A belföldi járatokon a becsekkolás elég körülményes. Sokkal nagyobb gondot fordítanak a biztonságra. A terminálba csak az léphet be, akinek van jegye. Az ajtó belső oldalán nincs mozgásérzékelő, szóval kimenni is csak akkor lehet, ha a biztonsági őr kienged. A kézipoggyászt átvilágítják és cetlit raknak rá, hogy már látták. Egy őr megmotozza az embert, majd szedhetjük össze a lepecsételt holmiinkat. Lepecsételik a beszálló kártyát is. A beszállásnál megnézik a cetliket, hogy biztos minden biztonsági szakaszon átestünk-e.
Csodálkozom, hogy a számítógépem még életben van. Annyi röntgengépen ment már át, hogy még! A repülőtereken nagyon sokszor, Delhiben a metróban, a szállodában. Gyakorlatilag mindenütt átvizsgálnak, ahol lehet. Rendőr is rengeteg van mindenütt, ami nem fokozza a komfortérzetemet.
Delhi alapvetően nem nyert nálam. Túl nagy volt és túl sok volt. Remélem, egy kisebb város, mint mondjuk T-Puram, nem teljesen ilyen.
Chennaion már felülről is látszik, hogy teljesen más típusú város, mint Delhi. Persze ettől még nem nyerte el a tetszésemet, de itt nem is töltöttem sok időt.
A bőröndöm Delhi és Chennai között valahol elhagyta a kerekeit, ezért a bazi nagy bőröndömet cibálva kellett végigcaplatnom az érkezési terminálból az indulásiba. Mindezt kb. száz, táblát szorongató ember legnagyobb örömére.
Chennaiban extra biztonsági előírás, hogy a nagy bőröndöt is az utasnak kell átvilágíttatnia. Minden légitársaságnak van egy hatalmas szkennere és annál kell sorban állnia az egyszeri utasnak.
A chennai-i reptér már igazi indiai darab. Nem csillog-villog, nem akar többnek látszani, mint ami. A mosdóban is a guggolós-pottyantós kacsingat az emberre.
Itt is várakoztam pár órát. Persze a gép itt is késve indult. A várakozást csak fokozta a kifutópálya felől gomolygó hatalmas fekete füstfelhő. Nem derült ki végül, hogy mi okozta.
A repülőgép nagyon kicsi és szűk volt. Nem bírtam benne kiegyenesedni. Ha ezen ültem volna először, tuti, hogy berosálok. Dobált ide-oda. Nagyon alacsonyan repültünk, így elég sok mindent sikerült megfigyelni. Ha a légkondi nem fújta volna ki az agyamat is, nagyon kellemes kis út lett volna felhőkből ki-be.
Végig nagy lapos táj volt alattunk, a GoogleEath igaziban. Mikor már közeledtünk T-Puram felé, megjelentek a hegyek is. És a tenger! Leszállás közben igazán megcsodálhattam, hogy milyen is a város. Már elsőre feltűnt, hogy mennyire zöld, és fele annyira sem zsúfolt, mint Delhi vagy Chennai. Akartam fényképezni leszállás közben, de a steward fiú pont velem szemben ült és marconán nézett rám, mikor ki akartam venni a gépet.
A reptér nagyon kicsi, kb. egy nagyobb buszmegállóval, ha felér. Már vártak rám ketten is az egyetemről. A muszlim sofőr bácsi olyan meredeken vezetett, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Delhibeli taxisofőrök elbújhatnak mögötte.
2010. június 18., péntek
2010. június 17., csütörtök
Delhi
Másnap reggel 8kor keltem, hogy kész legyek, mire Peti megjön 9kor. Zuhanyoztam. A kádban centis por ált, ami a vízzel keveredve kedves sárrá alakult. Próbáltam lemosni, de nem sikerült, meg amúgy sem ilyenekre kéne pocsékolni a drága vizet. Max azt hiszik majd, hogy én vagyok ennyire koszos.
A maradék időt tévézéssel töltöttem. Valami tanító célzatú gyerekmese ment, amiben a súlyos vízhiány problémájára hívták fel a gyerekek figyelmét. Igen, inkább higgyék, hogy mocskos vagyok.
Lementem Peti elé a bejárathoz. Annak rendje és módja szerint elsétált mellettem, mivel nem ismert meg színesben és az új frizkóm miatt. Úgy kellett utána kiáltanom.
Mondtam neki, hogy várnunk kell a fickóra. Addig elmentünk a környékre sétálni és reggelit keresni. Bár én nem voltam éhes. Ilyen melegben hogy lehet enni? És akkor még csak 9 óra volt. Megálltunk egy két dhábánál, de egyikben sem volt bizodalmam, Petinek meg a választék nem volt ínyére. Úgyhogy vissza is mentünk a szobába, ahol a maradék időt beszélgetéssel töltöttük.
Mikor már majdnem 11 volt, és a UGC embere sehol, Peti felhívta nekem Kaushalt, aki egyike az előző esti embereknek. Mondta, hogy már úton vanaz ember, hamarosan itt lesz. Kb 20 percet vártunk még. Akkor kocsiba pattantunk és elindultunk a UGC székhelye felé. A város most sem mutatott más képet, mint éjszaka. Semmi különös, ugyanazok a széles utcák, néhány ember, sok riksa és motor.
A UGC épülete elég markáns jelenség a maga 5 emeletével és robusztus szerkezetével. Természetesen csak egy lift volt az egész épületre, úgyhogy egész nagy sorban állás kerekedett. Betömörültünk a liftbe. Az egyik sarokban álltunk mi Petivel, kb. 2 fejjel magasabban, mint bárki más. Többen furcsán pislogtak is felénk.
