A falu

A déli bícsek közül már csak egyet nem láttam közelebbről, és ez Varkala volt. Tíz évvel ezelőtt még Kovalam volt a csúcsok csúcsa, de azóta változott a helyzet. Kovalam túlnőtt magán és nem tudta elkerülni, hogy a szokásos indiai „zsúfoljunk mindent össze egy tenyérnyi helyen” filozófia áldozatává váljon. Az akkor még nem túl felkapott Varkala bícs azóta átvette a vezető szerepet, és a dél-keralai turizmus központja lett.
Szóval nagyon sok szépet és jót hallottam erről a helyről, ezért direkt ezt hagytam a végére.

Még a Lálu féle nagy zabáláson ismerekedtem össze Dípuval. Pontosabban ő ismerkedett össze velem, ahogy az itt már csak lenni szokott. Már az első percben nagyon közvetlen volt, közvetlenebb még a szokásosnál is. Vagy tíz perce beszélgettünk, mikor már fel is spannolta magát, hogy akkor a hétvégén ő bizony velem jön Varkalát vizitálni, mivel úgy is közel lakik. Nem mondtam ellent, gondoltam addig sem kell egyedül lenni. Megbeszéltük, hogy Kallambalam faluban találkozunk, ahol ő is lakik, és onnan motorral megyünk majd tovább.

Szombat reggel meg is érkeztem az adott helyre. Ez egy igazán tipikus, szokásos kis hely itt Kerala sűrűjében. Igazából három jellemző tulajdonságot mondhat magáénak, ami miatt több, mint a szomszédos helyek. Az egyik, hogy itt megy keresztül a főút T-Puram és Kollam között, aztán itt tér le az út Varkala felé, és itt található egy nagyon nagy mecset (az általam csak Barbie mecsetként aposztrofált rózsaszín tünemény), amiben valami nagyon nagy szent nyugszik.

Dípu kijött elém a buszmegállóba, majd mondta, hogy előbb megmutatja a falut meg a házukat és csak utána megyünk a partra.
El is furikáztunk a házukhoz, ami a főútra nyílik, pontosan a Barbie mecsettel szemben. Be lettem mutatva az apukájának, aki egy kis bódét üzemeltet a házuk előtt az út szélén. Főleg banánt és egyéb apróságot lehet kapni nála. A bácsi nem nagyon foglalkozott velem, elég mogorva típus. Ez volt az első alkalom, hogy igazi indiai otthonba nyertem bebocsátást. Shaji lakása is valami, de ők lakótelepen laknak a városban, ez meg mégis csak egy falusi ház. Európai szemmel nézve elég lehangoló volt. Alapvetően rendbe van tartva, de például a festéssel szerintem már vagy harminc éve nem bíbelődtek, ezért a vakolat mindenütt le volt hullva, foltos volt a kosztól. Az egész ház sötét és lelakott hangulatot árasztott, de e mellett volt benne valami otthonos is. Dípu, amit nővérétől örökölt is hasonló paraméterekkel rendelkezett. Volt egy külön ajtaja, ami a „kertre” nyílt. Ez ebben az esetben derékig érő gazzal borított területet jelent. A szobában azért ott figyelt a számítógép, mert az fontos, ellenben a festés az nem.

Dípu a legjobb arc, akivel eddig itt találkoztam. 28 éves, malajálam szakos. Igazi nyitott természet, folyton mosolyog vagy tele szájból nevet. A mellett, hogy elég tradicionális figura, teljesen modern gondolkodású, és szerény véleményem szerint tökéletesen ötvöződik benne a hagyomány és a modern kor. Mivel nem beszél jól angolul, de viszonylag jól beszél hindiül, a kommunikáció elég vicces. Kicsit megterheli az ember agytekervényeit három nyelv egyidejű dekódolása, de szerencsére nem volt gond és nagyon jól el tudtunk beszélgetni.
Az anyja éppen kórházban volt valami tüdőgyulladás miatt, ezért folyton szabadkozott, hogy nem tud rendes vendégnek kijáró fogadtatásban részesíteni (értsd: nincs rendes étel), de majd legközelebb.

Lepakoltam náluk a cuccomat, majd átsétáltunk az út túloldalára, hogy közelebbről is szemügyre vehessem a mecsetet. Mondta, hogy fényképezni nem szabad, de ne aggódjak, mert mindenkit ismer a környéken, úgyhogy majd megoldja. És tényleg mindenkit ismer. Ha valaki elment mellettünk az utcán, akkor egyből tájékoztatott, hogy ő ennek a barátjának az apja, vagy annak a barátjának a testvére vagy éppen a barátja. Mindenkihez volt egy jó szava az úton, ami tartalmazta például az én mibenlétemnek a leírását is.
Megkértem, hogy folyton mondja, hogy mit kell csinálni, mert én még életemben nem voltam mecsetben és nem szeretném semmivel felborzolni a kedélyeket.
Csappaltalanodás és lábmosás után bementünk az épületbe és egy rácson keresztül megtekinthettem a szent ember sírját (hogy ki az a szent azt sajnos nem jegyeztem meg). Néhány hívő éppen imádkozott az ajtónál, ezért nem akartam nagyon furakodni, így az emberek felett átnézve láttam néhány részletét a virágokkal vastagon beszórt sírnak. Az emberek, mikor látták, hogy Dípuval vagyok, egyből elkezdtek mosolyogni rám és nem azzal a tipikus álszent mosollyal, ami itt a turistáknak jár.

A mecset megtekintése után motorra pattantunk, hogy megnézzük a falu hindu templomát is. Útközben betértünk a nagybátyja házába, hogy mégse kelljen rendes étel nélkül maradnom. És persze így jól be lehetett mutatni a családnak is. A család elég sok tagból állt, mivel nem csak a nagybácsi, hanem a család több generációja is abban a házban lakozik. Például Dípu apjának több testvére, unokahúgok, nagyszülők, satöbbi. A ház nagyjából ugyan olyan volt, mint Dípuéké. A flatron monitoros számítógép itt is jól kiegészítette a málló vakolatot és az ezeréves bútorokat. A dószá és teaadag elfogyasztás után folytattunk az utunkat a templomhoz. Igazából csak egy kis szentély (Bhadrakálínak szentelve), a templom ugyanis éppen most épül köré. Végre közelebbről is megvizsgálhattam egy hindu templomot kísérőmnek köszönhetően, mivel nélküle ide se engedtek volna be. A templomocska a falu határában helyezkedik el, a rizsföldektől jobbra. Ha már ott voltunk, azokra is vetettünk egy pillantást. A rizsföld gyönyörű volt, igazi idill. Minden csupa zöld, pálmafák és egyéb ültetvények a láthatáron. És sehol egy kábel! Hihetetlen. De ez az idill nem műanyag szépség, hanem maga az élet, ami sokkal szebb, mint bármi, amit ember szándékosan létre tud hozni.
Dípu mondta, hogy ezt mindenképpen meg akarta mutatni, mielőtt Varkalába megyünk, nehogy véletlenül azt higgyem, hogy az az igazi India. Mert nem az, hanem ez. Ahogy azt már Gandhi is megmondta. Köszöntem szépen a bölcs gondolatot, de azért átéreztem a jelentőségét.

Hazatérve Dípu eldicsekedett egy fél üveg Red Label whisky-vel, amit a sógorától kaptak ajándékba. Meg is kínált, de mivel ő jó hindu lévén a Rámáyana hónapban nem iszik alkoholt én is visszautasítottam nedűt. Gyorsan felcuccoltam inkább és útra keltünk a tengerpart felé.

Dípu motorja már egy igazi tökös darab, nem holmi kis robogó, így sebességileg is ott volt a szeren. Nem értek a motorokhoz és nem is ültem túl sokszor ilyenforma kétkerekűn, de be kell vallanom, hogy nagyon élvezem. A 14 kilométeres úton gyakorlatilag végig száguldottunk. Néhányszor közelebb kerültünk egyéb járművekhez, mint szerettem volna, de azért egyben maradtunk. Sisak és szemüveg nélkül a huzat már megint betett a szememnek, másnap reggel alig bírtam kinyitni. Az út során a gyerekes énem is előjött belőlem és nem álltam meg, hogy ne próbáljam ki, hogy lobog-e az arcom, ha menet közben kinyitom a szám. Lobogott. :)

Nóta: Howard Shore – Concerning Hobbits

A nagy zabálás

Lálu kollega kábé másfél héttel ezelőtt a Phd. cím boldog tulajdonosa lett. Ezt azzal kívánta megünnepelni, hogy egy nagy lakomát rendezett a tanszéken.

Már előző nap megkezdődtek az előkészületek. Éppen nyakig voltam a szakdolgozatomban, mikor hallom, hogy megy a pakolás ezerrel. Ki is lestem az ajtómon és láttam, hogy Lálu és Gópan asztalokat cipel és hányaveti módon helyezi el őket az emeleti nagyobb szabad téren. Nem voltam rest, és gyorsan meg is kérdeztem, hogy nem kell-e segítség. Gyorsan le lettem állítva, hogy vendégnek nem kell dolgozni, csak csináljam tovább a dolgomat. Vissza is mentem, de nem hagyott nyugodni a dolog, ezért még egy kísérletet tettem. Akkor már székeket hurcoltak ki az egyik szemináriumteremből. Mivel az én szobámban is ugyanolyan székek vannak, ráadásul négy, gondoltam kettőt kiviszek, azzal is jobban állunk. Ezt sem hagyták szó nélkül. Megkaptam a szokásos kuncogást és malajálam összesúgást, amit mindig kiérdemlek, ha valami olyat csinálok, ami szerintem teljesen normális, szerintük meg fura. Láttam, hogy még egy csomó szék kell, ezért én is bementem a szemináriumterembe, hogy kihozzak egy adagot. Mire visszaértem, látom, hogy két diák viszi vissza a székeimet a szobámba. Kérdőn nézek a tanárra, aki ott volt. Kérdezem, hogy ezek a székek miért nem jók. Mondja, hogy azok a székek kellenek a vendégeimnek. Egy két gondolat átszaladt az agyamon, de erre nem tudtam mit mondani (illetve nem akartam), úgyhogy inkább visszamentem a szobámba. Legyen, ahogy akarják.

Másnap az egész tanszék felbolydult. Egész nap senki nem csinált semmit, mivel mindenki azzal volt elfoglalva, hogy mikor jön a kaja, és mikor futnak be az egyéb meghívott vendégek. Egyedül én ültem a szobámban és csináltam a dolgaimat, mivel nem volt kedvem megint alkalmatlankodni valami olyannal, ami szerintük fura. Szegény Lálu végig rohangált és szervezkedett, de arra mindig szakított időt, hogy bejöjjön és elmondja, hogy már nemsokára kezdődik és ugye nem baj, hogy nem lesz kanál. Az ilyenektől mindig VIP-nak érzem magam, másrészt meg hagyjatok már lógva!

Két óra környékén be is futott a kaja, már ránézésre sem volt kis mennyiség. Tradicionális keralai menü volt, így szépen megterítettek banánlevéllel, ahogy kell. Öröm volt nézni már az előkészületeket is. Jó külföldi módjára elő is kaptam a fényképezőgépet, hogy megörökítsem az eseményt.
Mivel egyszerre nem jutott mindenkinek hely, először csak a tanárok és a fontos vendégek ettek. A diákok meg sem közelítették a területet, csendben beszélgettek a folyosó végén. Én persze karon lettem ragadva és első körben le lettem ültetve a tanárok közé. Szétnéztem, és gyakorlatilag nem ismertem senkit. Szerencsére az asztalomnál ült Shaji és Sam úr, akik azt feladatot kapták, hogy végigkalauzoljanak engem a keralai Ún elfogyasztásának bonyolult útvesztőin.

A kaja az valami elképesztő volt. Nagyon jó, de még inkább nagyon sok. Fényderült az indiai étkezés sebességének miértjére is. Ha az ember nem eszik gyorsan, akkor valamiről lemarad. Folyton csak hozzák, utántöltik, kicserélik. Az elejém még próbáltam tartani az iramot, de a végére teljesen elvesztem. Már a desszertként funkcionáló gyümölcssaláta plusz fagyi kombót fogyasztottuk, de nekem még közben a sima főétellel is dolgom volt, így felváltva ettem a kettőt.

