Engem is elért a sors keze. Pedig olyan büszke voltam parasztgyomromra, hogy mindent bevesz. Ezúttal úgy tűnik, betelt nála a pohár. Azt mondjuk nem tudom, hogy mitől, mivel semmi olyasmit nem ettem, amit eltérne a szokásos étrendemtől.
A lényeg, hogy kedden hajnalban arra ébredtem, hogy iszonyatosan fáj a gyomrom. A hasmenés sem váratott magára sokáig. Reggel éreztem, hogy lázas vagyok, de a lázmérőmben természetesen lemerült az elem, így nem tudtam megmérni. Bevettem egy lázcsillapítót, de nem használt. Aznap mindenképpen be kellett mennem az egyetemre, mert mindenféle beszélni valóm volt a professzorandhedd-el. Az iskolabuszon már éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Mikor megérkeztünk, alig bírtam felállni az ülésről. A megálló és az épület közötti ötven métert is úgy tettem meg, mit egy rozogább nyugdíjas. Fájt minden csontom, a gyomrom görcsölt, a fejem hasogatott. Lehanyatlottam az asztalomra, majd ott is maradtam egy darabig. A többiek megneszelték a dolgot, és úgy gondolták, hogy a legjobb lesz kórházba menni. Hosszasan vitatkoztak, hogy melyik intézmény is lenne a megfelelő számomra. A választás a szomszéd kisváros Mission Hospital nevezetű kórházára esett.
Alapvetően nem voltak túl nagy elképzeléseim az állami kórházakat illetően. Ez a hely sem cáfolt rá különösebben. Egyik helyről vittek a másikra. Regisztrálás, aktanyitás, sorszámhúzás. Végül leültünk a rendelő elé, ami csak egy vékony függönnyel volt elválasztva a folyosótól. Az ajtó mellett plakát: Try Jesus! Na köszi. Mivel ugyebár nekem különleges bánásmód jár, elég hamar beengedtek. A doki kikérdezett, megvizsgált úgy ahogy. Felírt egy rakat gyógyszert, és előirányzott vértesztre, ha két napon belül nem javulnék meg. Gyorsan kiváltottuk a tablettákat (itt darabra adják) majd visszatértünk az egyetemre, hogy összeszedjük a cuccaimat és a kétórás busszal visszatérjek a vendégházba. A lelkemre kötötték, hogy csak forró vizet igyak, mert lázas embernek azt kell (újdonság #1).
Mivel egész nap nem ettem semmit, és nem is nagyon akaródzott bármi szilárd táplálék bevitele, a banán volt az egyetlen kiút. Elcammogtam a piacra és vettem kétféle banánt. Nagy nehezen betuszkoltam egyet, majd bevettem az új lázcsillapítómból és aludni tértem.
Shaji úr telefonja ébresztett, hogy negyed óra múlva benézne hozzám, ha lehet. Mondom jó, jöjjön csak. Kikecmeregtem az ágyból és vendégbaráttá tettem a szobámat, amennyire bírtam. Befutott Shaji, és mondja, hogy hozott nekem valami természetes, biogyógyszert. Áradozott, hogy milyen jó és csodás hatása van. Szerintem sima gyümölcspép, de hát fene tudja. Kiderült, hogy jó drága, és ezt is valami MLM rendszeren keresztül értékesíti egy cég. Na, gondoltam még itt sem lehet nyugton az ember az ilyesmitől. Shaji teljes meggyőződéssel állította, hogy milyen jó, meg jó pénzkereseti lehetőség és ráadásul még segíthet is vele az embereken. Blaaaa. 690 ruppóért gyümölcspépet árulni - nem hiszem, hogy ez lenne a segítőkészség netovábbja.
Aztán még az is kiderült, hogy nem jó banánt vettem. Mert ezek fokozzák a lázat (újdonság #2). Ilyenkor csak az egyik fajtát szabad enni, ami a korábbi tanulmányomban a „szokásosbanán” nevet viseli. Mivel éppen nem voltam halálomon, elfogadtam az ajánlatot, hogy elfurikáz a boltba, ahol vehetek jó banánt. A motorozást mondjuk félkómásan sem hagytam volna ki. Miután felszerelt egy kiló banánnal és almával, visszavitt a vendégházhoz.
Éjszakára megint belázasodtam, nem is akármennyire. De a bogyók úgy látszik használtak, mert reggelre már majdnem jól voltam, leszámítva némi fejfájást és alkalmi gyomorgörcsöt. Remélem, ez is elmúlik, mivel kezdődik az Onam, és abból egy percet sem akarok kihagyni. Megvették a mundumat és egy inget is kaptam. Reszkess internet, nemsokára jön a szoknyás Robi!
2010. augusztus 20., péntek
Még egy magyar
Miután vasárnap visszatértem a tamil körutamról, még volt egy egész délutánom. Alvással és újabb mozilátogatással kívántam elütni az időt. A terv első részét teljesítettem is, ahogy kell. Mikor éppen elindultam a moziba, Szulfikr (az egyik portás) lestoppolt, hogy bizony van itt a vendégházban még egy magyar. Kikereste nekem a könyvben, hogy mi a neve. Persze lövésem nem volt, hogy ki az, lévén matematikus az illető. Végül rábeszélt, hogy kopogjak be hozzá, és beszélgessek el vele. Kicsit ódzkodtam a dologtól, mégsem illik idegenekre rátörni csak úgy. Pedig konkrétan rátörtünk. A sokadik kopogás után sem kaptunk választ, így Szulfikr egyszerűen benyitott. Szerencsétlen Márki Lászlót (mert ez volt a neve) valószínűleg délutáni szunyókájából keltettük fel. De nagyon készséges volt, és ő is érdeklődést mutatott a beszélgetésre.
Szóval Márki László, hatvan év körüli akadémikus, a félcsoportok szakértője. Hogy az micsoda, azt nem tudom. Gyorsan kiderült, hogy a matematikai témákban nem én leszek a legjobb beszélgetőpartner (bár a matematikus konferencián volt alkalma erről beszélgetni), úgyhogy inkább maradtunk az indiai élmények megvitatásánál. Vagy egy órát beszélgettünk mindenféléről. Végül is nagyon örültem a váratlan találkozásnak, mivel újabb valószerűtlen, ámbár érdekes ismerősre tettem szert.
A mozi végül elmaradt, mivel este nem adták a Predátort, csak reggel, így mozi nélkül töltöttem a vasárnap estét.
Szóval Márki László, hatvan év körüli akadémikus, a félcsoportok szakértője. Hogy az micsoda, azt nem tudom. Gyorsan kiderült, hogy a matematikai témákban nem én leszek a legjobb beszélgetőpartner (bár a matematikus konferencián volt alkalma erről beszélgetni), úgyhogy inkább maradtunk az indiai élmények megvitatásánál. Vagy egy órát beszélgettünk mindenféléről. Végül is nagyon örültem a váratlan találkozásnak, mivel újabb valószerűtlen, ámbár érdekes ismerősre tettem szert.
A mozi végül elmaradt, mivel este nem adták a Predátort, csak reggel, így mozi nélkül töltöttem a vasárnap estét.
Chennaibammeg
Pénteken el kellett hagynunk Auroville csendes békéjét és vissza kellett térnünk Chennai bugyraiba. Nem örültünk különösebben ennek az eseménynek.
Négy körül értünk Pondiba, ahol felkapaszkodtunk ez első buszra, hogy aztán három és fél óra autópályás menetelés után elérjünk a nagyvárosba. Útközben akkora eső kerekedett, hogy pillanatok alatt bokáig érő víz volt mindenütt. A felhők olyan sötétek voltak, mintha egyenesen valami vulkánból jöttek volna. Az időjárás nem is passzolhatott volna jobban a Chennai-ba tartó utazáshoz.
Már sötét volt, mire beértünk a város központjába. A külvárosban akkora dugó volt, hogy csak lépésben sikerült bejutni a belső kerületekbe. Köszönhető volt ez a láthatóan tamil divatnak, miszerint muszáj tíz kilométerenként egy felüljárót építeni. Persze mindegyik csak félkész állapotban volt még.
Megérkezés után a szokásos „most mit csináljuk” életérzés lett úrrá rajtunk. Az LP figyelmeztetett, hogy nehéz lesz szobát találni csak úgy. Nem is kellett csalódnunk. Bementünk egy pár helyre, puccos szállodákba is, de sehol nem volt már szoba. Végül sikerült szobát kapni egy olyan helyen, amit az LP csak „végső megoldás”-ként emleget. Tényleg az volt. Nem mondom, hogy „annyira” borzalmas volt, de azért nem volt semmi. A szobánk csak annyira volt redva, mint egy alsókategóriás munkásszálló. Mikor elővizitáltam a szobát, közöltem, hogy csak akkor vesszük ki, ha lecserélik az ágyneműt. Le is cserélték, de nem lett jobb a helyzet. Nem tudom, láttak-e valaha mosóport. Ablak volt ugyan, de az valami meghatározhatatlan helyre nézett. Nem igazán tudtuk, hogy ez most valami tűzfal úgy harminc centire, vagy az épület fala és külső borítása közötti rész. Minden esetre jó sok szemét volt felhalmozva. Volt külön fürdőnk, de a vécét óránként csak egyszer lehetett leengedni, mert olyan lassan töltött után a tartály. Szerencsére kaptunk elektromos szúnyogriasztót, ami gyaníthatóan a borravalónak volt köszönhető. Nem vettük a lelkünkre a körülményeket, inkább csak jól szórakoztunk rajta. Leterítettük az ágyat a hálózsákommal, majd ezt az egész szituációt Chennai számlájára írtuk.
Mivel még nem volt olyan késő, a vacsora és a séta mellett döntöttünk. A Kennet Lane tele volt riksásokkal, akiket az istenért nem lehetett lekoptatni. Úgy kellet kerülgetni őket, mint valami aknákat. Az egyik jólszituált étteremben kajáltunk. Az elmúlt napokban teljesen rákattantunk a fresh lime soda csodájára. Semmi sem tudja feldobni az embert a hőség közepén, mint ez a mennyei ital. A pincér hosszasan bámulta a hűtőt, majd közölte, hogy nincs szóda. Megint koppantunk. Nem baj. Ha Chennai egy olyan város, ahol van éjszakai élet, akkor már miért ne nézzük meg. Sétálgattunk egy kicsit körbe-körbe, de egyik bár sem tűnt túl vonzónak. Végül megint az lett, hogy túl sokáig álltunk egyhelyben, ezért odajött két fickó, és megkérdezték, hogy mit keresünk. Vázoltam nekik a helyzetet, és máris készek voltak mindenféle tanácsokkal ellátni. Ahol álltunk, kettő darab bár volt látótávolságban. Az egyik egy sokcsillagos szálloda alatt lévő bár, a másik pedig egy hullámpalából és fémlemezekből eszkábált, nagy forgalmat bonyolító, AC Bar (mert hogy volt légkondi) névre hallgató hogyishívják. Az AC állítólag olcsóbb és teljesen elfogadható, de hölgytársasággal nem ildomos a belépés. A másik hely drágább ugyan, de ingyen jár a rágcsa és a hölgyeknek sem gond. Először nem akartuk egyiket sem választani, de végül ráfanyalodtunk a hölgybarát variációra.
Az alagsorban elhelyezkedő létesítménybe belépve úgy éreztünk, mintha valami cigifüstös kémfilmbe kerültünk volna. A hajdan jobb napokat megélt bár, immáron kocsma, félhomályában egyszerre sok szempár szegeződött ránk. A helyiségben ugyanis csak férfiak voltak, így Veró nem kerülhette el az érdeklődést. Kissé félszegen néztünk körbe, majd az egyik pincér asztalhoz ültetett minket. Rendeltünk sört és kértünk egy hamutálat. A pincér mondta, hogy hamutál az nincs, arra van a föld. Kicsit furcsálltuk a helyzetet, de körbenézve tényleg olyan volt az egész hely, mint egy jó nagy hamutál. Megérkezett a sör, és az ingyen rágcsálnivaló is. Lepakoltak elénk egy csomó kis tálat. Felsorolom, hogy mi volt benne, ezzel is érzékeltetve a kulturális különbségeket. 1: csincseriborsó, főve, fűszerezve. 2: répa, szeletelve. 3: uborka, szeletelve. 4: főtt tojás, negyedelve. 5: valami kukacformájú, ropogós izé. 6: csipsz. 7 és 8: rasza vadai (ez lében úszó, hagymás fánkszerű valami). Ránéztünk az elénk tálalt dolgokra és úgy tűnt, hogy már a látványa is hasmenésgyanús. Körülöttünk egyre gyűltek a népek, a tévéből tamil filmzenék vonítottak. Gyorsan befejeztük a sört és visszasiettünk a szállásra. Ennyi elég is volt Chennai-ból egy estére. Elhatároztuk, hogy Chennai hivatalos neve ezúttal Chennaibammeg.
Másnap korán keltünk, mert Verónak ötre a reptérre kellett érnie. Kikísértem, mert mégsem járja egyedül mászkálni egy ilyen helyen. A portán próbáltam taxit hívatni, de ez nem tartozott a szolgáltatások közé. A fickó mondta, hogy pár perc séta a vasútállomás, ott találunk taxit. A Kennet Lane nappal sem szívmelengető, de így a kihalt sötétségben tényleg nem volt egy szelet csokissüti. Veró meg is jegyezte, hogy bizony „parrantana” itt egyedül. Végül szereztünk egy riksát, aki legálisan kirabolt minket a viteldíjjal. Miután Verót kipakoltam a reptéren, féláron visszavitettem magam a szállodához. Ez volt az egyetlen olyan pillanat, mikor találtam valami jót ebben az ördögi városban. A csendes, néptelen utcák a hajnali, viszonylag friss levegővel egészen élvezhetőek voltak. Mondjuk ehhez nem kell éppen Chennai-ban lenni, ilyet lehet bárhol máshol is találni.
Kicsit szunyókáltam még. Először azt gondoltam, hogy ki nem teszem a lábam a szállodából, csak mikor már a vonatomhoz kell menni. De mégis rávettem magam, hogy korábban kimerészkedjek és megnézzek valamit ebből a „csodás” városból. Először betértem az előző napi étterembe reggelizni. Direkt megfigyeltem, hogy van szóda a hűtőben. Jött a manusz, kértem is a fresh lime sodát. Mondta, hogy nincs szóda. Mondom látom hogy van. Erre odahívta valamelyik fejes arcot, és akkor ő mondta, hogy nincs fresh lime soda. De mondom itt van az étlapon is. Látom a szódát, meg a lime-ot is kb. két méterrel arrébb. A hosszas győzködés sem használt, de kaptam sima szódát. Juhééé.
Elbuszoztam a központi pályaudvarra. Sétáltam egy kicsit Chennai Hungária körútján, ami nem volt épp felemelő élmény. A közelben egyetlen turistalátványosság volt, mégpedig az erőd. Hosszas cirkálás és sok útbaigazítás után megtaláltam az egyik hátsó bejáratot. Az entranszt katonák őrizték, akik egyből lecsaptak rám, mikor a közelükbe értem. Be kellett diktálni az adataimat. Mikor mondtam a katonahölgynek, hogy nincsen chennai-i lakcímem, kicsit tétlenül nézett rám. Erre odajött egy idősebb, rosszarcú fazon, majd konkrétan leordított a fejemet, hogy NAME! ADDRESS! és közben hevesen böködte a füzetet, mintha nem érteném, hogy miről van szó. Ettől először elég szélesen elvigyorodtam, majd megint nekem esett, hogy most meg mit röhögök. Ekkor kicsit megszeppenve elővezettem, hogy nincs itteni lakcímem. Megelégedtek a magyar címemmel, majd lepasszoltak egy másik arcnak, aki átkutatta a táskámat. Ő is átérezte az előzőleg lezajlott jelenet humoros felhangját, beletúrt a táskámba, majd megkérdezte, hogy ugye nem akarom felrobbantani az erődöt, mert holnap nemzeti ünnep és az nem lenne szép.
Kábé két perce voltam benn az erődben és már azon törtem az agyam, hogy hogy fogok innen kijutni. Mászkálgattam egy kicsit, de mindenütt csak katonák voltak. Mondjuk naná, mert itt van minden katonai hivatal, meg a rendőrőrs, meg a nemzetvédelmi akármi. Fél óra bolyongás és kérdezősködés után sikerül találnom egy másik kijáratot. Közben elhaladtam India legrégebbi keresztény temploma mellett, de ez akkor valahogy nem hatott meg.