Egyik irodából a másikba mentünk. Ashok Manjan Úr nem volt a helyén, de azért levittel a pénzügyi osztályra, hogy ideadják az első 4 havi ösztöndíjat.
Nem csodálkozom rajta, hogy 2 évbe telt, mire elfogadták a kérelmemet. Az egész olyan volt, mintha megragadt volna az 50es-60as években. A plafonon óriás ventillátorok köröztek, a papírokat úgy kellett lesúlyozni az asztalon. Félhomályban ültek az emberek óriásik könyvek felett és hevesen verték a számológép billentyűit. Persze számítógépnek nyoma sincs. Minden „ügyet” egy madzaggal összefogott papírköteg alkot, amik méter magasan halmokban álltak az íróasztalokon.
Az egy rúpiás illetékbélyeget nem tudtam kifizetni, mivel nem volt nálam apró. De azt hiszem, ebbe nem fognak beleszakadni.
Végre megjött Manjan úr. Elég tiszteletet parancsoló alkat. Leginkább a Keresztapa jutott róla eszembe. Még a hangja is olyan volt (és mint kiderült, vele beszéltem telefonon az éjszaka). Elmagyarázta, hogy mi a helyzet. Felhívta Sreelekha nénit is, hogy akkor jön-e értem valaki vagy nem. Nagyon jó benyomást tett rám, és nagyon segítőkész volt. Hosszasan magyarázott a néninek, hogy nehogy velem akarjanak kifizettetni bármit is. Ő az én Keresztapám, aki mindent elintéz.
Búcsút vettünk a UGC főhadiszállásától és gyalog folytattuk utunkat immár várost nézni.
Az elején a megszokott utcakép fogadott, majd befordultunk egy sarkon és szembe találtam magam Ó-Delhivel. Mit mondjak, elég váratlanul ért. Nagyon szűk sikátorszerű utcák, rengeteg ember, rengeteg motor és biciklis riksa. Hangzavar, gázolajszag, levegőhiány embertenger és 40 fok. Ez a keverék alaposan mellbe vágott. Leginkább fizikailag. Teljesen fel voltam készülve elméletben a hasonló helyekre, de fizikai állóképességem nem bírta a strapát. Peti próbált magyarázni mindenféle dologról, de én csak arra tudtam koncentrálni, hogy megtegyem a következő lépést. A pulzusom az egekben volt, izzadtam, mint egy ló. Megittam vagy 5 liter vizet aznap. Mondtam Petinek, hogy én ezt nem fogom sokáig bírni.
Próbált meggyőzni, hogy milyen jó ez a környék. Milyen jó itt sétálgatni. Nem is mondtam volna ellent, ha nem az összeesés határán vagyok.
Nagy nehezen elértük a Jama Mazdzsid-ot. Elvileg az lett volna a cél, hogy felmegyek a minaretbe. Peti kint maradt vigyázni a táskámra és a szandálomra. Én gyorsan beszaladtam, majd kb. 5 perc múlva kiszaladtam. A világ legnagyobb mecsetje a világ legnagyobb kőgrilljévé változott. A kő olyan forró volt, hogy vörösre égette a talpamat. Volt leterítve „járda”, de az teljesen zsúfolt volt, esély nem volt, hogy helyet kapjak rajta. Ezért, több indussal karöltve rohanva közlekedtem. Képet csinálni, sőt, egyáltalán körülnézni sem volt erőm, úgyhogy inkább feladtam. És még mindig rosszul voltam.
Újabb gyaloglás, pontosabban részemről csak vánszorgás. Megcsodálhattam volna a Csádní Csaukot, Ó-Delhi híres utcáját, de a közeledő metrómegálló felé vetettem tekintetemet.
Ember nem örült még úgy metróállomásnak, mint én. Végre kaptam levegőt és nem tűzött rám a nap. Csak két megállót mentünk, de életmentő volt. Persze aztán át kellet vágnunk az Új-Delhi vasútállomás felüljáróján, ami szintén egy kisebb tortúra. Kértem petit, hogy valami olyan helyen együnk, ahogy le lehet ülni. Be is értünk a turista negyed közepébe, ahol beültünk enni. Eddig a pontig egy külföldit sem láttam, itt azonban elég sokan voltak. A kajálóban is csak külföldiek voltak. Az ételt a nagy meleg miatt úgy kellett letömködnöm magamba, de így sem bírtam megenni a negyedénél többet. Nem így képzeltem az első indiai étkezésemet. Kb. egy óra ücsörgés és egy megnyugtató kóla elfogyasztása után teljesen magamhoz tértem. Jócskán délután volt már, így a meleg is csillapodott kicsit. A következő utcában elfogyasztott fagyis mangóshake tette fel az i-re a pontot.
Egy másik, nem gyalogosok részére kitalált felüljárón mentünk vissza a sínek másik oldalára. Még mondják, hogy a Petőfi hídon nem ajánlatos sétálgatni, mert árt az egészségnek. Bakfitty!
Itt aztán benyelhet az ember annyi szmogot, amennyi jólesik neki. Plusz az út szélén araszolni sem ajándék. Volt olyan, hogy oldalazni kellett, hogy elférjen a velünk szembe jövő teherautó. Persze az út szélén több vízárus is volt, gondolva az olyan emberekre, akik inkább itt kelnek át, és nem a gyalogos felüljárón.
A buszállomáson felpattantunk egy buszra és már mentünk is a Lódí kert felé. Az utazás során lehetőségem lett volna legyező és víz vételére is, de persze nem éltem vele.
