Az éjszakai nyugtalan alvásnak és a háromnegyed ötkor beköszönő müezzinnek az lett a következménye, hogy nem bírtam hatkor felkelni. Sajnos ezzel elúszott a reggelre tervezett templomlátogatás is. Mivel az ambalapuzha-i templom csak reggel nyolcig van nyitva és csak délután négykor nyit ki megint. Fájó szívvel lemondtam hát a megtekintéséről, mivel nem akartam még egy napot az aleppy-i apátiában eltölteni. Visszairányultam Kollam felé, hogy azt a várost is szemügyre vehessem. Szintén nem tartogatott sok látnivalót. Aki egyet látott, mindet látta. Majdnem. Mászkáltam fel alá, de mivel vasárnap délelőtt volt, gyakorlatilag nem volt nyitva semmi. Még a bazár sem, amit nagyon furcsálltam. Marad hát megint a tengerpart, ami ezúttal csak húsz percig marasztalt, mivel a tűző napon nem volt semmi árnyék. A környék teljesen jó példája volt az offszízön jelenségnek. A partot éppen átépítették, minden félkész állapotban volt. A tengerpart gyakorlatilag egy szeméttelep. Az indiaiakat nem érdekli, hogy ezer vagy kétezer jégkrémes dobozon gázolnak keresztül, mire elérik a vizet, így a takarítással sem vesződnek, csak a decembertől érkező turisták kedvéért. A víz színe legalább szép volt, de nem kötött le túl sokáig.
Visszasétáltam a belvárosba, és beültem egy étterembe az LP ajánlásával. Ez volt a harmadik, és egyben utolsó olyan étterem, amit a könyv ajánlott és én balga módon hittem is neki. Legközelebb inkább hagyatkozom a megérzéseimre.
Visszafelé a buszhoz még betértem egy keresztény templomba, aminek elvileg az a jellegzetessége, hogy Máriát hindu istenséghez hasonlóan tisztelik, és öltöztetik, fürdetik. Nem tudom, nekem az, hogy ebben az esetben valami szárianyagba van becsavarva a szobor, nem sokat nyomott a latba.
Még dél sem volt, mikor meguntam a meleget és a táskám és hálózsákom cipelését a tűző napon, és úgy döntöttem, hogy visszatérek a bázisra.
A buszúton kétszer is megszívattam magam. Először is örültem, hogy végre ez egyszer nem száguldunk olyan gyorsan, hogy a szemgolyóm a tarkómon akarjon kijönni a huzattól. De korán örültem, mert a menetszélben valami belement a szemembe, és vagy fél órába telt, mire kibányásztam az idegen testet. A szemem amúgy is folyton be van gyulladva a huzattól, de most kapott egyet a másik orcájára is.
Eme csodálatos eseménysor után könnyező, véres szemekkel figyelhettem, ahogy kallerek szállnak fel a buszra. Sose gondoltam, hogy a jegyes fickón kívül még ellenőrök is vannak. És természetesen nem találtam a jegyem. Már mindenkit szépen leellenőriztek és percek óta mellettem álltak, mikor én még a vizes törölközőmet fordítottam ki a táskámból, hátha alatta lesz a jegy. Már nagyon kínos volt a szitu, hülye külföldi mindig így jár. Nagy nehezen megtaláltam, nyílván a zsebemben volt, csak először nem tűnt fel. Meg még ötödjére sem.
A maradék időben inkább zenét hallgattam, mint az utca zaját. Rájöttem, hogy Indiát akkor szeretem igazán, mikor mozgásban vagyok és a fülemben szól valami zene. Mert akkor olyan, mintha filmet néznék. És akkor le tud kötni.
Egyébként a hangok és a zajok nagyon nagy befolyással vannak az emberre. Ha látunk egy képet Indiáról, mondjuk a naplemente fényében fürdő Padmanábhaszvami templomról (ami itt a blog tetején is látható), akkor az a béke és a nyugalom érzetét kelti bennünk. Ahogy megcsillan a fény a vízen, ahogy fújja a szél a fák koronáit, szinte halljuk, ahogy az ereszről csöpög a víz. A valóság azonban távolról sem ilyen idillikus. Amikor ott állunk, akkor csak azt halljuk, hogy dudálnak, üvöltenek, csörögnek, böfögnek, krákognak, köpnek. Itt soha nincs béke és nyugalom. Ez gyökerestől felforgatja az egész tapasztalást.
Elég korán visszaértem a városba, de nem akartam elvesztegetni a délutánt holmi mosással és tanulással. Lepakoltam a szobámban, majd megcéloztam a parkot és a benne lévő múzeumokat. A Napier múzeum nem túl nagy tárlata elég változatos képet mutat. Egyik részét a Balinéz gyűjtemény teszi ki, maradék részét az indiai szobrok és érmék. Van egy-két nagyon szép darab, főleg az elefántcsont faragványok között. Azért a puttókkal körbevett apszaraszon jót mosolyogtam. Meg a rengeteg elíráson is. Az, hogy nincsenek rendesen katalogizálva (pl. Vassel, used for burials in ancient times) és csak úgy random módon össze vannak hányva a dolgok, azt még lenyelem, de hogy tele vannak helyesírási hibákkal, az már kicsit bosszantó. Igaz, hogy csak a latin betűs átiratok (na meg a hindi kiírások a falakon), de azért arra odafigyelhetnének, hogy ha az egyik szobor „Buddha”, akkor a mellette lévő ne „Budha” legyen… Az épület maga nagyon pazar, szép faragásokkal és építészeti megoldásokkal. Kár, hogy nemrég felújították és hihetetlen színorgiával sikerült újra kifesteniük. Sajnos nem lehetett fényképezni…
A másik galériában csak modern (19. és 20. századi) festmények voltak. Őszintén be kell vallanom, hogy mielőtt idejöttem, nem ismertem Rádzsá Ravi Varmá munkásságát. Neki szentelték a galéria felét, és nem is véletlenül. Fura olyan olajfestményeket látni, melyeken nyugati technikával ábrázolnak indiai témákat. Legyen szó portréról vagy tájképről. A Mahábhárata epizódjait látni olyan stílusban, mint mondjuk az Ecce Homo, az nem semmi kulturális egyveleg. Ravi Varmá tanítója és nagybátyja, Rádzsá Rádzsá Varmá is elég sok képpel büszkélkedhet. Neki köszönhetem egyik új kedvenc festményemet. Egy fárszí hölgy portréja. Semmi különös, de olyan mosoly ül a nő szája szélén, hogy az ember maga is automatikusan elmosolyodik. Sajnos itt sem lehetett fényképezni, pedig lett volna mit. Ide még biztos benézek valamikor. A természettudományi múzeum hullaházát nem volt kedvem megtekinteni, úgyhogy inkább a mosást választottam.
2010. július 14., szerda
Aleppy és Kollam – első nap
Ember tervez, India végez. Ezt nagyjából minden nap belevésődik az ember agyába. Nem is tudom, van-e itt értelme bármit előre megtervezni, vagy jobb lenne csak egyszerűen elindulni és lesz-ahogy-lesz alapon tevékenykedni. Sajnos nekem ezt még meg kell tanulnom, mivel (bár nem vagyok egy kocka típus) minimálisan szeretem tudni, hogy mégis mikor mit és merre.
A hétvégét ezúttal a backwaters elnevezésű természeti képződmény köré szerveztem. A tengertől induló és a szárazföldbe mélyen benyúló vízi úthálózat, amely 900 kilométeres hosszkiterjedése közben csatornákat, lagúnákat és drámai tájképeket alkot. Ezek körül bonyolódik a keralita emberek jelentős részének mindennapi élete.
Ha az egyszeri turizmó Keralába jön, akkor azt vagy valamelyik bícs, vagy a backwaters miatt teszi. Minden útikönyv és amúgy szimplán mindenki szerint ez a Dolog, ami miatt érdemes eljönni ide. Ez mindennek a csimborasszója; über csodálatos, kihagyhatatlan élmény. Ezt nyílván nekem is meg kellett nézni.
Szombaton kevéssel hat után, még félkómában indultam el a PMG dszánksön felé, hogy elkapjam a buszt, ami két óra alatt elszállít engem Kollam nevű nagysikerű városba. Kisebb késéssel meg is érkeztem, minden gond nélkül. Miután rájöttem, hogy merre is vagyok arccal, elbaktattam a turiszt központba, hogy megváltsam a jegyemet a nyolc órás hajóútra, ami a backwatersen keresztül vezet egyenesen Aleppy (avagy Alappuzha) nevű helyre. Az LP szerint offszízönben minden második nap, az internet szerint minden nap jár a turizmójárat. Itt már előre gondoltam India mindent felülíró szervezőkedvére, így mindjárt két haditervem is volt arra az esetre, ha csak vasárnap reggel menne a hajó. Az irodában azonban közölték azt az elszomorító tényt, hogy egyáltalán nem jár a hajó, mert egy fia turista sincs a közelben. Ezzel az A és a B tervem is elsüllyedt még vízre szállás előtt. Pedig nagyon reménykedtem ebben az útban, mert ennél jobb ár-érték arányú kirándulást az említett körzetbe én nem engedhetek meg magamnak.
Szóval kénytelen voltam rögtönözni. Mivel Kollam zavaros buszállomásából kiindulva nem volt kedvem maradni, inkább megvártam a következő buszt, és elzötyögtem Aleppy-be. Mintegy két és fél óra után el is értem a várost, csak a nagy kivakaródzásban a tömegből véletlenül nem a fő állomáson szálltam le, hanem egyel előtte. A dimenziókeresés tehetetlen pillanatait kihasználva gyorsan le is rohantak a különböző népek. Koldusok, riksások, túraszervezők. Az egyik díszpéldány az utóbbi fajtából nem hagyott békében térképet nézegetni, ezért kénytelen voltam beszélgetni vele. Végül sikerült leráznom azzal, hogy majd másnap felhívom, hogy hogy döntöttem az ajánlatával kapcsolatban.
Nemsokára megtaláltam a túriszt offiszt. Gondoltam, itt kicsit infót gyűjtök, hogy mégis hogyan pótoljam az elmaradt hosszú hajókázást a lehető legkedvezőbb áron. A profi marketing és a szorult helyzet keverékének már megint nem bírtam ellenállni, és befizettem náluk egy két órás hajókirándulásra, ami másfélszer annyiba került, mint az a nyolc órás, ami nem jött össze. Szerencsére kaptam 50 ruppó kedvezményt, és még a riksát is ők fizették, amivel a célhajóhoz furikáztunk. Ebből is látszik, hogy mekkora lehúzás az egész alapvetően. Szállást az LP-ből néztem ki, de oda sem jutottam el, mivel rávettek, hogy inkább ott vegyek ki szobát, ahol ők ajánlották. Mondanom sem kell, ez is dupla annyiba került, mint az, amit eredetileg akartam. El is kísértek a Bamboo House nevű vendégházba. Útközben végig szidtam magam, hogy hogy lehetek ekkora nagy balfék, hogy így hagyom magam.