Még jó, hogy a kézzel evéssel már nem állok hadilábon, de azért akadt itt egy-két feladat, ami új kihívást jelentett. Például az étkezés háromnegyede környékén hozták egymás után a háromféle pájaszamot. Ezek közös tulajdonsága, hogy rizs vagy tészta vagy valami van kifőzve sok cukorral és még főszerezve is van, amitől szürkésbarna színt kap. Állaga a nagyon híg pudingra emlékeztet. Ezt minden kecmec nélkül odalöttyintik az ember elé a banánlevélre. Kanál és egyéb dolgok híján valahogy kézzel kell felkanakolni onnan. Az első pár mozdulat még oké, mert akkor az ember simán kiszedi a sűrűbb részeket. A vége már trükkös. A maradék löttyöt úgy kell felszedni, hogy az ember nyitott ujjakkal konkrétan beletenyerel a cuccba, majd összezárja az ujjait és az így felszedett terméket úgy eszi ki az ujjai közül, hogy közben csuklóig a szájában turkál. Ez után hoztak még leveseket is, amit a „tartsd a markod” módszerrel osztottak ki. Ezt inkább kihagytam, mivel úgy gondoltam, hogy nincs még elég tapasztalati pontom az effajta szintlépéshez.

A végére pukkadásig ettem magam. A felét így is otthagytam. Az etikett itt is úgy diktálja, hogy jelezni kell, ha befejeztük az evést. Ezt otthon úgy csinálják, hogy az evőeszközt szépen egymásmellé helyezik a tányér egyik oldalán. Itt egyszerűen félbehajtják a banánlevelet. Praktikus. És még mosogatni sem kell.

Zombiként bolyongtam egy darabig és próbáltam emészteni. Mikor a fontos emberek eltisztultak a környékről, akkor végre a diákok is sorra kerülhettek. Nem mondom, sokkal jobban élveztem volna a dolgot, ha én is ebben a körben ehetek a többiekkel és nem a tanárok fürkésző tekintete előtt. De hát a vendégnek különleges bánásmód jár…


Nóta: Dropkick Murphys – Captin Kelly’s Kitchen

Egy asztalnál Iránnal és Amerikával

Előre le kell szögeznem, hogy mindkét ország lakóival szemben nagyon sok előítéletem van. Szinte csak negatívak. Tudom, hogy nem jó dolog előítéletesnek lenni, de az ember nem tudja megtagadni ember mivoltát és gyarló marad már örökké. Így vagyok én is, és hiába küzdök az előítéletek ellen, egyszerűen nem tudom kiirtani magamból őket.

Amerikával (pontosabban az Egyesült Államokkal) kapcsolatos nézeteim legalább valami tapasztalatfélén alapulnak, mert mostanra elég sok személyes ismeretségre tettem szert nevezett országból, köszönhetően főleg a kollégiumi éveknek. Ezek a tapasztalatok (néhány „a kivétel erősíti a szabályt” példától eltekintve) nem sokat javítottak a bennem kialakult képen. Hogy mi is ez a kép, azt inkább nem részletezném.
Iránról még azt sem mondhatom el, hogy öt-tíz mondatnál többet tudnék róla folyamatosan beszélni. Tényleg, bunkó nyugatiként nem sokat tudok magáról az országról. Amit igen, azt a tévéből, az meg ugye nem mérvadó. Minden esetre a muszlim országok közül legjobban Irántól idegenkedek. (Talán Irak még versenybe szállhat.) Hogy miért, azt nem tudnám megmondani. Belsőleg nem tudom hová tenni ezt a kultúrát. Túl liberális vagyok én az ehhez hasonló társadalmakhoz.

Minden reggel 9:30-kor startol az iskolabusz a főépület elől és bő félóra alatt el is zötyögünk az egyetem másik kampuszára, ahol a tanszék is van. Ez a busz afféle szociális játszótér. Mindig akad ismerős, vagy valaki, aki ismerős akar lenni.
Így esett pár héttel ezelőtt, hogy valaki ismerős akart lenni. Ez a valaki pedig egy iráni diák volt. Aztán pár nappal később három lett belőle.
Iránban most divat Indiába jönni tanulni. Meglepő módon főleg angolt (mivel ez a legközelebbi olyan ország, ahol az angol (is) hivatalos nyelv), de minden egyebet is. Nekik is van valami államközi ösztöndíj, amivel megéri itt lenni 2-3 évet. Furcsa módon ezek a diákok már jóval túl vannak a harmincon, vagy akár a negyvenen.

A három újdonsült iráni ismeretségem Irádzs, Mohammad és Husszein névre hallgat. Mindhárman túl vannak a harmincötödik életévükön, házas, családos emberek. Mégis úgy döntöttek, hogy India jó hely a tanulásra. Egyedül Husszein hozta a feleségét és a két kislányát is. Husszein és Irádzs politológiát tanul, Mohammad pedig pszichológiát.

Mai napig is nagyon zavarban tudok lenni a társaságukban. Ha nem lennénk így is elég távol kulturálisan, akkor a több mint tízévnyi korkülönbség is elég lenne. Ehhez képest sir-nek hívnak, amitől frászt kapok. Ráadásul folyton politikailag inkorrekt kérdésekkel zaklatják fel a lelki világomat. Például olyanokkal, hogy mi a véleményem Iránról, az USA-t vagy Oroszországot kedvelem jobban, satöbbi. Ezekre a kérdésekre nagyon nehezen tudok válaszolni. Az előítéletek böködik a májam, mégsem mondhatok semmi rosszat az országról, mert azt meg nem illik. Úgyhogy elővezetem, hogy az iranisztika szakos ismerőseim nagyon pozitívan nyilatkoznak, de én nem tudok semmit. Minden országnak megvan a maga baja, azt meg látom a tévében.

Pár nappal ezelőtt felhívtak telefonon, és meginvitáltak vacsorára. Van egy amerikai ismerősük, akinek magyar volt a nagyanyja. Őt is elhívják. Mondom OK, ez sem lesz egy mindennapi este.

Nem messze laknak innen. Négyen (mind irániak, de Husszein nem velük lakik) bérelnek egy házat, de társaságuk sokkal több emberből áll. El is indultam a megbeszélt időben, Irázdzs jött le elém a kereszteződéshez, majd elvezetett a házukhoz. Nem egy nagy wasistdas, de elvannak. Bútor az szinte nincs, de legalább van konyhájuk. Szokásomhoz híven nagyon zavarban voltam az elején. A két ismerősön kívül be lettem mutatva a maradék két embernek is. Egyikük 49 éves, a másik meg már jóval ötven felett. Szóval én csak ültem az asztalnál és eszegettem a mogyorót, amit vittem és iszogattam a narancs sörbetet, amit kaptam. Megint feszélyezve éreztem magam, mikor mindenféle politikai dolgok jöttek szóba. Szerencsére hamar megmenekültem, mert megérkezett Eric, az amerikai. Valahogy gondoltam, hogy ez egy olyan ember lesz, akit már látásból ismerek, mivel egy külföldi sem kerüli el firtató tekintetemet. És lőn. Már találkoztam vele egyszer egy netezdében. Persze ő nem emlékezett (tipikus). Ő tanítja angolra ezeket a népeket. Minden este házhoz jön, mint akkor is. Bár jelenlétem miatt szabadságolták magukat, és inkább csak vacsoráztunk.

Gondoltam, hogy nekem nem sok babér terem majd a vacsoránál ezért előrelátó módon rendesen bevacsoráztam. Nem is kellett csalatkoznom. Bárány volt a menü rizzsel, meg valami bizarr húsleves, saláta, gyümölcs és desszert datolyából. Közben befutott még egy ember, Szaké. Szegény párát tényleg így hívják. Japán eredetű iráni. Nem semmi. Ráadásul ő is elég bolond, mivel idejött angolt tanulni és szabadidejében meg karate edzésre jár. Itt, Indiában. Ki érti ezt?
Irádzsról kiderült, hogy otthon eléggé befolyásos ember, mivel ő volt az egyik helyi hírcsatorna vezetője. Ezek után viszont nem értettük, hogy miért jött e helyett Indiába politológia Phd-t csinálni. Nem kaptunk egyértelmű választ, de azt azért sikerült kihámozni, hogy ebben nagy a perspektíva. Kutatási területe a NATO szerepe a közel-keleten a hidegháború után…

Az este nagy részében inkább Eric-kel beszélgettem, mivel a többiek nyelvi kapacitása elég korlátozott. Mindenesetre nagyon rendesek és jó fejek. Sajnos az előítéleteim megfékezéséhez ennél több kell, de azért megcsillant valami remény. Azért mindegyikükben érzek valami furát, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Előkerült egy vizipipa is. És nem olyan csillivilli darab, amit otthon árulnak, hanem egy rendes, igazi hukká.

A beszélgetés során az is kiderült, hogy Eric abba a spirituális alapokon nyugvó elborult nyugati embercsoportba tartozik, akiket én csak jó adag cinizmussal tudok megközelíteni. Már három éve lakik Indiában, de előtte bejárta már fél Ázsiát és Európát. Haza csak a vízum miatt megy néha, de már több mint tíz éve folytatja a gyökértelen létet. Az oka pedig egy betegség volt. Nem mertem megkérdezni, hogy mi volt az. Azt próbálta kimeditálni magából egy tibeti kolostorban, és azt próbálja most már második éve kikezeltetni magából ajúrvédikusan. Logikus. Igazi bekpekker, enyhén lepattant, kóró testalkat, kissé elborult, merev jellem. Beszámolt arról, hogy merre járt már Indiában és lelkesen ajánlott nekem helyeket, hogy miket nézzek majd meg. Az étlapon kizárólag a legkedveltebb, műanyag, pénzre gerjedő spiritualizmussal áthatott turistahelyek szerepeltek. Helyeslően bólogattam, majd újabb képzeletbeli strigulát húztam a „bolond külföldi” címszó mellé.

Az este végül is egész jól telt. Sok új tapasztalatot gyűjtöttem a különböző kultúrákról és embertípusokról. Bár attól tartok, nem sokat fogok velük találkozni, mivel félő, hogy közös témáink ki is merültek ez alatt az este alatt és a továbbiakban kénytelenek leszünk a hellómiújság szintjén maradni.

Nóta: Laibach – America és Das Ich – Die Propheten

Ebéd a felhők között

Már két hete elhatároztam, hogy az egynapos hétvégén a 60 kilométerre lévő hillsztésönt, Ponmudit fogom meglátogatni. A Nyugati Ghátok legdélebbi csücske kedvelt kirándulóhely a helyi lakosság körében. A külföldiek nem annyira jönnek ide, mivel az új LP-kben már nem szerepel.
Sajnos már pénteken gyanítottam, hogy a vasárnapi kiruccanásból nem lesz sok mindien, mivel a folyamatosan szakadó esőt nem nevezném épp kirándulóidőnek. Azért reménykedtem, hogy hátha. Szombaton is végig esett, és éjszaka sem hagyta abba. Vasárnap azért felkeltem korán, hogy hátha nem esik és akkor elindulhatok. De sajnos esett. Hatkor is, hétkor is, nyolckor is. Kilenckor, mikor negyedszer nyomtam ki a folyton újraállított ébresztőt, valami hihetetlen csoda folytán éppen nem esett. Ekkor gyorsan végiggondoltam, hogy mik a választási lehetőségek. Vagy itt maradok és döglök egész nap (ezt nagyon gyorsan elvetettem), vagy a város maradék múzeumait nézem meg (ennek már a gondolatát is untam), vagy teszek a farmra, és elindulok a hegyekbe. Az utóbbi mellett döntöttem azzal a megkötéssel, hogy ha újra elkezd esni, mire elérem a buszpályaudvart, akkor visszafordulok. Szerencsére nem esett, de mikor odaértem, kiderült, hogy még van másfél óra a buszig. Ekkor meggyőztem magam, hogy ha ebben a másfél órában esni kezd, akkor az már nem számít. Hát esett is. Annyira nem érdekelt. Inkább az elázás, mint a vendégházban ülés.
Mivel elég későn indultam el (a 11:20as busszal) és mivel gondoltam, hogy odafent tuti esni fog, az volt a terv, hogy felbuszozok, teszek egy gyors kört, majd visszabuszozok. Az egészben igazából az utazás volt a lényeg. A 3 oda és 3 vissza óra alatt elég sok lehetőség nyílik megfigyelésre és új környékek megismerésére.