A kert bejáratánál vettünk egy fagyit majd besétáltunk a város „tüdejébe”. Csend és béke honolt mindenütt. A mókusok önfeledten szaladgáltak, a kóbor kutyák az árnyékban pihentek, az emberek a padokon és a fűben hevertek. Megnéztük a romokat, fényképeztünk. Ez a park teljes ellenpontja a város többi részének. Az állandó dudálás sem hallatszik be. Kellemes környék. Így gondolják ezt azok a fiatal indusok is, akik nemi életüket bonyolítják a szúfí szentek síremlékei között. Használt óvszerek előfordultak itt-ott.
A park után a gazdag lakónegyeden sétáltunk végig. Pazar épületek nagy kerttel, kutyasétáltatók és sofőrök jellemezték a látképet. Furcsán éreztem magam Ó-Delhi sikátorai után.
A parlamet felé vettük az irányt. Valami delegáció volt a városban, mert többször is rendőrkordonba ütköztünk. A parlament előtti tér nagyon impozáns. Delhiben igazából ezeket a nagyon nagy tereket és a nagyon szűk sikátorokat nem tudom összeegyeztetni egymással. Nem mintha nagy egységet várnék itt bármitől is, de nekem ez fura.
Jó sokat mászkáltunk egy nap alatt, teljesen kipurcant a lábam, mire visszaértünk a szállásra.
Gyomrom állapotának megőrzése érdekében és Peti otthoni íz-vágyának kielégítéseként megittunk egy pici pálinkát. Alig volt egy korty, de teljesen kiütött minket. A nagy meleg és a kevés élelem a pálinkával kombinálva meglehetősen alattomos.
Peti olyan 9 körül ment el, én meg próbáltam aludni. De ez a vacak óraátállás nem megy nekem. Alig másfél órát tudtam aludni, mivel 3kor kelnem kellett, hogy kicsekkoljak és elérjem a gépet Chennaiba.
A maradék időt tévézéssel töltöttem. Valami tanító célzatú gyerekmese ment, amiben a súlyos vízhiány problémájára hívták fel a gyerekek figyelmét. Igen, inkább higgyék, hogy mocskos vagyok.
Lementem Peti elé a bejárathoz. Annak rendje és módja szerint elsétált mellettem, mivel nem ismert meg színesben és az új frizkóm miatt. Úgy kellett utána kiáltanom.
Mondtam neki, hogy várnunk kell a fickóra. Addig elmentünk a környékre sétálni és reggelit keresni. Bár én nem voltam éhes. Ilyen melegben hogy lehet enni? És akkor még csak 9 óra volt. Megálltunk egy két dhábánál, de egyikben sem volt bizodalmam, Petinek meg a választék nem volt ínyére. Úgyhogy vissza is mentünk a szobába, ahol a maradék időt beszélgetéssel töltöttük.
Mikor már majdnem 11 volt, és a UGC embere sehol, Peti felhívta nekem Kaushalt, aki egyike az előző esti embereknek. Mondta, hogy már úton vanaz ember, hamarosan itt lesz. Kb 20 percet vártunk még. Akkor kocsiba pattantunk és elindultunk a UGC székhelye felé. A város most sem mutatott más képet, mint éjszaka. Semmi különös, ugyanazok a széles utcák, néhány ember, sok riksa és motor.
A UGC épülete elég markáns jelenség a maga 5 emeletével és robusztus szerkezetével. Természetesen csak egy lift volt az egész épületre, úgyhogy egész nagy sorban állás kerekedett. Betömörültünk a liftbe. Az egyik sarokban álltunk mi Petivel, kb. 2 fejjel magasabban, mint bárki más. Többen furcsán pislogtak is felénk.
Egyik irodából a másikba mentünk. Ashok Manjan Úr nem volt a helyén, de azért levittel a pénzügyi osztályra, hogy ideadják az első 4 havi ösztöndíjat.
Nem csodálkozom rajta, hogy 2 évbe telt, mire elfogadták a kérelmemet. Az egész olyan volt, mintha megragadt volna az 50es-60as években. A plafonon óriás ventillátorok köröztek, a papírokat úgy kellett lesúlyozni az asztalon. Félhomályban ültek az emberek óriásik könyvek felett és hevesen verték a számológép billentyűit. Persze számítógépnek nyoma sincs. Minden „ügyet” egy madzaggal összefogott papírköteg alkot, amik méter magasan halmokban álltak az íróasztalokon.
Az egy rúpiás illetékbélyeget nem tudtam kifizetni, mivel nem volt nálam apró. De azt hiszem, ebbe nem fognak beleszakadni.
Végre megjött Manjan úr. Elég tiszteletet parancsoló alkat. Leginkább a Keresztapa jutott róla eszembe. Még a hangja is olyan volt (és mint kiderült, vele beszéltem telefonon az éjszaka). Elmagyarázta, hogy mi a helyzet. Felhívta Sreelekha nénit is, hogy akkor jön-e értem valaki vagy nem. Nagyon jó benyomást tett rám, és nagyon segítőkész volt. Hosszasan magyarázott a néninek, hogy nehogy velem akarjanak kifizettetni bármit is. Ő az én Keresztapám, aki mindent elintéz.
Búcsút vettünk a UGC főhadiszállásától és gyalog folytattuk utunkat immár várost nézni.
Az elején a megszokott utcakép fogadott, majd befordultunk egy sarkon és szembe találtam magam Ó-Delhivel. Mit mondjak, elég váratlanul ért. Nagyon szűk sikátorszerű utcák, rengeteg ember, rengeteg motor és biciklis riksa. Hangzavar, gázolajszag, levegőhiány embertenger és 40 fok. Ez a keverék alaposan mellbe vágott. Leginkább fizikailag. Teljesen fel voltam készülve elméletben a hasonló helyekre, de fizikai állóképességem nem bírta a strapát. Peti próbált magyarázni mindenféle dologról, de én csak arra tudtam koncentrálni, hogy megtegyem a következő lépést. A pulzusom az egekben volt, izzadtam, mint egy ló. Megittam vagy 5 liter vizet aznap. Mondtam Petinek, hogy én ezt nem fogom sokáig bírni.