A szoba végül nem is volt olyan rossz. Az épület egy nagyon szűk sikátorból nyílt, ami elsőre nem volt túl meggyőző. A földszint és az első emelet sima kőház. A második emeletből (gondolom takarékossági okokból) szimplán kihagyták a téglát, mint összetevőt, és az egész szintet bambuszból építették meg. Így lett bambuszszobám, ami a bambuszelőtérből nyílt, ahová a bambuszlépcsőn lehetett feljutni. Duplaágyas, külön fürdőszobás, szúnyoghálós, szellős és még hangulatos is. Gyorsan lepakoltam a cuccaimat, majd elsiettem ebédelni, hogy ne korgó gyomorral vágjak neki a hajóútnak.
Egykor indult a hajókázás. Motorhajtású, kicsi túrahajóban nyomultam. Természetesen teljesen egyedül. Ez már úgy látszik, soha nem lesz máshogy. Az irodában feltűnt egy idős újzélandi házaspár (a férfi teljesen úgy nézett ki, mint Clint Eastwood), és azt a reményt keltette bennem, hogy talán mégsem egyedül kell majd ücsörögnöm a hajón. Persze ők más kaszthoz tartoztak és más volt a pénztárcájuk vastagsága is, így nem ereszkedtek le a sima túrázás szintjére.
A kormányos és egyben gájd egy tizenéves srác volt, aki inkább zenét hallgatott út közben, minthogy engem információval lásson el.
A környék tényleg gyönyörű. Egyértelműen képeslapon a helye.
Mindenki azt mondja, hogy a túra legjobb része, mikor az ember a kisebb kanálisokon hajózik és megfigyelheti a falusi életet. Hát nem tudom. Én nagyon rosszul éreztem magam, ahogy terpeszkedtem egyedül a hajón, egyik kezemben a fényképezőgép, másikban egy kokakóla. Egyenesen szégyelltem magam, hogy bepofátlankodok más emberek személyes terébe. A lakók a vízparton mosogattak, mostak és mosakodtak, a gyerekek játszottak, a munkások dolgoztak. Én pedig ott ültem a hajón, és figyeltem őket, mint valami állatkertben. A legtöbben már megszokták az ilyen eseményeket, de néhányan megbámultak. Én nem mertem a szemükbe nézni, inkább csak a nagylábujjammal tartottam a szemkontaktust.
Szerencsére hamar tágasabb helyekre csobogtunk, ahol már nem éreztem magam annyira rosszul, és volt alkalmam a tájban gyönyörködni inkább. Igazán jó akkor lett, mikor a vezető srác kihangosította a zenét (valami malajálam borzadályt), és teljesen úgy érezhettem magam, mint egy filmben. Néha elhaladt mellettünk egy-egy nagyobb hajó, melyeken vidám társaságok iszogatták a sörüket és nevettek nagyokat.
A két óra elég lassan telt el, pedig sok szép dolgot láttam közben. Mikor kikötöttünk, még csak fél négy volt, és én nem tudtam, hogy mihez is kezdjek magammal. Gondoltam, megvizitálom a tengerpartot. Nekem eddig ez tetszett a legjobban. Nem egy rendezett, tipikus turistaparadicsom, de nem is olyan fojtogató, mint mondjuk Kovalam. Itt van tér, el lehet különülni és csendben elücsörögni egy kidőlt pálmafa törzsén. Az eső sajnos visszakergetett a városba, ahol megint tétlenül álltam. Sétáltam vagy három órán keresztül, ami alatt bejártam a belvárost vagy háromszor. Az a félelem kerített hatalmába, hogy Keralában minden város teljesen ugyanúgy néz ki. Az üzletek, az emberek, az autók, a hangok, a színek, a levegő, minden. Nem örülök. Így elég hamar elveszti a varázsát egy-egy hely, kábé az első pillanatban. Remélem, majd a hegyvidék tartogat valami újdonságot. Mert ilyen kevés idő alatt nem lehet az apróbb különbségeket felfedezni, amik színt vinnének az egészbe. T-puramot már látom. Volt időm ismerkedni vele. Nem tudom, mennyi értelme lesz így ezeknek a hétvégi városnézéseknek.
Elkanyarodtam a felé a szállás felé is, amit először kinéztem. Hát, ha fizettek volna, akkor se megyek még az ajtó közelébe se, nem hogy ott aludjak. A bénázásom ezúttal szerencsével végződött.
Semmi kedvem nem volt visszamenni a vendégházba és ott ülni, de egy idő után kénytelen voltam feladni, mert nagyon rákezdett az eső. Pedig még csak éppen hogy besötétedett. Szerencsére a vendégház egyik teraszán a pókhálók alatt volt néhány könyv elfekvőben. Egy indiai hátizsákos túra élménybeszámolójára esett a választásom. Néhány ponton hangosan mosolyodtam el. Például akkor, mikor arról vitatkoztak, hogy vajon a Lonely Planet vagy a Bhagavad Gítá érdemli meg jobban a Könyvek Könyve elnevezést.
Egyszer csak a tulaj telepedett le mellém, és lefutottuk a szokásos köröket családi és anyagi helyzetemet illetően. Kifejtette, hogy a szoba, amit 150 pénzért megkaptam, szezonban 600-ba kerül, de mivel jelenleg egy lélek sincs a környéken, 150 is jobb, mint a semmi. Offszízön egyszer rulez, egyszer nem. Beszélgetésünket egyszer csak borzasztó ricsaj szakította félbe. A vendégház melletti mecsetből kezdett úgy üvölteni a müezzin, hogy nem hallottuk egymás szavát. Na, gondoltam, ezért olyan olcsó ez a hely.
A könyvvel tértem nyugovóra, de nem aludtam túl jól. Pedig az éjszakai szellő nagyon jól lehűtötte a levegőt és a tetőn doboló esővel karöltve igazi alvásra alkalmas körülményeket biztosított.
A hétvégét ezúttal a backwaters elnevezésű természeti képződmény köré szerveztem. A tengertől induló és a szárazföldbe mélyen benyúló vízi úthálózat, amely 900 kilométeres hosszkiterjedése közben csatornákat, lagúnákat és drámai tájképeket alkot. Ezek körül bonyolódik a keralita emberek jelentős részének mindennapi élete.
Ha az egyszeri turizmó Keralába jön, akkor azt vagy valamelyik bícs, vagy a backwaters miatt teszi. Minden útikönyv és amúgy szimplán mindenki szerint ez a Dolog, ami miatt érdemes eljönni ide. Ez mindennek a csimborasszója; über csodálatos, kihagyhatatlan élmény. Ezt nyílván nekem is meg kellett nézni.
Szombaton kevéssel hat után, még félkómában indultam el a PMG dszánksön felé, hogy elkapjam a buszt, ami két óra alatt elszállít engem Kollam nevű nagysikerű városba. Kisebb késéssel meg is érkeztem, minden gond nélkül. Miután rájöttem, hogy merre is vagyok arccal, elbaktattam a turiszt központba, hogy megváltsam a jegyemet a nyolc órás hajóútra, ami a backwatersen keresztül vezet egyenesen Aleppy (avagy Alappuzha) nevű helyre. Az LP szerint offszízönben minden második nap, az internet szerint minden nap jár a turizmójárat. Itt már előre gondoltam India mindent felülíró szervezőkedvére, így mindjárt két haditervem is volt arra az esetre, ha csak vasárnap reggel menne a hajó. Az irodában azonban közölték azt az elszomorító tényt, hogy egyáltalán nem jár a hajó, mert egy fia turista sincs a közelben. Ezzel az A és a B tervem is elsüllyedt még vízre szállás előtt. Pedig nagyon reménykedtem ebben az útban, mert ennél jobb ár-érték arányú kirándulást az említett körzetbe én nem engedhetek meg magamnak.
Szóval kénytelen voltam rögtönözni. Mivel Kollam zavaros buszállomásából kiindulva nem volt kedvem maradni, inkább megvártam a következő buszt, és elzötyögtem Aleppy-be. Mintegy két és fél óra után el is értem a várost, csak a nagy kivakaródzásban a tömegből véletlenül nem a fő állomáson szálltam le, hanem egyel előtte. A dimenziókeresés tehetetlen pillanatait kihasználva gyorsan le is rohantak a különböző népek. Koldusok, riksások, túraszervezők. Az egyik díszpéldány az utóbbi fajtából nem hagyott békében térképet nézegetni, ezért kénytelen voltam beszélgetni vele. Végül sikerült leráznom azzal, hogy majd másnap felhívom, hogy hogy döntöttem az ajánlatával kapcsolatban.
Nemsokára megtaláltam a túriszt offiszt. Gondoltam, itt kicsit infót gyűjtök, hogy mégis hogyan pótoljam az elmaradt hosszú hajókázást a lehető legkedvezőbb áron. A profi marketing és a szorult helyzet keverékének már megint nem bírtam ellenállni, és befizettem náluk egy két órás hajókirándulásra, ami másfélszer annyiba került, mint az a nyolc órás, ami nem jött össze. Szerencsére kaptam 50 ruppó kedvezményt, és még a riksát is ők fizették, amivel a célhajóhoz furikáztunk. Ebből is látszik, hogy mekkora lehúzás az egész alapvetően. Szállást az LP-ből néztem ki, de oda sem jutottam el, mivel rávettek, hogy inkább ott vegyek ki szobát, ahol ők ajánlották. Mondanom sem kell, ez is dupla annyiba került, mint az, amit eredetileg akartam. El is kísértek a Bamboo House nevű vendégházba. Útközben végig szidtam magam, hogy hogy lehetek ekkora nagy balfék, hogy így hagyom magam.
A szoba végül nem is volt olyan rossz. Az épület egy nagyon szűk sikátorból nyílt, ami elsőre nem volt túl meggyőző. A földszint és az első emelet sima kőház. A második emeletből (gondolom takarékossági okokból) szimplán kihagyták a téglát, mint összetevőt, és az egész szintet bambuszból építették meg. Így lett bambuszszobám, ami a bambuszelőtérből nyílt, ahová a bambuszlépcsőn lehetett feljutni. Duplaágyas, külön fürdőszobás, szúnyoghálós, szellős és még hangulatos is. Gyorsan lepakoltam a cuccaimat, majd elsiettem ebédelni, hogy ne korgó gyomorral vágjak neki a hajóútnak.