Kisebb kerülővel visszekecmeregtem a pályaudvarra és úgy gondoltam, hogy most már csak egy ebédre futja az energiámból. Ez sem volt egy egyszerű folyamat. Vagy két liter vizet izzadtam ki, mire találtam egy rendes éttermet. Az se volt valami jó.
Végül még egy órát vártam az állomáson, és eldöntöttem, hogy ide se jövök többet, csak ha hurcolnak.
Négy körül értünk Pondiba, ahol felkapaszkodtunk ez első buszra, hogy aztán három és fél óra autópályás menetelés után elérjünk a nagyvárosba. Útközben akkora eső kerekedett, hogy pillanatok alatt bokáig érő víz volt mindenütt. A felhők olyan sötétek voltak, mintha egyenesen valami vulkánból jöttek volna. Az időjárás nem is passzolhatott volna jobban a Chennai-ba tartó utazáshoz.
Már sötét volt, mire beértünk a város központjába. A külvárosban akkora dugó volt, hogy csak lépésben sikerült bejutni a belső kerületekbe. Köszönhető volt ez a láthatóan tamil divatnak, miszerint muszáj tíz kilométerenként egy felüljárót építeni. Persze mindegyik csak félkész állapotban volt még.
Megérkezés után a szokásos „most mit csináljuk” életérzés lett úrrá rajtunk. Az LP figyelmeztetett, hogy nehéz lesz szobát találni csak úgy. Nem is kellett csalódnunk. Bementünk egy pár helyre, puccos szállodákba is, de sehol nem volt már szoba. Végül sikerült szobát kapni egy olyan helyen, amit az LP csak „végső megoldás”-ként emleget. Tényleg az volt. Nem mondom, hogy „annyira” borzalmas volt, de azért nem volt semmi. A szobánk csak annyira volt redva, mint egy alsókategóriás munkásszálló. Mikor elővizitáltam a szobát, közöltem, hogy csak akkor vesszük ki, ha lecserélik az ágyneműt. Le is cserélték, de nem lett jobb a helyzet. Nem tudom, láttak-e valaha mosóport. Ablak volt ugyan, de az valami meghatározhatatlan helyre nézett. Nem igazán tudtuk, hogy ez most valami tűzfal úgy harminc centire, vagy az épület fala és külső borítása közötti rész. Minden esetre jó sok szemét volt felhalmozva. Volt külön fürdőnk, de a vécét óránként csak egyszer lehetett leengedni, mert olyan lassan töltött után a tartály. Szerencsére kaptunk elektromos szúnyogriasztót, ami gyaníthatóan a borravalónak volt köszönhető. Nem vettük a lelkünkre a körülményeket, inkább csak jól szórakoztunk rajta. Leterítettük az ágyat a hálózsákommal, majd ezt az egész szituációt Chennai számlájára írtuk.
Mivel még nem volt olyan késő, a vacsora és a séta mellett döntöttünk. A Kennet Lane tele volt riksásokkal, akiket az istenért nem lehetett lekoptatni. Úgy kellet kerülgetni őket, mint valami aknákat. Az egyik jólszituált étteremben kajáltunk. Az elmúlt napokban teljesen rákattantunk a fresh lime soda csodájára. Semmi sem tudja feldobni az embert a hőség közepén, mint ez a mennyei ital. A pincér hosszasan bámulta a hűtőt, majd közölte, hogy nincs szóda. Megint koppantunk. Nem baj. Ha Chennai egy olyan város, ahol van éjszakai élet, akkor már miért ne nézzük meg. Sétálgattunk egy kicsit körbe-körbe, de egyik bár sem tűnt túl vonzónak. Végül megint az lett, hogy túl sokáig álltunk egyhelyben, ezért odajött két fickó, és megkérdezték, hogy mit keresünk. Vázoltam nekik a helyzetet, és máris készek voltak mindenféle tanácsokkal ellátni. Ahol álltunk, kettő darab bár volt látótávolságban. Az egyik egy sokcsillagos szálloda alatt lévő bár, a másik pedig egy hullámpalából és fémlemezekből eszkábált, nagy forgalmat bonyolító, AC Bar (mert hogy volt légkondi) névre hallgató hogyishívják. Az AC állítólag olcsóbb és teljesen elfogadható, de hölgytársasággal nem ildomos a belépés. A másik hely drágább ugyan, de ingyen jár a rágcsa és a hölgyeknek sem gond. Először nem akartuk egyiket sem választani, de végül ráfanyalodtunk a hölgybarát variációra.
Az alagsorban elhelyezkedő létesítménybe belépve úgy éreztünk, mintha valami cigifüstös kémfilmbe kerültünk volna. A hajdan jobb napokat megélt bár, immáron kocsma, félhomályában egyszerre sok szempár szegeződött ránk. A helyiségben ugyanis csak férfiak voltak, így Veró nem kerülhette el az érdeklődést. Kissé félszegen néztünk körbe, majd az egyik pincér asztalhoz ültetett minket. Rendeltünk sört és kértünk egy hamutálat. A pincér mondta, hogy hamutál az nincs, arra van a föld. Kicsit furcsálltuk a helyzetet, de körbenézve tényleg olyan volt az egész hely, mint egy jó nagy hamutál. Megérkezett a sör, és az ingyen rágcsálnivaló is. Lepakoltak elénk egy csomó kis tálat. Felsorolom, hogy mi volt benne, ezzel is érzékeltetve a kulturális különbségeket. 1: csincseriborsó, főve, fűszerezve. 2: répa, szeletelve. 3: uborka, szeletelve. 4: főtt tojás, negyedelve. 5: valami kukacformájú, ropogós izé. 6: csipsz. 7 és 8: rasza vadai (ez lében úszó, hagymás fánkszerű valami). Ránéztünk az elénk tálalt dolgokra és úgy tűnt, hogy már a látványa is hasmenésgyanús. Körülöttünk egyre gyűltek a népek, a tévéből tamil filmzenék vonítottak. Gyorsan befejeztük a sört és visszasiettünk a szállásra. Ennyi elég is volt Chennai-ból egy estére. Elhatároztuk, hogy Chennai hivatalos neve ezúttal Chennaibammeg.
Másnap korán keltünk, mert Verónak ötre a reptérre kellett érnie. Kikísértem, mert mégsem járja egyedül mászkálni egy ilyen helyen. A portán próbáltam taxit hívatni, de ez nem tartozott a szolgáltatások közé. A fickó mondta, hogy pár perc séta a vasútállomás, ott találunk taxit. A Kennet Lane nappal sem szívmelengető, de így a kihalt sötétségben tényleg nem volt egy szelet csokissüti. Veró meg is jegyezte, hogy bizony „parrantana” itt egyedül. Végül szereztünk egy riksát, aki legálisan kirabolt minket a viteldíjjal. Miután Verót kipakoltam a reptéren, féláron visszavitettem magam a szállodához. Ez volt az egyetlen olyan pillanat, mikor találtam valami jót ebben az ördögi városban. A csendes, néptelen utcák a hajnali, viszonylag friss levegővel egészen élvezhetőek voltak. Mondjuk ehhez nem kell éppen Chennai-ban lenni, ilyet lehet bárhol máshol is találni.
Kicsit szunyókáltam még. Először azt gondoltam, hogy ki nem teszem a lábam a szállodából, csak mikor már a vonatomhoz kell menni. De mégis rávettem magam, hogy korábban kimerészkedjek és megnézzek valamit ebből a „csodás” városból. Először betértem az előző napi étterembe reggelizni. Direkt megfigyeltem, hogy van szóda a hűtőben. Jött a manusz, kértem is a fresh lime sodát. Mondta, hogy nincs szóda. Mondom látom hogy van. Erre odahívta valamelyik fejes arcot, és akkor ő mondta, hogy nincs fresh lime soda. De mondom itt van az étlapon is. Látom a szódát, meg a lime-ot is kb. két méterrel arrébb. A hosszas győzködés sem használt, de kaptam sima szódát. Juhééé.
Elbuszoztam a központi pályaudvarra. Sétáltam egy kicsit Chennai Hungária körútján, ami nem volt épp felemelő élmény. A közelben egyetlen turistalátványosság volt, mégpedig az erőd. Hosszas cirkálás és sok útbaigazítás után megtaláltam az egyik hátsó bejáratot. Az entranszt katonák őrizték, akik egyből lecsaptak rám, mikor a közelükbe értem. Be kellett diktálni az adataimat. Mikor mondtam a katonahölgynek, hogy nincsen chennai-i lakcímem, kicsit tétlenül nézett rám. Erre odajött egy idősebb, rosszarcú fazon, majd konkrétan leordított a fejemet, hogy NAME! ADDRESS! és közben hevesen böködte a füzetet, mintha nem érteném, hogy miről van szó. Ettől először elég szélesen elvigyorodtam, majd megint nekem esett, hogy most meg mit röhögök. Ekkor kicsit megszeppenve elővezettem, hogy nincs itteni lakcímem. Megelégedtek a magyar címemmel, majd lepasszoltak egy másik arcnak, aki átkutatta a táskámat. Ő is átérezte az előzőleg lezajlott jelenet humoros felhangját, beletúrt a táskámba, majd megkérdezte, hogy ugye nem akarom felrobbantani az erődöt, mert holnap nemzeti ünnep és az nem lenne szép.
Kábé két perce voltam benn az erődben és már azon törtem az agyam, hogy hogy fogok innen kijutni. Mászkálgattam egy kicsit, de mindenütt csak katonák voltak. Mondjuk naná, mert itt van minden katonai hivatal, meg a rendőrőrs, meg a nemzetvédelmi akármi. Fél óra bolyongás és kérdezősködés után sikerül találnom egy másik kijáratot. Közben elhaladtam India legrégebbi keresztény temploma mellett, de ez akkor valahogy nem hatott meg.
Kisebb kerülővel visszekecmeregtem a pályaudvarra és úgy gondoltam, hogy most már csak egy ebédre futja az energiámból. Ez sem volt egy egyszerű folyamat. Vagy két liter vizet izzadtam ki, mire találtam egy rendes éttermet. Az se volt valami jó.
Végül még egy órát vártam az állomáson, és eldöntöttem, hogy ide se jövök többet, csak ha hurcolnak.
Templomolás, bagett és Magyar torta
A kedd és a szerda a templomlátogatás jegyében telt. Mindkét nap autót béreltünk, és azzal tettük meg az utat dél felé. Igazán ideális napok voltak ezek: ablakot le, könyököt ki, kókuszdiót be. Chidambaram, Tanjavur, Dharamsala, Gangakondacolapuram. Ezek voltak a célállomások. Minden helyen csodás hindu templomok vannak. Némelyik még mindig működik, némelyik meg már csak az UNESCO égisze alatt hirdeti régi nagyságát.
A blog szempontjából nehéz ezekről a helyekről írni. Mert ha az ember nem érzi át, akkor gyakorlatilag csak egy rakás kőről beszélhetünk. Az meg ugye nem túl izgalmas. De mikor az ember egy túlfűtött, hívő tömeg közepén nézi, ahogy sokliter kókusztejben fürdetik Ganésa szobrát, majd egyszerre szólal meg egy tucat harang fülsiketítően, az egész más tészta.
Vagy az, mikor csak mi vagyunk egy több száz éves épületben. Sehol senki, mert minket is azért engedtek be nyitás előtt, mert turisták vagyunk. Leültem egy lépcsőre, és csal hallgattam a köveket. Ez badarság, tudom, de máshogy nem tudom megfogalmazni.
Mivel a két meglehetősen strapás nap alatt Mária Dzsínek sikerült lebetegíteni magát, csütörtökön már csak Veróval ketten járkáltunk erre-arra. Délelőtt bebicikliztünk az egyik közeli „rendes” faluba, hogy feltöltsük zöldség és gyümölcskészleteinket. És ha már ott voltunk, lenéztünk a tengerhez is, mert azt mindig kell. Persze rossz úton mentünk le, de pont az volt benne a jó, mivel egy teljesen csendes partszakaszra értünk, 100-200 méterre a strandolásra használt szakasztól. Csak egy párocska próbált elbújni a halászhálós zsákok között. Minket ez különösebben nem zavart. Inkább csak megittuk a jéghideg kólát, és pacsáltunk a vízben. Így már a Bengáli Öböl is lábvizemmé avanzsált. Enyhén leégtünk a napon, pedig nem is voltunk olyan sokáig. Ennek leginkább az volt az ok, hogy a szabad strandon megneszelték, hogy egy fehér leány fürdőzik errefelé, és néhányan megindultak felék. Azt nem vártuk meg, hogy odaérjenek, inkább visszatértünk a biciklikhez, majd a süppedős homokban eltoltuk őket a legközelebbi útig.
Visszafelé tekerés közben sajnálatos megállapítást kellett tennem: nem csak 11 kilóval vagyok kevesebb (végre megmértem magam), hanem rengeteg energiával is. Eddig sem voltam egy erőember, de most már teljesen ciki a helyzet. A legapróbb lejtők is utamat állták, így kénytelen voltam egy csomószor leszállni és tolni a biciklit. Ez azért fura, mert ehhez képest az alap energiaszintem meg tök magas, és nem bírok megüli a valagamon. Különös.
Mire visszaértünk a házhoz, már csak egy gyors ebédre futotta, mert jött értünk az autó és bevitt minket Pondicherry-be. Ez az Auroville-hez legközelebbi nagyváros, volt francia gyarmat, Dél-India gyöngyszeme. Mindenki, aki már látta, azt állította, hogy ez a legjobb hely széles e délen. Nem akartam nekik hinni, mert akkor még úgy gondoltam, hogy a nyugati civilizációval „kórosan” megfertőzött India nem is lehet igazán jó. Az elmúlt két hónap kicsit átírta az értékrendemet, és most már kénytelen vagyok hevesen egyetérteni. Ez a város tényleg szuper. Jó, nyilván ennek is vannak rossz részei, és a keresztülhaladó csatorna ugyanolyan büdös, mint bárhol máshol. A hangulat azonban teljesen más. A néhai francia körzet utcái és házai olyan hangulatosak, hogy az embernek kedve lenni végigsétálni az összes utcán, egymás után. Nagyrészt mi is ezt csináltuk Veróval. Belefutottunk két német leányba, akikkel beszélgettünk egy keveset, majd elindultunk a Nehru út felé, mivel elsősorban shoppingolás volt a program. Maga az út is tele van boltokkal. Mindent lehet kapni, ami szem-szájnak ingere. A legjobb azonban maga a piac volt, ami pezsgő zsongásával teljesen megnyert minket. Nem vettünk semmit (csak némi gyümölcsöt), de nagyon jól eltelt az idő. Végül beugrottunk a Hot Breads nevű pékségbe/kávézóba, ahol már megfordultunk egyszer még hármasban. Ez a hely is a francia örökség része. Lehet rendes, európai pékárut kapni. Főleg franciát persze. Bagettet, crissant-t, kenyeret, meg mindenféle jóságot. Van nekik süteményes pultjuk is, ahol nagy megdöbbenésünkre odaadóan stírölt minket néhány Magyar szelet névre hallgató süti. Nem is hagyhattuk őket ott. Hogy mitől magyar, azt először nem tudtuk eldönteni. Semmi nem utalt magyar mivoltára. Kóstolás után kiderült, hogy a krémjének tök ugyanolyan íze van, mint a hajdani télifagyinak. Valószínűleg ez lehet az indok. :)
A blog szempontjából nehéz ezekről a helyekről írni. Mert ha az ember nem érzi át, akkor gyakorlatilag csak egy rakás kőről beszélhetünk. Az meg ugye nem túl izgalmas. De mikor az ember egy túlfűtött, hívő tömeg közepén nézi, ahogy sokliter kókusztejben fürdetik Ganésa szobrát, majd egyszerre szólal meg egy tucat harang fülsiketítően, az egész más tészta.
Vagy az, mikor csak mi vagyunk egy több száz éves épületben. Sehol senki, mert minket is azért engedtek be nyitás előtt, mert turisták vagyunk. Leültem egy lépcsőre, és csal hallgattam a köveket. Ez badarság, tudom, de máshogy nem tudom megfogalmazni.