Próbált meggyőzni, hogy milyen jó ez a környék. Milyen jó itt sétálgatni. Nem is mondtam volna ellent, ha nem az összeesés határán vagyok.
Nagy nehezen elértük a Jama Mazdzsid-ot. Elvileg az lett volna a cél, hogy felmegyek a minaretbe. Peti kint maradt vigyázni a táskámra és a szandálomra. Én gyorsan beszaladtam, majd kb. 5 perc múlva kiszaladtam. A világ legnagyobb mecsetje a világ legnagyobb kőgrilljévé változott. A kő olyan forró volt, hogy vörösre égette a talpamat. Volt leterítve „járda”, de az teljesen zsúfolt volt, esély nem volt, hogy helyet kapjak rajta. Ezért, több indussal karöltve rohanva közlekedtem. Képet csinálni, sőt, egyáltalán körülnézni sem volt erőm, úgyhogy inkább feladtam. És még mindig rosszul voltam.
Újabb gyaloglás, pontosabban részemről csak vánszorgás. Megcsodálhattam volna a Csádní Csaukot, Ó-Delhi híres utcáját, de a közeledő metrómegálló felé vetettem tekintetemet.
Ember nem örült még úgy metróállomásnak, mint én. Végre kaptam levegőt és nem tűzött rám a nap. Csak két megállót mentünk, de életmentő volt. Persze aztán át kellet vágnunk az Új-Delhi vasútállomás felüljáróján, ami szintén egy kisebb tortúra. Kértem petit, hogy valami olyan helyen együnk, ahogy le lehet ülni. Be is értünk a turista negyed közepébe, ahol beültünk enni. Eddig a pontig egy külföldit sem láttam, itt azonban elég sokan voltak. A kajálóban is csak külföldiek voltak. Az ételt a nagy meleg miatt úgy kellett letömködnöm magamba, de így sem bírtam megenni a negyedénél többet. Nem így képzeltem az első indiai étkezésemet. Kb. egy óra ücsörgés és egy megnyugtató kóla elfogyasztása után teljesen magamhoz tértem. Jócskán délután volt már, így a meleg is csillapodott kicsit. A következő utcában elfogyasztott fagyis mangóshake tette fel az i-re a pontot.
Egy másik, nem gyalogosok részére kitalált felüljárón mentünk vissza a sínek másik oldalára. Még mondják, hogy a Petőfi hídon nem ajánlatos sétálgatni, mert árt az egészségnek. Bakfitty!
Itt aztán benyelhet az ember annyi szmogot, amennyi jólesik neki. Plusz az út szélén araszolni sem ajándék. Volt olyan, hogy oldalazni kellett, hogy elférjen a velünk szembe jövő teherautó. Persze az út szélén több vízárus is volt, gondolva az olyan emberekre, akik inkább itt kelnek át, és nem a gyalogos felüljárón.
A buszállomáson felpattantunk egy buszra és már mentünk is a Lódí kert felé. Az utazás során lehetőségem lett volna legyező és víz vételére is, de persze nem éltem vele.
A kert bejáratánál vettünk egy fagyit majd besétáltunk a város „tüdejébe”. Csend és béke honolt mindenütt. A mókusok önfeledten szaladgáltak, a kóbor kutyák az árnyékban pihentek, az emberek a padokon és a fűben hevertek. Megnéztük a romokat, fényképeztünk. Ez a park teljes ellenpontja a város többi részének. Az állandó dudálás sem hallatszik be. Kellemes környék. Így gondolják ezt azok a fiatal indusok is, akik nemi életüket bonyolítják a szúfí szentek síremlékei között. Használt óvszerek előfordultak itt-ott.
A park után a gazdag lakónegyeden sétáltunk végig. Pazar épületek nagy kerttel, kutyasétáltatók és sofőrök jellemezték a látképet. Furcsán éreztem magam Ó-Delhi sikátorai után.
A parlamet felé vettük az irányt. Valami delegáció volt a városban, mert többször is rendőrkordonba ütköztünk. A parlament előtti tér nagyon impozáns. Delhiben igazából ezeket a nagyon nagy tereket és a nagyon szűk sikátorokat nem tudom összeegyeztetni egymással. Nem mintha nagy egységet várnék itt bármitől is, de nekem ez fura.
Jó sokat mászkáltunk egy nap alatt, teljesen kipurcant a lábam, mire visszaértünk a szállásra.
Gyomrom állapotának megőrzése érdekében és Peti otthoni íz-vágyának kielégítéseként megittunk egy pici pálinkát. Alig volt egy korty, de teljesen kiütött minket. A nagy meleg és a kevés élelem a pálinkával kombinálva meglehetősen alattomos.
Peti olyan 9 körül ment el, én meg próbáltam aludni. De ez a vacak óraátállás nem megy nekem. Alig másfél órát tudtam aludni, mivel 3kor kelnem kellett, hogy kicsekkoljak és elérjem a gépet Chennaiba.
Uton utfelen
Az elindulás furcsa volt. Nem tudtam úgy tekinteni rá, mint ha 10 hónapra mennék el. Inkább csak valami nyaralás félének tűnt. A szüleim persze sírtak kicsit, ahogy az kell. Én inkább csak a feladatra koncentráltam, hogy minden rendben menjen.
A becsekkolás viszonylag simán ment. Persze dohányzó nincs a terminálban, ezért az „egy cigi Magyarországon, egy Indiában” nem valósult meg.