Egykor indult a hajókázás. Motorhajtású, kicsi túrahajóban nyomultam. Természetesen teljesen egyedül. Ez már úgy látszik, soha nem lesz máshogy. Az irodában feltűnt egy idős újzélandi házaspár (a férfi teljesen úgy nézett ki, mint Clint Eastwood), és azt a reményt keltette bennem, hogy talán mégsem egyedül kell majd ücsörögnöm a hajón. Persze ők más kaszthoz tartoztak és más volt a pénztárcájuk vastagsága is, így nem ereszkedtek le a sima túrázás szintjére.
A kormányos és egyben gájd egy tizenéves srác volt, aki inkább zenét hallgatott út közben, minthogy engem információval lásson el.
A környék tényleg gyönyörű. Egyértelműen képeslapon a helye.
Mindenki azt mondja, hogy a túra legjobb része, mikor az ember a kisebb kanálisokon hajózik és megfigyelheti a falusi életet. Hát nem tudom. Én nagyon rosszul éreztem magam, ahogy terpeszkedtem egyedül a hajón, egyik kezemben a fényképezőgép, másikban egy kokakóla. Egyenesen szégyelltem magam, hogy bepofátlankodok más emberek személyes terébe. A lakók a vízparton mosogattak, mostak és mosakodtak, a gyerekek játszottak, a munkások dolgoztak. Én pedig ott ültem a hajón, és figyeltem őket, mint valami állatkertben. A legtöbben már megszokták az ilyen eseményeket, de néhányan megbámultak. Én nem mertem a szemükbe nézni, inkább csak a nagylábujjammal tartottam a szemkontaktust.
Szerencsére hamar tágasabb helyekre csobogtunk, ahol már nem éreztem magam annyira rosszul, és volt alkalmam a tájban gyönyörködni inkább. Igazán jó akkor lett, mikor a vezető srác kihangosította a zenét (valami malajálam borzadályt), és teljesen úgy érezhettem magam, mint egy filmben. Néha elhaladt mellettünk egy-egy nagyobb hajó, melyeken vidám társaságok iszogatták a sörüket és nevettek nagyokat.
A két óra elég lassan telt el, pedig sok szép dolgot láttam közben. Mikor kikötöttünk, még csak fél négy volt, és én nem tudtam, hogy mihez is kezdjek magammal. Gondoltam, megvizitálom a tengerpartot. Nekem eddig ez tetszett a legjobban. Nem egy rendezett, tipikus turistaparadicsom, de nem is olyan fojtogató, mint mondjuk Kovalam. Itt van tér, el lehet különülni és csendben elücsörögni egy kidőlt pálmafa törzsén. Az eső sajnos visszakergetett a városba, ahol megint tétlenül álltam. Sétáltam vagy három órán keresztül, ami alatt bejártam a belvárost vagy háromszor. Az a félelem kerített hatalmába, hogy Keralában minden város teljesen ugyanúgy néz ki. Az üzletek, az emberek, az autók, a hangok, a színek, a levegő, minden. Nem örülök. Így elég hamar elveszti a varázsát egy-egy hely, kábé az első pillanatban. Remélem, majd a hegyvidék tartogat valami újdonságot. Mert ilyen kevés idő alatt nem lehet az apróbb különbségeket felfedezni, amik színt vinnének az egészbe. T-puramot már látom. Volt időm ismerkedni vele. Nem tudom, mennyi értelme lesz így ezeknek a hétvégi városnézéseknek.
Elkanyarodtam a felé a szállás felé is, amit először kinéztem. Hát, ha fizettek volna, akkor se megyek még az ajtó közelébe se, nem hogy ott aludjak. A bénázásom ezúttal szerencsével végződött.
Semmi kedvem nem volt visszamenni a vendégházba és ott ülni, de egy idő után kénytelen voltam feladni, mert nagyon rákezdett az eső. Pedig még csak éppen hogy besötétedett. Szerencsére a vendégház egyik teraszán a pókhálók alatt volt néhány könyv elfekvőben. Egy indiai hátizsákos túra élménybeszámolójára esett a választásom. Néhány ponton hangosan mosolyodtam el. Például akkor, mikor arról vitatkoztak, hogy vajon a Lonely Planet vagy a Bhagavad Gítá érdemli meg jobban a Könyvek Könyve elnevezést.
Egyszer csak a tulaj telepedett le mellém, és lefutottuk a szokásos köröket családi és anyagi helyzetemet illetően. Kifejtette, hogy a szoba, amit 150 pénzért megkaptam, szezonban 600-ba kerül, de mivel jelenleg egy lélek sincs a környéken, 150 is jobb, mint a semmi. Offszízön egyszer rulez, egyszer nem. Beszélgetésünket egyszer csak borzasztó ricsaj szakította félbe. A vendégház melletti mecsetből kezdett úgy üvölteni a müezzin, hogy nem hallottuk egymás szavát. Na, gondoltam, ezért olyan olcsó ez a hely.
A könyvvel tértem nyugovóra, de nem aludtam túl jól. Pedig az éjszakai szellő nagyon jól lehűtötte a levegőt és a tetőn doboló esővel karöltve igazi alvásra alkalmas körülményeket biztosított.
2010. július 9., péntek
Café Berlin – unter dem Mangobaum
Ez a történet még a Neyyar gát reggelén kezdődött. Éppen reggelizni igyekeztem, mikor fehér emberrel találkoztam. Megállt egy riksa az egyetem előtt, és kiszállt belőle egy európai nő. Hogy európai, azt onnan lehetett tudni, hogy egyből rám köszönt. (Az amerikaiak nagyban tesznek másokra.) Szóba elegyedtünk. Manuelának hívták és német honból szakadt ide a világ végére, hogy németül tanítsa a lelkes (és egyben az új nyelvi divatnak hódoló) indiai népeket. Mint kiderült, van egy Goethe Zentrum itt a szomszéd utcában. Miután alaposabban körülnéztem, láttam is, hogy tábla hirdeti a Zenrum jelenlétét, csak éppen nem vettem észre eleddig. Mondta, hogy majd nézzek be a központba egyszer. El is fogadtam a meghívást, majd folytattam utamat az élelem felé.
Szerda délután viszonylag korán értem vissza az egyetemről és úgy gondoltam, hogy akkor most alkalmas az idő egy kis német levegő szívására. Fel is kerekedtem és elég hamar megtaláltam helyet. Be azonban nem mentem, mert hatalmas molinók állták az utamat. Nem félelmetes molinók, inkább nagyon barátságosak. Arra buzdították az embereket, hogy nézzék a Zentrum kivetítőjén az aznap esti Németország – Spanyolország VB elődöntőt. Megtetszett az ötlet, és úgy gondoltam, hogy akkor már valami céllal érkezek és nem csak úgy önkényesen bele a vakvilágba. Elhaladtam tehát a központ előtt és inkább az arrafelé lévő utcák felfedezésével ütöttem el az időt.
Este már nagyon be voltam zsongva, hogy végre egy kis Európa és fehér emberek. Mióta itt vagyok, erős kényszert érzek, hogy fehér emberek társaságát keressem. És olyan jó lenne, ha szert tehetnék valamiféle hosszan tartó baráti kapcsolatra eggyel. Ezért örültem nagyon, hogy van ez a kis német központ itt a szomszédban.
Bevásároltam nasit a meccsre (American Style csipszet – sajtos snidlinges), majd fél tizenegykor elindultam. A meccs az időeltolódás miatt 11:50-kor kezdődött, de muszáj volt hamarabb elindulni, mivel az egyetem kapuját 10:30-kor zárják, és nem akartam kétszer szívességet kérni az őröktől egy este. Annyira nem bántam, hogy korábban megyek, gondoltam majd beszélgetek Manuelával vagy valakivel, aki ott lesz. Meg is érkeztem nagy lelkesen. A kapu előtt már tobzódott néhány ind fiatal. Akkor egyből tudatosult bennem, hogy ’Nem vagyok német!” pólót kellett volna felvennem. Mindenki letámadott, hogy a nevezett országból jöttem-e és hogy tudok-e németül. A csibészek azonnal elkezdtek tesztelni, mindenféle német kérdéssel. A napi angol-szanszkrit-malajálam-tamil nyelvfröccs mellett azonban a német nyelv sajnos nem fér el az agyamban és inkább félénken meghúzódik valahol egy hátsó, pókhálós sarokban.
Aztán gyorsan arra is rá kellett jönnöm, hogy mégis csak Indiában vagyok. A bejáratnál egy szokásos, khaki inges, vastagbajuszos biztonsági őr állta el az utat. Részemről szívesen maradtam volna kint, hogy a fiatalokkal beszélgessek, de persze azt nem lehet, mert én külföldi vagyok és engem különleges bánásmódban kell részesíteni. Az ifjak egyből mondták az őrnek, hogy engem engedjen be az udvarra. Hevesen tiltakoztam, hogy nincs szükségem a szeparációra. Erre azonban nem figyelt senki, és az őr kitárta előttem a hetven centi magasságot alulról súroló kis rácskaput. Láthatólag nagyon büszke volt erre a kis kapura, mint hatalmának szimbólumára. Az összes indiai, akinek csak egy kicsi hatalom van a kezében (főleg a biztonsági őrök és rendőrök) nagyon odavannak maguktól. Nem is tudom, hogy röhögjek rajtuk vagy inkább hozzájuk vágjak egy péklapátot.
Szóval el lettem szeparálva. Körülbelül egy órán keresztül szemlélődhettem újfent tök egyedül a kicsi udvaron. Az őr néha körbesétált és látszott rajta, hogy nagyon fontosnak érzi magát. A vége felé beengedett pár embert, ezzel is fitogtatva hatalmának mibenlétét.
A Zentrumot belülről ugyan nem láttam, de azt egyből lehetett tudni, hogy itt tényleg egy kis Európa is jelen van. Szerintem egész T-Puramban nincs még egy ilyen hely, ami ennyire rendben van tartva. Szemét sehol, a vakolat nem málladozik, a növények gondozva vannak, a fű meg lenyírva. Van egy kicsi kávézóbódé is, ami ugyanazt a nevet viseli, mint eme bejegyzés. A németek nem spóroltak semmit. A VB alkalmából jól felszerelték a központot. Már a molinókon meg voltam lepődve. Az udvaron azonban volt kiakasztott mez, rengeteg zászló és még focikapu is nem túl spontán odaállított labdával. A német válogatott virított minden sarokban. Felkapcsolták az udvar díszvilágítását, így a bizonyos mangófa ezután mindenféle színekben játszott.