Mivel a két meglehetősen strapás nap alatt Mária Dzsínek sikerült lebetegíteni magát, csütörtökön már csak Veróval ketten járkáltunk erre-arra. Délelőtt bebicikliztünk az egyik közeli „rendes” faluba, hogy feltöltsük zöldség és gyümölcskészleteinket. És ha már ott voltunk, lenéztünk a tengerhez is, mert azt mindig kell. Persze rossz úton mentünk le, de pont az volt benne a jó, mivel egy teljesen csendes partszakaszra értünk, 100-200 méterre a strandolásra használt szakasztól. Csak egy párocska próbált elbújni a halászhálós zsákok között. Minket ez különösebben nem zavart. Inkább csak megittuk a jéghideg kólát, és pacsáltunk a vízben. Így már a Bengáli Öböl is lábvizemmé avanzsált. Enyhén leégtünk a napon, pedig nem is voltunk olyan sokáig. Ennek leginkább az volt az ok, hogy a szabad strandon megneszelték, hogy egy fehér leány fürdőzik errefelé, és néhányan megindultak felék. Azt nem vártuk meg, hogy odaérjenek, inkább visszatértünk a biciklikhez, majd a süppedős homokban eltoltuk őket a legközelebbi útig.
Visszafelé tekerés közben sajnálatos megállapítást kellett tennem: nem csak 11 kilóval vagyok kevesebb (végre megmértem magam), hanem rengeteg energiával is. Eddig sem voltam egy erőember, de most már teljesen ciki a helyzet. A legapróbb lejtők is utamat állták, így kénytelen voltam egy csomószor leszállni és tolni a biciklit. Ez azért fura, mert ehhez képest az alap energiaszintem meg tök magas, és nem bírok megüli a valagamon. Különös.
Mire visszaértünk a házhoz, már csak egy gyors ebédre futotta, mert jött értünk az autó és bevitt minket Pondicherry-be. Ez az Auroville-hez legközelebbi nagyváros, volt francia gyarmat, Dél-India gyöngyszeme. Mindenki, aki már látta, azt állította, hogy ez a legjobb hely széles e délen. Nem akartam nekik hinni, mert akkor még úgy gondoltam, hogy a nyugati civilizációval „kórosan” megfertőzött India nem is lehet igazán jó. Az elmúlt két hónap kicsit átírta az értékrendemet, és most már kénytelen vagyok hevesen egyetérteni. Ez a város tényleg szuper. Jó, nyilván ennek is vannak rossz részei, és a keresztülhaladó csatorna ugyanolyan büdös, mint bárhol máshol. A hangulat azonban teljesen más. A néhai francia körzet utcái és házai olyan hangulatosak, hogy az embernek kedve lenni végigsétálni az összes utcán, egymás után. Nagyrészt mi is ezt csináltuk Veróval. Belefutottunk két német leányba, akikkel beszélgettünk egy keveset, majd elindultunk a Nehru út felé, mivel elsősorban shoppingolás volt a program. Maga az út is tele van boltokkal. Mindent lehet kapni, ami szem-szájnak ingere. A legjobb azonban maga a piac volt, ami pezsgő zsongásával teljesen megnyert minket. Nem vettünk semmit (csak némi gyümölcsöt), de nagyon jól eltelt az idő. Végül beugrottunk a Hot Breads nevű pékségbe/kávézóba, ahol már megfordultunk egyszer még hármasban. Ez a hely is a francia örökség része. Lehet rendes, európai pékárut kapni. Főleg franciát persze. Bagettet, crissant-t, kenyeret, meg mindenféle jóságot. Van nekik süteményes pultjuk is, ahol nagy megdöbbenésünkre odaadóan stírölt minket néhány Magyar szelet névre hallgató süti. Nem is hagyhattuk őket ott. Hogy mitől magyar, azt először nem tudtuk eldönteni. Semmi nem utalt magyar mivoltára. Kóstolás után kiderült, hogy a krémjének tök ugyanolyan íze van, mint a hajdani télifagyinak. Valószínűleg ez lehet az indok. :)
New Age is comming
Auroville-től már az első percben leesett az állunk. Hihetetlen, hogy képesek voltak egy ilyen helyet megcsinálni és fenntartani Indiában. Minden ellentmondásával együtt ez a hely tényleg valami más.
Hogy micsoda Auroville, abba itt nem szeretnék belebonyolódni. Kimerítő információt lehet róla találni mindenütt a neten. A lényeg, hogy néhányan úgy gondolták, lehet egy új és jobb világot építeni, ahol majd az új és jobb emberek élhetnek. Bár az elmúlt évtizedekben nem sikerült minden tökéletesen, azért egy-egy őstag arcán még mindig ott az elszántság és a hit, ami az elején segített a hely létrehozásában. Ide nyertünk mi bebocsátást.
Mária Dzsí eme valószerűtlen helyen tölti néha nyári vakációját, ahogy most is. Először csak annyit érzékeltünk az egészből, hogy egy növényzettel dúsan beültetett, tiszta, rendezett területre értünk, ahol csend van és közel a természet. A lakástól is teljesen oda voltunk. Egy darabka nyugati civilizáció, indiai körülményekhez igazítva.
Ahogy telt az idő, egyre több információt tudtunk meg a helyről, és így lett ez az egész egyre ellentmondásosabb. Még most, napokkal később sem tudom eldönteni, hogy végül is mi a véleményem erről az egészről. Vajon tényleg van alapja egy ilyen helynek, ahol mindenki egyenlő lehet és egy ideális társadalomban élhet? Vagy csak néhány gazdag, kiöregedett hippi naiv képzelgése, amit már akkor megbicsaklott, mikor még el sem kezdődött semmi? Az elképzelés minden esetre jó, kár, hogy a világ már csak olyan, amilyen.
Az első napot mindjárt a pihenésnek szenteltük. Illetve Mária Dzsí a korháznak, mivel sajnos gondok adódtak a lábával. És ez csak a kezdet volt. A kórházból jó hírekkel visszatérve ebéd után elindultunk a központba, hogy biciklit béreljünk. Meg is kaptuk a csodajárgányokat, amik éppen arra jók voltak, hogy kis távolságokat megtegyünk velük. Nem is kellett nagyokat utazni, mivel maga Auroville nem olyan nagy. Körbekerekeztünk a falun, megnéztük a fontosabb épületeket, köztük az arany golflabdára hajazó Mátrimandírt, ami az egésznek a központja. A Visitors Center-ben megtekintettük a kiállítást, amely a hely történetét hivatott bemutatni. A képek között feltűnt a hajdani magyar brigád, akik egy marék magyar földdel járultak hozzá a létesítmény felépítéséhez.
Auroville lakosságának (akik kiérdemelték az állampolgárságot) kétharmada külföldi, köztük elvileg hét magyar is van, bár velük nem találkoztunk. Nem mintha olyan nagy lenne itt a társasági élet. Nagyjából a közös meditációkban és a Solar Kitchen tetején elköltött kávéban és vacsorában realizálódik. Tényleg nagy a béke és a nyugalom. Autókat nem is igazán engednek be sehová, maximum az elektromos darabokat. Így mindenki két keréken utazik emberi erővel hajtva vagy motorizálva. Ebbe a nyugalomba teljesen belefér az úton sétálgató páva és a játszadozó mongúzok a teraszon.
Benéztünk a szuvenír shopokba, ahol lehetett kapni mindenféle ezobioterikus dolgot, Auro tésztától az Auro ruháig. Fura, hogy váltig állítják, hogy ez nem egy turista hely, ehhez képest mégis megvan minden, ami a turistáknak kell. Ez is például az egyik olyan szembeszökő ellentmondás, ami a nagy szavak és az anyagias valóság között feszül.
Mivel (elvileg) földi halandó csak különleges engedéllyel léphet be a Mátrimandír belsejébe, gyorsan kihasználva az adódó lehetőséget, bekönyörögtük magunkat egy három nappal későbbi csoportba. Ez azt jelentette, hogy alaposan elő kellett adni magunkat a telefonban egy nőnek, hogy mi biz mindent kiállítást, könyvet, videót láttunk erről a helyről, és nagyon-nagyon érdeklődünk. Ez utóbbi igaz is volt. Sikeresen átmentünk a teszten, és kaptunk negyed órás belépést, amit csendes meditációval tölthetünk. Miután beszélgettünk és teáztunk egy ideig, visszirányultunk a ház békéjébe és nyugalmába.
A következő három napban csak hálni jártunk vissza, ugyanis kirándultunk mindenfelé, amit majd egy későbbi bejegyzésben örökítek meg. Hogy ne vágjam félbe Auroville történetét, előre ugrok három napot, a bizonyos meditáláshoz.
Az utolsó napon Veróval felkerekedtünk, és elcangáztunk a főkapujához, ahol azok a bizonyos kiválasztottak beléphetnek a kertbe és az ott fényeskedő épületbe. Itt elég gyorsan kiderült, hogy naponta 160 embert engednek be vizitálásra. Ennyit a kiválasztottság melldagasztó élményéről. Várakoznunk kellett egy darabig, míg az előző csoport végzett a látogatással. Körülöttünk csupa fura ember. A földhözragadt indológus palánták nem nagyon tudnak mit kezdeni a spiritualizmus magasabb fokán (vagyis nullától különböző bármely szinten) elhelyezkedő hippiszerű elemekkel. Aztán még egy nyugalom megzavarására alkalmas csoport is érkezett, úgy húsz indus turizmó személyében. Itt már sejtettük, hogy ebből baj lesz.
Mivel elvileg ennek a helynek semmi köze a valláshoz (de azért mandírnak hívják, és mindenféle isteni szimbólumrendszerrel rendelkezik; szintén roppant konzekvens) ki van írva, hogy kéretik mellőzni minden vallásos megmozdulást: hajlongást, mantrázást, körbejárást, ölelgetést, puszilgatást. Az indusokból nem lehet kinevelni az ilyen irányú tevékenységet, ezért még a kert szélén demonstratív céllal elhelyezett épületelemet is kénytelen voltak körbecsókolni és fejjel érinteni. A kertben már elvileg nem szabad beszélni, hogy mindenki magába merülve elmélyedhessen. Kedves indiai barátainknak az ilyesmi smafu, inkább beszélgettek és röhögcséltek. Elmélyedésre esély sem volt. Gondoltam, majd bent az épületben.
A Mandír külsőre és belsőre is leginkább valami nyolcvanas évekbeli lowbudget sci-fi-t idéz, de ehhez képest tényleg hatásos. A belső hófehér burkolat, a puha szőnyeg és a halkan csordogáló víz hangja elzsibbasztja még a két lábon járó koffeinkapszulákat is. A központi, kör alapterületű teremnél nem is lehetne alkalmasabb hely a meditációra. Körben fehér oszlopok, a földön párnák. Középen egy óriási kristálygömb szórja szét a tető apró nyílásán besugárzó napfényt. Néma csend. Az emberek még a lélegzetükre is figyelnek, nehogy megzavarják a többieket.
Mivel nem vagyok nagy meditáló, sőt, kifejezetten nem bírom, ha kordában kell tartani az agyamat, előre láttam, hogy inkább gondolkodással fogom tölteni az időt, mint a gondolatok kizárásával. De valami hihetetlen csoda folytán sikerült olyan hangulatba jönnöm a hely varázsától, hogy agyam megelégedett a fénycsóvában keringő porszemek és a kristálygömbön tükröződő homályos emberi alakok szemlélésével. Az a néhány gondolat, ami átfutott az agyamon, az a kedves indiai elemeknek köszönhető. Mivel még ott sem tudták türtőztetni magukat, és kénytelenek voltak elereszteni néhány suttogást és ásítást, nem beszélve a karkötők folytonos csörgésétől, amik a tökéletes csendben egyből felborzolták minden idegszálamat.
Mikor letelt az idő, halkan és békében hagytam el a termet, hogy a túrát folytatva megnézzem a gömb alatti tavacskát, a kert többi tartozékát, köztük az alapítás helyét kijelölő banjan fát. Ez a fa, komolyan mondom, tökéletes. Ha lehet ez mondani valamire, akkor erre a fára lehet. Ahogy letelepedtünk alatta, olyan közel éreztem magam a Földhöz, mint még soha. Eme számomra szokatlan élményeket megint az indus turisták zavarták meg a viháncolásukkal.
A kertből kiérve váltottunk szót újra Veróval, és egyből kibukott mindkettőnkből a felgyülemlett ellenszenv a helyi lakosság iránt. Nagy hirtelenjében sok csúnya dolognak adtunk hangot, amit azóta már átértékeltem, de továbbra is azt gondolom, hogy ez hely nem egy ilyen kulturális háttérrel rendelkező népnek való. Ők maradjanak csak a maguk jelenkori hangos, látványos, tömjénes vallásuknál.
Szóval nem is tudom, mit kellene gondolnom erről a helyről. Az alapvető elvek nagyon tetszenek. A teória mindig is közelebb állt hozzám, mint a gyakorlat. Talán azért, mert a teóriát még tisztán lehet tartani, a matériát már csak bajosan. Ez a hely is olyan jó lehetne, ha meg tudna maradni a maga egyszerűségében, és nem akaszkodna rá a sok new age sallang és az anyagiaskodás. Mindenképpen csodálatra méltó, hogy sikerült megvalósítani egy ilyen elképzelést, mert a legtöbb esetben erre sem kerül sor. Örülök, hogy láttam, de azt hiszem, tovább kell keresnem a saját variációmat a békére.
Hogy micsoda Auroville, abba itt nem szeretnék belebonyolódni. Kimerítő információt lehet róla találni mindenütt a neten. A lényeg, hogy néhányan úgy gondolták, lehet egy új és jobb világot építeni, ahol majd az új és jobb emberek élhetnek. Bár az elmúlt évtizedekben nem sikerült minden tökéletesen, azért egy-egy őstag arcán még mindig ott az elszántság és a hit, ami az elején segített a hely létrehozásában. Ide nyertünk mi bebocsátást.
Mária Dzsí eme valószerűtlen helyen tölti néha nyári vakációját, ahogy most is. Először csak annyit érzékeltünk az egészből, hogy egy növényzettel dúsan beültetett, tiszta, rendezett területre értünk, ahol csend van és közel a természet. A lakástól is teljesen oda voltunk. Egy darabka nyugati civilizáció, indiai körülményekhez igazítva.
Ahogy telt az idő, egyre több információt tudtunk meg a helyről, és így lett ez az egész egyre ellentmondásosabb. Még most, napokkal később sem tudom eldönteni, hogy végül is mi a véleményem erről az egészről. Vajon tényleg van alapja egy ilyen helynek, ahol mindenki egyenlő lehet és egy ideális társadalomban élhet? Vagy csak néhány gazdag, kiöregedett hippi naiv képzelgése, amit már akkor megbicsaklott, mikor még el sem kezdődött semmi? Az elképzelés minden esetre jó, kár, hogy a világ már csak olyan, amilyen.
Az első napot mindjárt a pihenésnek szenteltük. Illetve Mária Dzsí a korháznak, mivel sajnos gondok adódtak a lábával. És ez csak a kezdet volt. A kórházból jó hírekkel visszatérve ebéd után elindultunk a központba, hogy biciklit béreljünk. Meg is kaptuk a csodajárgányokat, amik éppen arra jók voltak, hogy kis távolságokat megtegyünk velük. Nem is kellett nagyokat utazni, mivel maga Auroville nem olyan nagy. Körbekerekeztünk a falun, megnéztük a fontosabb épületeket, köztük az arany golflabdára hajazó Mátrimandírt, ami az egésznek a központja. A Visitors Center-ben megtekintettük a kiállítást, amely a hely történetét hivatott bemutatni. A képek között feltűnt a hajdani magyar brigád, akik egy marék magyar földdel járultak hozzá a létesítmény felépítéséhez.
Auroville lakosságának (akik kiérdemelték az állampolgárságot) kétharmada külföldi, köztük elvileg hét magyar is van, bár velük nem találkoztunk. Nem mintha olyan nagy lenne itt a társasági élet. Nagyjából a közös meditációkban és a Solar Kitchen tetején elköltött kávéban és vacsorában realizálódik. Tényleg nagy a béke és a nyugalom. Autókat nem is igazán engednek be sehová, maximum az elektromos darabokat. Így mindenki két keréken utazik emberi erővel hajtva vagy motorizálva. Ebbe a nyugalomba teljesen belefér az úton sétálgató páva és a játszadozó mongúzok a teraszon.
Benéztünk a szuvenír shopokba, ahol lehetett kapni mindenféle ezobioterikus dolgot, Auro tésztától az Auro ruháig. Fura, hogy váltig állítják, hogy ez nem egy turista hely, ehhez képest mégis megvan minden, ami a turistáknak kell. Ez is például az egyik olyan szembeszökő ellentmondás, ami a nagy szavak és az anyagias valóság között feszül.