Ponmudi volt a végállomás, ahová gyakorlatilag nem jött senki, így menet közben elég sűrűn cserélődtek az utasok. Ezért egyszer egy kisgyerek aludt a vállamon, másszor meg egy öreg néni. Szóval nem volt eseménytelen az utazás sem. Láthattam sok falut és tucatkisvárost. Az utolsó szakasz, a hegyre való felkaptatás jelentette az igazi élményt. Ekkor már szinte nem is volt senki a buszon. Meg is találtam a közös nevezőt egy láthatólag szintén kirándulni induló sráccal, akivel felváltva mentünk fényképezni az ajtóhoz (mivel az ablakokon le volt eresztve a „redőny” az eső miatt). Tea és gumifa ültetvények között vezetett az út.

Nem tudom, hogy milyen magasan fekszik Ponmudi, de gyanítom magasabbam, mint Kékestető. Persze nem egy Khangchendzonga, de egy alföldi gyereknek azért mégiscsak valami. Gyomrom a vége felé már kavargott. Nem csak a szerpentinek és az azokat halál közeli élménnyé változtató vezetési stílus miatt, hanem a festői látvány miatt is. Ahogy egyre magasabbra értünk, úgy tűnt el folyamatosan minden körülöttünk és nem maradt más, csak a hegy csúcsát övező felhők. Mintha Mordorba léptünk volna be. Az eső még mindig nem hagyta abba, és most már a látótávolság is 20 méterre csökkent. Mikor felértünk a végállomásra, gyorsan magamra kaptam az esőkabátot, és kiszemeltem az legközelebbi ereszt, ami sajnos nem volt elég közel ahhoz, hogy ne ázzak bőrig már az első percben. A bizonyos eresz egy étteremhez tartozott. Itt újra találkozhattam a buszról már jól ismert sráccal, aki szintén itt keresett menedéket. És ha már egy étterem előtt álltunk, akkor nem állhattuk meg, hogy be ne menjünk. Elázás helyett egy kiadós birijáni mégis csak jobb ötlet. Az étterem mondjuk nem éppen az én pénztárcámhoz volt igazítva. 100ba került a sült rizs (egyébként az egyetlen, amivel rendelkeztek), de legalább nagyon jó volt. A forró ivóvíz is jól esett. Kissé furán éreztem magam, hogy megint kanállal és villával kell enni. Rámésh (a srác) banki alkalmazotthoz híven eléggé el volt engedve anyagilag, így szabad teret engedhetett az udvariasságnak, és fizette az én kajámat is. Indiában telefonszámért cserébe etetnek. Szerintem ez jó üzlet. :)
Az asztalunk pont az udvarra néző üvegfal mellett volt. Kinézve semmit nem lehetett látni, csak a szürkésfehér, kavargó masszát, azaz a felhőt. Valami fa ága hajladozott a szélben elég közel ahhoz, hogy még látni lehessen. Nem is nagyon tudtam hová tenni ezt az egész látványt, úgyhogy inkább csak ettem a birijánit.

Hastöltés után megkérdeztük, hogy mégis mit lehet itt csinálni. Kiderült, hogy nem sok mindent. Van egy kilátó két kilométerre. Így offszízönben ennyi. Mivel volt még másfél óránk a buszig, úgy gondoltuk, ha már eljöttünk ide, akkor megnézzük a kilátót. Mondjuk azt is tudtuk, hogy magán a kilátón kívül nem sok mindent fogunk látni a sűrű felhők miatt. De sebaj.

A gyaloglás nem tartott sokáig, de az időjárás azért okozott meglepetéseket. De hát mit vár az ember egy felhő közepétől? Az eső óriási szemekben hullott és nagyon sűrűn. Helyenként annyira erősen fújt a szél, hogy az esőkabátomnak csapódó cseppektől szinte megsüketültem. Az volt az érzésem, mintha a Himalájára tartanánk. Pedig csak egy kis piszlicsáré hegyecske kilátójához igyekeztünk.

Az indiaiak teljesen hülyék. Ezt már több ízben megállapítottam, de most már hivatalos. Egy csomó ember jött fel ide az időjárás ellenére is motorral. És mit csinál egy indiai tomboló szélben és szakadó esőben? Száguldozik a motorral fel s alá. Sisak és esőkabát nélkül. A hangulat a tetőfokára hágott. A fiatalok (lányok fiúk vegyesen) kurjongattak nagyokat, miközben elhaladtak mellettünk. Néha egy-egy nyitottabb térnél megálltak, hogy jobban kiélvezhessék a vízszintesen támadó esőt.

Mire felértünk a kilátóhoz, teljesen eláztam. Az esőkabátot kedvem lett volna elhajítani a fenébe. Gyakorlatilag csak vizesebb lettem tőle. A kilátó egy 10 méter magas vastorony volt, de azon körülmények között nem volt kedvem felmászni. Senki másnak se. Az indus fiatalok is elérték a végpontot. Itt már félmeztelenül, mezítláb rohangált mindenki, pacsáltak a sárban, énekeltek és őrjöngtek. De nem csak fiatalok. Közben befutott pár turistabusz is, melyekből középkorú ind turizmók özönlöttek ki. Egy részük ernyő alatt szorongva sétált körbe a környéken, a maradék lungíra vetkőzve indult neki a kirándulásnak.
Mi már teljesen átfagytunk, úgyhogy a korábban érkező busz menedékét választottuk az indulásig.
Rámésh tanácsára a legelső ülésre ültünk. Magamtól biztos nem ültem volna oda, de mostantól mindig oda fogok. Van hely és még a szélvédőn is jól kilátni.
Kábé tíz perccel az indulás után meg is álltunk egy dhábánál, hogy a sofőr, a jegyes és az utasok is ihassanak egy melegítő teát, mielőtt nekivágnánk a három órás útnak. Mi sem mondhattunk nemet a mennyei italra. A vizet egy tapasztott kemence tetején forralták. Az égő vályognak nagyon jellegzetes szaga van. Egyből előjöttek a gyerekkori emlékek a nagyszülőknél szilvalekvárfőzéssel eltöltött éjszakákról. Azokat nagyon hiányolom.

A lefelé út talán még szebb volt. A felhők alatt kicsit tisztább lett a levegő, mint korábban volt, így jobban beláthattuk a hegyeket és az erdőket. Hihetetlen látvány volt, sajnos a képek sem tudják visszaadni. Ahogy az esővíz kis patakokat és vízeséseket létrehozva zúdul alá a hegyoldalon, ahogy a ködszerű felhő és párafoszlányok lebegnek körbe egy-egy magaslatot, ahogy az esőtől és a széltől táncolnak a pálmafák.
Azt hiszem, ez a hely nem is lett volna ilyen szép, ha tiszta az idő. Megint szerencsém volt. De azért lehet, hogy ide még egyszer eljövök majd eső nélkül, hogy a kilátást is megnézhessem. Ez való nekem. A természet, a fák, az erdők. Nem a tizenkettőegytucat városok és a zsúfolt emberáradat.

A kirándulás kiváló értékelést kapott volna, de aztán feltűntek a piócák. Hogy honnan, azt nem tudom, mert nem gázoltunk hegyi patakokban vagy ilyesmi. Végig köves úton haladtunk. Ráadásul szintén elbizonytalanít, hogy csak a buszút megkezdése után vagy 20 perccel láttuk meg az elsőt. Szóval nem tudom, honnan jöttek, de ott voltak. Nem nagy, horrorfilmbe illő piócák voltak, hanem kicsi, alattomos jószágok. Egymás után pöcköltük le őket a lábszárunkról. Volt olyan, amelyik már javában lakmározott, mikor észrevettem. Szerencsére nem voltak ragaszkodóak, így egy kis pöccintés elég volt. A hazautamat ez nem tette éppen felemelővé, mivel folyton a lábamat néztem, hogy nem kerül-e elő egy újabb gazfickó.
Mikor hazaértem, alapos vizsgálatot tartottam. Kiderült, hogy egy bestiát nem vettem észre. Azt nem tudom, hogy mikor hagyta el az éttermet (persze fizetés nélkül), de már nem volt sehol. Csak a lábam vérzett még mindig…

Nóta: Sopor Aeternus – Leeches and Deception

Esőnap

A paprikás krumpli elfogyasztása után úgy gondoltam, hogy el is értem a nap csúcspontjához, úgyhogy semmi értelme tovább maradni az egyetemen. Két órakor lelépni egyrészt felemelő, másrészt borzasztó, mivel ki kell találni, hogy mivel is töltsem el a délután maradék részét. Főleg, hogy két napja folyamatosan szakad az eső (és nem csak eseget, hanem bokáig járunk a vízben), így a programok eléggé be vannak korlátozva. A buszon hazafelé kitaláltam, hogy moziba fogok menni. Erre már korábban is gondoltam, de valahogy sose vitt rá a lélek. Most azonban tökéletes esőnapi megoldásnak tűnt.

Mivel úgy is volt dolgom a vasútállomás környékén, gondoltam majd beheppenek a szemben lévő moziba (az egyetlen, amit ismertem). Általában egy helyi és egy hollywood-i film szokott menni. Most azonban megint alátettek az elhatározásomnak és direkt egy malajálam és egy tamil filmet adtak, csak hogy nehogy véletlenül simán menjen a dolog. Kénytelen voltam az internet segítségét kérni, hogy találjak egy másik mozit, ahol valami emberi nyelven is lehet filmet nézni. Nem mintha bajom lenne a malajálam nyelvvel, de azért három órát csak azért nem szenvedek végig. Ajánlom a Jótyúkon fellehető malajálam csodafilmek egyikének megtekintését. Aki bírja húsz percig, az előtt megemelem a (nem létező) kalapomat.
Sikerült is kinéznem egy „multiplexet”, ahol adták Christopher Nolan új filmjét, az Inception-t. Meg is közelítettem a célpontot, hogy korán vegyek egy jegyet és utána még tudjak kajálni valahol.

A mozi előtt már gyülekeztek a népek. Bár nem voltak sokan. Ekkor az jutott eszembe, hogy aki angol nyelvű filmet jön nézni, az nagy eséllyel beszél is angolul, így elég jó alkalom nyílik újabb beszédképes emberek begyűjtésére. És mivel India tengerében a fehér ember a legjobb csali, nem is kellett sokat várni, hogy kapás legyen. Így ismerkedtem össze Rédzsóval és Dípakkal. A két srác elég jó társaságnak bizonyult az este hátralévő részére. Mivel úgy is esni kezdett, úgy döntöttünk, hogy nem állunk az esőben sorba még egy órát jegyért (mert a jegypénztárt csak a kezdés előtt nyitották ki), hanem elmegyünk teázni. Így esett, hogy az első igazi útszéli redvából… dhábából vásároltam teát. Nem lett semmi bajom, de azért nem csinálunk belőle rendszert. Főleg, hogy ugyanannyiba kerül, mint egy rendes helyen. Bár ebben az esetben a srácok fizettek, szóval nem lehet egy szavam se.

Mire visszaértünk a mozihoz, már szép kis sor várt minket, ezért az esőben állás nem maradt el. Itt szeretném megjegyezni, hogy az esőkabát teljesen praktikátlan eszköz itt. Egyrészt csak a külföldiek használják (ezért még jobban megbámulnak benne), másrészt ha olyan az idő, hogy az ernyő nem véd meg, akkor már az esőkabát sem fog. És megosztozni sem egyszerű rajta.

A film előtt vettem pattogatott kukoricát, ahogy az illik és felmentünk az „mozikomplexum” legfelső szintjére, ahol a „modern, légkondicionált” moziterem várt minket. A kívánt hatás nem maradt el: megkaptam az indiai moziélményt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Volt bekiabálás, füttyögés, taps és szünet a film felénél. Ezen kicsit meglepődtem, mivel azt hittem, hogy csak az háromórás indiai filmeket vágják ketté. E nélkül is elég nehéz volt követni az eseményeket, így meg aztán teljesen elvesztettem a fonalat. Azért a végére megtaláltam. A film nagyon jó volt, két órára nagyon jól érzetem magam tőle. Jövök legközelebb is.