A környék lassan megtelt indiaiakkal. Sehol egy fehér arc. Kezdtem csalódott lenni. Beszédbe elegyedtem ugyan néhány emberrel, de nem volt különösebben magasröptű társalgás. Mikor közeledett a kezdési idő, elvezettek minket az épület háta mögé, ahol a szabadtéri mozi kapott helyet (filmeket is szoktak vetíteni). Szintén nem spóroltak semmit: projektor, erősítő, mikrofon, sok szép kép Németországról. Országimázs építésből jeles. Teljes teltház volt. Vagy hatvan ind kölök és nemkölök tódult be és csinálták a ricsajt. A tanárok is megjelentek végül. Természetesen csupa indiai. A meccs kezdése előtt végre feltűnt Manuela és még három szottyant német dáma is előmászott valahonnan.
Nem vagyok nagy fociguru, de a meccset nagyon élveztem. Először azt terveztem, hogy a németeknek fogok drukkolni (a hely szelleme ugyebár), de aztán megláttam, hogy a bíró magyar. Úgyhogy végül neki szurkoltam és képzeletbeli magyar zászlómat lengettem egész idő alatt.
Valamikor két óra körül lett vége a közvetítésnek. A 4 db német nemzetiségin kívül senki nem volt csalódott a mérkőzés kimenetele miatt. Én se nagyon. A hangulat végig nagyon jó volt. Csak azért vagyok szomorú kicsit, hogy így vasárnap este nem mehetek megint.
A kapuőrök nagyon morcosan voltak, hogy be kell engedniük az éjszaka közepén, de mikor mondtam nekik, hogy meccset nézni voltam, megenyhültek. A biztonsági őr megint az igazak álmát aludta, így gondtalanul tudtam elosonni mellette.
Szerda délután viszonylag korán értem vissza az egyetemről és úgy gondoltam, hogy akkor most alkalmas az idő egy kis német levegő szívására. Fel is kerekedtem és elég hamar megtaláltam helyet. Be azonban nem mentem, mert hatalmas molinók állták az utamat. Nem félelmetes molinók, inkább nagyon barátságosak. Arra buzdították az embereket, hogy nézzék a Zentrum kivetítőjén az aznap esti Németország – Spanyolország VB elődöntőt. Megtetszett az ötlet, és úgy gondoltam, hogy akkor már valami céllal érkezek és nem csak úgy önkényesen bele a vakvilágba. Elhaladtam tehát a központ előtt és inkább az arrafelé lévő utcák felfedezésével ütöttem el az időt.
Este már nagyon be voltam zsongva, hogy végre egy kis Európa és fehér emberek. Mióta itt vagyok, erős kényszert érzek, hogy fehér emberek társaságát keressem. És olyan jó lenne, ha szert tehetnék valamiféle hosszan tartó baráti kapcsolatra eggyel. Ezért örültem nagyon, hogy van ez a kis német központ itt a szomszédban.
Bevásároltam nasit a meccsre (American Style csipszet – sajtos snidlinges), majd fél tizenegykor elindultam. A meccs az időeltolódás miatt 11:50-kor kezdődött, de muszáj volt hamarabb elindulni, mivel az egyetem kapuját 10:30-kor zárják, és nem akartam kétszer szívességet kérni az őröktől egy este. Annyira nem bántam, hogy korábban megyek, gondoltam majd beszélgetek Manuelával vagy valakivel, aki ott lesz. Meg is érkeztem nagy lelkesen. A kapu előtt már tobzódott néhány ind fiatal. Akkor egyből tudatosult bennem, hogy ’Nem vagyok német!” pólót kellett volna felvennem. Mindenki letámadott, hogy a nevezett országból jöttem-e és hogy tudok-e németül. A csibészek azonnal elkezdtek tesztelni, mindenféle német kérdéssel. A napi angol-szanszkrit-malajálam-tamil nyelvfröccs mellett azonban a német nyelv sajnos nem fér el az agyamban és inkább félénken meghúzódik valahol egy hátsó, pókhálós sarokban.
Aztán gyorsan arra is rá kellett jönnöm, hogy mégis csak Indiában vagyok. A bejáratnál egy szokásos, khaki inges, vastagbajuszos biztonsági őr állta el az utat. Részemről szívesen maradtam volna kint, hogy a fiatalokkal beszélgessek, de persze azt nem lehet, mert én külföldi vagyok és engem különleges bánásmódban kell részesíteni. Az ifjak egyből mondták az őrnek, hogy engem engedjen be az udvarra. Hevesen tiltakoztam, hogy nincs szükségem a szeparációra. Erre azonban nem figyelt senki, és az őr kitárta előttem a hetven centi magasságot alulról súroló kis rácskaput. Láthatólag nagyon büszke volt erre a kis kapura, mint hatalmának szimbólumára. Az összes indiai, akinek csak egy kicsi hatalom van a kezében (főleg a biztonsági őrök és rendőrök) nagyon odavannak maguktól. Nem is tudom, hogy röhögjek rajtuk vagy inkább hozzájuk vágjak egy péklapátot.
Szóval el lettem szeparálva. Körülbelül egy órán keresztül szemlélődhettem újfent tök egyedül a kicsi udvaron. Az őr néha körbesétált és látszott rajta, hogy nagyon fontosnak érzi magát. A vége felé beengedett pár embert, ezzel is fitogtatva hatalmának mibenlétét.
A Zentrumot belülről ugyan nem láttam, de azt egyből lehetett tudni, hogy itt tényleg egy kis Európa is jelen van. Szerintem egész T-Puramban nincs még egy ilyen hely, ami ennyire rendben van tartva. Szemét sehol, a vakolat nem málladozik, a növények gondozva vannak, a fű meg lenyírva. Van egy kicsi kávézóbódé is, ami ugyanazt a nevet viseli, mint eme bejegyzés. A németek nem spóroltak semmit. A VB alkalmából jól felszerelték a központot. Már a molinókon meg voltam lepődve. Az udvaron azonban volt kiakasztott mez, rengeteg zászló és még focikapu is nem túl spontán odaállított labdával. A német válogatott virított minden sarokban. Felkapcsolták az udvar díszvilágítását, így a bizonyos mangófa ezután mindenféle színekben játszott.
A környék lassan megtelt indiaiakkal. Sehol egy fehér arc. Kezdtem csalódott lenni. Beszédbe elegyedtem ugyan néhány emberrel, de nem volt különösebben magasröptű társalgás. Mikor közeledett a kezdési idő, elvezettek minket az épület háta mögé, ahol a szabadtéri mozi kapott helyet (filmeket is szoktak vetíteni). Szintén nem spóroltak semmit: projektor, erősítő, mikrofon, sok szép kép Németországról. Országimázs építésből jeles. Teljes teltház volt. Vagy hatvan ind kölök és nemkölök tódult be és csinálták a ricsajt. A tanárok is megjelentek végül. Természetesen csupa indiai. A meccs kezdése előtt végre feltűnt Manuela és még három szottyant német dáma is előmászott valahonnan.
Nem vagyok nagy fociguru, de a meccset nagyon élveztem. Először azt terveztem, hogy a németeknek fogok drukkolni (a hely szelleme ugyebár), de aztán megláttam, hogy a bíró magyar. Úgyhogy végül neki szurkoltam és képzeletbeli magyar zászlómat lengettem egész idő alatt.
Valamikor két óra körül lett vége a közvetítésnek. A 4 db német nemzetiségin kívül senki nem volt csalódott a mérkőzés kimenetele miatt. Én se nagyon. A hangulat végig nagyon jó volt. Csak azért vagyok szomorú kicsit, hogy így vasárnap este nem mehetek megint.
A kapuőrök nagyon morcosan voltak, hogy be kell engedniük az éjszaka közepén, de mikor mondtam nekik, hogy meccset nézni voltam, megenyhültek. A biztonsági őr megint az igazak álmát aludta, így gondtalanul tudtam elosonni mellette.
2010. július 8., csütörtök
Az új terem
Kedden a szokásos apátiával hatoltam be a tanszék épületébe. Kivételesen nem találtam Gópant a bejáratnál, így a rendszerű újságolvasós tíz perc ezúttal elmaradt. Mikor becsoszogtam a terembe, elhűlve tapasztaltam, hogy az asztalom nincs sehol. Kerestem minden logikusnak tűnő helyen, de nem került meg. Dzsisá sietett a segítségemre és derítette ki a tanári szobában, hogy mi történt. Vidáman sietett fel a lépcsőn az emeletre, majd bevezetett a „Dining Room” névre hallgató terembe. És láss csodát, az asztalom ott állt, székestől és bordó terítőstől! És még egy ezeréves fekete táblát is applikáltak a falra. Kiderült, hogy kaptam egy saját termet. Az indok az volt, hogy itt van tábla, amire a tanerők majd írhatják nekem a sok okosságot. Na az biztos, hogy ez nem fog megtörténni. Először nagyon utáltam a gondolatot, hogy száműzve lettem egy kicsi terembe, aminek nincsenek is ablakai a külvilág felé (csak a lépcsőház felé). De ahogy telt az idő, rájöttem, hogy két nagy előnye is van a dolognak. Egyrészt van konnektor, így tudom majd használni a laptopomat. Másrészt nem jár majd a nyakamra mindenki, hogy újabb malayálam okosságokat gyömöszöljön a fejembe. A nap sikeresen el is telt szakdogaírással és azzal a két 45 perces órával, amit tartottak nekem. Remélem a következő napok is így telnek majd. Bár kétlem, mivel a békesség nagyrészt annak volt köszönhető, hogy Gópan nem volt bent és így elmaradt a szokásos hajtépés az önkényes malayálam leckéi miatt. Ju maszti kam. Ningal varanam. Du ju nó? Rájt it dáun. Brrrrrrrr….
Hartal nap
Micsoda változatosság. Hétfőn újra sztrájkot hirdettek, ezúttal az egész országra kiterjedőt. A benzinárak miatt állt meg az élet egy napra Indiában. Az tény, hogy az itteni fizetésekhez képest sok pénzt kell kicsengetni egy liter benzinért. Otthon mondjuk mindenki összetenné a kezét és az utcára vonulna ünnepelni, ha hirtelen ennyibe kerülne egy liter üzemanyag (230 Ft körül).