Kb. 8 éve repültem először és utoljára, úgyhogy nehezen ment az első felszállás. Női pilóta volt és ez valahogy megnyugtatott. A gép ugyan kicsi volt, de azért nem volt klausztrofóbiám.
Az etetés elvette az időt és nagyon hamar elértem Zürichet. Ahol esett az eső és 19 fok volt.
Viszonylag egyértelmű volt az átszállás, mind a mellett, hogy a lehető legkacifántosabb utat kellett használni: metróval egyik terminálról a másikra.
Itt már azért éreztem, hogy tényleg Indiába készülök, mert a váró tele volt indiaiakkal. Jó volt látni. Bár az nem esett jól, hogy én voltam a leg lepukkantabb köztük, mivel mindannyian trendi pólókat és ingeket viseltek.
Maga az út nagyon hosszúnak tűnt. Aludni azt nem tudtam. Helyette filmet néztem. A mellettem ülő fickóval váltottam egy két szót. Jó fej volt, kölcsön adta a tollát meg ilyesmi. Kedvességét azzal háláltam meg, hogy rátapostam a fülhallgatójára mosdóba menet. Szerencsére nem lett nagyobb baja…
Volt hangulata a repülésnek. Azt hiszem, Afganisztán fölött Cure-t hallgatni, miközben a lemenő nap fényei világítják meg a felhőket, azért az nem rossz dolog.
A város felülről teljesen megbabonázott. Éjszaka gyönyörű aranyfényben úszott az egész.
Már majdnem korábban érkeztünk, de forgalmi dugó volt a légtérben, ezért egy jó nagy kerülő után landoltunk csak, kb 20 perc késéssel. A csomagom szerencsére megérkezett egyben, amire azért nem számítottam.
Kifelé menet kissé megijedtem, hogy hogyan fogom megtalálni itt, akit keresek. Mivel a rohadék Vodafonos telefonom nem engedte, hogy indiai számot hívjak (mint kiderült, az SMS-eim sem mentek el), és mikor engem hívtak, akkor meg nem hallották, hogy mit beszélek…
Szerencsére elég feltűnő helyen állt a két fickó a UGC-től, akik szelíden a szememre vetették, hogy már milyen régóta várnak.
Nagy nehezen megtaláltuk a taxit, amivel mentünk. Mikor kinyitották nekem az ajtót, kicsit meglepődtem, hogy miért is akarják, hogy én vezessek, de aztán rájöttem, hogy ez már India, és csak az anyósülésre invitálnak.
A kocsit természetesen nem rám méretezték. Csak úgy fértem el, hogy a fejemet erősen oldalra kellett billentenem, kezemet és lábamat pedig alaposan össze kellett húznom. Ez a (szó szerint) szorult helyzet még fokozódott, mikor kezembe nyomtak egy telefont, hogy akkor beszéljek a főnökükkel, hogy itt vagyok. Volt mindez fél kettő körül éjszaka. A menetzajtól egy kukkot sem értettem abból, amit a fickó mondott. Próbáltam a megfelelő helyen okézni és tenkjúzni, de azt hiszem nem sikerült jól, mert mikor visszaadtam a telefont az egyiknek, többszöri nevetés hangzott fel…
Az első Vinódos élményem is megvolt, mikor megláttam a Vasant Vihar felé terelő táblát.
A városból éjszaka nem sokat láttam kocsizás közben. Széles utakon haladtunk végig. Az élet még javában zajlott sok helyen.
A Hotel Janpath kapujában katonák fogadtak, akik tudakolták, hogy mégis mit szeretnénk ilyen késő éjjel. A szikh sofőr bácsi megmagyarázta a helyzetet, majd bebocsátást nyertünk.
A bejelentkezést gyorsan lezavartuk. Szegény ifjonc portás fiú megkérdezte, hogy hol van a vízumom plészofissú-ja. Mondom Budapest. Az idősebb portás mondja, igen igen, Magyarország fővárosa. A fiatal srác tovább bambul. Kezében megremeg a toll, de nem mer belekezdeni Budapest leírásába. Szorult helyzetét látva elkezdem neki betűzni, de az idősebb félbeszakít. Így szegény rubrika üresen marad. Látni a srác megkönnyebbülő arcát.
Londíner fiú viszi a csomagomat a szobába. Kérdezem a UGC-s fickót, hogy nincs e kölcsön valami aprója, hogy borravalót adjak neki. (Mivel pénzváltásra a nagy sietség miatt nem volt alkalmam). Monda, hogy ráérek még borravalót adni a következő két napban. Szegény srác pórul járt.
Mi megbeszéltük a részleteket. Közölték, hogy másnap reggel 10re jön egy kolléga, aki felszed engem és bevisz az irodába. Úgylegyen.
Kedélyesen búcsút vettünk, majd ők mentek a dolgukra, én meg aludni.
A becsekkolás viszonylag simán ment. Persze dohányzó nincs a terminálban, ezért az „egy cigi Magyarországon, egy Indiában” nem valósult meg.
Kb. 8 éve repültem először és utoljára, úgyhogy nehezen ment az első felszállás. Női pilóta volt és ez valahogy megnyugtatott. A gép ugyan kicsi volt, de azért nem volt klausztrofóbiám.
Az etetés elvette az időt és nagyon hamar elértem Zürichet. Ahol esett az eső és 19 fok volt.
Viszonylag egyértelmű volt az átszállás, mind a mellett, hogy a lehető legkacifántosabb utat kellett használni: metróval egyik terminálról a másikra.
Itt már azért éreztem, hogy tényleg Indiába készülök, mert a váró tele volt indiaiakkal. Jó volt látni. Bár az nem esett jól, hogy én voltam a leg lepukkantabb köztük, mivel mindannyian trendi pólókat és ingeket viseltek.