Amúgy itt még megéri moziba járni. Ez volt az egyik „legmodernebb” mozi a városban, és így is csak 40 rúpia volt a jegy. A DVD-k 290-300 környékén vannak. Nem úgy, mint otthon, ahol a DVD már olcsóbb, mint a mozijegy.

Mikor vége lett a filmnek, az eső még mindig szakad, mintha dézsából öntenék. Kicsit vártunk, hátha csendesedik, de nem volt szerencsénk. Így hárman szerencsétlenkedve az esőkabátom alatt elszörföztünk a főútig, hogy szerezzünk egy „óto”-t (riksát). A monszun szerintem a riksások Kánaánja, ilyenkor alig lehet szabad kocsit találni. Egy eresz alatt ácsorogtunk vagy fél órát, mire sikerült magunkhoz édesgetni egy háromkerekűt. Még nem volt olyan késő, úgyhogy beültünk vacsorázni.

A srácok tényleg nagyon jó fejek voltak. A mozijegyen kívül mindenre meghívtak (na nem csak e miatt voltak jó fejek). 22 éves egyetemisták, alapvetően Alappy-ből, de jelenleg iskolai okokból T-puramban lakoznak.

Velük bizonyossá vált az a teóriám is, hogy itt csak a fiatalokkal lehet értelmes beszélgetést folytatni. A legjobb arcok, akikkel itt találkoztam, mind 23 alatt vannak (vagy ha felette, akkor meg teljesen nyugatiasak). A buszos beszélgetőtársam, Nandu is 22, és vele is bármiről lehet beszélgetni. Nem úgy a 25 fölötti korosztállyal, akiket már csak az esküvő-pénzkeresés két végpontú skálán lehet bejelölni. Komolyan idegesítő egy idő után, hogy csak ezekről tudnak beszélni. Nyilván nekik ez az aktuális problémájuk, de valahogy én nem vagyok vevő ezekre a problémákra. Hívjatok önzőnek.

A vacsora után telefonszámot cseréltünk (szép kis gyűjteményem van már). Rédzsó meghívott magukhoz Aleppy-be, mivel az ugye nagy menőség a szülők és a szomszédok előtt, ha fehér embert viszünk haza vacsorára. Legyek bármennyire cinikus, ezt a meghívást azért lehet, hogy el fogom fogadni. Ha a következő két hétben még többször találkozunk (amit remélek), akkor tényleg adok még egy esélyt Apelly-nek, ha már az első találkozás nem hozott túl sok sikert.

Nóta: Zeraphine – Be My Rain

Paprikás krumpli á lá India

Szombat lévén nem voltam túl lelkes, hogy megint egyetemre kell menni. Mint rendesen, a hét utolsó napján szinte senki nem volt a tanszéken. Így megint zavartalanul tölthettem az időmet a saját dolgaimmal. Mostanában mindig benn vagyok fél ötig, mivel rájöttem, hogy azért ott mégis jobb, mint bezárva lenni a négy fal között a vendégházban.
Az utóbbi időben elég tevékeny voltam. A szakdolgozattal jól haladok. Ezen kívül alkalmanként angolra okítom Szénthil kollegát, valamint Névárí írásra a banános fiút (becsületes nevén Lálut). Lálu ezen kívül a magyar kultúrára is fogékony, ezért valamelyik nap bőszen letöltöttem egy csomó képet a netről. Az országról, a népviseletekről és a tipikus ételekről. Így esett, hogy képbe került a paprikás krumpli. Szépen el is magyaráztam neki, hogy s mint készül ez a remekbe szabott kaja. A magyar pirospaprika mibenlétének elmagyarázása nem egy egyszerű feladat. Ha az ember azt mondja egy indiainak, hogy olyan, mint a csili, de nem csíp, akkor oldalra billentett fej és értetlen tekintet a válasz. Némi szenvedés után feladtam és mondtam, hogy csilivel is el lehet érni ugyanazt a hatást.
Egy nappal előre be lett harangozva, hogy bizony szombaton paprikás krumplit fogok kapni ebédre. Méghozzá az egyik tanár főzi meg nekem, aki Lálutól értesült kedvenc ételem elkészítésének módjáról. Kicsit féltem a végeredménytől…

Az étkezési szokásaim még mindig lázban tartják az egész tanszéket. Most már látványos térfogatcsökkenésen mentem keresztül, aminek az az eredménye, hogy lötyög rajtam az összes ruha. Pedig eszek rendesen, nem is keveset. Az én mércémmel mérve. Csak a szervezetem még nem vette a lapot, hogy ezentúl ne számítson kenyérre, sajtra, tojásra, tésztára és sok krumplira. A rizs és különböző származékaiból készült dolgok egyelőre nem nyertek felvételt a lehetséges energiaforrások listájára. Pedig dolgozok rajta.

Az indiaiak hihetetlen mennyiséget tudnak elfogyasztani egy ültő helyükben. És nem akármilyen sebességgel. Az elején teljesen kész voltam, hogy hogy lehet ilyen gyorsan eltüntetni a kaját a tányérról.
Mostanra már sikerült felvennem a tempót. Öt perc alatt eltűnik egy dószá, dupla adag szambharral együtt. A kézzel evés sem gond már. Kezdetben sem voltam szívbajos, de azért a rizs és a villa örökké tartó szerelméről meg voltam győződve. Ez azonban szintén a múlté. Nagyon megszerettem a kézzel evést. Sokkal jobbak az ízek és jobban esik az étel, ha szemtől szembe állok vele és nem holmi közvetítőeszközön keresztül. És habár vannak rossz tapasztalataim még otthonról a kézzel evéssel kapcsolatban, itt ez valahogy teljesen más. Egyáltalán nem tűnik bizarrnak, hanem az egyetlen normális megoldásnak.

Szóval meg is kaptam a paprikás krumplit, ahogy az be volt ígérve. Természetesen nem volt az igazi, de első próbálkozásnak elmegy. A csili kicsit bekavart a dologba. Úgy látszik nem sikerült megértetnem teljesen, hogy csilit por formájában kell használni és nem egészben. Így gyakorlatilag kaptam egy adag hagymás főtt krumplit, ami vízben úszott. És egy csokor vörös csilt belekarikázva. Az íze nem igazán hasonlított az alapételhez, de azért nem mondom, hogy rossz volt. A legviccesebb az egészben, hogy ugyebár kenyeret itt nem lehet találni (csak műanyag tósztkenyeret), így kicsit zavarban voltak, hogy mit is lehet ehhez enni. Ezért hát kaptam idíappamot. Ez leginkább a cérnametélthez hasonlít, azzal a különbséggel, hogy ez rizsliszt és kókusz keverékéből készül. A magyar és az indiai konyha ilyen formájú fúziója nem túl nyerő, de azért megettem az utolsó morzsáig és hosszan hálálkodtam, hogy ilyen figyelmesek velem.

Nóta*: Scary Bitches – You Always Eat The One U Love

*Ez egy új szolgáltatás. Mostantól minden poszthoz jár majd egy olyan dal, ami valamiért eszembe jutott az adott témát illetően, de nem feltétlenül tartozik szorosan a tárgyhoz. Igyekszek majd linket is csatolni.

Banánológia

Örömmel jelenthetem, hogy megkóstoltam minden fajta és féle banánt, amit a környéken lehet kapni. Tapasztalataimat szeretném röviden megosztani a kedves publikummal, hátha egyszer valaki azzal a dilemmával szembesül Indiában, hogy melyiket is válassza a sok közül.
A csoportosítás a „méret, forma és szín” háromdimenziós koordináta rendszeren belül történik.

1.) A mikrobanán
Ez az aprócska jószág alig éri el az öt centi hosszúságot. Formája leginkább egy végbélkúpra emlékeztet. Színe a szokásos banánsárga. Héjja vékony, könnyen lefejthető. Íze még érett korában is tartalmaz éretlenségre utaló, savanykás nyomokat, ami felülkerekedik az édes ízen. Ez azonban nem kellemetlen, inkább frissítő hatást kelt. A reggeli kiegészítőjének alánlanám.

2.) A kevésbémikrobanán
Ez volt az első, amit megkóstoltam, és ez maradt a favorit a végére is. Hossza 5 és 10 centiméter közé tehető. Formája és színe nem sokban különbözik a mikrobanánétól, talán egy kicsit egyenletesebb a vastagsága. Ízében a savanykás és az édes íz tökéletes harmóniában egyesül, megteremtve ezzel a két harapásból elfogyasztható gyümölcsök egyik legjobbját.

3.) A szokásosbanán
Bár ez csak nézőpont kérdése. Ránézésre teljesen úgy néz ki, mint az otthon kapható egyszeri banán. Azonban a külső ne tévesszen meg senkit, a különbség ég és föld. A sárga héj roppant vastag és erős, alig lehet kibontani. A belső rész éretlen jellege soha nem múlik el, ezért rágós, kissé ízetlen. Ebből készül a népszerű helyi csemege, a banáncsipsz (karikázva, olajban kisütve majd csilivel megszórva), és ez a főzés alapanyaga is, de csak szimplán enni is szokták.

4.) A vastagbanán
A soron következő alany hossza és színe megegyezik a szokásosbanánéval. Vastagsága azonban jóval túltesz rajta, így zömökebb, szögletesebb képet mutat. Íze nem túl jellegzetes. Elfogyasztása nem hagy maradandó élményt, csak az ettem-valamit-már-nem-üres-a-gyomrom viszonylag kellemes érzése marad hátra.

5.) A zöldbanán
Otthon a zöld banán azt jelenti, hogy a nevezett gyümölcs még éretlen. És nem savasít, így nyugodtan lehet fogyasztani. Az itteni zöldbanán érett korában is zöld marad. Íze teljesen megegyezik az otthon kapható banánéval. Gyakorlatilag ugyan az, csak álruhában.

6.) A pirosbanán
Külsőre a legbizarrabb versenyző. Vastag, zömök és vöröses-feketés színű. Először nagyon bizonytalan voltam vele, mivel ehhez hasonló szürreális banánt még nem láttam. Aztán csak úgy hozta az élet, hogy kipróbáltam. A második kedvenccé avanzsált. Ízét nehéz lenne körbeírni, valahol a zöldbanán és kevésbémikrobanán között van. Állaga azonban szokatlan: sokkal sűrűbb és töményebb a többi alanynál, így szinte szétolvad az ember szájában és nagyon hamar telít.

Egy hónap

Eltelt egy hónap. Ezt abból is látni, hogy lejárt az iskolabusz-bérletem. Meg abból, hogy már majdnem teljesen elfogyott a szúnyogriasztóm. Meg abból is, hogy ez már a sokadik blogbejegyzés.

Ha valaki megkérdezné itt, hogy hogy telt az első hónap, akkor udvarias mosoly mellett közölném, hogy minden nagyon szép és rengeteg élménnyel lettem gazdagabb. Ami igaz is. Egyrészről. Mert tényleg láttam nagyon szép helyeket, megismertem a várost és az embereket, beilleszkedtem az egyetemen. Sajnos a mérleg nyelve mégiscsak a másik irányba billen. Mert ugyan láttam szép helyeket, de valahogy sehogy sem volt jó. Az összes kirándulásom valamilyen csalódással végződött. Vagy a hely miatt, vagy a miatt, hogy egyedül kellett mindezt megélnem. Mindig is tudtam, hogy szociális típus vagyok (még akkor is, ha néha szeretem az egyedüllétet), de nem hittem volna, hogy ennyire. Az emberi kapcsolataim nem igazán vannak előrébb, mint az első pár napban. Az egyetemi társakkal nagyon jól elvagyok napközben. Ez után azonban semmi. Velük nem lehet időt tölteni. Már csak azért sem, mert egyrészt nem olyan karakterű emberek, másrészt pedig mind vidékiek. A városban nem igazán lehet új embereket megismerni, lévén nincs hol. A vendégház általában tök üres, csak néha napján tűnik fel egy-egy kivénhedt prof. Nemrég megtudtam, hogy a UGC napi 500 rúpiát fizet a szobámért. Teljesen kiakadtam. Szóval közel havi 20 000 rúpiájukba kerülök. Ennyi fizetésért itt már a legtöbben ölni tudnának.