Szóval már napok óta ez volt a téma. Mindenki erről beszélt, kaptam a jó kis agitáló SMS-eket, bennük a szomszédos országok üzemanyagáraival. Tényleg zavarba ejtő kicsit, hogy Pakisztánban csak 117 forintba kerül, pedig azt gondolná az ember, hogy ott biztos jó drága a mindenféle politikai és hadi helyzet miatt.
Nekem szintén fel kellett készülnöm a nagy napra. Na nem, azért nem transzparenst kellett gyártanom. Sokkal hétköznapibb dolgokról kellett gondoskodnom. Már előre felkészítettek, hogy tankoljak fel enni és innivalóval, mert nem lesz nyitva semmi. És az utcára sem érdemes kimenni. Kivéve, ha az ember szereti az égből hulló kövek látványát és érzését.
Szóval előző nap elmentem a kedvenc szupermarketembe (Spencer’s Daily), hogy tiszta, légkondicionált környezetben szerezzem be a túlélőcsomagot. Sajnos eme csomag összeállítása nem olyan egyszerű feladat, ha az ember fiának nincs hűtője. És még csóró is. Így maradt a toastkenyér és a paradicsom. Elég minimálnak hangzik, de valójában királyi csemege. Végre kenyér a sok dószá után! Végre friss zöldség, és nem csak az agyonfőzött körri!
Már csak azt nem tudtam, hogy mi a nyehésséget fogok csinálni egész nap a vendégházba zárva. A fejem felett lebegett a bajsejtelem, hogy már megint az önmarcangolás lesz terítéken.
Szerencsére, telefont kaptam Shaji úrtól, hogy eljön értem és elvisz magához ebédre.
Reggel egy tíz perces sétára lévő dzsánksön-nél találkoztunk. Az élet nem állt meg látványosan. Az embereknek itt is számít minden fillér (avagy paiszá). A piac ugyan zárva volt, de az egyetem előtt kiváló helyet találtak maguknak a halárusok és egyéb kótyavetyélők. Az autók le voltak tiltva aznap (szétverés terhe mellett). Egy két bátor egyed azonban semmibe véve a tilalmat, szabadon száguldozott az üres utakon. A kétkerekűek engedélyezve voltak, szóval az élet tényleg nem állt meg, csak kicsit lassított, és kétkerékre váltott. Shaji úr is motorral jött értem. Először lerobogtunk a tengerpartra, mert ebédig még elég sok idő volt. (Itt amúgy egykor van az ebéd.) A régi kikötőhöz mentünk. Ma már nem használják, így meglehetősen ingatag lábakon áll. De még mindig jól bírja az immár ötven éve nekifeszülő hullámokat. A korlát már szinte teljesen eltűnt, magán a mólón viszont bokáig érő víz állt az eső és a felcsapó hullámok miatt. Így kénytelenek voltunk néha a peremen egyensúlyozni. Nem volt egy leányálom. A sokméteres mélységben csak úgy őrjöngött a tenger. Errefelé mindenütt nagyon nagy hullámverés van, strandolni nem nagyon lehet sehol. Szóval sűrű fohászok közepette elértük a móló végét, ahol jó néhány horgász szorította a damil végét. Valaki csak hobbiból, valaki az ebédre pályázva. Beültünk egy üzemen kívüli csónakba (amit amúgy alkalom adtán nemes egyszerűséggel bedobnak a mólóról) és végignéztük, hogy hogyan küzdik fel a jónépek az egyik üzemelő csónak aznapi fogását. Komolyan aggódtam, hogy valaki a vízben köt ki. Néha fel kellett pattannunk, hogy a felcsapó hullám ne öntsön nyakon minket. Erősen anyáztam, amiért nem volt nálam fényképezőgép. Így legalább rá leszek kényszerülve, hogy még egyszer eljöjjek ide szétnézni.
Némi ücsörgés és beszélgetés után visszamásztunk a motorhoz és elindultunk a tanári lakba.
Shaji lakása meglehetősen aprócska és egyszerű. Egy eldugott lakótelep még eldugottabb sarkában található. Itt éldegél feleségével, két gyermekével és anyósával. Jól meg lettem etetve fincsi házi koszttal. Naná, hogy megint direkt gyengére főzték, hogy ártatlannak vélt europid gyomrom nehogy tiltakozzon.
Ebéd után egy kis kéziratolvasás, tanár diák alapon. Eztán hazafuvarozódtam. Még elég korán volt, úgyhogy mégis csak marad egy kis időm a gondolkodásra, amit itt nem szabad erőltetni. Úgyhogy inkább az alvás mellett döntöttem, amit estig tartó tanulással koronáztam meg. Lefekvés előtt a szokásos beszélgetős félóra Szulfikrrel, az egyik portással, aki heti kétszer visz némi értelmes emberi kommunikációt az estéimbe.
Szóval már napok óta ez volt a téma. Mindenki erről beszélt, kaptam a jó kis agitáló SMS-eket, bennük a szomszédos országok üzemanyagáraival. Tényleg zavarba ejtő kicsit, hogy Pakisztánban csak 117 forintba kerül, pedig azt gondolná az ember, hogy ott biztos jó drága a mindenféle politikai és hadi helyzet miatt.
Nekem szintén fel kellett készülnöm a nagy napra. Na nem, azért nem transzparenst kellett gyártanom. Sokkal hétköznapibb dolgokról kellett gondoskodnom. Már előre felkészítettek, hogy tankoljak fel enni és innivalóval, mert nem lesz nyitva semmi. És az utcára sem érdemes kimenni. Kivéve, ha az ember szereti az égből hulló kövek látványát és érzését.
Szóval előző nap elmentem a kedvenc szupermarketembe (Spencer’s Daily), hogy tiszta, légkondicionált környezetben szerezzem be a túlélőcsomagot. Sajnos eme csomag összeállítása nem olyan egyszerű feladat, ha az ember fiának nincs hűtője. És még csóró is. Így maradt a toastkenyér és a paradicsom. Elég minimálnak hangzik, de valójában királyi csemege. Végre kenyér a sok dószá után! Végre friss zöldség, és nem csak az agyonfőzött körri!
Már csak azt nem tudtam, hogy mi a nyehésséget fogok csinálni egész nap a vendégházba zárva. A fejem felett lebegett a bajsejtelem, hogy már megint az önmarcangolás lesz terítéken.
Szerencsére, telefont kaptam Shaji úrtól, hogy eljön értem és elvisz magához ebédre.
Reggel egy tíz perces sétára lévő dzsánksön-nél találkoztunk. Az élet nem állt meg látványosan. Az embereknek itt is számít minden fillér (avagy paiszá). A piac ugyan zárva volt, de az egyetem előtt kiváló helyet találtak maguknak a halárusok és egyéb kótyavetyélők. Az autók le voltak tiltva aznap (szétverés terhe mellett). Egy két bátor egyed azonban semmibe véve a tilalmat, szabadon száguldozott az üres utakon. A kétkerekűek engedélyezve voltak, szóval az élet tényleg nem állt meg, csak kicsit lassított, és kétkerékre váltott. Shaji úr is motorral jött értem. Először lerobogtunk a tengerpartra, mert ebédig még elég sok idő volt. (Itt amúgy egykor van az ebéd.) A régi kikötőhöz mentünk. Ma már nem használják, így meglehetősen ingatag lábakon áll. De még mindig jól bírja az immár ötven éve nekifeszülő hullámokat. A korlát már szinte teljesen eltűnt, magán a mólón viszont bokáig érő víz állt az eső és a felcsapó hullámok miatt. Így kénytelenek voltunk néha a peremen egyensúlyozni. Nem volt egy leányálom. A sokméteres mélységben csak úgy őrjöngött a tenger. Errefelé mindenütt nagyon nagy hullámverés van, strandolni nem nagyon lehet sehol. Szóval sűrű fohászok közepette elértük a móló végét, ahol jó néhány horgász szorította a damil végét. Valaki csak hobbiból, valaki az ebédre pályázva. Beültünk egy üzemen kívüli csónakba (amit amúgy alkalom adtán nemes egyszerűséggel bedobnak a mólóról) és végignéztük, hogy hogyan küzdik fel a jónépek az egyik üzemelő csónak aznapi fogását. Komolyan aggódtam, hogy valaki a vízben köt ki. Néha fel kellett pattannunk, hogy a felcsapó hullám ne öntsön nyakon minket. Erősen anyáztam, amiért nem volt nálam fényképezőgép. Így legalább rá leszek kényszerülve, hogy még egyszer eljöjjek ide szétnézni.
Némi ücsörgés és beszélgetés után visszamásztunk a motorhoz és elindultunk a tanári lakba.
Shaji lakása meglehetősen aprócska és egyszerű. Egy eldugott lakótelep még eldugottabb sarkában található. Itt éldegél feleségével, két gyermekével és anyósával. Jól meg lettem etetve fincsi házi koszttal. Naná, hogy megint direkt gyengére főzték, hogy ártatlannak vélt europid gyomrom nehogy tiltakozzon.
Ebéd után egy kis kéziratolvasás, tanár diák alapon. Eztán hazafuvarozódtam. Még elég korán volt, úgyhogy mégis csak marad egy kis időm a gondolkodásra, amit itt nem szabad erőltetni. Úgyhogy inkább az alvás mellett döntöttem, amit estig tartó tanulással koronáztam meg. Lefekvés előtt a szokásos beszélgetős félóra Szulfikrrel, az egyik portással, aki heti kétszer visz némi értelmes emberi kommunikációt az estéimbe.
2010. július 6., kedd
Neyyar gát
Vasárnap önkéntes csatlósommal, Csandraráddzsal kirándulást tettünk a Neyyar gáthoz.
Ez a Csandrarádzs egy érdekes figura. Ez előtt kétszer láttam, de folyamatosan SMS-ekkel bombázott, mégpedig azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a barátom legyen. Mikor megemlítettem neki, hogy kirándulást tervezek, azonnal lecsapott a lehetőségre, hogy velem jön. Aminek egyrészt örültem, mivel így nem kell egyedül utazni. Másrésről viszont kicsit tartottam tőle, hogy egy vadidegennel mégis mit fogok kezdeni egy egész napon keresztül.
Szegényt sikeresen megvárattam már az elején, mivel a reggelivel kicsit elkéstem, és úgy kellett visszaloholni az egyetemhez, ahol találkoztunk. Aztán lebuszoztunk a buszállomásra, hogy megkeressük a nekünk megfelelő buszt. Azt itt soha sem könnyű. Jól jön, ha van kéznél egy malayálam anyanyelvű ember.