Mivel (elvileg) földi halandó csak különleges engedéllyel léphet be a Mátrimandír belsejébe, gyorsan kihasználva az adódó lehetőséget, bekönyörögtük magunkat egy három nappal későbbi csoportba. Ez azt jelentette, hogy alaposan elő kellett adni magunkat a telefonban egy nőnek, hogy mi biz mindent kiállítást, könyvet, videót láttunk erről a helyről, és nagyon-nagyon érdeklődünk. Ez utóbbi igaz is volt. Sikeresen átmentünk a teszten, és kaptunk negyed órás belépést, amit csendes meditációval tölthetünk. Miután beszélgettünk és teáztunk egy ideig, visszirányultunk a ház békéjébe és nyugalmába.
A következő három napban csak hálni jártunk vissza, ugyanis kirándultunk mindenfelé, amit majd egy későbbi bejegyzésben örökítek meg. Hogy ne vágjam félbe Auroville történetét, előre ugrok három napot, a bizonyos meditáláshoz.
Az utolsó napon Veróval felkerekedtünk, és elcangáztunk a főkapujához, ahol azok a bizonyos kiválasztottak beléphetnek a kertbe és az ott fényeskedő épületbe. Itt elég gyorsan kiderült, hogy naponta 160 embert engednek be vizitálásra. Ennyit a kiválasztottság melldagasztó élményéről. Várakoznunk kellett egy darabig, míg az előző csoport végzett a látogatással. Körülöttünk csupa fura ember. A földhözragadt indológus palánták nem nagyon tudnak mit kezdeni a spiritualizmus magasabb fokán (vagyis nullától különböző bármely szinten) elhelyezkedő hippiszerű elemekkel. Aztán még egy nyugalom megzavarására alkalmas csoport is érkezett, úgy húsz indus turizmó személyében. Itt már sejtettük, hogy ebből baj lesz.
Mivel elvileg ennek a helynek semmi köze a valláshoz (de azért mandírnak hívják, és mindenféle isteni szimbólumrendszerrel rendelkezik; szintén roppant konzekvens) ki van írva, hogy kéretik mellőzni minden vallásos megmozdulást: hajlongást, mantrázást, körbejárást, ölelgetést, puszilgatást. Az indusokból nem lehet kinevelni az ilyen irányú tevékenységet, ezért még a kert szélén demonstratív céllal elhelyezett épületelemet is kénytelen voltak körbecsókolni és fejjel érinteni. A kertben már elvileg nem szabad beszélni, hogy mindenki magába merülve elmélyedhessen. Kedves indiai barátainknak az ilyesmi smafu, inkább beszélgettek és röhögcséltek. Elmélyedésre esély sem volt. Gondoltam, majd bent az épületben.
A Mandír külsőre és belsőre is leginkább valami nyolcvanas évekbeli lowbudget sci-fi-t idéz, de ehhez képest tényleg hatásos. A belső hófehér burkolat, a puha szőnyeg és a halkan csordogáló víz hangja elzsibbasztja még a két lábon járó koffeinkapszulákat is. A központi, kör alapterületű teremnél nem is lehetne alkalmasabb hely a meditációra. Körben fehér oszlopok, a földön párnák. Középen egy óriási kristálygömb szórja szét a tető apró nyílásán besugárzó napfényt. Néma csend. Az emberek még a lélegzetükre is figyelnek, nehogy megzavarják a többieket.
Mivel nem vagyok nagy meditáló, sőt, kifejezetten nem bírom, ha kordában kell tartani az agyamat, előre láttam, hogy inkább gondolkodással fogom tölteni az időt, mint a gondolatok kizárásával. De valami hihetetlen csoda folytán sikerült olyan hangulatba jönnöm a hely varázsától, hogy agyam megelégedett a fénycsóvában keringő porszemek és a kristálygömbön tükröződő homályos emberi alakok szemlélésével. Az a néhány gondolat, ami átfutott az agyamon, az a kedves indiai elemeknek köszönhető. Mivel még ott sem tudták türtőztetni magukat, és kénytelenek voltak elereszteni néhány suttogást és ásítást, nem beszélve a karkötők folytonos csörgésétől, amik a tökéletes csendben egyből felborzolták minden idegszálamat.
Mikor letelt az idő, halkan és békében hagytam el a termet, hogy a túrát folytatva megnézzem a gömb alatti tavacskát, a kert többi tartozékát, köztük az alapítás helyét kijelölő banjan fát. Ez a fa, komolyan mondom, tökéletes. Ha lehet ez mondani valamire, akkor erre a fára lehet. Ahogy letelepedtünk alatta, olyan közel éreztem magam a Földhöz, mint még soha. Eme számomra szokatlan élményeket megint az indus turisták zavarták meg a viháncolásukkal.
A kertből kiérve váltottunk szót újra Veróval, és egyből kibukott mindkettőnkből a felgyülemlett ellenszenv a helyi lakosság iránt. Nagy hirtelenjében sok csúnya dolognak adtunk hangot, amit azóta már átértékeltem, de továbbra is azt gondolom, hogy ez hely nem egy ilyen kulturális háttérrel rendelkező népnek való. Ők maradjanak csak a maguk jelenkori hangos, látványos, tömjénes vallásuknál.
Szóval nem is tudom, mit kellene gondolnom erről a helyről. Az alapvető elvek nagyon tetszenek. A teória mindig is közelebb állt hozzám, mint a gyakorlat. Talán azért, mert a teóriát még tisztán lehet tartani, a matériát már csak bajosan. Ez a hely is olyan jó lehetne, ha meg tudna maradni a maga egyszerűségében, és nem akaszkodna rá a sok new age sallang és az anyagiaskodás. Mindenképpen csodálatra méltó, hogy sikerült megvalósítani egy ilyen elképzelést, mert a legtöbb esetben erre sem kerül sor. Örülök, hogy láttam, de azt hiszem, tovább kell keresnem a saját variációmat a békére.
Kánycsipuram
Másnap kicsit nehezen ébredtünk, hála a hosszú kimaradásnak. Mindenképpen korán akartunk indulni, mert Kánycsira csak egy fél napunk volt. A buszút elég szótlanul telt, inkább csak szemléltük az indiai szavannát, és azt a néhány falut, ami mellett elhaladtunk. Kánycsi jóval nagyobbnak és zsúfoltabbnak tűnt, mint Mahábalipuram. A buszról leszállva kicsit el is voltunk veszve. Akadályoztak minket a csomagjaink és nem nagyon tudtunk volna szabadon közlekedni tőlük. Gondoltuk, hogy lepakoljuk őket valami helyen, de a gyorsan ránk támadó riksás bácsi jobb alternatívának tűnt. Miután majdnem felére alkudtuk az árat, hagytuk magunkat rábeszélni a riksatúrára. A bácsi (Bábu) végigfurikázott minket a városon és elvitt mind az öt megtekintésre érdemes templomhoz. Nélküle biztos nem jutott volna időnk minden helyre és még jól el is tévedtünk volna az amúgy nem túl szimpatikus városban.
A templomok nagyon szépek voltak. Leszámítva, hogy nagy részük az indiai renoválás és „restaurálás” áldozatává lett. Ez azt jelenti, hogy a lekopott szobrokra rátapasztanak valami agyagszerű dolgot és újra belekarcolják a szobrok vonásait. Úgy, ahogy mondjuk én csináltam óvodás koromban. Egyfelől volt nagyon vicces, másfelől meg kiábrándító és dühítő. Csodás alkotásokat tesznek ezzel teljesen élvezhetetlenné. Néha még ki is festik őket jó színesre, csak hogy még jobban adjanak a hangulatnak.
Nagyon büszke voltam, amiért csak egyszer hagytuk lehúzni magunkat pénzzel. Az első templomnál még nem voltunk formában és beáldoztunk 10 rúpiát „adományként”. A későbbiekben sikerült lebeszélnünk mindenkit az 50 rúpiás fényképezési díjról és egyebekről. Szerencsére a riksás bácsi mindig előre elmondta, hogy hol miért és mennyit kell fizetni, így megvolt a szükséges magabiztosság is.
A templomok megszemlélése után volt egy kötelező vizit egy selyemszári üzemben. Ez Kánycsi másik nagy nevezetessége. Mivel a bácsi, gondolom, kap némi jutalékot, ha ő viszi a kuncsaftot, kénytelenek voltunk belátogatni egy ilyenbe. Már az elején mondtuk, hogy nem veszünk semmit. Mondták nem baj, akkor nézzük meg a „gyárat”. A gyár egy darab szövőszékből állt. Roppant izgalmas. Gyorsan elhúztuk a csíkot rosszalló tekintetek közepette. Inkább bevetettük magunkat egy étterembe és bevezettem Verót a dószá és a paróta rejtelmeibe.
Miután lelkünk és hasunk is feltöltődött a helyi belevalóval, megkerestük a Chennai-ba tartó buszt. Újabb két óra és némi átszállós-bóklászós városi helyváltoztatás után kijutottunk a reptérre, ahol a megbeszélés szerint Mária Dzsí-vel volt a találkozó. Kicsit hamarabb érkeztünk, így megtekinthettük egy nagy csapat srí lanká-i ember érkezését, és megállapíthattuk a jellemző különbségeket köztük és északi szomszédjaik között. Az biztos, hogy a szigetlakó nők igényesebben kötik a szárit. Volt köztük egy két buddhista szerzetes is. Nem voltak túl szépek a szó hagyományos értelmében, de az én lelkemnek jól esett a látvány.
Másfél órával, két laposra ült fenékkel és egy méregdrága kólával később befutott a kocsi és Mária Dzsí. Gyorsan bepakoltunk a csomagtartóba és bevágtuk magunkat a légkondis, bérelt autó védelmező falai közé, majd elindultunk Auroville felé. Útközben félbeszakítva a minden irányú mesélést, még megálltunk a Tigris barlangnál, hogy újabb pipa kerüljön a művtöri könyv tartalomjegyzékébe.
A templomok nagyon szépek voltak. Leszámítva, hogy nagy részük az indiai renoválás és „restaurálás” áldozatává lett. Ez azt jelenti, hogy a lekopott szobrokra rátapasztanak valami agyagszerű dolgot és újra belekarcolják a szobrok vonásait. Úgy, ahogy mondjuk én csináltam óvodás koromban. Egyfelől volt nagyon vicces, másfelől meg kiábrándító és dühítő. Csodás alkotásokat tesznek ezzel teljesen élvezhetetlenné. Néha még ki is festik őket jó színesre, csak hogy még jobban adjanak a hangulatnak.
Nagyon büszke voltam, amiért csak egyszer hagytuk lehúzni magunkat pénzzel. Az első templomnál még nem voltunk formában és beáldoztunk 10 rúpiát „adományként”. A későbbiekben sikerült lebeszélnünk mindenkit az 50 rúpiás fényképezési díjról és egyebekről. Szerencsére a riksás bácsi mindig előre elmondta, hogy hol miért és mennyit kell fizetni, így megvolt a szükséges magabiztosság is.
A templomok megszemlélése után volt egy kötelező vizit egy selyemszári üzemben. Ez Kánycsi másik nagy nevezetessége. Mivel a bácsi, gondolom, kap némi jutalékot, ha ő viszi a kuncsaftot, kénytelenek voltunk belátogatni egy ilyenbe. Már az elején mondtuk, hogy nem veszünk semmit. Mondták nem baj, akkor nézzük meg a „gyárat”. A gyár egy darab szövőszékből állt. Roppant izgalmas. Gyorsan elhúztuk a csíkot rosszalló tekintetek közepette. Inkább bevetettük magunkat egy étterembe és bevezettem Verót a dószá és a paróta rejtelmeibe.
Miután lelkünk és hasunk is feltöltődött a helyi belevalóval, megkerestük a Chennai-ba tartó buszt. Újabb két óra és némi átszállós-bóklászós városi helyváltoztatás után kijutottunk a reptérre, ahol a megbeszélés szerint Mária Dzsí-vel volt a találkozó. Kicsit hamarabb érkeztünk, így megtekinthettük egy nagy csapat srí lanká-i ember érkezését, és megállapíthattuk a jellemző különbségeket köztük és északi szomszédjaik között. Az biztos, hogy a szigetlakó nők igényesebben kötik a szárit. Volt köztük egy két buddhista szerzetes is. Nem voltak túl szépek a szó hagyományos értelmében, de az én lelkemnek jól esett a látvány.
Másfél órával, két laposra ült fenékkel és egy méregdrága kólával később befutott a kocsi és Mária Dzsí. Gyorsan bepakoltunk a csomagtartóba és bevágtuk magunkat a légkondis, bérelt autó védelmező falai közé, majd elindultunk Auroville felé. Útközben félbeszakítva a minden irányú mesélést, még megálltunk a Tigris barlangnál, hogy újabb pipa kerüljön a művtöri könyv tartalomjegyzékébe.
Mahábalipuram
Az elején kicsit megrémültem, hogy hogy a csücsökbe fogom megtalálni Verót az embertenger közepén. Szerencsére elég simán ment az egész. Nagy örömködés közepette megegyeztünk, hogy egyikünk sem örült még ennyire fehér embernek. Én a másfél hónapnyi magányt hevertem ki azonnal, ő pedig az első indiai sokkélményeket, melyeket az előző két napban szerzett Chennai-ban egyedül. Mivel egyikünk sem kívánt a nagyvárosban tartózkodni a szükségesnél egy perccel sem többet, gyorsan buszra szálltunk és elrobogtunk a város szélén lévő buszpályaudvarra. Kis cívődés után lehuppantunk a Mahábalipuramba irányuló légkondis busz ülésére.
Így utóbb visszagondolva ezen a ponton egy tér- és dimenziókapuba léptünk be, melyen keresztül elhagytuk a mindennapok Indiáját és valami egészen más létezési síkra indultunk. Megint valami olyan helyre, ahová Varkalából már bekukkantottam. Most azonban egy hétig láttam Indiát valami üveggömbön keresztül, elég távol ahhoz, hogy ne telepedjen rám a pora, mégis elég közel ahhoz, hogy megérinthessem, ha akarom.
Előre elnézést kértem Verótól a szájmenésem miatt, mivel az elmúlt időszak napi 5 mondatos kommunikációja gyorsan be akarta pótoltatni magát. Ezen kívül gyorsan telt el a kétórás buszozás. Tamil Nadu sokkal inkább hasonlít arra az Indiára, amiről tanultunk. Vagyis jobban megfelel annak a globális képnek, ami előttünk lebeg. Nyilvánvalóan hindubb, mint Kerala. Itt már a vallás jeleibe ütközünk minden sarkon. Legyen az egy kopasz nő, vagy csak egy pici szentély egy fa tövében. Kevés a keresztény templom és a mecset. Keralában nem nagyon vannak fehér, „indiai” púpos tehenek. Én egyet sem láttam. Tamiléknál már hemzsegnek, minden sarkon akad egy. Szóval Indiább, mint Kerala.
Mahábalipuram azonban szintén fura, ahogy minden turistákra kihegyezett hely. Hippisztánnak neveztük el. Itt is csak elszállt fiatalok vagy kalandvágyó nyugdíjasok szaladgáltak az utcán. A nekik berendezett utcák Bahiaszerű üzletekkel, hasist áruló mezítlábas bácsival. Az utcán jól táplált tehenek köröztek, csak hogy megadják a hangulatot. Gyanítottuk, hogy direkt a turizmók kedvéért sétálgatnak körbe-körbe.
Szállásunk megint úgy lett, hogy engedtünk egy ajánlatnak. A hely tele volt külföldi és indiai hippikkel. A hotel nem titkolt szándéka volt ilyen hely benyomását kelteni. Nem maradtunk sokáig, mert elég sok látnivaló volt a városban. Gyors reggeli\ebéd után lesétáltunk a tengerpartra, és megcsodálhattuk a partot csónakostól, templomostól, rohadt halastól. Ahogy rendesen. Először úgy voltunk vele, hogy bérelünk egy biciklit, de a séta mellett döntöttünk.