Az egyetemen sem lettem sokkal okosabb egyelőre. A kezdeti lelkesedés alábbhagyott mindenkiben, így már nem zaklatnak annyit. Ennek örülök. A maradék, úgymond hivatalos tanórám sem éppen a hasznos tudás átadásáról szól. Az egyetlen valamirevaló dolog az a heti 1-2 óra, mikor Shaji Úr foglalkozik velem és a kézirattan gyakorlati részére koncentrálhatok.
A menekvést a hétköznapokból a hétvégi utazások jelentik, amik, mint említettem, eddig elég felemásra sikeredek. Ördögi kör.

Persze ez még csak az első hónap volt. A kezdet kezdete. Ebből az egy hónapnyi ősanyagból fejlődhetnek majd ki a következő hónapok. A második hónap azonban vízválasztó lesz számomra, ahogy azt már Kanjakumáríban, három tenger találkozásánál eldöntöttem. A következő hónap a megfigyelés és az értékelés hónapja lesz. Ha a mérleg nyelve nem mozdul, akkor elő kell venni azt a javításokkal teli cetlit, ami a személyes értékrendemet szimbolizálja és meg kell rajta nézni, hogy aktuálisan hol állnak a dolgok.

A következő hónap legalább eseménydúsnak ígérkezik. Jön a születésnapom (ami pechemre hétfőre esik), majd augusztus elején érkezik Veró (csoporttárs), és együtt utazunk egy hetet Dél-Indiában, ha az istenek (főleg Sreelekha professzorendhedd) is úgy akarják. A hétvégéket megint nem tervezem a városban tölteni, remélhetőleg ezúttal sokkal több pozitív élménnyel leszek gazdagabb. És azt is remélem, hogy tudom majd tartani magam Kanjakumáríban tett többi elhatározásomhoz is, ami eleddig még nem nagyon sikerült. Azért próbálkozok.

Aleppy és Kollam – második nap

Az éjszakai nyugtalan alvásnak és a háromnegyed ötkor beköszönő müezzinnek az lett a következménye, hogy nem bírtam hatkor felkelni. Sajnos ezzel elúszott a reggelre tervezett templomlátogatás is. Mivel az ambalapuzha-i templom csak reggel nyolcig van nyitva és csak délután négykor nyit ki megint. Fájó szívvel lemondtam hát a megtekintéséről, mivel nem akartam még egy napot az aleppy-i apátiában eltölteni. Visszairányultam Kollam felé, hogy azt a várost is szemügyre vehessem. Szintén nem tartogatott sok látnivalót. Aki egyet látott, mindet látta. Majdnem. Mászkáltam fel alá, de mivel vasárnap délelőtt volt, gyakorlatilag nem volt nyitva semmi. Még a bazár sem, amit nagyon furcsálltam. Marad hát megint a tengerpart, ami ezúttal csak húsz percig marasztalt, mivel a tűző napon nem volt semmi árnyék. A környék teljesen jó példája volt az offszízön jelenségnek. A partot éppen átépítették, minden félkész állapotban volt. A tengerpart gyakorlatilag egy szeméttelep. Az indiaiakat nem érdekli, hogy ezer vagy kétezer jégkrémes dobozon gázolnak keresztül, mire elérik a vizet, így a takarítással sem vesződnek, csak a decembertől érkező turisták kedvéért. A víz színe legalább szép volt, de nem kötött le túl sokáig.

Visszasétáltam a belvárosba, és beültem egy étterembe az LP ajánlásával. Ez volt a harmadik, és egyben utolsó olyan étterem, amit a könyv ajánlott és én balga módon hittem is neki. Legközelebb inkább hagyatkozom a megérzéseimre.
Visszafelé a buszhoz még betértem egy keresztény templomba, aminek elvileg az a jellegzetessége, hogy Máriát hindu istenséghez hasonlóan tisztelik, és öltöztetik, fürdetik. Nem tudom, nekem az, hogy ebben az esetben valami szárianyagba van becsavarva a szobor, nem sokat nyomott a latba.

Még dél sem volt, mikor meguntam a meleget és a táskám és hálózsákom cipelését a tűző napon, és úgy döntöttem, hogy visszatérek a bázisra.
A buszúton kétszer is megszívattam magam. Először is örültem, hogy végre ez egyszer nem száguldunk olyan gyorsan, hogy a szemgolyóm a tarkómon akarjon kijönni a huzattól. De korán örültem, mert a menetszélben valami belement a szemembe, és vagy fél órába telt, mire kibányásztam az idegen testet. A szemem amúgy is folyton be van gyulladva a huzattól, de most kapott egyet a másik orcájára is.

Eme csodálatos eseménysor után könnyező, véres szemekkel figyelhettem, ahogy kallerek szállnak fel a buszra. Sose gondoltam, hogy a jegyes fickón kívül még ellenőrök is vannak. És természetesen nem találtam a jegyem. Már mindenkit szépen leellenőriztek és percek óta mellettem álltak, mikor én még a vizes törölközőmet fordítottam ki a táskámból, hátha alatta lesz a jegy. Már nagyon kínos volt a szitu, hülye külföldi mindig így jár. Nagy nehezen megtaláltam, nyílván a zsebemben volt, csak először nem tűnt fel. Meg még ötödjére sem.
A maradék időben inkább zenét hallgattam, mint az utca zaját. Rájöttem, hogy Indiát akkor szeretem igazán, mikor mozgásban vagyok és a fülemben szól valami zene. Mert akkor olyan, mintha filmet néznék. És akkor le tud kötni.

Egyébként a hangok és a zajok nagyon nagy befolyással vannak az emberre. Ha látunk egy képet Indiáról, mondjuk a naplemente fényében fürdő Padmanábhaszvami templomról (ami itt a blog tetején is látható), akkor az a béke és a nyugalom érzetét kelti bennünk. Ahogy megcsillan a fény a vízen, ahogy fújja a szél a fák koronáit, szinte halljuk, ahogy az ereszről csöpög a víz. A valóság azonban távolról sem ilyen idillikus. Amikor ott állunk, akkor csak azt halljuk, hogy dudálnak, üvöltenek, csörögnek, böfögnek, krákognak, köpnek. Itt soha nincs béke és nyugalom. Ez gyökerestől felforgatja az egész tapasztalást.

Elég korán visszaértem a városba, de nem akartam elvesztegetni a délutánt holmi mosással és tanulással. Lepakoltam a szobámban, majd megcéloztam a parkot és a benne lévő múzeumokat. A Napier múzeum nem túl nagy tárlata elég változatos képet mutat. Egyik részét a Balinéz gyűjtemény teszi ki, maradék részét az indiai szobrok és érmék. Van egy-két nagyon szép darab, főleg az elefántcsont faragványok között. Azért a puttókkal körbevett apszaraszon jót mosolyogtam. Meg a rengeteg elíráson is. Az, hogy nincsenek rendesen katalogizálva (pl. Vassel, used for burials in ancient times) és csak úgy random módon össze vannak hányva a dolgok, azt még lenyelem, de hogy tele vannak helyesírási hibákkal, az már kicsit bosszantó. Igaz, hogy csak a latin betűs átiratok (na meg a hindi kiírások a falakon), de azért arra odafigyelhetnének, hogy ha az egyik szobor „Buddha”, akkor a mellette lévő ne „Budha” legyen… Az épület maga nagyon pazar, szép faragásokkal és építészeti megoldásokkal. Kár, hogy nemrég felújították és hihetetlen színorgiával sikerült újra kifesteniük. Sajnos nem lehetett fényképezni…

A másik galériában csak modern (19. és 20. századi) festmények voltak. Őszintén be kell vallanom, hogy mielőtt idejöttem, nem ismertem Rádzsá Ravi Varmá munkásságát. Neki szentelték a galéria felét, és nem is véletlenül. Fura olyan olajfestményeket látni, melyeken nyugati technikával ábrázolnak indiai témákat. Legyen szó portréról vagy tájképről. A Mahábhárata epizódjait látni olyan stílusban, mint mondjuk az Ecce Homo, az nem semmi kulturális egyveleg. Ravi Varmá tanítója és nagybátyja, Rádzsá Rádzsá Varmá is elég sok képpel büszkélkedhet. Neki köszönhetem egyik új kedvenc festményemet. Egy fárszí hölgy portréja. Semmi különös, de olyan mosoly ül a nő szája szélén, hogy az ember maga is automatikusan elmosolyodik. Sajnos itt sem lehetett fényképezni, pedig lett volna mit. Ide még biztos benézek valamikor. A természettudományi múzeum hullaházát nem volt kedvem megtekinteni, úgyhogy inkább a mosást választottam.

Aleppy és Kollam – első nap

Ember tervez, India végez. Ezt nagyjából minden nap belevésődik az ember agyába. Nem is tudom, van-e itt értelme bármit előre megtervezni, vagy jobb lenne csak egyszerűen elindulni és lesz-ahogy-lesz alapon tevékenykedni. Sajnos nekem ezt még meg kell tanulnom, mivel (bár nem vagyok egy kocka típus) minimálisan szeretem tudni, hogy mégis mikor mit és merre.

A hétvégét ezúttal a backwaters elnevezésű természeti képződmény köré szerveztem. A tengertől induló és a szárazföldbe mélyen benyúló vízi úthálózat, amely 900 kilométeres hosszkiterjedése közben csatornákat, lagúnákat és drámai tájképeket alkot. Ezek körül bonyolódik a keralita emberek jelentős részének mindennapi élete.

Ha az egyszeri turizmó Keralába jön, akkor azt vagy valamelyik bícs, vagy a backwaters miatt teszi. Minden útikönyv és amúgy szimplán mindenki szerint ez a Dolog, ami miatt érdemes eljönni ide. Ez mindennek a csimborasszója; über csodálatos, kihagyhatatlan élmény. Ezt nyílván nekem is meg kellett nézni.

Szombaton kevéssel hat után, még félkómában indultam el a PMG dszánksön felé, hogy elkapjam a buszt, ami két óra alatt elszállít engem Kollam nevű nagysikerű városba. Kisebb késéssel meg is érkeztem, minden gond nélkül. Miután rájöttem, hogy merre is vagyok arccal, elbaktattam a turiszt központba, hogy megváltsam a jegyemet a nyolc órás hajóútra, ami a backwatersen keresztül vezet egyenesen Aleppy (avagy Alappuzha) nevű helyre. Az LP szerint offszízönben minden második nap, az internet szerint minden nap jár a turizmójárat. Itt már előre gondoltam India mindent felülíró szervezőkedvére, így mindjárt két haditervem is volt arra az esetre, ha csak vasárnap reggel menne a hajó. Az irodában azonban közölték azt az elszomorító tényt, hogy egyáltalán nem jár a hajó, mert egy fia turista sincs a közelben. Ezzel az A és a B tervem is elsüllyedt még vízre szállás előtt. Pedig nagyon reménykedtem ebben az útban, mert ennél jobb ár-érték arányú kirándulást az említett körzetbe én nem engedhetek meg magamnak.

Szóval kénytelen voltam rögtönözni. Mivel Kollam zavaros buszállomásából kiindulva nem volt kedvem maradni, inkább megvártam a következő buszt, és elzötyögtem Aleppy-be. Mintegy két és fél óra után el is értem a várost, csak a nagy kivakaródzásban a tömegből véletlenül nem a fő állomáson szálltam le, hanem egyel előtte. A dimenziókeresés tehetetlen pillanatait kihasználva gyorsan le is rohantak a különböző népek. Koldusok, riksások, túraszervezők. Az egyik díszpéldány az utóbbi fajtából nem hagyott békében térképet nézegetni, ezért kénytelen voltam beszélgetni vele. Végül sikerült leráznom azzal, hogy majd másnap felhívom, hogy hogy döntöttem az ajánlatával kapcsolatban.