Az már az első fél órában kiderült, hogy nem fogunk túl sokat beszélgetni. Ennek most kivételesen nem nyelvi korlátai voltak. Egyszerűen teljesen más karakter, mint én. Bár ez a különbség abban közös nevezőre jutott, hogy inkább a környék szemlélésével és elmélkedéssel töltöttük az időt és nem beszélgetéssel.
Mivel nem volt szerencsénk, és közvetlen busz éppen nem volt, egy kisebb (45 perccel hosszabb) kerülővel kellett megközelítenünk a célállomást. Várakozás közben természetesen nem hagytak szó nélkül. Például egy öreg bácsi, aki amúgy jógaoktató ajándékozott meg néhány perc beszélgetéssel és jó néhány szórólappal. Ha esetleg lenne affinitásom a jógához (ami nincs), akkor biztos, hogy hozzá szívesen mennék.
A buszút során alkalmam nyílt megismerkedni egy olyan külvárosi résszel, ahol eddig még nem jártam. Alexnek köszönhetően kicsit betekinthettem a felső középosztály életébe, most láthattam a legalsó szinteket is. A város nyomornegyede mellett haladtunk el ugyanis. Közel sem volt annyira borzasztó, mint azok, amiket mondjuk Mumbai-ban látni (vagyis amiket tévében láttam). Persze szívderítőnek sem nevezném éppen. A viskók és a NAGYON lepusztult lakótelepi épületek NAGYON sűrűn összenőve. A falakon azért ott virított a napszemüvegreklám és a helyi aranynagyker reklámja. Csak azt nem tudom, hogy mégis ki lehet a célcsoport egy ilyen helyen.
A várostól távolodva, a kisebb településeken visszatért a szokásos egyenlátvány. Ugyanazokkal az utcákkal és épületekkel, mint amiket mindenütt látni. Egy újdonság azonban akadt. Egymást érték a húsboltok. Ez alapvetően nem rengetné meg a lelki világomat. De az útszélén, a harminc fokban, légyfelhőben bárddal kaszaboló boltosok látványa nem hagyta nyugton a gyomromat. Az utcák nem voltak elég szélesek ahhoz, hogy egy-egy kecskeláb ne akart volna bekéredzkedni az ablakon. Azt hiszem rebútoltam volna a gyomromat, ha az előttem ülő kisgyerek nem teszi meg helyettem és nem rókázik egy embereset az ablakon keresztül. Gondoltam, ez után mégsem lenne illendő nekem is követni a példáját. Egy kislány kevésbé volt tisztelettudó, és néhány perc múlva megismételte a jelenetet.
A lényeg, hogy nagy nehezen megérkeztünk Kattakada faluba\városba, ahol némi várakozás után sikerült buszhoz jutni. Így tehát két óra alatt el is értük a T-puramtól negyven kilométerre lévő Neyyar gát területét. Először kicsit elveszetten kószáltunk, mivel Csandrarádzs sem járt még itt. Szerencsére nem kellett belépőt fizetni az offszízön miatt. A Neyyar gát megépítése egy szép nagy tavat hozott létre, melynek az a nevezetessége, hogy sok benne a krokodil és a partját mindenféle parkokat és természetvédelmi övezeteket hoztak létre.
Először csak átsétáltunk a gáton és megcsodáltuk a felhőbe és párába burkolózó környéket. A monszun is lecsapott időnként. Bár mint kiderült, én szeretem a monszunt, szóval csak fokozta a hangulatot az félóránként ránk zúduló eső. Megmásztuk a kilátót, majd befizettünk az un. oroszlánszafarira. Itt mindjárt szembe is kerültem azzal a problémával, hogy nem egyedül utazom. Ugyanis én nem nagyon akartam erőltetni ezt a programot. Helyette inkább egy 3 órás trekkingre pályáztam. Tekintettel kellett lennem viszont útitársamra is, aki jó indiaiként már a hosszabb gyaloglás hallatára is elfárad. Így maradt a szafari. De mivel a következő turnus csak két óra múlva indult, megtekintettük a krokodilparkot, ami húsz betonkockából és nagyjából tizenöt krokodilból állt. Szerencsétlen állatok nem túl változatos és eseménydús életet élhetnek. Először gyanakodtam, hogy talán már nem is élnek, annyira apátiába süllyedtek a szocreál építőművészet eme remek alkotásában. De aztán az egyik pislogott, úgyhogy gondolom, azért mégiscsak éltek.
Lesétáltunk a gát aljához, ahol a víz lezúdult és kis folyócska formájában folytatta tovább az útját. Kb. még egy kilométeren keresztül folyóként, aztán már bűzlő szemétfolyamként…
Valószínűleg gyárilag lehet velem valami baj, mivel valahogy sose az kell nekem, ami az orrom előtt van. Ott álltam a hatalmas gát alatt és hallgattam a víz dübörgését. És folyton csak arra tudtam gondolni, hogy de jó lenne most a Nagybukónál lenni. (Nem szabolcsi olvasóim kedvéért az az a hely, ahol a Túr folyó a Tiszába ömlik egy kis gáton keresztül.)
Sétáltunk még egy kicsit, majd betömörültünk a szafaribuszba. Természetesen nekem, mint külföldinek mindenért háromszor annyit kellett fizetnem, mint a többi embernek. Pedig a buszon terpeszkedő mumbai-i miniruhás leányzók és napszemüveges, rövidnadrágos fiatalemberek semmivel sem voltak kevésbé turisták, mint én.
A szafari maga, nem volt egy nagy élmény. A busszal áthaladtunk egy zsilipkapun (afféle Jurassic Park életérzéssel), és tettünk egy kört az „oroszlánrezervátum” területén. Viccnek is rossz volt, de komolyan. A hat darab állat egy akkora területre volt koncentrálva, mint egy nagyobb kifutó bármelyik állatkertben. Nem csoda, hogy véletlenül pont az úton feküdtek. Az indiai turisztok természetesen a lelküket is kifényképezték. Miután megtettük a kis körünket, benéztünk még egy krokodil rehabilitációs központba is. Így visszagondolva elég unalmasnak hangzik a leírás. Gyakorlatilag az is volt. Az egyetlen, ami jól esett, az a természet. Végre csend volt, friss illat, szemét sem volt sok. Hegyek és erdő.
A hazaút is csendesen telt. A beszélgetésem utastársammal tényleg a minimumra korlátozódott. Természetesen a szokásos indiai témákra: család, pénz, állás. Ki mennyit, miből és hogyan. Szimpatikus srác, de tényleg. De nagyon nem tudtam mit kezdeni a társaságával sajnos. Mondjuk nem hiszem, hogy a közeljövőben újra együtt mennénk valahová, mivel ezután már nagyobb lélegzetvételű túrákat tervezek, amikre az itteniek pénz és lelkesedés hiányában nem nagyon vevők.\
Az viszont már biztos, hogy a feltételes mód mellett az idézőjelet is direkt India kedvéért találták ki. Ha valaminek itt nyugati hangzású neve van, akkor azt mindenképpen markáns idézőjelek között kell érteni. A városban található „tower”-ekről már szóltam. A Neyyar gát közelében is sok ilyen volt. „Szafari”, „park”, „központ”, „rezervátum”. És még lehetne sorolni. Nem tudom, hogy az indiaiak nem értik, hogy pontosan mit is jelentenek ezek a kifejezések, vagy csak szimplán nem érdekli őket a dolog. Ezek a divatos kifejezések sok körri, csapátí és csáj kíséretében emésztődnek meg, hogy aztán feldolgozott, kiszívott és deformált formában lássanak újra napvilágot…
Ez a Csandrarádzs egy érdekes figura. Ez előtt kétszer láttam, de folyamatosan SMS-ekkel bombázott, mégpedig azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a barátom legyen. Mikor megemlítettem neki, hogy kirándulást tervezek, azonnal lecsapott a lehetőségre, hogy velem jön. Aminek egyrészt örültem, mivel így nem kell egyedül utazni. Másrésről viszont kicsit tartottam tőle, hogy egy vadidegennel mégis mit fogok kezdeni egy egész napon keresztül.
Szegényt sikeresen megvárattam már az elején, mivel a reggelivel kicsit elkéstem, és úgy kellett visszaloholni az egyetemhez, ahol találkoztunk. Aztán lebuszoztunk a buszállomásra, hogy megkeressük a nekünk megfelelő buszt. Azt itt soha sem könnyű. Jól jön, ha van kéznél egy malayálam anyanyelvű ember.
Az már az első fél órában kiderült, hogy nem fogunk túl sokat beszélgetni. Ennek most kivételesen nem nyelvi korlátai voltak. Egyszerűen teljesen más karakter, mint én. Bár ez a különbség abban közös nevezőre jutott, hogy inkább a környék szemlélésével és elmélkedéssel töltöttük az időt és nem beszélgetéssel.
Mivel nem volt szerencsénk, és közvetlen busz éppen nem volt, egy kisebb (45 perccel hosszabb) kerülővel kellett megközelítenünk a célállomást. Várakozás közben természetesen nem hagytak szó nélkül. Például egy öreg bácsi, aki amúgy jógaoktató ajándékozott meg néhány perc beszélgetéssel és jó néhány szórólappal. Ha esetleg lenne affinitásom a jógához (ami nincs), akkor biztos, hogy hozzá szívesen mennék.
A buszút során alkalmam nyílt megismerkedni egy olyan külvárosi résszel, ahol eddig még nem jártam. Alexnek köszönhetően kicsit betekinthettem a felső középosztály életébe, most láthattam a legalsó szinteket is. A város nyomornegyede mellett haladtunk el ugyanis. Közel sem volt annyira borzasztó, mint azok, amiket mondjuk Mumbai-ban látni (vagyis amiket tévében láttam). Persze szívderítőnek sem nevezném éppen. A viskók és a NAGYON lepusztult lakótelepi épületek NAGYON sűrűn összenőve. A falakon azért ott virított a napszemüvegreklám és a helyi aranynagyker reklámja. Csak azt nem tudom, hogy mégis ki lehet a célcsoport egy ilyen helyen.