Bár a látnivalók között elég nagy volt a távolság és az időjárás is tikkasztó volt, azért minden fontosra jutott idő. Nem szeretném nagyon részletezni ezek mibenlétét, ha valakit érdekel, megnézheti a neten. A lényeg, hogy az indiai művészettörtént könyv egy jelentős hányadát kipipálhattuk egy délután alatt. El is kapott minket a szakmai lendület. Én is sokat fényképeztem, de Veró orrára konkrétan odaragadt a fényképezőgép. Megláttam egy régi feliratot és már kattogott is a kamerám. A faluban végigsétálva megtekinthettük a modern szobrászok (vagy inkább szoborkészítők) tevékenységét is. Minden sarkon van egy kőfaragó, nem tudom, hogyan tudnak megélni. Vajon mennyi időként adnak el egy kétméteres fekvő Buddhát?
A nap végére lefáradtunk, ahogy illik. Nem csak fizikailag. Már nagyon belefáradtunk a fotózkodásba az indiaiakkal és az önjelölt idegenvezetők lekoptatásába. Nem tudom, mitől vannak úgy oda, minden sarkon akadt egy fehér.
Estére sörözés volt a program, amit nem is mulasztottunk el. A tengerparti étteremben kezdtünk, de a közeledő vihar és az áramszünet visszatessékelt minket a szállásra. Persze nem voltunk restek és előkerült a táskából némi pálinka. Eme remekbe szabott magyar nedűnek köszönhetően sok kis új hippi ismerőst szereztünk: franciákat, indiaiakat, egy kanadait. A szállás felett is volt egy étterem, végül ott kötöttünk ki és kártyáztunk az újdonsült ismerősökkel. Társaságuk nem kötött le minket túl sokáig, így inkább a szobánk előtti asztalt választottuk, ahová az étterem zárása után még odagyűlt néhány ember, hogy megvitassuk Indiát, mint olyat.
Így utóbb visszagondolva ezen a ponton egy tér- és dimenziókapuba léptünk be, melyen keresztül elhagytuk a mindennapok Indiáját és valami egészen más létezési síkra indultunk. Megint valami olyan helyre, ahová Varkalából már bekukkantottam. Most azonban egy hétig láttam Indiát valami üveggömbön keresztül, elég távol ahhoz, hogy ne telepedjen rám a pora, mégis elég közel ahhoz, hogy megérinthessem, ha akarom.
Előre elnézést kértem Verótól a szájmenésem miatt, mivel az elmúlt időszak napi 5 mondatos kommunikációja gyorsan be akarta pótoltatni magát. Ezen kívül gyorsan telt el a kétórás buszozás. Tamil Nadu sokkal inkább hasonlít arra az Indiára, amiről tanultunk. Vagyis jobban megfelel annak a globális képnek, ami előttünk lebeg. Nyilvánvalóan hindubb, mint Kerala. Itt már a vallás jeleibe ütközünk minden sarkon. Legyen az egy kopasz nő, vagy csak egy pici szentély egy fa tövében. Kevés a keresztény templom és a mecset. Keralában nem nagyon vannak fehér, „indiai” púpos tehenek. Én egyet sem láttam. Tamiléknál már hemzsegnek, minden sarkon akad egy. Szóval Indiább, mint Kerala.
Mahábalipuram azonban szintén fura, ahogy minden turistákra kihegyezett hely. Hippisztánnak neveztük el. Itt is csak elszállt fiatalok vagy kalandvágyó nyugdíjasok szaladgáltak az utcán. A nekik berendezett utcák Bahiaszerű üzletekkel, hasist áruló mezítlábas bácsival. Az utcán jól táplált tehenek köröztek, csak hogy megadják a hangulatot. Gyanítottuk, hogy direkt a turizmók kedvéért sétálgatnak körbe-körbe.
Szállásunk megint úgy lett, hogy engedtünk egy ajánlatnak. A hely tele volt külföldi és indiai hippikkel. A hotel nem titkolt szándéka volt ilyen hely benyomását kelteni. Nem maradtunk sokáig, mert elég sok látnivaló volt a városban. Gyors reggeli\ebéd után lesétáltunk a tengerpartra, és megcsodálhattuk a partot csónakostól, templomostól, rohadt halastól. Ahogy rendesen. Először úgy voltunk vele, hogy bérelünk egy biciklit, de a séta mellett döntöttünk.
Bár a látnivalók között elég nagy volt a távolság és az időjárás is tikkasztó volt, azért minden fontosra jutott idő. Nem szeretném nagyon részletezni ezek mibenlétét, ha valakit érdekel, megnézheti a neten. A lényeg, hogy az indiai művészettörtént könyv egy jelentős hányadát kipipálhattuk egy délután alatt. El is kapott minket a szakmai lendület. Én is sokat fényképeztem, de Veró orrára konkrétan odaragadt a fényképezőgép. Megláttam egy régi feliratot és már kattogott is a kamerám. A faluban végigsétálva megtekinthettük a modern szobrászok (vagy inkább szoborkészítők) tevékenységét is. Minden sarkon van egy kőfaragó, nem tudom, hogyan tudnak megélni. Vajon mennyi időként adnak el egy kétméteres fekvő Buddhát?
A nap végére lefáradtunk, ahogy illik. Nem csak fizikailag. Már nagyon belefáradtunk a fotózkodásba az indiaiakkal és az önjelölt idegenvezetők lekoptatásába. Nem tudom, mitől vannak úgy oda, minden sarkon akadt egy fehér.
Estére sörözés volt a program, amit nem is mulasztottunk el. A tengerparti étteremben kezdtünk, de a közeledő vihar és az áramszünet visszatessékelt minket a szállásra. Persze nem voltunk restek és előkerült a táskából némi pálinka. Eme remekbe szabott magyar nedűnek köszönhetően sok kis új hippi ismerőst szereztünk: franciákat, indiaiakat, egy kanadait. A szállás felett is volt egy étterem, végül ott kötöttünk ki és kártyáztunk az újdonsült ismerősökkel. Társaságuk nem kötött le minket túl sokáig, így inkább a szobánk előtti asztalt választottuk, ahová az étterem zárása után még odagyűlt néhány ember, hogy megvitassuk Indiát, mint olyat.
A vonaton
Már legalább egy hónapja készültem erre a kirándulásra. Akkor szólt ugyanis Veró, a csoporttársam, hogy indiai látogatása alkalmával engem is meglátogat. Vagy ha nem is jön el konkrétan hozzám, találkozhatunk valamilyen elérhető távolságban elhelyezkedő városban. Megbeszéltük, hogy Chennai-ban találkozunk, és onnan kalandozunk majd egy hétig ide-oda. A terveket végül Mária Dzsí (tanszékvezetőm) öntötte formába. Szólt, hogy ő is a közelben van éppen, ezért akár hármasban is tölthetnénk azt a bizonyos hetet. Így is lett.
Hatodikán, pénteken délután indult a vonatom. Előtte már teljesen transzban voltam. Főleg miután vettem a bátorságot és engedélyt kértem Sreelekha anyámtól. Féltem, hogy nemet fog mondani, de végül teljesen barátságosan fogadta. Vagyis elsőre. Szerintem nem tudatosult benne, hogy miről is beszélek. Minden esetre igent mondott. Délutánra már kicsit hivatalosabbra vette a figurát, és megíratott velem egy kérvényt, amiben hozzá „könyörgök”, hogy elhagyhassam a várost (!) ennyi időre. Szépen felhívták a figyelmemet arra, hogy hamarosan kezdődik az Onam fesztivál, és az egyik nyitóceremóniáról lemaradok (ami gyakorlatilag csak egy nagy evés). Közöltem, hogy enni bármikor lehet, utazni viszont most tudok. Persze nem nyertem teljes bocsánatot, de letettem a nagyesküt, hogy a hivatalos nyitóünnepségen itt leszek, és beállíthatnak az első sorba villogni (attól tartok, hogy munduban).
Pénteken még bementem az egyetemre, hogy ne érje szó a ház elejét. Mindenki megjegyezte, hogy teljesen ki vagyok virulva és mi van velem. Hát az utazás – mondom – meg végre emberekkel is találkozok! Ez utóbbit természetesen nem fejtettem ki nekik.
Mivel volt már tapasztalatom vonatozás terén, teljesen felkészülten indultam el a pályaudvarra. 17 órás út állt előttem. Otthoni viszonylatban ez nagyon sok, de itt valahogy nem tűnt olyan soknak, és nem is éreztem olyan borzasztónak. Indiában nagyon sok a kilométer és rendszerint csak nagyon lassan fogy. A kilencszáz valamennyi kilométer megtétele természetesen sok időbe telik, de azért rádolgoztunk még sok ácsorgással is.
Sleeper Class-on utaztam. Ez gyakorlatilag a sima másodosztály hálókocsiban előadva. Kabinszerű megoldással dolgoznak, annyi a különbséggel, hogy ezek a kabinok nincsenek elválasztva a folyosótól, és a folyosón is van két fekvőalkalmatosság. Így egy „egységben” összesen 8 ember alhat, ha tud. Peti tanácsára a legfelső ágyat foglaltam le. Praktikus is lenne, ha indiai lennék. Az tök jó, hogy az ember akkor alszik, mikor akar, nem másznak át rajta az emberek, sötöbö. Sajnos a méretei azonban nem megfelelőek egy magamfajta európainak. Hogy nem tudok felülni, az még ok, mert a többin sem lehet, de a fekhely hossza már sehogy sem optimális. Nem tudtam kinyújtani a lábamat, mert vagy 20 centire lelógott a levegőbe, és ilyetén formán limbólécként funkcionált a nagyobb termetű indusok számára. Plusz a plafonra szerelt ventillátorok is túl közel vannak, így megint ki lett belőlem fújva a pelyva rendesen. Reggelre szanaszét fagytam. Nyitott ajtó, nyitott ablak, ventilátorok és a plafonon néha becsöpögő esővíz a vécészaggal kombinálva elég egyedi élményt nyújt.
Amit a legjobban élveztem (a világlátás mellett), az a folyton házhoz jövő kaja. Otthon is jön a szekér, hogy a népek vehessenek kávét meg ilyesmit, de mindezt csillagászati áron, amitől az embernek teljesen elmegy a kedve az egésztől. Itt azonban teljesen más a helyzet. Egymást érik a különböző árusok: kávé, tea, édesség, víz, üdítő, rágcsa, mindenféle főtt kaja és még játék, könyv és felfújható párna is feltűnik néha. Az árak olyanok, mint a szárazföldön, így az ember szívesen fogyasztja a menzateát és kávét és vacsorára a kicsomagolt csapátít.
Az útitársak elég változatos képet mutattak. Mivel csak néhányan jöttek az elejétől a végéig, elég nagy volt a fluktuáció. Az én blokkomban a nyolc és félből négy és felen tartottak ki a végéig. Volt egy vélhetően chennai-i srác, aki nagyon nem tudta magát hova tenni a trendi pólójában és farmerjében. Nem is értem, mit keresett a SC-n. Aztán ott volt még egy család, kisgyerekestől. Biztosra veszem, hogy fiatalabbak voltak, mint én. A leány nagyon kedves arcú és szimpatikus volt (már amennyire ezt meg lehet állapítani beszélgetés nélkül), a férje valószínűleg egy kerti törpe és R2D2 szentségtelen frigyéből született, de azért ő is jó fejnek látszott. A két különböző típusú ember kereszteződéséből egy nagyon aranyos kisgyerek született. Jó volt figyelni őket, ahogy egy tányérból eszik az otthonról hozott vacsorát és ahogy játszanak a kisgyerekkel. És a gyerek bírta sírás nélkül, ami a legnagyobb csoda. A többi embert csak akkor észleltem pár pillanatra, mikor valamiért felriadtam álmomból.
Teljesen elégedett voltam a körülményekkel. Ennyi pénzért ilyen minőséget otthon is szívesen látnék, még akkor is, ha nálunk közel sincsenek ilyen távolságok. Azért a Budapest-Mátészalka viszonylatban is jól esne egy hálókocsi néha.
Másnap reggel már Tamil Nadu-ban ébredtem. Ezt elég sok dolog érzékeltette. Egyrészt teljesen megváltozott a táj. Az éjszaka folyamán a keralai dzsungelből a tamil szavannára értünk. Az alacsony épületek, a száraz, alacsony fák, a nagy, szabad füves terek teljesen azt a hatást keltették, mintha Afrikában lennék. Vagy legalább Afganisztánban. Esőnek nyoma sem volt, csak a száraz puszta mindenütt.
A másik nyilvánvaló változás a vonat belsejében volt tapasztalható. Míg Keralában csak az árusok mászkáltak, addig tamil földre lépve megjelentek a koldusok és egyéb állatfajták is. Negyed óránkét jött valami szerencsétlen és rángatta meg a nadrágszáramat, hogy adjak neki pénzt. A végére sikerült kifejlesztenem egy olyan rosszalló tekintetet, amitől egyből odébb mentek. Több szempontból is bosszantó ez az egész. Főleg, hogy még mindig küzd bennem a segítő hajlam az indiai túlélési ösztönökkel. Egy hidzsra jól megátkozott, amiért nem adtam neki pénzt. Remélem a sok szent hely meglátogatása azóta levette rólam a rontást.
Hatodikán, pénteken délután indult a vonatom. Előtte már teljesen transzban voltam. Főleg miután vettem a bátorságot és engedélyt kértem Sreelekha anyámtól. Féltem, hogy nemet fog mondani, de végül teljesen barátságosan fogadta. Vagyis elsőre. Szerintem nem tudatosult benne, hogy miről is beszélek. Minden esetre igent mondott. Délutánra már kicsit hivatalosabbra vette a figurát, és megíratott velem egy kérvényt, amiben hozzá „könyörgök”, hogy elhagyhassam a várost (!) ennyi időre. Szépen felhívták a figyelmemet arra, hogy hamarosan kezdődik az Onam fesztivál, és az egyik nyitóceremóniáról lemaradok (ami gyakorlatilag csak egy nagy evés). Közöltem, hogy enni bármikor lehet, utazni viszont most tudok. Persze nem nyertem teljes bocsánatot, de letettem a nagyesküt, hogy a hivatalos nyitóünnepségen itt leszek, és beállíthatnak az első sorba villogni (attól tartok, hogy munduban).
Pénteken még bementem az egyetemre, hogy ne érje szó a ház elejét. Mindenki megjegyezte, hogy teljesen ki vagyok virulva és mi van velem. Hát az utazás – mondom – meg végre emberekkel is találkozok! Ez utóbbit természetesen nem fejtettem ki nekik.
Mivel volt már tapasztalatom vonatozás terén, teljesen felkészülten indultam el a pályaudvarra. 17 órás út állt előttem. Otthoni viszonylatban ez nagyon sok, de itt valahogy nem tűnt olyan soknak, és nem is éreztem olyan borzasztónak. Indiában nagyon sok a kilométer és rendszerint csak nagyon lassan fogy. A kilencszáz valamennyi kilométer megtétele természetesen sok időbe telik, de azért rádolgoztunk még sok ácsorgással is.
Sleeper Class-on utaztam. Ez gyakorlatilag a sima másodosztály hálókocsiban előadva. Kabinszerű megoldással dolgoznak, annyi a különbséggel, hogy ezek a kabinok nincsenek elválasztva a folyosótól, és a folyosón is van két fekvőalkalmatosság. Így egy „egységben” összesen 8 ember alhat, ha tud. Peti tanácsára a legfelső ágyat foglaltam le. Praktikus is lenne, ha indiai lennék. Az tök jó, hogy az ember akkor alszik, mikor akar, nem másznak át rajta az emberek, sötöbö. Sajnos a méretei azonban nem megfelelőek egy magamfajta európainak. Hogy nem tudok felülni, az még ok, mert a többin sem lehet, de a fekhely hossza már sehogy sem optimális. Nem tudtam kinyújtani a lábamat, mert vagy 20 centire lelógott a levegőbe, és ilyetén formán limbólécként funkcionált a nagyobb termetű indusok számára. Plusz a plafonra szerelt ventillátorok is túl közel vannak, így megint ki lett belőlem fújva a pelyva rendesen. Reggelre szanaszét fagytam. Nyitott ajtó, nyitott ablak, ventilátorok és a plafonon néha becsöpögő esővíz a vécészaggal kombinálva elég egyedi élményt nyújt.
Amit a legjobban élveztem (a világlátás mellett), az a folyton házhoz jövő kaja. Otthon is jön a szekér, hogy a népek vehessenek kávét meg ilyesmit, de mindezt csillagászati áron, amitől az embernek teljesen elmegy a kedve az egésztől. Itt azonban teljesen más a helyzet. Egymást érik a különböző árusok: kávé, tea, édesség, víz, üdítő, rágcsa, mindenféle főtt kaja és még játék, könyv és felfújható párna is feltűnik néha. Az árak olyanok, mint a szárazföldön, így az ember szívesen fogyasztja a menzateát és kávét és vacsorára a kicsomagolt csapátít.