Nemsokára megtaláltam a túriszt offiszt. Gondoltam, itt kicsit infót gyűjtök, hogy mégis hogyan pótoljam az elmaradt hosszú hajókázást a lehető legkedvezőbb áron. A profi marketing és a szorult helyzet keverékének már megint nem bírtam ellenállni, és befizettem náluk egy két órás hajókirándulásra, ami másfélszer annyiba került, mint az a nyolc órás, ami nem jött össze. Szerencsére kaptam 50 ruppó kedvezményt, és még a riksát is ők fizették, amivel a célhajóhoz furikáztunk. Ebből is látszik, hogy mekkora lehúzás az egész alapvetően. Szállást az LP-ből néztem ki, de oda sem jutottam el, mivel rávettek, hogy inkább ott vegyek ki szobát, ahol ők ajánlották. Mondanom sem kell, ez is dupla annyiba került, mint az, amit eredetileg akartam. El is kísértek a Bamboo House nevű vendégházba. Útközben végig szidtam magam, hogy hogy lehetek ekkora nagy balfék, hogy így hagyom magam.
A szoba végül nem is volt olyan rossz. Az épület egy nagyon szűk sikátorból nyílt, ami elsőre nem volt túl meggyőző. A földszint és az első emelet sima kőház. A második emeletből (gondolom takarékossági okokból) szimplán kihagyták a téglát, mint összetevőt, és az egész szintet bambuszból építették meg. Így lett bambuszszobám, ami a bambuszelőtérből nyílt, ahová a bambuszlépcsőn lehetett feljutni. Duplaágyas, külön fürdőszobás, szúnyoghálós, szellős és még hangulatos is. Gyorsan lepakoltam a cuccaimat, majd elsiettem ebédelni, hogy ne korgó gyomorral vágjak neki a hajóútnak.

Egykor indult a hajókázás. Motorhajtású, kicsi túrahajóban nyomultam. Természetesen teljesen egyedül. Ez már úgy látszik, soha nem lesz máshogy. Az irodában feltűnt egy idős újzélandi házaspár (a férfi teljesen úgy nézett ki, mint Clint Eastwood), és azt a reményt keltette bennem, hogy talán mégsem egyedül kell majd ücsörögnöm a hajón. Persze ők más kaszthoz tartoztak és más volt a pénztárcájuk vastagsága is, így nem ereszkedtek le a sima túrázás szintjére.

A kormányos és egyben gájd egy tizenéves srác volt, aki inkább zenét hallgatott út közben, minthogy engem információval lásson el.
A környék tényleg gyönyörű. Egyértelműen képeslapon a helye.
Mindenki azt mondja, hogy a túra legjobb része, mikor az ember a kisebb kanálisokon hajózik és megfigyelheti a falusi életet. Hát nem tudom. Én nagyon rosszul éreztem magam, ahogy terpeszkedtem egyedül a hajón, egyik kezemben a fényképezőgép, másikban egy kokakóla. Egyenesen szégyelltem magam, hogy bepofátlankodok más emberek személyes terébe. A lakók a vízparton mosogattak, mostak és mosakodtak, a gyerekek játszottak, a munkások dolgoztak. Én pedig ott ültem a hajón, és figyeltem őket, mint valami állatkertben. A legtöbben már megszokták az ilyen eseményeket, de néhányan megbámultak. Én nem mertem a szemükbe nézni, inkább csak a nagylábujjammal tartottam a szemkontaktust.
Szerencsére hamar tágasabb helyekre csobogtunk, ahol már nem éreztem magam annyira rosszul, és volt alkalmam a tájban gyönyörködni inkább. Igazán jó akkor lett, mikor a vezető srác kihangosította a zenét (valami malajálam borzadályt), és teljesen úgy érezhettem magam, mint egy filmben. Néha elhaladt mellettünk egy-egy nagyobb hajó, melyeken vidám társaságok iszogatták a sörüket és nevettek nagyokat.
A két óra elég lassan telt el, pedig sok szép dolgot láttam közben. Mikor kikötöttünk, még csak fél négy volt, és én nem tudtam, hogy mihez is kezdjek magammal. Gondoltam, megvizitálom a tengerpartot. Nekem eddig ez tetszett a legjobban. Nem egy rendezett, tipikus turistaparadicsom, de nem is olyan fojtogató, mint mondjuk Kovalam. Itt van tér, el lehet különülni és csendben elücsörögni egy kidőlt pálmafa törzsén. Az eső sajnos visszakergetett a városba, ahol megint tétlenül álltam. Sétáltam vagy három órán keresztül, ami alatt bejártam a belvárost vagy háromszor. Az a félelem kerített hatalmába, hogy Keralában minden város teljesen ugyanúgy néz ki. Az üzletek, az emberek, az autók, a hangok, a színek, a levegő, minden. Nem örülök. Így elég hamar elveszti a varázsát egy-egy hely, kábé az első pillanatban. Remélem, majd a hegyvidék tartogat valami újdonságot. Mert ilyen kevés idő alatt nem lehet az apróbb különbségeket felfedezni, amik színt vinnének az egészbe. T-puramot már látom. Volt időm ismerkedni vele. Nem tudom, mennyi értelme lesz így ezeknek a hétvégi városnézéseknek.
Elkanyarodtam a felé a szállás felé is, amit először kinéztem. Hát, ha fizettek volna, akkor se megyek még az ajtó közelébe se, nem hogy ott aludjak. A bénázásom ezúttal szerencsével végződött.

Semmi kedvem nem volt visszamenni a vendégházba és ott ülni, de egy idő után kénytelen voltam feladni, mert nagyon rákezdett az eső. Pedig még csak éppen hogy besötétedett. Szerencsére a vendégház egyik teraszán a pókhálók alatt volt néhány könyv elfekvőben. Egy indiai hátizsákos túra élménybeszámolójára esett a választásom. Néhány ponton hangosan mosolyodtam el. Például akkor, mikor arról vitatkoztak, hogy vajon a Lonely Planet vagy a Bhagavad Gítá érdemli meg jobban a Könyvek Könyve elnevezést.
Egyszer csak a tulaj telepedett le mellém, és lefutottuk a szokásos köröket családi és anyagi helyzetemet illetően. Kifejtette, hogy a szoba, amit 150 pénzért megkaptam, szezonban 600-ba kerül, de mivel jelenleg egy lélek sincs a környéken, 150 is jobb, mint a semmi. Offszízön egyszer rulez, egyszer nem. Beszélgetésünket egyszer csak borzasztó ricsaj szakította félbe. A vendégház melletti mecsetből kezdett úgy üvölteni a müezzin, hogy nem hallottuk egymás szavát. Na, gondoltam, ezért olyan olcsó ez a hely.
A könyvvel tértem nyugovóra, de nem aludtam túl jól. Pedig az éjszakai szellő nagyon jól lehűtötte a levegőt és a tetőn doboló esővel karöltve igazi alvásra alkalmas körülményeket biztosított.

Café Berlin – unter dem Mangobaum

Ez a történet még a Neyyar gát reggelén kezdődött. Éppen reggelizni igyekeztem, mikor fehér emberrel találkoztam. Megállt egy riksa az egyetem előtt, és kiszállt belőle egy európai nő. Hogy európai, azt onnan lehetett tudni, hogy egyből rám köszönt. (Az amerikaiak nagyban tesznek másokra.) Szóba elegyedtünk. Manuelának hívták és német honból szakadt ide a világ végére, hogy németül tanítsa a lelkes (és egyben az új nyelvi divatnak hódoló) indiai népeket. Mint kiderült, van egy Goethe Zentrum itt a szomszéd utcában. Miután alaposabban körülnéztem, láttam is, hogy tábla hirdeti a Zenrum jelenlétét, csak éppen nem vettem észre eleddig. Mondta, hogy majd nézzek be a központba egyszer. El is fogadtam a meghívást, majd folytattam utamat az élelem felé.

Szerda délután viszonylag korán értem vissza az egyetemről és úgy gondoltam, hogy akkor most alkalmas az idő egy kis német levegő szívására. Fel is kerekedtem és elég hamar megtaláltam helyet. Be azonban nem mentem, mert hatalmas molinók állták az utamat. Nem félelmetes molinók, inkább nagyon barátságosak. Arra buzdították az embereket, hogy nézzék a Zentrum kivetítőjén az aznap esti Németország – Spanyolország VB elődöntőt. Megtetszett az ötlet, és úgy gondoltam, hogy akkor már valami céllal érkezek és nem csak úgy önkényesen bele a vakvilágba. Elhaladtam tehát a központ előtt és inkább az arrafelé lévő utcák felfedezésével ütöttem el az időt.
Este már nagyon be voltam zsongva, hogy végre egy kis Európa és fehér emberek. Mióta itt vagyok, erős kényszert érzek, hogy fehér emberek társaságát keressem. És olyan jó lenne, ha szert tehetnék valamiféle hosszan tartó baráti kapcsolatra eggyel. Ezért örültem nagyon, hogy van ez a kis német központ itt a szomszédban.

Bevásároltam nasit a meccsre (American Style csipszet – sajtos snidlinges), majd fél tizenegykor elindultam. A meccs az időeltolódás miatt 11:50-kor kezdődött, de muszáj volt hamarabb elindulni, mivel az egyetem kapuját 10:30-kor zárják, és nem akartam kétszer szívességet kérni az őröktől egy este. Annyira nem bántam, hogy korábban megyek, gondoltam majd beszélgetek Manuelával vagy valakivel, aki ott lesz. Meg is érkeztem nagy lelkesen. A kapu előtt már tobzódott néhány ind fiatal. Akkor egyből tudatosult bennem, hogy ’Nem vagyok német!” pólót kellett volna felvennem. Mindenki letámadott, hogy a nevezett országból jöttem-e és hogy tudok-e németül. A csibészek azonnal elkezdtek tesztelni, mindenféle német kérdéssel. A napi angol-szanszkrit-malajálam-tamil nyelvfröccs mellett azonban a német nyelv sajnos nem fér el az agyamban és inkább félénken meghúzódik valahol egy hátsó, pókhálós sarokban.

Aztán gyorsan arra is rá kellett jönnöm, hogy mégis csak Indiában vagyok. A bejáratnál egy szokásos, khaki inges, vastagbajuszos biztonsági őr állta el az utat. Részemről szívesen maradtam volna kint, hogy a fiatalokkal beszélgessek, de persze azt nem lehet, mert én külföldi vagyok és engem különleges bánásmódban kell részesíteni. Az ifjak egyből mondták az őrnek, hogy engem engedjen be az udvarra. Hevesen tiltakoztam, hogy nincs szükségem a szeparációra. Erre azonban nem figyelt senki, és az őr kitárta előttem a hetven centi magasságot alulról súroló kis rácskaput. Láthatólag nagyon büszke volt erre a kis kapura, mint hatalmának szimbólumára. Az összes indiai, akinek csak egy kicsi hatalom van a kezében (főleg a biztonsági őrök és rendőrök) nagyon odavannak maguktól. Nem is tudom, hogy röhögjek rajtuk vagy inkább hozzájuk vágjak egy péklapátot.

Szóval el lettem szeparálva. Körülbelül egy órán keresztül szemlélődhettem újfent tök egyedül a kicsi udvaron. Az őr néha körbesétált és látszott rajta, hogy nagyon fontosnak érzi magát. A vége felé beengedett pár embert, ezzel is fitogtatva hatalmának mibenlétét.
A Zentrumot belülről ugyan nem láttam, de azt egyből lehetett tudni, hogy itt tényleg egy kis Európa is jelen van. Szerintem egész T-Puramban nincs még egy ilyen hely, ami ennyire rendben van tartva. Szemét sehol, a vakolat nem málladozik, a növények gondozva vannak, a fű meg lenyírva. Van egy kicsi kávézóbódé is, ami ugyanazt a nevet viseli, mint eme bejegyzés. A németek nem spóroltak semmit. A VB alkalmából jól felszerelték a központot. Már a molinókon meg voltam lepődve. Az udvaron azonban volt kiakasztott mez, rengeteg zászló és még focikapu is nem túl spontán odaállított labdával. A német válogatott virított minden sarokban. Felkapcsolták az udvar díszvilágítását, így a bizonyos mangófa ezután mindenféle színekben játszott.

A környék lassan megtelt indiaiakkal. Sehol egy fehér arc. Kezdtem csalódott lenni. Beszédbe elegyedtem ugyan néhány emberrel, de nem volt különösebben magasröptű társalgás. Mikor közeledett a kezdési idő, elvezettek minket az épület háta mögé, ahol a szabadtéri mozi kapott helyet (filmeket is szoktak vetíteni). Szintén nem spóroltak semmit: projektor, erősítő, mikrofon, sok szép kép Németországról. Országimázs építésből jeles. Teljes teltház volt. Vagy hatvan ind kölök és nemkölök tódult be és csinálták a ricsajt. A tanárok is megjelentek végül. Természetesen csupa indiai. A meccs kezdése előtt végre feltűnt Manuela és még három szottyant német dáma is előmászott valahonnan.