A várostól távolodva, a kisebb településeken visszatért a szokásos egyenlátvány. Ugyanazokkal az utcákkal és épületekkel, mint amiket mindenütt látni. Egy újdonság azonban akadt. Egymást érték a húsboltok. Ez alapvetően nem rengetné meg a lelki világomat. De az útszélén, a harminc fokban, légyfelhőben bárddal kaszaboló boltosok látványa nem hagyta nyugton a gyomromat. Az utcák nem voltak elég szélesek ahhoz, hogy egy-egy kecskeláb ne akart volna bekéredzkedni az ablakon. Azt hiszem rebútoltam volna a gyomromat, ha az előttem ülő kisgyerek nem teszi meg helyettem és nem rókázik egy embereset az ablakon keresztül. Gondoltam, ez után mégsem lenne illendő nekem is követni a példáját. Egy kislány kevésbé volt tisztelettudó, és néhány perc múlva megismételte a jelenetet.
A lényeg, hogy nagy nehezen megérkeztünk Kattakada faluba\városba, ahol némi várakozás után sikerült buszhoz jutni. Így tehát két óra alatt el is értük a T-puramtól negyven kilométerre lévő Neyyar gát területét. Először kicsit elveszetten kószáltunk, mivel Csandrarádzs sem járt még itt. Szerencsére nem kellett belépőt fizetni az offszízön miatt. A Neyyar gát megépítése egy szép nagy tavat hozott létre, melynek az a nevezetessége, hogy sok benne a krokodil és a partját mindenféle parkokat és természetvédelmi övezeteket hoztak létre.
Először csak átsétáltunk a gáton és megcsodáltuk a felhőbe és párába burkolózó környéket. A monszun is lecsapott időnként. Bár mint kiderült, én szeretem a monszunt, szóval csak fokozta a hangulatot az félóránként ránk zúduló eső. Megmásztuk a kilátót, majd befizettünk az un. oroszlánszafarira. Itt mindjárt szembe is kerültem azzal a problémával, hogy nem egyedül utazom. Ugyanis én nem nagyon akartam erőltetni ezt a programot. Helyette inkább egy 3 órás trekkingre pályáztam. Tekintettel kellett lennem viszont útitársamra is, aki jó indiaiként már a hosszabb gyaloglás hallatára is elfárad. Így maradt a szafari. De mivel a következő turnus csak két óra múlva indult, megtekintettük a krokodilparkot, ami húsz betonkockából és nagyjából tizenöt krokodilból állt. Szerencsétlen állatok nem túl változatos és eseménydús életet élhetnek. Először gyanakodtam, hogy talán már nem is élnek, annyira apátiába süllyedtek a szocreál építőművészet eme remek alkotásában. De aztán az egyik pislogott, úgyhogy gondolom, azért mégiscsak éltek.
Lesétáltunk a gát aljához, ahol a víz lezúdult és kis folyócska formájában folytatta tovább az útját. Kb. még egy kilométeren keresztül folyóként, aztán már bűzlő szemétfolyamként…
Valószínűleg gyárilag lehet velem valami baj, mivel valahogy sose az kell nekem, ami az orrom előtt van. Ott álltam a hatalmas gát alatt és hallgattam a víz dübörgését. És folyton csak arra tudtam gondolni, hogy de jó lenne most a Nagybukónál lenni. (Nem szabolcsi olvasóim kedvéért az az a hely, ahol a Túr folyó a Tiszába ömlik egy kis gáton keresztül.)
Sétáltunk még egy kicsit, majd betömörültünk a szafaribuszba. Természetesen nekem, mint külföldinek mindenért háromszor annyit kellett fizetnem, mint a többi embernek. Pedig a buszon terpeszkedő mumbai-i miniruhás leányzók és napszemüveges, rövidnadrágos fiatalemberek semmivel sem voltak kevésbé turisták, mint én.
A szafari maga, nem volt egy nagy élmény. A busszal áthaladtunk egy zsilipkapun (afféle Jurassic Park életérzéssel), és tettünk egy kört az „oroszlánrezervátum” területén. Viccnek is rossz volt, de komolyan. A hat darab állat egy akkora területre volt koncentrálva, mint egy nagyobb kifutó bármelyik állatkertben. Nem csoda, hogy véletlenül pont az úton feküdtek. Az indiai turisztok természetesen a lelküket is kifényképezték. Miután megtettük a kis körünket, benéztünk még egy krokodil rehabilitációs központba is. Így visszagondolva elég unalmasnak hangzik a leírás. Gyakorlatilag az is volt. Az egyetlen, ami jól esett, az a természet. Végre csend volt, friss illat, szemét sem volt sok. Hegyek és erdő.
A hazaút is csendesen telt. A beszélgetésem utastársammal tényleg a minimumra korlátozódott. Természetesen a szokásos indiai témákra: család, pénz, állás. Ki mennyit, miből és hogyan. Szimpatikus srác, de tényleg. De nagyon nem tudtam mit kezdeni a társaságával sajnos. Mondjuk nem hiszem, hogy a közeljövőben újra együtt mennénk valahová, mivel ezután már nagyobb lélegzetvételű túrákat tervezek, amikre az itteniek pénz és lelkesedés hiányában nem nagyon vevők.\
Az viszont már biztos, hogy a feltételes mód mellett az idézőjelet is direkt India kedvéért találták ki. Ha valaminek itt nyugati hangzású neve van, akkor azt mindenképpen markáns idézőjelek között kell érteni. A városban található „tower”-ekről már szóltam. A Neyyar gát közelében is sok ilyen volt. „Szafari”, „park”, „központ”, „rezervátum”. És még lehetne sorolni. Nem tudom, hogy az indiaiak nem értik, hogy pontosan mit is jelentenek ezek a kifejezések, vagy csak szimplán nem érdekli őket a dolog. Ezek a divatos kifejezések sok körri, csapátí és csáj kíséretében emésztődnek meg, hogy aztán feldolgozott, kiszívott és deformált formában lássanak újra napvilágot…
Az előző hét tartalmából
Nos, az elmúlt hét nem tartogatott túl sok eseményt szerény személyem számára.
Még valamikor korábban meghívást kaptam egy esküvőre. A tanszéken tanuló egyik leányzó hétfőn lépett oltár elé, valahol Kollam mellett egy kisebb faluban. Kicsit meglepett a meghívás, mivel azelőtt egyszer sem láttam a leányzót. Átadta a míves meghívót, majd gyorsan távozott is. Örültem a dolognak, pedig tudtam, hogy csak azért lettem meghívva, hogy tudjanak villogni velem a vendégek előtt. Az egész tanszék meg volt invitálva, diákostól, tanárostól. Végül mégsem mentem el, mivel úgy esett, hogy nem engedtek el az egyetemről. Kicsit furcsálltam a dolgot. A diákokat mind elengedték, kivéve engem. Szerencsére nem ment el mindenki, így nem kellett az egész hétfőt egyedül töltenem a csodás teremben a csodás, málladozó falat bámulva. Kicsit fel voltam háborodva, de nem volt mit tenni. Végül is nem annyira nagy veszteség.
Pár nappal később a vendégház egyik portása is megkért, hogy jelenjek meg az esküvőjén. Ezt még inkább furcsálltam, mondtam is, hogy köszönöm a megtisztelő figyelmet, de inkább nem. Az diáktárs esküvője talán érdekes is lett volna, mivel ott azért akadt volna néhány ismerős arc. De hogy egyedül vegyüljek bele egy teljesen idegen, hatszázas (!) tömegbe, ahhoz nem volt nagy kedvem.
Az egyetemen előrelépésként könyvelhetem el, hogy végre bebocsátást nyertem a kéziratok közé. Persze csak úgy módjával. Szépen, udvariasan végigvezettek a rogyásig megpakolt polcok között, megmutatták a ritka, külön vitrinbe kiállított darabokat, majd megkértek, hogy írjak a vendégkönyvbe. A kérést azzal hárítottam el, hogy majd később, mikor majd több tapasztalatom lesz itt, mélyrehatóbb gondolatokkal csatlakozhatok az egyszeri látogatók hosszú sorához. A rólam kialakult jó turista képet még nem sikerült lerombolni. Remélem, idővel azért sikerül.
A kegyosztás utáni napon berendeltek a „professzorendhedd” irodájába. Odagyűlt az összes fontosabb tanárszemély a tanszékről, és finom, diszkrét kihallgatásban részesítettek. Megkérdezték, hogy mi a véleményem a tanszékről, hogy tetszett a gyűjtemény, és hogy a reám gyakorolt kegy hogyan érintette tudatlan magyar lelkemet. Nem akartam kiábrándítani őket, azt majd olyan alkalmakra tartogatom, mikor lesz is értelme. A kihallgatás mellett enyhe dorgálást is kaptam a Kanyakumáris kirándulásom miatt. Mindenki elhűlt, hogy nem kértem engedélyt saját szabadnapom eltöltésének mikéntjéről. Hatványozottan felhívták a figyelmemet, hogy leszek szíves engedélyt kérni minden alkalommal, mikor elhagyom a várost. Mégis csak az ő vendégül vagyok itt és már csak a saját érdekemben is legközelebb cselekedjek így. Mint kiderült, az esküvőre is azért nem engedtek el, mert úgy ítélték meg, hogy nem vagyok még készen egy 40 kilométeres utazásra. Finoman felhívtam a figyelmüket, hogy majdnem hétezer kilométert utaztam, hogy itt legyek, szóval az a negyven aprócska kilométer igazán nem számít. Nem értettek egyet. Akkor felsoroltam, hogy miket tervezek a hónapban, csak hogy előre tiszta legyen a kép. És elhatároztam, hogy ez volt az utolsó szombat, mikor engem az egyetemen láttak. Az értelmetlen időtöltésnek is megvan a határa.
A héten sem lettem gazdagabb sok új tudásanyaggal.
A reggeli buszutakon már mindenki ismerősként üdvözöl (vagyis nem bámulnak rám, mint borjú az új kapura). Beszélgetőtárs is akad minden reggel. Ennek azért nem mindig örülök, mivel jobban szeretek zenét hallgatni, hogy a napi energiatöltetem meglegyen. Minden esetre beszédbe elegyedtem többek között két iráni diákkal (már jóval harmincöt fölött vannak), és pár helyi fiatallal is, akik mindig kaphatóak egy külföldi emberre.
Egyik délután már nagyon untam az egyetemet, ezért egy órával hamarabb megléptem (heves kérdezősködés közepette, hogy mégis mit gondolok), és ellátogattam az állatkertbe. Gyorsan végigszaladtam csak, mert itt ötkor minden turisták számára is érdekes hely bezár. Elvileg ez Ázsia egyik legjobb állatkertje. Hát, nem is tudom. Maga az intézmény tényleg vadregényes. Lagúnák, tavacskák, indák, nagy fák, szálldosó papagájok. Csak az a baj, hogy ez egyáltalán nem a tervezés és gondos karbantartás eredménye, hanem pont annak a hiányáé. Az állatok nagyon rossz állapotban vannak, komolyan sajnáltam őket. A legtöbbjük teljesen egyedül van, amit most eléggé át tudok érezni. A madaraknak nem sok teret hagynak az apró ketrecek.