Az útitársak elég változatos képet mutattak. Mivel csak néhányan jöttek az elejétől a végéig, elég nagy volt a fluktuáció. Az én blokkomban a nyolc és félből négy és felen tartottak ki a végéig. Volt egy vélhetően chennai-i srác, aki nagyon nem tudta magát hova tenni a trendi pólójában és farmerjében. Nem is értem, mit keresett a SC-n. Aztán ott volt még egy család, kisgyerekestől. Biztosra veszem, hogy fiatalabbak voltak, mint én. A leány nagyon kedves arcú és szimpatikus volt (már amennyire ezt meg lehet állapítani beszélgetés nélkül), a férje valószínűleg egy kerti törpe és R2D2 szentségtelen frigyéből született, de azért ő is jó fejnek látszott. A két különböző típusú ember kereszteződéséből egy nagyon aranyos kisgyerek született. Jó volt figyelni őket, ahogy egy tányérból eszik az otthonról hozott vacsorát és ahogy játszanak a kisgyerekkel. És a gyerek bírta sírás nélkül, ami a legnagyobb csoda. A többi embert csak akkor észleltem pár pillanatra, mikor valamiért felriadtam álmomból.
Teljesen elégedett voltam a körülményekkel. Ennyi pénzért ilyen minőséget otthon is szívesen látnék, még akkor is, ha nálunk közel sincsenek ilyen távolságok. Azért a Budapest-Mátészalka viszonylatban is jól esne egy hálókocsi néha.
Másnap reggel már Tamil Nadu-ban ébredtem. Ezt elég sok dolog érzékeltette. Egyrészt teljesen megváltozott a táj. Az éjszaka folyamán a keralai dzsungelből a tamil szavannára értünk. Az alacsony épületek, a száraz, alacsony fák, a nagy, szabad füves terek teljesen azt a hatást keltették, mintha Afrikában lennék. Vagy legalább Afganisztánban. Esőnek nyoma sem volt, csak a száraz puszta mindenütt.
A másik nyilvánvaló változás a vonat belsejében volt tapasztalható. Míg Keralában csak az árusok mászkáltak, addig tamil földre lépve megjelentek a koldusok és egyéb állatfajták is. Negyed óránkét jött valami szerencsétlen és rángatta meg a nadrágszáramat, hogy adjak neki pénzt. A végére sikerült kifejlesztenem egy olyan rosszalló tekintetet, amitől egyből odébb mentek. Több szempontból is bosszantó ez az egész. Főleg, hogy még mindig küzd bennem a segítő hajlam az indiai túlélési ösztönökkel. Egy hidzsra jól megátkozott, amiért nem adtam neki pénzt. Remélem a sok szent hely meglátogatása azóta levette rólam a rontást.
2010. augusztus 2., hétfő
Hétvégén
Szombaton bent akartam maradni végig az egyetemen, ezzel demonstrálva, hogy milyen jó fiú vagyok, és később majd visszaélhessek ezzel. Persze nem jött össze. A tanszéken szinte senki nem volt. Többek között az áram is úgy gondolta, hogy szombaton nem járja egyetemre menni. Ezért kénytelen voltam négy órán keresztül ülni és nem csinálni semmit. Szerencsére már egészen profin tudom elütni az ilyen üres órákat, úgyhogy nem volt túl nagy megrázkódtatás. A kettes busszal viszont kénytelen voltam visszamenni a városba, mert a hosszabb tartózkodás már mentális sérülésekkel fenyegetett.
Az időjárás egyszerűen tökéletes volt a hétvégén. Nem volt gatyarohasztó meleg, de szép szeles, napos idő volt. Nem volt szívem elvesztegetni egy ilyen szép délutánt a vendégházban csücsüléssel, ezért gyorsan leugrottam Kovalam bícsre. Még szerencse, hogy 45 perc alatt oda lehet érni. A bícs az elmúlt másfél hónapban nem sokat változott, csak a turisták száma nőtt meg drasztikusan. Ezúttal elsétáltam a faluba is, meg mindenféle eldugott, mocsaras helyekre. E mellett még jócskán maradt időm a sziklán ücsörgésre és a tenger szemlélésére. Olyan szép lehetne ez a hely, ha nem lenne ilyen sok indiai a környéken… Ez alkalommal nem sokáig bírtam a zaklatásokat és a közös fotózkodást, úgyhogy kiültem a legkülső sziklára, hogy a látóterem megszabaduljon a nemkívánatos elemektől (emberek), és zenét hallgattam. Kíváncsi lennék, hogy hány ember nézte már végig a naplementét itt úgy, hogy közben avant-garde metál üvöltött a fülébe.
Tanúja lehettem pár tipikus élethelyzetnek is. A turizmók szépen sorba álltak a parton, hogy minél jobb képet csinálhassanak a naplementéről, az indiaiak meg sorba álltak, hogy minél jobb képeket csinálhassanak a naplementét fényképező turizmókról. Röhejes… Kovalamot továbbra sem szeretem. Ennyi elég is volt belőle egy időre.
Vasárnap városi napot iktattam be, költségkímélés ürügyén. Sajnos mindjárt meg kellett szabadulnom egy adag pénztől, mert új szandált kellett vennem. Az előző higiéniai állapota elérte a tűréshatárt. Hiába fertőtlenítettem, mostam, áztattam, semmi sem használt. Meg amúgy sem volt praktikus darab. Szóval vettem egy remek Tooto márkájú pacskert. Ez az egy volt jó rám. 45ös lábra nincsenek itt felkészülve.
Aztán templomba mentem. Már kezdettől fogva szemeztem a nem messze lévő St. Joseph’s templommal. Egyrészt mert szép, másrészt mert van angol nyelvű mise. A szertartás olyan volt, mint otthon, de a hangulatot mégis teljesen indiai volt, nem tudom, hogy mitől. Ráadásul a katolikus szertartáshoz nekem nem sok közöm van, ezért csak úgy birka módjára követtem a tömeget. Valahogy nem volt az igazi, azt hiszem nem csinálok rendszert ebből.
Mivel az időjárás még mindig tökéletes volt, újra a tenger mellett döntöttem. Ezúttal a helyi partra buszoztam le. A Sanghamukham névre hallgató városrészen eddig csak éjszaka jártam még Alexékkel. Alapvetően a városi családok járnak ide sétálgatni meg fagyizni. Követtem a példájukat, majd egy kiváló karamellás jégkrémet majszolva bevettem magam a hajdan jobb napokat is megélt Véli parkba. Jelenleg „enyhén” le van pusztulva. Valami vidámpark szerű lehetett egykor, meg voltak itt hatalmas szobrok. Természetesen itt is van kötelező óriás meztelen hableány. A helyi művész, aki ezeket csinálja, valamiért elég nagyra van tartva. Szerintem inkább csak ügyesen kezeli a betonkeverőt.
Mivel én voltam az egyetlen fehér folt a tömegben, egyből rám törtek az árusok. Főleg a furulyaárus kölkök voltak bosszantóak. Nem lehetett levakarni őket. Fel is adtam a hiábavaló küzdelmet és visszasétáltam a két kilométerre lévő régi kikötőhöz, ahol Shaji-val voltam vég régebben. Ez a kedvenc helyem a városban. Olyan hihetetlen béke van és nyugalom. Nyoma sincs a városi rohanásnak. A környék teljesen falusias. Pont olyan, amilyennek én Indiát szeretem. Egyszerű, őszinte. A hatalmas metropoliszok engem nem hoznak lázba, ellenben ezek az apró helyek igen. Csak az a baj, hogy ezek a helyek pont azért jók, mert nincsenek olyanok, mint én. Nincsenek turisták, nincsen semmi olyasmi, ami megbolygatná a mindennapokat. Kár, hogy saját jelenlétemmel tönkre is teszem az egészet. Ezért marad csak a busszal áthaladás és a rövid, csendes szemlélődés.
Mire visszaértem a városba, kinyitott a Palotamúzeum, ahová már régen szerettem volna elmenni. A Travankór Mahárádzsák lakhelye inkább villa, mint palota. De nem akármilyen! Várnom kellett egy kicsit, mire felgyűlt annyi ember, hogy kitegyen egy csoportot. Vezető vitt minket végig az épületen és magyarázta el, hogy mi micsoda. Ezt úgy kell érteni, hogy gyakorlatilag végigrohantunk az épületen és néha odabökött valami okosságot az orra alatt. Nem mintha olyan sok érdekes kiállítási tárgy lett volna, de a sebesség miatt még körbe sem lehetett nézni. A hely gyönyörű. Egy ilyen helyen én is szívesen ellaknék. Csodálatosan kidolgozott fafaragások, szellős termek és folyosók. Szinte láttam magam előtt a 200 évvel ezelőtti életet. Nagyon jó élmény volt. Kár, hogy ez is az indiai nemtörődömség áldozata lett. Egyszerűen nem foglalkoznak semmivel. A rengeteg kard és egyéb fegyver, amit felhalmoztak itt, már annyira rozsdás, hogy tuti porrá hullanának, ha ki akarnák venni a tartóból. Direkt ki van írva, hogy nem szabad piszkálni a dolgokat. Az indiaiak nem zavartatták magukat és ütögették, csavargatták, paskolták a kiállítási tárgyakat. A vezetőt sem érdekelte különösebben, hogy mi történik körülötte. Volt néhány külföldi, az ő arcukról is ugyan ezt a gondolatot lehetett leolvasni.
Sajnos hamar ott kellett hagyni a nyugalom birodalmát, mert végére értünk a tárlatnak és sietnem is kellett, hogy rendbe szedjem magam, mielőtt újabb vacsorameghívásnak tennék eleget. Ez alkalommal Husszein hívott meg vacsorára. Az irániak közül kétségtelenül őt kedvelem a legjobban. Bár ő is elmúlt már 37, azét vele elég sok közös témánk van. És ő legalább nem használ egyértelműen angol gyakorlókönyvnek, mint a többiek. Husszein negyed óra sétára lakik tőlem, a város egyik elég lepukkant környékén. Az ő házuk azonban teljesen rendben van, ráadásul olyan kilátásuk van az erkélyről, ahogy még! Husszein felesége a mellett, hogy kedves, hihetetlenül jó vacsorát főzött. Semmi különös, csak sült hal, rizs, saláta és SÜLTKRUMPLI! Majdnem lábai elé borultam örömömben. Mióta itt vagyok, először éreztem, hogy a teltségérzeten kívül valami jó dolog is történik a szervezetemben. Alig bírtam abbahagyni az evést, de a jó modor azért egy idő után rákoppintott a körmömre. Ittam valami bizarr sörbetet, ami talán egresből volt, de nem tudom. Legurult egy kávé is, az első, mióta itt vagyok. Husszeinnek van két aranyos gyereke is. 2 és 4 évesek. Hihetetlen energiabombák, és nagyon rosszak. Jó tudni, hogy a gyerekek a világ minden részén egyformák. :) Jól elbeszélgettünk, de azért hamar hazajöttem, hogy ne zavarjam őket sokáig. A hazafelé teljesen biztos voltam benne, hogy jó felé haladok. Aztán oltári nagy szerencsém volt, és belefutottam Szakéba, és felvilágosított, hogy teljesen rossz irányba megyek. Ha nem futok össze vele, akkor szép ki hepajt kerekítettem volna magamnak így vasárnap éjszakára.
Az időjárás egyszerűen tökéletes volt a hétvégén. Nem volt gatyarohasztó meleg, de szép szeles, napos idő volt. Nem volt szívem elvesztegetni egy ilyen szép délutánt a vendégházban csücsüléssel, ezért gyorsan leugrottam Kovalam bícsre. Még szerencse, hogy 45 perc alatt oda lehet érni. A bícs az elmúlt másfél hónapban nem sokat változott, csak a turisták száma nőtt meg drasztikusan. Ezúttal elsétáltam a faluba is, meg mindenféle eldugott, mocsaras helyekre. E mellett még jócskán maradt időm a sziklán ücsörgésre és a tenger szemlélésére. Olyan szép lehetne ez a hely, ha nem lenne ilyen sok indiai a környéken… Ez alkalommal nem sokáig bírtam a zaklatásokat és a közös fotózkodást, úgyhogy kiültem a legkülső sziklára, hogy a látóterem megszabaduljon a nemkívánatos elemektől (emberek), és zenét hallgattam. Kíváncsi lennék, hogy hány ember nézte már végig a naplementét itt úgy, hogy közben avant-garde metál üvöltött a fülébe.
Tanúja lehettem pár tipikus élethelyzetnek is. A turizmók szépen sorba álltak a parton, hogy minél jobb képet csinálhassanak a naplementéről, az indiaiak meg sorba álltak, hogy minél jobb képeket csinálhassanak a naplementét fényképező turizmókról. Röhejes… Kovalamot továbbra sem szeretem. Ennyi elég is volt belőle egy időre.
Vasárnap városi napot iktattam be, költségkímélés ürügyén. Sajnos mindjárt meg kellett szabadulnom egy adag pénztől, mert új szandált kellett vennem. Az előző higiéniai állapota elérte a tűréshatárt. Hiába fertőtlenítettem, mostam, áztattam, semmi sem használt. Meg amúgy sem volt praktikus darab. Szóval vettem egy remek Tooto márkájú pacskert. Ez az egy volt jó rám. 45ös lábra nincsenek itt felkészülve.
Aztán templomba mentem. Már kezdettől fogva szemeztem a nem messze lévő St. Joseph’s templommal. Egyrészt mert szép, másrészt mert van angol nyelvű mise. A szertartás olyan volt, mint otthon, de a hangulatot mégis teljesen indiai volt, nem tudom, hogy mitől. Ráadásul a katolikus szertartáshoz nekem nem sok közöm van, ezért csak úgy birka módjára követtem a tömeget. Valahogy nem volt az igazi, azt hiszem nem csinálok rendszert ebből.
Mivel az időjárás még mindig tökéletes volt, újra a tenger mellett döntöttem. Ezúttal a helyi partra buszoztam le. A Sanghamukham névre hallgató városrészen eddig csak éjszaka jártam még Alexékkel. Alapvetően a városi családok járnak ide sétálgatni meg fagyizni. Követtem a példájukat, majd egy kiváló karamellás jégkrémet majszolva bevettem magam a hajdan jobb napokat is megélt Véli parkba. Jelenleg „enyhén” le van pusztulva. Valami vidámpark szerű lehetett egykor, meg voltak itt hatalmas szobrok. Természetesen itt is van kötelező óriás meztelen hableány. A helyi művész, aki ezeket csinálja, valamiért elég nagyra van tartva. Szerintem inkább csak ügyesen kezeli a betonkeverőt.
Mivel én voltam az egyetlen fehér folt a tömegben, egyből rám törtek az árusok. Főleg a furulyaárus kölkök voltak bosszantóak. Nem lehetett levakarni őket. Fel is adtam a hiábavaló küzdelmet és visszasétáltam a két kilométerre lévő régi kikötőhöz, ahol Shaji-val voltam vég régebben. Ez a kedvenc helyem a városban. Olyan hihetetlen béke van és nyugalom. Nyoma sincs a városi rohanásnak. A környék teljesen falusias. Pont olyan, amilyennek én Indiát szeretem. Egyszerű, őszinte. A hatalmas metropoliszok engem nem hoznak lázba, ellenben ezek az apró helyek igen. Csak az a baj, hogy ezek a helyek pont azért jók, mert nincsenek olyanok, mint én. Nincsenek turisták, nincsen semmi olyasmi, ami megbolygatná a mindennapokat. Kár, hogy saját jelenlétemmel tönkre is teszem az egészet. Ezért marad csak a busszal áthaladás és a rövid, csendes szemlélődés.