Nem vagyok nagy fociguru, de a meccset nagyon élveztem. Először azt terveztem, hogy a németeknek fogok drukkolni (a hely szelleme ugyebár), de aztán megláttam, hogy a bíró magyar. Úgyhogy végül neki szurkoltam és képzeletbeli magyar zászlómat lengettem egész idő alatt.
Valamikor két óra körül lett vége a közvetítésnek. A 4 db német nemzetiségin kívül senki nem volt csalódott a mérkőzés kimenetele miatt. Én se nagyon. A hangulat végig nagyon jó volt. Csak azért vagyok szomorú kicsit, hogy így vasárnap este nem mehetek megint.

A kapuőrök nagyon morcosan voltak, hogy be kell engedniük az éjszaka közepén, de mikor mondtam nekik, hogy meccset nézni voltam, megenyhültek. A biztonsági őr megint az igazak álmát aludta, így gondtalanul tudtam elosonni mellette.

Az új terem

Kedden a szokásos apátiával hatoltam be a tanszék épületébe. Kivételesen nem találtam Gópant a bejáratnál, így a rendszerű újságolvasós tíz perc ezúttal elmaradt. Mikor becsoszogtam a terembe, elhűlve tapasztaltam, hogy az asztalom nincs sehol. Kerestem minden logikusnak tűnő helyen, de nem került meg. Dzsisá sietett a segítségemre és derítette ki a tanári szobában, hogy mi történt. Vidáman sietett fel a lépcsőn az emeletre, majd bevezetett a „Dining Room” névre hallgató terembe. És láss csodát, az asztalom ott állt, székestől és bordó terítőstől! És még egy ezeréves fekete táblát is applikáltak a falra. Kiderült, hogy kaptam egy saját termet. Az indok az volt, hogy itt van tábla, amire a tanerők majd írhatják nekem a sok okosságot. Na az biztos, hogy ez nem fog megtörténni. Először nagyon utáltam a gondolatot, hogy száműzve lettem egy kicsi terembe, aminek nincsenek is ablakai a külvilág felé (csak a lépcsőház felé). De ahogy telt az idő, rájöttem, hogy két nagy előnye is van a dolognak. Egyrészt van konnektor, így tudom majd használni a laptopomat. Másrészt nem jár majd a nyakamra mindenki, hogy újabb malayálam okosságokat gyömöszöljön a fejembe. A nap sikeresen el is telt szakdogaírással és azzal a két 45 perces órával, amit tartottak nekem. Remélem a következő napok is így telnek majd. Bár kétlem, mivel a békesség nagyrészt annak volt köszönhető, hogy Gópan nem volt bent és így elmaradt a szokásos hajtépés az önkényes malayálam leckéi miatt. Ju maszti kam. Ningal varanam. Du ju nó? Rájt it dáun. Brrrrrrrr….

Hartal nap

Micsoda változatosság. Hétfőn újra sztrájkot hirdettek, ezúttal az egész országra kiterjedőt. A benzinárak miatt állt meg az élet egy napra Indiában. Az tény, hogy az itteni fizetésekhez képest sok pénzt kell kicsengetni egy liter benzinért. Otthon mondjuk mindenki összetenné a kezét és az utcára vonulna ünnepelni, ha hirtelen ennyibe kerülne egy liter üzemanyag (230 Ft körül).

Szóval már napok óta ez volt a téma. Mindenki erről beszélt, kaptam a jó kis agitáló SMS-eket, bennük a szomszédos országok üzemanyagáraival. Tényleg zavarba ejtő kicsit, hogy Pakisztánban csak 117 forintba kerül, pedig azt gondolná az ember, hogy ott biztos jó drága a mindenféle politikai és hadi helyzet miatt.

Nekem szintén fel kellett készülnöm a nagy napra. Na nem, azért nem transzparenst kellett gyártanom. Sokkal hétköznapibb dolgokról kellett gondoskodnom. Már előre felkészítettek, hogy tankoljak fel enni és innivalóval, mert nem lesz nyitva semmi. És az utcára sem érdemes kimenni. Kivéve, ha az ember szereti az égből hulló kövek látványát és érzését.

Szóval előző nap elmentem a kedvenc szupermarketembe (Spencer’s Daily), hogy tiszta, légkondicionált környezetben szerezzem be a túlélőcsomagot. Sajnos eme csomag összeállítása nem olyan egyszerű feladat, ha az ember fiának nincs hűtője. És még csóró is. Így maradt a toastkenyér és a paradicsom. Elég minimálnak hangzik, de valójában királyi csemege. Végre kenyér a sok dószá után! Végre friss zöldség, és nem csak az agyonfőzött körri!
Már csak azt nem tudtam, hogy mi a nyehésséget fogok csinálni egész nap a vendégházba zárva. A fejem felett lebegett a bajsejtelem, hogy már megint az önmarcangolás lesz terítéken.

Szerencsére, telefont kaptam Shaji úrtól, hogy eljön értem és elvisz magához ebédre.
Reggel egy tíz perces sétára lévő dzsánksön-nél találkoztunk. Az élet nem állt meg látványosan. Az embereknek itt is számít minden fillér (avagy paiszá). A piac ugyan zárva volt, de az egyetem előtt kiváló helyet találtak maguknak a halárusok és egyéb kótyavetyélők. Az autók le voltak tiltva aznap (szétverés terhe mellett). Egy két bátor egyed azonban semmibe véve a tilalmat, szabadon száguldozott az üres utakon. A kétkerekűek engedélyezve voltak, szóval az élet tényleg nem állt meg, csak kicsit lassított, és kétkerékre váltott. Shaji úr is motorral jött értem. Először lerobogtunk a tengerpartra, mert ebédig még elég sok idő volt. (Itt amúgy egykor van az ebéd.) A régi kikötőhöz mentünk. Ma már nem használják, így meglehetősen ingatag lábakon áll. De még mindig jól bírja az immár ötven éve nekifeszülő hullámokat. A korlát már szinte teljesen eltűnt, magán a mólón viszont bokáig érő víz állt az eső és a felcsapó hullámok miatt. Így kénytelenek voltunk néha a peremen egyensúlyozni. Nem volt egy leányálom. A sokméteres mélységben csak úgy őrjöngött a tenger. Errefelé mindenütt nagyon nagy hullámverés van, strandolni nem nagyon lehet sehol. Szóval sűrű fohászok közepette elértük a móló végét, ahol jó néhány horgász szorította a damil végét. Valaki csak hobbiból, valaki az ebédre pályázva. Beültünk egy üzemen kívüli csónakba (amit amúgy alkalom adtán nemes egyszerűséggel bedobnak a mólóról) és végignéztük, hogy hogyan küzdik fel a jónépek az egyik üzemelő csónak aznapi fogását. Komolyan aggódtam, hogy valaki a vízben köt ki. Néha fel kellett pattannunk, hogy a felcsapó hullám ne öntsön nyakon minket. Erősen anyáztam, amiért nem volt nálam fényképezőgép. Így legalább rá leszek kényszerülve, hogy még egyszer eljöjjek ide szétnézni.
Némi ücsörgés és beszélgetés után visszamásztunk a motorhoz és elindultunk a tanári lakba.

Shaji lakása meglehetősen aprócska és egyszerű. Egy eldugott lakótelep még eldugottabb sarkában található. Itt éldegél feleségével, két gyermekével és anyósával. Jól meg lettem etetve fincsi házi koszttal. Naná, hogy megint direkt gyengére főzték, hogy ártatlannak vélt europid gyomrom nehogy tiltakozzon.
Ebéd után egy kis kéziratolvasás, tanár diák alapon. Eztán hazafuvarozódtam. Még elég korán volt, úgyhogy mégis csak marad egy kis időm a gondolkodásra, amit itt nem szabad erőltetni. Úgyhogy inkább az alvás mellett döntöttem, amit estig tartó tanulással koronáztam meg. Lefekvés előtt a szokásos beszélgetős félóra Szulfikrrel, az egyik portással, aki heti kétszer visz némi értelmes emberi kommunikációt az estéimbe.

Neyyar gát

Vasárnap önkéntes csatlósommal, Csandraráddzsal kirándulást tettünk a Neyyar gáthoz.
Ez a Csandrarádzs egy érdekes figura. Ez előtt kétszer láttam, de folyamatosan SMS-ekkel bombázott, mégpedig azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a barátom legyen. Mikor megemlítettem neki, hogy kirándulást tervezek, azonnal lecsapott a lehetőségre, hogy velem jön. Aminek egyrészt örültem, mivel így nem kell egyedül utazni. Másrésről viszont kicsit tartottam tőle, hogy egy vadidegennel mégis mit fogok kezdeni egy egész napon keresztül.
Szegényt sikeresen megvárattam már az elején, mivel a reggelivel kicsit elkéstem, és úgy kellett visszaloholni az egyetemhez, ahol találkoztunk. Aztán lebuszoztunk a buszállomásra, hogy megkeressük a nekünk megfelelő buszt. Azt itt soha sem könnyű. Jól jön, ha van kéznél egy malayálam anyanyelvű ember.

Az már az első fél órában kiderült, hogy nem fogunk túl sokat beszélgetni. Ennek most kivételesen nem nyelvi korlátai voltak. Egyszerűen teljesen más karakter, mint én. Bár ez a különbség abban közös nevezőre jutott, hogy inkább a környék szemlélésével és elmélkedéssel töltöttük az időt és nem beszélgetéssel.

Mivel nem volt szerencsénk, és közvetlen busz éppen nem volt, egy kisebb (45 perccel hosszabb) kerülővel kellett megközelítenünk a célállomást. Várakozás közben természetesen nem hagytak szó nélkül. Például egy öreg bácsi, aki amúgy jógaoktató ajándékozott meg néhány perc beszélgetéssel és jó néhány szórólappal. Ha esetleg lenne affinitásom a jógához (ami nincs), akkor biztos, hogy hozzá szívesen mennék.

A buszút során alkalmam nyílt megismerkedni egy olyan külvárosi résszel, ahol eddig még nem jártam. Alexnek köszönhetően kicsit betekinthettem a felső középosztály életébe, most láthattam a legalsó szinteket is. A város nyomornegyede mellett haladtunk el ugyanis. Közel sem volt annyira borzasztó, mint azok, amiket mondjuk Mumbai-ban látni (vagyis amiket tévében láttam). Persze szívderítőnek sem nevezném éppen. A viskók és a NAGYON lepusztult lakótelepi épületek NAGYON sűrűn összenőve. A falakon azért ott virított a napszemüvegreklám és a helyi aranynagyker reklámja. Csak azt nem tudom, hogy mégis ki lehet a célcsoport egy ilyen helyen.
A várostól távolodva, a kisebb településeken visszatért a szokásos egyenlátvány. Ugyanazokkal az utcákkal és épületekkel, mint amiket mindenütt látni. Egy újdonság azonban akadt. Egymást érték a húsboltok. Ez alapvetően nem rengetné meg a lelki világomat. De az útszélén, a harminc fokban, légyfelhőben bárddal kaszaboló boltosok látványa nem hagyta nyugton a gyomromat. Az utcák nem voltak elég szélesek ahhoz, hogy egy-egy kecskeláb ne akart volna bekéredzkedni az ablakon. Azt hiszem rebútoltam volna a gyomromat, ha az előttem ülő kisgyerek nem teszi meg helyettem és nem rókázik egy embereset az ablakon keresztül. Gondoltam, ez után mégsem lenne illendő nekem is követni a példáját. Egy kislány kevésbé volt tisztelettudó, és néhány perc múlva megismételte a jelenetet.

A lényeg, hogy nagy nehezen megérkeztünk Kattakada faluba\városba, ahol némi várakozás után sikerült buszhoz jutni. Így tehát két óra alatt el is értük a T-puramtól negyven kilométerre lévő Neyyar gát területét. Először kicsit elveszetten kószáltunk, mivel Csandrarádzs sem járt még itt. Szerencsére nem kellett belépőt fizetni az offszízön miatt. A Neyyar gát megépítése egy szép nagy tavat hozott létre, melynek az a nevezetessége, hogy sok benne a krokodil és a partját mindenféle parkokat és természetvédelmi övezeteket hoztak létre.

