengere”? Vagy még inkább óceánja. Kérdés, hogy egy magamfajta édesvízi csepp hogyan tud majd elkeveredni a sós tengervízzel. Nem lesz egyszerű.
Ez a blog Indiával kapcsolatos kálváriámat hivatott leírni. Legyen az az eljövendő utazásom, vagy csak néhány gondolat, melyek esetleg eszembe jutnak a mindennapok során.
Persze nem lenne teljes a kép, ha magáról a vízcseppről nem ejtenénk szót. Úgyhogy esetleg más témák is felbukkanhatnak: zenével, filmekkel, irodalommal kapcsolatos bejegyzések is íródnak majd, még akkor is, ha ezek sehogyan nem kapcsolódnak magához a tengerhez. Ezek inkább a vízcseppet definiálják. Ennyit a költői képekről.
2010. március 6., szombat
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