Maga az út nagyon hosszúnak tűnt. Aludni azt nem tudtam. Helyette filmet néztem. A mellettem ülő fickóval váltottam egy két szót. Jó fej volt, kölcsön adta a tollát meg ilyesmi. Kedvességét azzal háláltam meg, hogy rátapostam a fülhallgatójára mosdóba menet. Szerencsére nem lett nagyobb baja…
Volt hangulata a repülésnek. Azt hiszem, Afganisztán fölött Cure-t hallgatni, miközben a lemenő nap fényei világítják meg a felhőket, azért az nem rossz dolog.
A város felülről teljesen megbabonázott. Éjszaka gyönyörű aranyfényben úszott az egész.
Már majdnem korábban érkeztünk, de forgalmi dugó volt a légtérben, ezért egy jó nagy kerülő után landoltunk csak, kb 20 perc késéssel. A csomagom szerencsére megérkezett egyben, amire azért nem számítottam.
Kifelé menet kissé megijedtem, hogy hogyan fogom megtalálni itt, akit keresek. Mivel a rohadék Vodafonos telefonom nem engedte, hogy indiai számot hívjak (mint kiderült, az SMS-eim sem mentek el), és mikor engem hívtak, akkor meg nem hallották, hogy mit beszélek…
Szerencsére elég feltűnő helyen állt a két fickó a UGC-től, akik szelíden a szememre vetették, hogy már milyen régóta várnak.
Nagy nehezen megtaláltuk a taxit, amivel mentünk. Mikor kinyitották nekem az ajtót, kicsit meglepődtem, hogy miért is akarják, hogy én vezessek, de aztán rájöttem, hogy ez már India, és csak az anyósülésre invitálnak.
A kocsit természetesen nem rám méretezték. Csak úgy fértem el, hogy a fejemet erősen oldalra kellett billentenem, kezemet és lábamat pedig alaposan össze kellett húznom. Ez a (szó szerint) szorult helyzet még fokozódott, mikor kezembe nyomtak egy telefont, hogy akkor beszéljek a főnökükkel, hogy itt vagyok. Volt mindez fél kettő körül éjszaka. A menetzajtól egy kukkot sem értettem abból, amit a fickó mondott. Próbáltam a megfelelő helyen okézni és tenkjúzni, de azt hiszem nem sikerült jól, mert mikor visszaadtam a telefont az egyiknek, többszöri nevetés hangzott fel…
Az első Vinódos élményem is megvolt, mikor megláttam a Vasant Vihar felé terelő táblát.
A városból éjszaka nem sokat láttam kocsizás közben. Széles utakon haladtunk végig. Az élet még javában zajlott sok helyen.
A Hotel Janpath kapujában katonák fogadtak, akik tudakolták, hogy mégis mit szeretnénk ilyen késő éjjel. A szikh sofőr bácsi megmagyarázta a helyzetet, majd bebocsátást nyertünk.
A bejelentkezést gyorsan lezavartuk. Szegény ifjonc portás fiú megkérdezte, hogy hol van a vízumom plészofissú-ja. Mondom Budapest. Az idősebb portás mondja, igen igen, Magyarország fővárosa. A fiatal srác tovább bambul. Kezében megremeg a toll, de nem mer belekezdeni Budapest leírásába. Szorult helyzetét látva elkezdem neki betűzni, de az idősebb félbeszakít. Így szegény rubrika üresen marad. Látni a srác megkönnyebbülő arcát.
Londíner fiú viszi a csomagomat a szobába. Kérdezem a UGC-s fickót, hogy nincs e kölcsön valami aprója, hogy borravalót adjak neki. (Mivel pénzváltásra a nagy sietség miatt nem volt alkalmam). Monda, hogy ráérek még borravalót adni a következő két napban. Szegény srác pórul járt.
Mi megbeszéltük a részleteket. Közölték, hogy másnap reggel 10re jön egy kolléga, aki felszed engem és bevisz az irodába. Úgylegyen.
Kedélyesen búcsút vettünk, majd ők mentek a dolgukra, én meg aludni.
2010. június 12., szombat
Az utolsó este
Csak elérkezett ez a pillanat is. Holnap elkezdődik a Nagy Kaland.
Minden előkészület megtörtént. Bevásároltam, bepakoltam, a vízum is megszületet négy nap vajúdás után.
Elbúcsúztam kis családomtól és barátaimtól is. Rengeteg kellemes percet szereztek nekem az utóbbi pár napban (meg persze amúgy is). Köszönöm mindenkinek!
Minden szép és jó, ideges sem vagyok annyira. A történet delhi része úgy tűnik szervezetten és simán fog zajlani (lekopogva sokszor). Az imént kaptam egy SMS-t Kaushal nevű illetőtől, aki majd vár engem a repülőtéren. Szegény pára, biztos örül nekem, hogy az éjszaka közepén kell az IGI-n dekkolnia.
Ami a továbbiakat illeti, az még eléggé homályos. Sreelekha anyám még nem nagyon osztott meg velem részleteket. Pontosabban egyet sem. A vicces rész majd akkor kezdődik, ha T-puramban állok mint Bálám szamara.
Sok beszédnek sok az alja, legközelebb Indiából jelentkezem!
Minden előkészület megtörtént. Bevásároltam, bepakoltam, a vízum is megszületet négy nap vajúdás után.
Elbúcsúztam kis családomtól és barátaimtól is. Rengeteg kellemes percet szereztek nekem az utóbbi pár napban (meg persze amúgy is). Köszönöm mindenkinek!
Minden szép és jó, ideges sem vagyok annyira. A történet delhi része úgy tűnik szervezetten és simán fog zajlani (lekopogva sokszor). Az imént kaptam egy SMS-t Kaushal nevű illetőtől, aki majd vár engem a repülőtéren. Szegény pára, biztos örül nekem, hogy az éjszaka közepén kell az IGI-n dekkolnia.