Először csak átsétáltunk a gáton és megcsodáltuk a felhőbe és párába burkolózó környéket. A monszun is lecsapott időnként. Bár mint kiderült, én szeretem a monszunt, szóval csak fokozta a hangulatot az félóránként ránk zúduló eső. Megmásztuk a kilátót, majd befizettünk az un. oroszlánszafarira. Itt mindjárt szembe is kerültem azzal a problémával, hogy nem egyedül utazom. Ugyanis én nem nagyon akartam erőltetni ezt a programot. Helyette inkább egy 3 órás trekkingre pályáztam. Tekintettel kellett lennem viszont útitársamra is, aki jó indiaiként már a hosszabb gyaloglás hallatára is elfárad. Így maradt a szafari. De mivel a következő turnus csak két óra múlva indult, megtekintettük a krokodilparkot, ami húsz betonkockából és nagyjából tizenöt krokodilból állt. Szerencsétlen állatok nem túl változatos és eseménydús életet élhetnek. Először gyanakodtam, hogy talán már nem is élnek, annyira apátiába süllyedtek a szocreál építőművészet eme remek alkotásában. De aztán az egyik pislogott, úgyhogy gondolom, azért mégiscsak éltek.

Lesétáltunk a gát aljához, ahol a víz lezúdult és kis folyócska formájában folytatta tovább az útját. Kb. még egy kilométeren keresztül folyóként, aztán már bűzlő szemétfolyamként…
Valószínűleg gyárilag lehet velem valami baj, mivel valahogy sose az kell nekem, ami az orrom előtt van. Ott álltam a hatalmas gát alatt és hallgattam a víz dübörgését. És folyton csak arra tudtam gondolni, hogy de jó lenne most a Nagybukónál lenni. (Nem szabolcsi olvasóim kedvéért az az a hely, ahol a Túr folyó a Tiszába ömlik egy kis gáton keresztül.)
Sétáltunk még egy kicsit, majd betömörültünk a szafaribuszba. Természetesen nekem, mint külföldinek mindenért háromszor annyit kellett fizetnem, mint a többi embernek. Pedig a buszon terpeszkedő mumbai-i miniruhás leányzók és napszemüveges, rövidnadrágos fiatalemberek semmivel sem voltak kevésbé turisták, mint én.

A szafari maga, nem volt egy nagy élmény. A busszal áthaladtunk egy zsilipkapun (afféle Jurassic Park életérzéssel), és tettünk egy kört az „oroszlánrezervátum” területén. Viccnek is rossz volt, de komolyan. A hat darab állat egy akkora területre volt koncentrálva, mint egy nagyobb kifutó bármelyik állatkertben. Nem csoda, hogy véletlenül pont az úton feküdtek. Az indiai turisztok természetesen a lelküket is kifényképezték. Miután megtettük a kis körünket, benéztünk még egy krokodil rehabilitációs központba is. Így visszagondolva elég unalmasnak hangzik a leírás. Gyakorlatilag az is volt. Az egyetlen, ami jól esett, az a természet. Végre csend volt, friss illat, szemét sem volt sok. Hegyek és erdő.

A hazaút is csendesen telt. A beszélgetésem utastársammal tényleg a minimumra korlátozódott. Természetesen a szokásos indiai témákra: család, pénz, állás. Ki mennyit, miből és hogyan. Szimpatikus srác, de tényleg. De nagyon nem tudtam mit kezdeni a társaságával sajnos. Mondjuk nem hiszem, hogy a közeljövőben újra együtt mennénk valahová, mivel ezután már nagyobb lélegzetvételű túrákat tervezek, amikre az itteniek pénz és lelkesedés hiányában nem nagyon vevők.\

Az viszont már biztos, hogy a feltételes mód mellett az idézőjelet is direkt India kedvéért találták ki. Ha valaminek itt nyugati hangzású neve van, akkor azt mindenképpen markáns idézőjelek között kell érteni. A városban található „tower”-ekről már szóltam. A Neyyar gát közelében is sok ilyen volt. „Szafari”, „park”, „központ”, „rezervátum”. És még lehetne sorolni. Nem tudom, hogy az indiaiak nem értik, hogy pontosan mit is jelentenek ezek a kifejezések, vagy csak szimplán nem érdekli őket a dolog. Ezek a divatos kifejezések sok körri, csapátí és csáj kíséretében emésztődnek meg, hogy aztán feldolgozott, kiszívott és deformált formában lássanak újra napvilágot…

Az előző hét tartalmából

Nos, az elmúlt hét nem tartogatott túl sok eseményt szerény személyem számára.
Még valamikor korábban meghívást kaptam egy esküvőre. A tanszéken tanuló egyik leányzó hétfőn lépett oltár elé, valahol Kollam mellett egy kisebb faluban. Kicsit meglepett a meghívás, mivel azelőtt egyszer sem láttam a leányzót. Átadta a míves meghívót, majd gyorsan távozott is. Örültem a dolognak, pedig tudtam, hogy csak azért lettem meghívva, hogy tudjanak villogni velem a vendégek előtt. Az egész tanszék meg volt invitálva, diákostól, tanárostól. Végül mégsem mentem el, mivel úgy esett, hogy nem engedtek el az egyetemről. Kicsit furcsálltam a dolgot. A diákokat mind elengedték, kivéve engem. Szerencsére nem ment el mindenki, így nem kellett az egész hétfőt egyedül töltenem a csodás teremben a csodás, málladozó falat bámulva. Kicsit fel voltam háborodva, de nem volt mit tenni. Végül is nem annyira nagy veszteség.

Pár nappal később a vendégház egyik portása is megkért, hogy jelenjek meg az esküvőjén. Ezt még inkább furcsálltam, mondtam is, hogy köszönöm a megtisztelő figyelmet, de inkább nem. Az diáktárs esküvője talán érdekes is lett volna, mivel ott azért akadt volna néhány ismerős arc. De hogy egyedül vegyüljek bele egy teljesen idegen, hatszázas (!) tömegbe, ahhoz nem volt nagy kedvem.

Az egyetemen előrelépésként könyvelhetem el, hogy végre bebocsátást nyertem a kéziratok közé. Persze csak úgy módjával. Szépen, udvariasan végigvezettek a rogyásig megpakolt polcok között, megmutatták a ritka, külön vitrinbe kiállított darabokat, majd megkértek, hogy írjak a vendégkönyvbe. A kérést azzal hárítottam el, hogy majd később, mikor majd több tapasztalatom lesz itt, mélyrehatóbb gondolatokkal csatlakozhatok az egyszeri látogatók hosszú sorához. A rólam kialakult jó turista képet még nem sikerült lerombolni. Remélem, idővel azért sikerül.
A kegyosztás utáni napon berendeltek a „professzorendhedd” irodájába. Odagyűlt az összes fontosabb tanárszemély a tanszékről, és finom, diszkrét kihallgatásban részesítettek. Megkérdezték, hogy mi a véleményem a tanszékről, hogy tetszett a gyűjtemény, és hogy a reám gyakorolt kegy hogyan érintette tudatlan magyar lelkemet. Nem akartam kiábrándítani őket, azt majd olyan alkalmakra tartogatom, mikor lesz is értelme. A kihallgatás mellett enyhe dorgálást is kaptam a Kanyakumáris kirándulásom miatt. Mindenki elhűlt, hogy nem kértem engedélyt saját szabadnapom eltöltésének mikéntjéről. Hatványozottan felhívták a figyelmemet, hogy leszek szíves engedélyt kérni minden alkalommal, mikor elhagyom a várost. Mégis csak az ő vendégül vagyok itt és már csak a saját érdekemben is legközelebb cselekedjek így. Mint kiderült, az esküvőre is azért nem engedtek el, mert úgy ítélték meg, hogy nem vagyok még készen egy 40 kilométeres utazásra. Finoman felhívtam a figyelmüket, hogy majdnem hétezer kilométert utaztam, hogy itt legyek, szóval az a negyven aprócska kilométer igazán nem számít. Nem értettek egyet. Akkor felsoroltam, hogy miket tervezek a hónapban, csak hogy előre tiszta legyen a kép. És elhatároztam, hogy ez volt az utolsó szombat, mikor engem az egyetemen láttak. Az értelmetlen időtöltésnek is megvan a határa.
A héten sem lettem gazdagabb sok új tudásanyaggal.

A reggeli buszutakon már mindenki ismerősként üdvözöl (vagyis nem bámulnak rám, mint borjú az új kapura). Beszélgetőtárs is akad minden reggel. Ennek azért nem mindig örülök, mivel jobban szeretek zenét hallgatni, hogy a napi energiatöltetem meglegyen. Minden esetre beszédbe elegyedtem többek között két iráni diákkal (már jóval harmincöt fölött vannak), és pár helyi fiatallal is, akik mindig kaphatóak egy külföldi emberre.

Egyik délután már nagyon untam az egyetemet, ezért egy órával hamarabb megléptem (heves kérdezősködés közepette, hogy mégis mit gondolok), és ellátogattam az állatkertbe. Gyorsan végigszaladtam csak, mert itt ötkor minden turisták számára is érdekes hely bezár. Elvileg ez Ázsia egyik legjobb állatkertje. Hát, nem is tudom. Maga az intézmény tényleg vadregényes. Lagúnák, tavacskák, indák, nagy fák, szálldosó papagájok. Csak az a baj, hogy ez egyáltalán nem a tervezés és gondos karbantartás eredménye, hanem pont annak a hiányáé. Az állatok nagyon rossz állapotban vannak, komolyan sajnáltam őket. A legtöbbjük teljesen egyedül van, amit most eléggé át tudok érezni. A madaraknak nem sok teret hagynak az apró ketrecek.
A park, ahol az állatkert van, nagyon szép. Nyírt fő, szép épületek, sok piknikező ember. Ide majd visszajövök még, hogy a múzeumokba is bemenjek.

Az állatkert érzés amúgy a mindennapjaim része. Bár már kezdem megszokni. Rendszeresen cibálnak elém mindenféle arra tévedő embert, csak hogy eldicsekedhessenek a tanszék fehér arcával. Szombaton például egy japán srácot cibáltak elém. Szegény hozzám hasonlóan nem értette a helyzetet, amit jól meg is vitattunk.

A diáktársak viszont nagyon rendesek. Mindenki kedves és előzékeny velem, bár még mindig csodabogárnak kezelnek. Az a hobbijuk, hogy etetnek. Minden nap más ember hoz nekem ebédet. Ami egyrészt nagyon kiakaszt, mivel a lelkiismeretem azt diktálná, hogy valamivel viszonozzam a sok kedvességet. De sajnos jelen körülmények között nem nagyon tudom. Másrészt jó, mivel a mindennapok dószá\birijání monotonitásába egy kis színt visz. Nagyon finom ételeket kapok, amiket amúgy esélyem sem lenne megkóstolni. Az éttermek választéka nagyon silány. Bár mindennek van negatív oldala is. Megetettek velem valami édességet, ami jackfruite és rízsliszt keveréke volt. Miután megettem, már tudtam, hogy baj lesz belőle. Azóta is fáj a hasam.

Néhány apró szösszenet azért színt visz a mindennapi egyetem-vacsora-szakdoga rutinba. A hét folyamán kétszer is találkoztam az Alex féle társasággal. Először csak lementünk a városi tengerpartra, másodszor pedig gazdagék tízemeletes lakótömbjének a tetejére. Mindkétszer jól éreztem magam. Kár, hogy ilyen nem lesz egy jódarabig, mivel Alex visszamegy az egyetemre Hájderábádba. Ezzel az egyetlen egyetemen kívüli ismerősömet is kihúzhatom a listáról.

A hét záróakkordjaként az Aruná Hotelben elköltött vacsora szolgált. Letelepedett mellém egy ránézésre is zavaros fickó, aki evés közben szellemes gondolatokkal bombázott. Például olyan dolgokkal, hogy egy az Isten, hívjuk azt Sivának, Allahnak vagy Istennek. Vagy hogy a megfelelő sorrend az apa, anya, tanító és Isten. Illetve olyan kevésbé egyértelmű tényekkel, mint az, hogy Jézus volt az első kommunista.