A park, ahol az állatkert van, nagyon szép. Nyírt fő, szép épületek, sok piknikező ember. Ide majd visszajövök még, hogy a múzeumokba is bemenjek.
Az állatkert érzés amúgy a mindennapjaim része. Bár már kezdem megszokni. Rendszeresen cibálnak elém mindenféle arra tévedő embert, csak hogy eldicsekedhessenek a tanszék fehér arcával. Szombaton például egy japán srácot cibáltak elém. Szegény hozzám hasonlóan nem értette a helyzetet, amit jól meg is vitattunk.
A diáktársak viszont nagyon rendesek. Mindenki kedves és előzékeny velem, bár még mindig csodabogárnak kezelnek. Az a hobbijuk, hogy etetnek. Minden nap más ember hoz nekem ebédet. Ami egyrészt nagyon kiakaszt, mivel a lelkiismeretem azt diktálná, hogy valamivel viszonozzam a sok kedvességet. De sajnos jelen körülmények között nem nagyon tudom. Másrészt jó, mivel a mindennapok dószá\birijání monotonitásába egy kis színt visz. Nagyon finom ételeket kapok, amiket amúgy esélyem sem lenne megkóstolni. Az éttermek választéka nagyon silány. Bár mindennek van negatív oldala is. Megetettek velem valami édességet, ami jackfruite és rízsliszt keveréke volt. Miután megettem, már tudtam, hogy baj lesz belőle. Azóta is fáj a hasam.
Néhány apró szösszenet azért színt visz a mindennapi egyetem-vacsora-szakdoga rutinba. A hét folyamán kétszer is találkoztam az Alex féle társasággal. Először csak lementünk a városi tengerpartra, másodszor pedig gazdagék tízemeletes lakótömbjének a tetejére. Mindkétszer jól éreztem magam. Kár, hogy ilyen nem lesz egy jódarabig, mivel Alex visszamegy az egyetemre Hájderábádba. Ezzel az egyetlen egyetemen kívüli ismerősömet is kihúzhatom a listáról.
A hét záróakkordjaként az Aruná Hotelben elköltött vacsora szolgált. Letelepedett mellém egy ránézésre is zavaros fickó, aki evés közben szellemes gondolatokkal bombázott. Például olyan dolgokkal, hogy egy az Isten, hívjuk azt Sivának, Allahnak vagy Istennek. Vagy hogy a megfelelő sorrend az apa, anya, tanító és Isten. Illetve olyan kevésbé egyértelmű tényekkel, mint az, hogy Jézus volt az első kommunista.
Még valamikor korábban meghívást kaptam egy esküvőre. A tanszéken tanuló egyik leányzó hétfőn lépett oltár elé, valahol Kollam mellett egy kisebb faluban. Kicsit meglepett a meghívás, mivel azelőtt egyszer sem láttam a leányzót. Átadta a míves meghívót, majd gyorsan távozott is. Örültem a dolognak, pedig tudtam, hogy csak azért lettem meghívva, hogy tudjanak villogni velem a vendégek előtt. Az egész tanszék meg volt invitálva, diákostól, tanárostól. Végül mégsem mentem el, mivel úgy esett, hogy nem engedtek el az egyetemről. Kicsit furcsálltam a dolgot. A diákokat mind elengedték, kivéve engem. Szerencsére nem ment el mindenki, így nem kellett az egész hétfőt egyedül töltenem a csodás teremben a csodás, málladozó falat bámulva. Kicsit fel voltam háborodva, de nem volt mit tenni. Végül is nem annyira nagy veszteség.
Pár nappal később a vendégház egyik portása is megkért, hogy jelenjek meg az esküvőjén. Ezt még inkább furcsálltam, mondtam is, hogy köszönöm a megtisztelő figyelmet, de inkább nem. Az diáktárs esküvője talán érdekes is lett volna, mivel ott azért akadt volna néhány ismerős arc. De hogy egyedül vegyüljek bele egy teljesen idegen, hatszázas (!) tömegbe, ahhoz nem volt nagy kedvem.
Az egyetemen előrelépésként könyvelhetem el, hogy végre bebocsátást nyertem a kéziratok közé. Persze csak úgy módjával. Szépen, udvariasan végigvezettek a rogyásig megpakolt polcok között, megmutatták a ritka, külön vitrinbe kiállított darabokat, majd megkértek, hogy írjak a vendégkönyvbe. A kérést azzal hárítottam el, hogy majd később, mikor majd több tapasztalatom lesz itt, mélyrehatóbb gondolatokkal csatlakozhatok az egyszeri látogatók hosszú sorához. A rólam kialakult jó turista képet még nem sikerült lerombolni. Remélem, idővel azért sikerül.
A kegyosztás utáni napon berendeltek a „professzorendhedd” irodájába. Odagyűlt az összes fontosabb tanárszemély a tanszékről, és finom, diszkrét kihallgatásban részesítettek. Megkérdezték, hogy mi a véleményem a tanszékről, hogy tetszett a gyűjtemény, és hogy a reám gyakorolt kegy hogyan érintette tudatlan magyar lelkemet. Nem akartam kiábrándítani őket, azt majd olyan alkalmakra tartogatom, mikor lesz is értelme. A kihallgatás mellett enyhe dorgálást is kaptam a Kanyakumáris kirándulásom miatt. Mindenki elhűlt, hogy nem kértem engedélyt saját szabadnapom eltöltésének mikéntjéről. Hatványozottan felhívták a figyelmemet, hogy leszek szíves engedélyt kérni minden alkalommal, mikor elhagyom a várost. Mégis csak az ő vendégül vagyok itt és már csak a saját érdekemben is legközelebb cselekedjek így. Mint kiderült, az esküvőre is azért nem engedtek el, mert úgy ítélték meg, hogy nem vagyok még készen egy 40 kilométeres utazásra. Finoman felhívtam a figyelmüket, hogy majdnem hétezer kilométert utaztam, hogy itt legyek, szóval az a negyven aprócska kilométer igazán nem számít. Nem értettek egyet. Akkor felsoroltam, hogy miket tervezek a hónapban, csak hogy előre tiszta legyen a kép. És elhatároztam, hogy ez volt az utolsó szombat, mikor engem az egyetemen láttak. Az értelmetlen időtöltésnek is megvan a határa.
A héten sem lettem gazdagabb sok új tudásanyaggal.
A reggeli buszutakon már mindenki ismerősként üdvözöl (vagyis nem bámulnak rám, mint borjú az új kapura). Beszélgetőtárs is akad minden reggel. Ennek azért nem mindig örülök, mivel jobban szeretek zenét hallgatni, hogy a napi energiatöltetem meglegyen. Minden esetre beszédbe elegyedtem többek között két iráni diákkal (már jóval harmincöt fölött vannak), és pár helyi fiatallal is, akik mindig kaphatóak egy külföldi emberre.
Egyik délután már nagyon untam az egyetemet, ezért egy órával hamarabb megléptem (heves kérdezősködés közepette, hogy mégis mit gondolok), és ellátogattam az állatkertbe. Gyorsan végigszaladtam csak, mert itt ötkor minden turisták számára is érdekes hely bezár. Elvileg ez Ázsia egyik legjobb állatkertje. Hát, nem is tudom. Maga az intézmény tényleg vadregényes. Lagúnák, tavacskák, indák, nagy fák, szálldosó papagájok. Csak az a baj, hogy ez egyáltalán nem a tervezés és gondos karbantartás eredménye, hanem pont annak a hiányáé. Az állatok nagyon rossz állapotban vannak, komolyan sajnáltam őket. A legtöbbjük teljesen egyedül van, amit most eléggé át tudok érezni. A madaraknak nem sok teret hagynak az apró ketrecek.
A park, ahol az állatkert van, nagyon szép. Nyírt fő, szép épületek, sok piknikező ember. Ide majd visszajövök még, hogy a múzeumokba is bemenjek.
Az állatkert érzés amúgy a mindennapjaim része. Bár már kezdem megszokni. Rendszeresen cibálnak elém mindenféle arra tévedő embert, csak hogy eldicsekedhessenek a tanszék fehér arcával. Szombaton például egy japán srácot cibáltak elém. Szegény hozzám hasonlóan nem értette a helyzetet, amit jól meg is vitattunk.
A diáktársak viszont nagyon rendesek. Mindenki kedves és előzékeny velem, bár még mindig csodabogárnak kezelnek. Az a hobbijuk, hogy etetnek. Minden nap más ember hoz nekem ebédet. Ami egyrészt nagyon kiakaszt, mivel a lelkiismeretem azt diktálná, hogy valamivel viszonozzam a sok kedvességet. De sajnos jelen körülmények között nem nagyon tudom. Másrészt jó, mivel a mindennapok dószá\birijání monotonitásába egy kis színt visz. Nagyon finom ételeket kapok, amiket amúgy esélyem sem lenne megkóstolni. Az éttermek választéka nagyon silány. Bár mindennek van negatív oldala is. Megetettek velem valami édességet, ami jackfruite és rízsliszt keveréke volt. Miután megettem, már tudtam, hogy baj lesz belőle. Azóta is fáj a hasam.
Néhány apró szösszenet azért színt visz a mindennapi egyetem-vacsora-szakdoga rutinba. A hét folyamán kétszer is találkoztam az Alex féle társasággal. Először csak lementünk a városi tengerpartra, másodszor pedig gazdagék tízemeletes lakótömbjének a tetejére. Mindkétszer jól éreztem magam. Kár, hogy ilyen nem lesz egy jódarabig, mivel Alex visszamegy az egyetemre Hájderábádba. Ezzel az egyetlen egyetemen kívüli ismerősömet is kihúzhatom a listáról.
A hét záróakkordjaként az Aruná Hotelben elköltött vacsora szolgált. Letelepedett mellém egy ránézésre is zavaros fickó, aki evés közben szellemes gondolatokkal bombázott. Például olyan dolgokkal, hogy egy az Isten, hívjuk azt Sivának, Allahnak vagy Istennek. Vagy hogy a megfelelő sorrend az apa, anya, tanító és Isten. Illetve olyan kevésbé egyértelmű tényekkel, mint az, hogy Jézus volt az első kommunista.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