Mire visszaértem a városba, kinyitott a Palotamúzeum, ahová már régen szerettem volna elmenni. A Travankór Mahárádzsák lakhelye inkább villa, mint palota. De nem akármilyen! Várnom kellett egy kicsit, mire felgyűlt annyi ember, hogy kitegyen egy csoportot. Vezető vitt minket végig az épületen és magyarázta el, hogy mi micsoda. Ezt úgy kell érteni, hogy gyakorlatilag végigrohantunk az épületen és néha odabökött valami okosságot az orra alatt. Nem mintha olyan sok érdekes kiállítási tárgy lett volna, de a sebesség miatt még körbe sem lehetett nézni. A hely gyönyörű. Egy ilyen helyen én is szívesen ellaknék. Csodálatosan kidolgozott fafaragások, szellős termek és folyosók. Szinte láttam magam előtt a 200 évvel ezelőtti életet. Nagyon jó élmény volt. Kár, hogy ez is az indiai nemtörődömség áldozata lett. Egyszerűen nem foglalkoznak semmivel. A rengeteg kard és egyéb fegyver, amit felhalmoztak itt, már annyira rozsdás, hogy tuti porrá hullanának, ha ki akarnák venni a tartóból. Direkt ki van írva, hogy nem szabad piszkálni a dolgokat. Az indiaiak nem zavartatták magukat és ütögették, csavargatták, paskolták a kiállítási tárgyakat. A vezetőt sem érdekelte különösebben, hogy mi történik körülötte. Volt néhány külföldi, az ő arcukról is ugyan ezt a gondolatot lehetett leolvasni.
Sajnos hamar ott kellett hagyni a nyugalom birodalmát, mert végére értünk a tárlatnak és sietnem is kellett, hogy rendbe szedjem magam, mielőtt újabb vacsorameghívásnak tennék eleget. Ez alkalommal Husszein hívott meg vacsorára. Az irániak közül kétségtelenül őt kedvelem a legjobban. Bár ő is elmúlt már 37, azét vele elég sok közös témánk van. És ő legalább nem használ egyértelműen angol gyakorlókönyvnek, mint a többiek. Husszein negyed óra sétára lakik tőlem, a város egyik elég lepukkant környékén. Az ő házuk azonban teljesen rendben van, ráadásul olyan kilátásuk van az erkélyről, ahogy még! Husszein felesége a mellett, hogy kedves, hihetetlenül jó vacsorát főzött. Semmi különös, csak sült hal, rizs, saláta és SÜLTKRUMPLI! Majdnem lábai elé borultam örömömben. Mióta itt vagyok, először éreztem, hogy a teltségérzeten kívül valami jó dolog is történik a szervezetemben. Alig bírtam abbahagyni az evést, de a jó modor azért egy idő után rákoppintott a körmömre. Ittam valami bizarr sörbetet, ami talán egresből volt, de nem tudom. Legurult egy kávé is, az első, mióta itt vagyok. Husszeinnek van két aranyos gyereke is. 2 és 4 évesek. Hihetetlen energiabombák, és nagyon rosszak. Jó tudni, hogy a gyerekek a világ minden részén egyformák. :) Jól elbeszélgettünk, de azért hamar hazajöttem, hogy ne zavarjam őket sokáig. A hazafelé teljesen biztos voltam benne, hogy jó felé haladok. Aztán oltári nagy szerencsém volt, és belefutottam Szakéba, és felvilágosított, hogy teljesen rossz irányba megyek. Ha nem futok össze vele, akkor szép ki hepajt kerekítettem volna magamnak így vasárnap éjszakára.
Hétköznap
Mivel az elmúlt egy hét nem volt valami eseménydús, úgy gondoltam elég lesz egy bejegyzés. Na meg kezdek lusta is lenni egy kicsit.
A hét eleje az átlagos mederben csordogált, olyannyira, hogy nem is emlékszem, hogy mi történt konkrétan. Gondolom a szokásos rutin. A hétfői születésnapom sem zavart sok vizet, Varkala volt az igazi születésnapi hétvége, szóval a hétfő nem hozott semmi különöset. Itt is szeretném megköszönni a sok üzenetet, amit kaptam. Nagyon jól esett!
Azt hiszem szerdán történt az első említésre méltó esemény, mégpedig nem túl pozitív. Ki akarnak lakoltatni. Kaptam egy levelet, hogy leszek szíves másik szállás után nézni, mivel a vendégház csak rövidtávra van kitalálva. Fel is kaptam a vizet kicsit, mivel egyrészt ők raktak ide, másrészt az ő dolguk a szállás nem az enyém. Ezért kénytelen voltam bevetni a nehéztüzérséget, azaz a tanszékvezetőt. Meg is ejtett pár telefont, én meg megírtam egy kis kérelmet arról. hogy hadd maradhassak már. Bebocsájtást nyertem a hármas számú atyaúristen, a PVC (nem a műanyag, hanem a Pro.Vice-Chancellor) irodájába. Nem született még meg a válasz, mivel meg kell tárgyalnia a másik két atyaúristennel, és majd utána értesítenek. Remélem minél hamarabb, mert ha bekavarnak nekem a jövő hétvégi terveimbe, akkor büntetőpálca lesz. De remélem nem lesz gond, mert a PVC elég jó fejnek tűnt.
Csütörtökön nagy tanszéki esemény volt. Az rendszeres Manuscript Day zajlott le. Nem volt sok értelme, igazából a szokásos ünnepeljünk, mert ünnepelni jó és meg is lehet mutatni, hogy milyen ászok vagyunk. Volt néhány beszéd, meg egy előadás. Természetesen malajálamul, nehogy véletlenül én is értsek valamit. Azért ott kellett ülnöm. Be akartak rakni az első sorba, hogy kellő mértékben érvényesüljek, de ezúttal megmakacsoltam magam és nem tágítottam a diáktársak mellől, így sikerült helyet szereznem az egyik hátsó sorban. Az előadás állítólag nagyon jó volt, mindenki odáig volt meg vissza. A téma India kulturális öröksége és a kéziratok. Az előadó a General of Police and Prisons. Nem vicc. A fickó tudósként kezdte, majd megszerezte ezt a zsíros állami hivatalt. Azért elképzelem, hogy otthon a rendőrfőkapitány tudományosan előad…
Pénteken korán visszaértem az egyetemről (a PVC látogatás miatt) így volt időm újabb hosszabb sétára a város olyan részein, ahol eddig még nem jártam. Így tévedtem el a Gandhi parkba. Bár parknak nem nevezném, mert kábé akkora, mint egy nagyobb hátsókert. Tele volt emberrel, amit nem értek, mert nekem úgy kellett menekülnöm a bömbölő zene elől. Két óriási hangszóróból üvöltött a malajálam borzalom, de tényleg őrjítő hangerővel. Ez láthatólag rajtam kívül senkit nem zavart. Minden esetre a gyors távozás mellett döntöttem. És milyen jól tettem, mert véletlenül olyan irányba távoztam, ami új lehetőségeket tartogatott. A város Csaláí nevezető kerületében kötöttem ki, ami tulajdonképpen egy nagy bazár. Ahogy megláttam, egyből előjöttek az Ó-Delhiből származó kétes emlékek, de azonnal meg is könnyebbültem. Még mindig Dél-Indiában voltam, így a bazár is dél-indiai volt. Laza, tiszta, de mégis nyüzsgő, színes forgatag. Valahogy itt az emberek egész más fordulatszámon élnek, mint északon. Nem is bánom. Enyhén elkapott a fényképezési láz, de eleinte nem tudtam, hogy oldjam meg, mert mégse tolulhatok be emberek személyes terébe az orromhoz tapadt fényképezőgéppel. Ezért úgy csináltam, mint aki csak sétál. A kezemben lóbáltam a gépet, és ha feltűnt valami érdekes életkép, akkor nagyjából arra irányoztam a lencsét és feltűnésmentesen kattintottam. Az eredmény egy rakás használhatatlan kép, de azért lett egy két jó is, szerencsére.
A hét eleje az átlagos mederben csordogált, olyannyira, hogy nem is emlékszem, hogy mi történt konkrétan. Gondolom a szokásos rutin. A hétfői születésnapom sem zavart sok vizet, Varkala volt az igazi születésnapi hétvége, szóval a hétfő nem hozott semmi különöset. Itt is szeretném megköszönni a sok üzenetet, amit kaptam. Nagyon jól esett!
Azt hiszem szerdán történt az első említésre méltó esemény, mégpedig nem túl pozitív. Ki akarnak lakoltatni. Kaptam egy levelet, hogy leszek szíves másik szállás után nézni, mivel a vendégház csak rövidtávra van kitalálva. Fel is kaptam a vizet kicsit, mivel egyrészt ők raktak ide, másrészt az ő dolguk a szállás nem az enyém. Ezért kénytelen voltam bevetni a nehéztüzérséget, azaz a tanszékvezetőt. Meg is ejtett pár telefont, én meg megírtam egy kis kérelmet arról. hogy hadd maradhassak már. Bebocsájtást nyertem a hármas számú atyaúristen, a PVC (nem a műanyag, hanem a Pro.Vice-Chancellor) irodájába. Nem született még meg a válasz, mivel meg kell tárgyalnia a másik két atyaúristennel, és majd utána értesítenek. Remélem minél hamarabb, mert ha bekavarnak nekem a jövő hétvégi terveimbe, akkor büntetőpálca lesz. De remélem nem lesz gond, mert a PVC elég jó fejnek tűnt.
Csütörtökön nagy tanszéki esemény volt. Az rendszeres Manuscript Day zajlott le. Nem volt sok értelme, igazából a szokásos ünnepeljünk, mert ünnepelni jó és meg is lehet mutatni, hogy milyen ászok vagyunk. Volt néhány beszéd, meg egy előadás. Természetesen malajálamul, nehogy véletlenül én is értsek valamit. Azért ott kellett ülnöm. Be akartak rakni az első sorba, hogy kellő mértékben érvényesüljek, de ezúttal megmakacsoltam magam és nem tágítottam a diáktársak mellől, így sikerült helyet szereznem az egyik hátsó sorban. Az előadás állítólag nagyon jó volt, mindenki odáig volt meg vissza. A téma India kulturális öröksége és a kéziratok. Az előadó a General of Police and Prisons. Nem vicc. A fickó tudósként kezdte, majd megszerezte ezt a zsíros állami hivatalt. Azért elképzelem, hogy otthon a rendőrfőkapitány tudományosan előad…
Pénteken korán visszaértem az egyetemről (a PVC látogatás miatt) így volt időm újabb hosszabb sétára a város olyan részein, ahol eddig még nem jártam. Így tévedtem el a Gandhi parkba. Bár parknak nem nevezném, mert kábé akkora, mint egy nagyobb hátsókert. Tele volt emberrel, amit nem értek, mert nekem úgy kellett menekülnöm a bömbölő zene elől. Két óriási hangszóróból üvöltött a malajálam borzalom, de tényleg őrjítő hangerővel. Ez láthatólag rajtam kívül senkit nem zavart. Minden esetre a gyors távozás mellett döntöttem. És milyen jól tettem, mert véletlenül olyan irányba távoztam, ami új lehetőségeket tartogatott. A város Csaláí nevezető kerületében kötöttem ki, ami tulajdonképpen egy nagy bazár. Ahogy megláttam, egyből előjöttek az Ó-Delhiből származó kétes emlékek, de azonnal meg is könnyebbültem. Még mindig Dél-Indiában voltam, így a bazár is dél-indiai volt. Laza, tiszta, de mégis nyüzsgő, színes forgatag. Valahogy itt az emberek egész más fordulatszámon élnek, mint északon. Nem is bánom. Enyhén elkapott a fényképezési láz, de eleinte nem tudtam, hogy oldjam meg, mert mégse tolulhatok be emberek személyes terébe az orromhoz tapadt fényképezőgéppel. Ezért úgy csináltam, mint aki csak sétál. A kezemben lóbáltam a gépet, és ha feltűnt valami érdekes életkép, akkor nagyjából arra irányoztam a lencsét és feltűnésmentesen kattintottam. Az eredmény egy rakás használhatatlan kép, de azért lett egy két jó is, szerencsére.
Varkala
Gyorsan meg is érkeztünk és lehajtottunk a partra. Varkala, a mellett, hogy kedvelt lazuló hely, megmaradt templomfalunak és hindu szent helynek. A faluban több kisebb és nagyobb templom van. Úgy tartják, az ősöknek, elhunyt rokonoknak felajánlott áldozatot ha itt teszik a tengerre, akkor az egyenesen eljut hozzájuk. A bícs körzet mintha ez a kettősséget hivatott volna prezentálni már az első percben, hogy nehogy elfeledje az ember, hová is jött. A napon terpeszkedő fehér turisták mellett ott ücsörgött jó néhány bráhmana, hogy (persze némi pénzadományért) elvégezhessék a kívánt tengerre engedős szertartást.
Dípuval rövid sétára indultunk a tenger és a sziklafal közé ékelt part mentén, de a víz miatt nem jutottunk sokáig. Dagály is volt éppen, meg a monszun idején a part nagy része el is tűnik a víz alatt és csak szezonban bújuk elő újra. Szerencsére azért akadt pár olyan hely, ahol meg lehetett telepedni.
Már az első percben feltűnt, hogy nagyon sok itt a fehér ember. Úgy látszik, itt nincs olyan, hogy offszízön, mert most, az esők idején is sokan voltak. Tény, hogy a hely és az infrastruktúra ennek a mennyiségnek kb. a hússzorosát is képes lenne felvenni. Fel is veszi gondolom, szerencsére arra még pár hónapot várni kell.
Dípu nem tudott maradni, de megígérte, hogy Onam idején majd eljövünk megint. Felfuvaroztattam magam a szikla tetejére, ahol az éttermek és a szállodák helyezkednek el. Itt már kicsit szorít a levegő, de azért Kovalamhoz képest nagy a szabadság. Szerencsés természeti viszonyainak köszönhetően ez a hely soha nem lesz olyan zsúfolt, mivel a sziklafal a maga 20 méteres magasságával sikeresen őrzi meg a partot az összetákolt építmények áradatától. Az indusok is nagyrészt távol maradnak. Ők egy bizonyos partszakaszra koncentrálódnak. A partiőrség nem is engedi őket észak felé kószálni, hogy a bikinis amerikaiak szabadon szaladgálhassanak a homokban. Fel a sziklára sem jönnek, mert ott meg úgy is csak a vendégházak és a kajáldák vannak, nekik meg ahhoz nem sok közük van. Ennek a politikailag többszörösen is inkorrekt szeparációnak (szín és pénztárca alapján) most kivételesen örültem. Legalább egy napig nem kellett a lungíba kötött hatalmas bajuszokat bámulni. E helyett gyönyörködhettem jó sok hippiben. Komolyan nem értem én ezeket az embereket. Ha Indiában vagyunk, akkor már muszáj Ganésás pólót és bőgatyát felvenni? A folytonos nevethetnék ellenére is élveztem a nyüzsgő társaságot, mert a változatosság gyönyörködtet, ahogy azt bölcsen meg szokták jegyezni.
Az LP-ben volt egy nagyon szimpatikus vendégház, ami pont tökéletes lett volna nekem. Sajnos a neten láttam már mindenféle kósza híreket, hogy a bezárt egy évvel ezelőtt, így nem ért váratlanul, hogy tényleg nem volt sehol. Pedig kerestem. Egy idő után feladtam, és mivel nem volt jobb ötletem, beadtam a derekamat az egyik ajánlkozó hoteltulajnak. Szerencsére nem volt túl nagy lehúzás, pont annyit ért a szoba, amennyit fizettem érte. Még teraszom is volt. Igaz, hogy az épület mögötti sikátorra nézett, de ha alaposan kihajoltam a korláton, akkor a sikátor végén feltűnt a tenger. Szóval még a sívjú is adott volt. A szoba egyetlen hátrányát már a belépéskor felfedeztem: nem volt szúnyogháló. Ilyen apróságokkal akkor nem foglalkoztam. Gyorsan átöltöztem, indiai pályafutásom alatt először került elő a rövidnadrág. Mivel itt lehetett. A gyors ebéd után lemásztam a partra, és jó sok időt töltöttem bámészkodással és pacsálással a tengerben. Nem tudom, hogy a környezet miatt, vagy mert csak eljött az ideje, nagyon jól elszórakoztam. Mint a hülyegyerek futottam a hullámok után be, majd előlük ki. A fényképezőgép és a papírjaim is túlélték, pedig kaptam pár nyakonöntést. Miután kellően kiszórakoztam magam, visszamentem a szállás környékére, és szétnéztem a szuvenírek között. A hely jellegzetessége a Tibeti Menekült Piac. A választék ugyanaz volt, mint otthon a Bahiában. De tényleg, hajszálra. Ugyanazokkal a bollywoodos táskákkal, hippiszatyrokkal és kendőkkel volt tele minden. Ennyit az eredetiségről. Nem mintha venni akartam volna valamit, de reménykedtem, hogy majd látok valami érdekeset. E helyett kaptam egy rakat szórólapot mindenféle ajurvédikus kezelésekről. Az egyik ilyen gyógyszálló kertjében elég bizarr látvány tárult a szemem elé. Két pálma közé kifeszített függőágyon egy fehér nő heverészett, talán aludt is már. Az ágyat pedig egy középkorú indiai fickó lengette. Na ez az, ami nekem már sok.