Ami a továbbiakat illeti, az még eléggé homályos. Sreelekha anyám még nem nagyon osztott meg velem részleteket. Pontosabban egyet sem. A vicces rész majd akkor kezdődik, ha T-puramban állok mint Bálám szamara.
Sok beszédnek sok az alja, legközelebb Indiából jelentkezem!
2010. április 19., hétfő
Események
Ma mindenképpen egy eseménydús napot tudhatok magam mögött. Pontosabban még javában tart a nap, de már annyi eseményen vagyok túl, mint egy átlagos hét alatt általában.
Első lépésként letudtam a mára beütemezett oltásadagot. Ezzel ki is fújt a szurkálós korszak: 3 alkalom, 8 szúrás, 50 ezer forint… Ebben benne foglaltatik egy vérteszt is, mivel a háziorvos nem tudta megmondani, hogy kaptam-e Hep B oltást, ezért kénytelenek voltunk vérteszthez folyamodni. Ezzel megúsztam három további adag csodaszérumot. Természetesen megkaptam még általános iskolában, amire nem átallottak két nappal a vérvétel után otthon is rájönni…
Szerencsére egy kisebb hőemelkedéssel megúsztam a dolgot. Ami nem volt annyira súlyos, hogy ne tudjak részt venni Hidas Tanár Úr negyvenedik születésnapi mulatságán :).
Időközben megérkezett Magyarországra az új indiai nagykövet. Még nem ismerem személyesen, de hallottam róla sok jót és elég sok fura, „tudományos szempontból veszélyes” dolgot. Eddig minden esetre csak pozitívan nyilatkozhatok H.E.Gauri Shankar Gupta úrról. Mária Jí elbeszélgetett vele az ösztöndíjam mikéntjéről, és úgy tűnik meglehetősen nyitott az ügyre. Segít, ha kell.
Kicsit bűntudatom van az ügyben, mert én ugyan mondtam, hogy most mi vagyunk a hunyók, mivel nekünk kellene lépni, de azért jól jön a hátszél. De addig nem akarom ráereszteni a nagykövetet az indiaiakra, míg nem náluk van a labda. Mert hiába rugdossuk őket, a labdára kéne összpontosítani inkább.
Ennek megfelelően ma írtam a MÖB-nek, hogy legyenek szívesek akkor mégis most odaszólni Indiába, hogy júniusban érkezek. A nő válaszán kicsit bemordultam, mivel azt írta, hogy: Pénteken már nem volt időm továbbítani Önnek a legfrissebb hírt, ami aznap érkezett a Hungarian Centre munkatársától. S eztán egy copy-paste levéltöredék. Elküldése el is tartott vagy fél percig. Ebben az volt írva, hogy nagy előrelépés történt, mivel a UGC végre kontaktolt a tanszékvezető nénivel! Mindezek után egy arrogáns megjegyzés arról, hogy ezek után miről is kellene tájékoztatni az indiaiakat, frissítsem fel a memóriáját…
Nem bírom az ilyesmit, azóta is kerülget a gyomorideg és a rossz előérzet. Szerencsére kissé javult a helyzet, miután Sreelekha tanszékvezető néni küldött egy levelet. Azt írja, hogy végre megkeresték a UGC-től, és így már részéről rendben van a dolog. A részleteket viszont Őhatalmasságával a Reistrarral kell megbeszélnem. Érdekes lesz. Kíváncsi vagyok, sikerül-e e-mailben elérni.
Most már csak attól félek, hogy a június nem fog feküdni nekik. Pedig nekem muszáj elmennem akkor, mert az államvizsgára haza kell érnem, és nem akarom itthon vesztegetni a drága Indiában tölthető időt.
Első lépésként letudtam a mára beütemezett oltásadagot. Ezzel ki is fújt a szurkálós korszak: 3 alkalom, 8 szúrás, 50 ezer forint… Ebben benne foglaltatik egy vérteszt is, mivel a háziorvos nem tudta megmondani, hogy kaptam-e Hep B oltást, ezért kénytelenek voltunk vérteszthez folyamodni. Ezzel megúsztam három további adag csodaszérumot. Természetesen megkaptam még általános iskolában, amire nem átallottak két nappal a vérvétel után otthon is rájönni…
Szerencsére egy kisebb hőemelkedéssel megúsztam a dolgot. Ami nem volt annyira súlyos, hogy ne tudjak részt venni Hidas Tanár Úr negyvenedik születésnapi mulatságán :).
Időközben megérkezett Magyarországra az új indiai nagykövet. Még nem ismerem személyesen, de hallottam róla sok jót és elég sok fura, „tudományos szempontból veszélyes” dolgot. Eddig minden esetre csak pozitívan nyilatkozhatok H.E.Gauri Shankar Gupta úrról. Mária Jí elbeszélgetett vele az ösztöndíjam mikéntjéről, és úgy tűnik meglehetősen nyitott az ügyre. Segít, ha kell.
Kicsit bűntudatom van az ügyben, mert én ugyan mondtam, hogy most mi vagyunk a hunyók, mivel nekünk kellene lépni, de azért jól jön a hátszél. De addig nem akarom ráereszteni a nagykövetet az indiaiakra, míg nem náluk van a labda. Mert hiába rugdossuk őket, a labdára kéne összpontosítani inkább.