A szikláról több lépcső is vezet le vízhez. Az egyik lépcső alján vertem tanyát, mert oda csak a lépcsőn vagy pedig a vízen át lehetett eljutni, így nagyon kevesen jöttek arra. Leültem egy használaton kívüli csónakra, és Jack London hajós történeteit olvastam. Mellettem a tenger, a nap és köztem pedig egy kókuszpálma. Ideális. Nem is nagyon mentem sehová vagy 3 órán keresztül, annyira jól esett a csend és az embermentes övezet.
Azért ezt sem lehet örökké csinálni, úgyhogy megint a tengerrel játszottam és kagylókat gyűjtöttem a parton. Közben több indiai csapat lecsapott rám, hogy hadd csináljanak közös fényképet. Mondom, ha ez nektek jó, akkor csak tessék. Ez úgy is fair, mivel én meg őket fényképezem. Egy idő után már fárasztottak a családok, akik mellém ültették csemetéiket egy gyors kép ereéig.
Nagyon jól eltelt az idő. Újabb árnyalattal lettem sötétebb, csináltam sok fényképet. Lassan kezdett sötétedni és már nagyon vártam az estét, hogy csatlakozzam a külföldi példányokhoz és úgy csináljak, mintha nyaralnék. Ki is figyeltem, hogy melyik étteremben vannak a legtöbben és oda ültem be én is. Vacsora közben szóba elegyedtem a szomszéd asztalnál ülő belga egyedekkel, de nem tartott túl sokáig az eszmecsere, mivel gyorsan távoztak. Akkor úgy határoztam, hogy megérdemlek egy sört. Szintén a pozitív emlékeket gyarapítja majd az a pillanat, ahogy iszom a hideg sört egy étterem tetőteraszán, előttem a tenger, körülöttem jól érzik magukat az emberek, a hangulatot pedig Santana gitárja festi színesebbre.
Ez a hely tényleg nem India. Ez abban a pillanatban a legkevésbé sem zavart, sőt kifejezetten üdítőleg hatott a szervezetemre. De lehet, hogy csak a sör volt az. Nem igazán törődtem vele, hogy velem közvetlenül senki nem beszélget, de azért sikerült átéreznem a hangulatot és közben azon gondolkodtam, hogy ez a hely igazából nem is létezik. Nem csak ez a hely, az ilyen helyek, mint ez. Csak néhány ember kollektív tudatában van jelen. Mert mi is ez a hely? Tökéletes nyaralóhely, a tökéletes naplementével, a tökéletes kiszolgálással és a tökéletes ételekkel. De mindez csak pár napig tart, addig, amíg az ember ott van. Csak addig létezik, csak neki, és még azoknak az embereknek, akik szintén ott vannak. Mert ez a hely csak a turistának tökéletes. Aki ott lakik, annak csak a munkahely, ugyanazzal a naplementével, mint tegnap, ugyanazzal az étellel, mint múlthéten, ugyanazzal Dévadattával, mint tavaly. Számukra ez a hely nem úgy létezik, mint nekem létezett akkor és ott.
Az ilyen helyekre jó rácsodálkozni, jó lubickolni a színekben, az illatokban, a szélben és a tenger párájában. De lehet-e élni egy színnel vagy egy illattal? Csak olyan helyen jó élni, ami nem csak pillanatnyilag létezik, hanem valamilyen viszonyban áll az emberrel. Például vegyünk egy fát arról a helyről, amit otthonnak nevezek. Tudom, milyen volt a fa, mikor először másztam fel rá háromévesen, tudom, milyen volt, mikor leérettségiztem, emlékszem milyen volt, pedig már nincs is ott. De ha látok egy hasonló fát, valahol máshol, akkor össze tudom hasonlítani vele, és nem csak egy egyszeri fa képével, hanem azzal, ami már évek óta jelen van.
Akik Varkalán laknak. Mert tudják, milyen volt a naplemente, mikor még kisgyerekek voltak, milyen volt aznap, mikor megszületett a gyerekük, és látják, hogy miben különbözik ez a mai naplemente az összes többitől. Ezért szerencsések, nem pedig azért, mert ez a naplemente gyönyörű. Mert itthon sok helyen lehet az ember, az csak idő kérdése. De otthon csak egy van.
Ilyen és ehhez hasonló velőtrázó gondolatok keringtek a fejemben, amiben gyaníthatóan nagy szerepe volt a második sörnek is. Mivel már elég késő volt, fizettem és visszasétáltam a Mothers Palace-hez (a vendégház). Az ajtó már zárva volt, ezért kénytelen voltam felcsengetni a tulajt, hogy legyen oly jó és engedjen be.
Azt hittem, hogy gyorsan el fogok aludni, de sajnos nem így történt. A szúnyogháló hiánya visszaütött. Mindent kipróbáltam: ventilátort, lámpafényt, hálózsákot, de semmi sem használt. A szúnyogok csak jöttek és jöttek. Egész éjszaka. Ha két órát sikerült aludnom, akkor sokat mondok. A végén derékig hálózsákban, hosszú ujjú vastag ingben feküdtem. Mindkét kezem pólóba csavarva a fejemen pedig egy harmadik póló, ami alól csak a szám látszott ki, hogy azért levegőt is kapjak. A szúnyogriasztóm eközben jót röhögött rajtam T-Puramban a szennyes ruháim alatt, és önfeledten tereferélt az elemtöltőmmel. Igazán kellemes pihenés volt.
Reggelre úgy néztem ki, mint egy túrórudi. Nem is strapáltam magam azzal, hogy sokáig fetrengek az ágyon, ezért hamar kijelentkeztem és pár órát még elüldögéltem a parton. Tenger mellett jó ébredni, a levegőt szinte harapni lehetett. Besétáltam a faluba és elkaptam a következő városba menő buszt. Először aludtam itt be buszon, de ez egyszer megbocsájtok magamnak, hogy nem a környezetet szemléltem inkább.
Dípuval rövid sétára indultunk a tenger és a sziklafal közé ékelt part mentén, de a víz miatt nem jutottunk sokáig. Dagály is volt éppen, meg a monszun idején a part nagy része el is tűnik a víz alatt és csak szezonban bújuk elő újra. Szerencsére azért akadt pár olyan hely, ahol meg lehetett telepedni.
Már az első percben feltűnt, hogy nagyon sok itt a fehér ember. Úgy látszik, itt nincs olyan, hogy offszízön, mert most, az esők idején is sokan voltak. Tény, hogy a hely és az infrastruktúra ennek a mennyiségnek kb. a hússzorosát is képes lenne felvenni. Fel is veszi gondolom, szerencsére arra még pár hónapot várni kell.
Dípu nem tudott maradni, de megígérte, hogy Onam idején majd eljövünk megint. Felfuvaroztattam magam a szikla tetejére, ahol az éttermek és a szállodák helyezkednek el. Itt már kicsit szorít a levegő, de azért Kovalamhoz képest nagy a szabadság. Szerencsés természeti viszonyainak köszönhetően ez a hely soha nem lesz olyan zsúfolt, mivel a sziklafal a maga 20 méteres magasságával sikeresen őrzi meg a partot az összetákolt építmények áradatától. Az indusok is nagyrészt távol maradnak. Ők egy bizonyos partszakaszra koncentrálódnak. A partiőrség nem is engedi őket észak felé kószálni, hogy a bikinis amerikaiak szabadon szaladgálhassanak a homokban. Fel a sziklára sem jönnek, mert ott meg úgy is csak a vendégházak és a kajáldák vannak, nekik meg ahhoz nem sok közük van. Ennek a politikailag többszörösen is inkorrekt szeparációnak (szín és pénztárca alapján) most kivételesen örültem. Legalább egy napig nem kellett a lungíba kötött hatalmas bajuszokat bámulni. E helyett gyönyörködhettem jó sok hippiben. Komolyan nem értem én ezeket az embereket. Ha Indiában vagyunk, akkor már muszáj Ganésás pólót és bőgatyát felvenni? A folytonos nevethetnék ellenére is élveztem a nyüzsgő társaságot, mert a változatosság gyönyörködtet, ahogy azt bölcsen meg szokták jegyezni.
Az LP-ben volt egy nagyon szimpatikus vendégház, ami pont tökéletes lett volna nekem. Sajnos a neten láttam már mindenféle kósza híreket, hogy a bezárt egy évvel ezelőtt, így nem ért váratlanul, hogy tényleg nem volt sehol. Pedig kerestem. Egy idő után feladtam, és mivel nem volt jobb ötletem, beadtam a derekamat az egyik ajánlkozó hoteltulajnak. Szerencsére nem volt túl nagy lehúzás, pont annyit ért a szoba, amennyit fizettem érte. Még teraszom is volt. Igaz, hogy az épület mögötti sikátorra nézett, de ha alaposan kihajoltam a korláton, akkor a sikátor végén feltűnt a tenger. Szóval még a sívjú is adott volt. A szoba egyetlen hátrányát már a belépéskor felfedeztem: nem volt szúnyogháló. Ilyen apróságokkal akkor nem foglalkoztam. Gyorsan átöltöztem, indiai pályafutásom alatt először került elő a rövidnadrág. Mivel itt lehetett. A gyors ebéd után lemásztam a partra, és jó sok időt töltöttem bámészkodással és pacsálással a tengerben. Nem tudom, hogy a környezet miatt, vagy mert csak eljött az ideje, nagyon jól elszórakoztam. Mint a hülyegyerek futottam a hullámok után be, majd előlük ki. A fényképezőgép és a papírjaim is túlélték, pedig kaptam pár nyakonöntést. Miután kellően kiszórakoztam magam, visszamentem a szállás környékére, és szétnéztem a szuvenírek között. A hely jellegzetessége a Tibeti Menekült Piac. A választék ugyanaz volt, mint otthon a Bahiában. De tényleg, hajszálra. Ugyanazokkal a bollywoodos táskákkal, hippiszatyrokkal és kendőkkel volt tele minden. Ennyit az eredetiségről. Nem mintha venni akartam volna valamit, de reménykedtem, hogy majd látok valami érdekeset. E helyett kaptam egy rakat szórólapot mindenféle ajurvédikus kezelésekről. Az egyik ilyen gyógyszálló kertjében elég bizarr látvány tárult a szemem elé. Két pálma közé kifeszített függőágyon egy fehér nő heverészett, talán aludt is már. Az ágyat pedig egy középkorú indiai fickó lengette. Na ez az, ami nekem már sok.
A szikláról több lépcső is vezet le vízhez. Az egyik lépcső alján vertem tanyát, mert oda csak a lépcsőn vagy pedig a vízen át lehetett eljutni, így nagyon kevesen jöttek arra. Leültem egy használaton kívüli csónakra, és Jack London hajós történeteit olvastam. Mellettem a tenger, a nap és köztem pedig egy kókuszpálma. Ideális. Nem is nagyon mentem sehová vagy 3 órán keresztül, annyira jól esett a csend és az embermentes övezet.
Azért ezt sem lehet örökké csinálni, úgyhogy megint a tengerrel játszottam és kagylókat gyűjtöttem a parton. Közben több indiai csapat lecsapott rám, hogy hadd csináljanak közös fényképet. Mondom, ha ez nektek jó, akkor csak tessék. Ez úgy is fair, mivel én meg őket fényképezem. Egy idő után már fárasztottak a családok, akik mellém ültették csemetéiket egy gyors kép ereéig.
Nagyon jól eltelt az idő. Újabb árnyalattal lettem sötétebb, csináltam sok fényképet. Lassan kezdett sötétedni és már nagyon vártam az estét, hogy csatlakozzam a külföldi példányokhoz és úgy csináljak, mintha nyaralnék. Ki is figyeltem, hogy melyik étteremben vannak a legtöbben és oda ültem be én is. Vacsora közben szóba elegyedtem a szomszéd asztalnál ülő belga egyedekkel, de nem tartott túl sokáig az eszmecsere, mivel gyorsan távoztak. Akkor úgy határoztam, hogy megérdemlek egy sört. Szintén a pozitív emlékeket gyarapítja majd az a pillanat, ahogy iszom a hideg sört egy étterem tetőteraszán, előttem a tenger, körülöttem jól érzik magukat az emberek, a hangulatot pedig Santana gitárja festi színesebbre.
Ez a hely tényleg nem India. Ez abban a pillanatban a legkevésbé sem zavart, sőt kifejezetten üdítőleg hatott a szervezetemre. De lehet, hogy csak a sör volt az. Nem igazán törődtem vele, hogy velem közvetlenül senki nem beszélget, de azért sikerült átéreznem a hangulatot és közben azon gondolkodtam, hogy ez a hely igazából nem is létezik. Nem csak ez a hely, az ilyen helyek, mint ez. Csak néhány ember kollektív tudatában van jelen. Mert mi is ez a hely? Tökéletes nyaralóhely, a tökéletes naplementével, a tökéletes kiszolgálással és a tökéletes ételekkel. De mindez csak pár napig tart, addig, amíg az ember ott van. Csak addig létezik, csak neki, és még azoknak az embereknek, akik szintén ott vannak. Mert ez a hely csak a turistának tökéletes. Aki ott lakik, annak csak a munkahely, ugyanazzal a naplementével, mint tegnap, ugyanazzal az étellel, mint múlthéten, ugyanazzal Dévadattával, mint tavaly. Számukra ez a hely nem úgy létezik, mint nekem létezett akkor és ott.
Az ilyen helyekre jó rácsodálkozni, jó lubickolni a színekben, az illatokban, a szélben és a tenger párájában. De lehet-e élni egy színnel vagy egy illattal? Csak olyan helyen jó élni, ami nem csak pillanatnyilag létezik, hanem valamilyen viszonyban áll az emberrel. Például vegyünk egy fát arról a helyről, amit otthonnak nevezek. Tudom, milyen volt a fa, mikor először másztam fel rá háromévesen, tudom, milyen volt, mikor leérettségiztem, emlékszem milyen volt, pedig már nincs is ott. De ha látok egy hasonló fát, valahol máshol, akkor össze tudom hasonlítani vele, és nem csak egy egyszeri fa képével, hanem azzal, ami már évek óta jelen van.
Akik Varkalán laknak. Mert tudják, milyen volt a naplemente, mikor még kisgyerekek voltak, milyen volt aznap, mikor megszületett a gyerekük, és látják, hogy miben különbözik ez a mai naplemente az összes többitől. Ezért szerencsések, nem pedig azért, mert ez a naplemente gyönyörű. Mert itthon sok helyen lehet az ember, az csak idő kérdése. De otthon csak egy van.
Ilyen és ehhez hasonló velőtrázó gondolatok keringtek a fejemben, amiben gyaníthatóan nagy szerepe volt a második sörnek is. Mivel már elég késő volt, fizettem és visszasétáltam a Mothers Palace-hez (a vendégház). Az ajtó már zárva volt, ezért kénytelen voltam felcsengetni a tulajt, hogy legyen oly jó és engedjen be.
Azt hittem, hogy gyorsan el fogok aludni, de sajnos nem így történt. A szúnyogháló hiánya visszaütött. Mindent kipróbáltam: ventilátort, lámpafényt, hálózsákot, de semmi sem használt. A szúnyogok csak jöttek és jöttek. Egész éjszaka. Ha két órát sikerült aludnom, akkor sokat mondok. A végén derékig hálózsákban, hosszú ujjú vastag ingben feküdtem. Mindkét kezem pólóba csavarva a fejemen pedig egy harmadik póló, ami alól csak a szám látszott ki, hogy azért levegőt is kapjak. A szúnyogriasztóm eközben jót röhögött rajtam T-Puramban a szennyes ruháim alatt, és önfeledten tereferélt az elemtöltőmmel. Igazán kellemes pihenés volt.
Reggelre úgy néztem ki, mint egy túrórudi. Nem is strapáltam magam azzal, hogy sokáig fetrengek az ágyon, ezért hamar kijelentkeztem és pár órát még elüldögéltem a parton. Tenger mellett jó ébredni, a levegőt szinte harapni lehetett. Besétáltam a faluba és elkaptam a következő városba menő buszt. Először aludtam itt be buszon, de ez egyszer megbocsájtok magamnak, hogy nem a környezetet szemléltem inkább.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