Ennek megfelelően ma írtam a MÖB-nek, hogy legyenek szívesek akkor mégis most odaszólni Indiába, hogy júniusban érkezek. A nő válaszán kicsit bemordultam, mivel azt írta, hogy: Pénteken már nem volt időm továbbítani Önnek a legfrissebb hírt, ami aznap érkezett a Hungarian Centre munkatársától. S eztán egy copy-paste levéltöredék. Elküldése el is tartott vagy fél percig. Ebben az volt írva, hogy nagy előrelépés történt, mivel a UGC végre kontaktolt a tanszékvezető nénivel! Mindezek után egy arrogáns megjegyzés arról, hogy ezek után miről is kellene tájékoztatni az indiaiakat, frissítsem fel a memóriáját…
Nem bírom az ilyesmit, azóta is kerülget a gyomorideg és a rossz előérzet. Szerencsére kissé javult a helyzet, miután Sreelekha tanszékvezető néni küldött egy levelet. Azt írja, hogy végre megkeresték a UGC-től, és így már részéről rendben van a dolog. A részleteket viszont Őhatalmasságával a Reistrarral kell megbeszélnem. Érdekes lesz. Kíváncsi vagyok, sikerül-e e-mailben elérni.
Most már csak attól félek, hogy a június nem fog feküdni nekik. Pedig nekem muszáj elmennem akkor, mert az államvizsgára haza kell érnem, és nem akarom itthon vesztegetni a drága Indiában tölthető időt.
2010. április 10., szombat
Jegy Bizonytalanságországba
Nos, most már úgy tűnik, tényleg eljutok Indiába!
Tegnap megvettem a repülőjegyet. Saját pénzből, amit majd a MÖB visszafizet. Persze csak akkor, ha minden rendben zajlik az ösztöndíj körül. Remélem így lesz. Az ellenkezőjébe inkább nem is gondolok bele.
Minden esetre a jegyet nem lehet visszaváltani, szóval fel fogom használni, így vagy úgy.
Az eredeti terv szerint június 25-én indultam volna. De úgy gondoltam, kicsit korábbra hozom mégis. Ennek az a hivatalos oka, hogy egyrészt hazaérjek államvizsgára 2011-ben, másrészt addig is kevesebb pénzt költök el itthon. Kevésbé hivatalos oka az, hogy már nagyon türelmetlen vagyok. Két év várakorás mégiscsak két év várakozás :).
Június 13-án, 9:45-kor startolok Ferihegy 2A termináljáról Zürich-be, ahonnan egy gyors átszállás után már repülök is Delhibe, ahová ottani idő szerint 23:55-kor érek majd.
Itt, elvileg, vár majd az indiai ösztöndíjbizottság embere, aki elvisz a Janpath hotelbe. Itt leszek elszállásolva, mígnem június 15-én reggel 07:05-kor tovább nem indulok Chennai-on keresztül Trivandrumba.
Ennek a tervnek gyakorlatilag egy darab biztos pontja van: az érkezésem. A többi az indiai bürokrácián múlik. Egy koszos zoknit sem szivesen bíznék rájuk, de ez van...
Delhiben mindenféle ügyek elintézése vár rám. Magyarul sokat fogok veszekedni emberekkel. Sebaj, majd ott megoldom, ahogy lehet.
Nyelvészeti megjegyzés: a feltételes módot minden bizonnyal arra találták ki, hogy az ember tudjon Indiáról beszélni.
Tegnap megvettem a repülőjegyet. Saját pénzből, amit majd a MÖB visszafizet. Persze csak akkor, ha minden rendben zajlik az ösztöndíj körül. Remélem így lesz. Az ellenkezőjébe inkább nem is gondolok bele.
Minden esetre a jegyet nem lehet visszaváltani, szóval fel fogom használni, így vagy úgy.
Az eredeti terv szerint június 25-én indultam volna. De úgy gondoltam, kicsit korábbra hozom mégis. Ennek az a hivatalos oka, hogy egyrészt hazaérjek államvizsgára 2011-ben, másrészt addig is kevesebb pénzt költök el itthon. Kevésbé hivatalos oka az, hogy már nagyon türelmetlen vagyok. Két év várakorás mégiscsak két év várakozás :).
Június 13-án, 9:45-kor startolok Ferihegy 2A termináljáról Zürich-be, ahonnan egy gyors átszállás után már repülök is Delhibe, ahová ottani idő szerint 23:55-kor érek majd.
Itt, elvileg, vár majd az indiai ösztöndíjbizottság embere, aki elvisz a Janpath hotelbe. Itt leszek elszállásolva, mígnem június 15-én reggel 07:05-kor tovább nem indulok Chennai-on keresztül Trivandrumba.
Ennek a tervnek gyakorlatilag egy darab biztos pontja van: az érkezésem. A többi az indiai bürokrácián múlik. Egy koszos zoknit sem szivesen bíznék rájuk, de ez van...
Delhiben mindenféle ügyek elintézése vár rám. Magyarul sokat fogok veszekedni emberekkel. Sebaj, majd ott megoldom, ahogy lehet.
Nyelvészeti megjegyzés: a feltételes módot minden bizonnyal arra találták ki, hogy az ember tudjon Indiáról beszélni.
2010. április 5., hétfő
Ómen
Nem tudom, kinél hogy van, de Szabolcsban van egy népi babona: a tavasszal meglátott legelső gólya determinálja az ember nyarát. Ha az a bizonyos gólya repül, akkor az ember fia tevékeny és szorgalmas lesz a nyáron. Ha az a bizonyos gólya a fészkében ül vagy álldogál valahol, akkor az ember fia lusta és naplopó lesz egész nyáron.
Nos, ma megláttam az idei első gólyáimat. Kufircoltak.
Erről a tevékenységi körről nem szól a fáma, de azt hiszem ezt vehetjük pozitív ómennek :)
Nos, ma megláttam az idei első gólyáimat. Kufircoltak.
Erről a tevékenységi körről nem szól a fáma, de azt hiszem ezt vehetjük pozitív ómennek :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
